SÖTÉT ÁRNYÉK A KÉMIASZERTÁRBAN

A legtöbb diák már órákkal korábban hazament az iskolából. Hideg csend honolt a folyosókon és az osztálytermekben. Csupán messziről szűrődött be a zongorafutamok halk hangja. Valaki Chopin polonézét játszotta a díszteremben.

Josijama Kazuko, tizenkettedik osztályos gimnazista, két osztálytársa, Fukamacsi Kazuo és Aszakura Goro társaságában éppen befejezte a rendrakást a kémiaszertárban.

– Ezzel meg is volnánk. Én még kiviszem a szemetet – szólalt meg a lány. – Ti, fiúk, mehettek kezet mosni.

A magas, hórihorgas Kazuo kisétált a szertárból az alacsony, zömök Goro után. Kazuko önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy elnézte távozó barátait. A két fiú nem csak a megjelenésében tért el ennyire egymástól. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy mind a ketten nagyon okosak voltak. Kettőjük közül az időnként rendkívül indulatos Goro volt a szorgalmasabb. Kazuo gyakran álmodozott. Gyakran tűnt úgy, hogy valósággal elmerült az álmai világában. Kazuko néha még csak nem is sejtette, hogy mi járhat a barátja fejében.

Miközben a két fiú kezet mosott, Goro a szeme sarkából Kazuóra sandított.

– Kazuko nagyon aranyos csajszi, és még csinos is. De időnként azért eléggé lekezelően tud viselkedni velünk, nem?

Goro imádott ilyen fellengzős szavakat használni.

– Azt mondod? – meredt maga elé a barátja, aki lélekben megint egészen másfelé járt. – Ez meg mégis miről jutott az eszedbe?

– Miért, talán szerinted nem viselkedik lekezelően? – mordult fel Goro, harciasan kidüllesztve a mellét. Állandóan vöröslő, enyhén puffadt arcán komor kifejezés jelent meg. – Úgy bánik velünk, mintha kisgyerekek volnánk. Most is mit mondott? „Ti, fiúk, mehettek kezet mosni."

– Hát különösebben nem figyeltem oda – válaszolta Kazuo. Úgy tűnt, hogy a gondolatai már megint elkalandoztak.

Közben Kazuko kivitte a szemetet az épület háta mögé a kukákhoz. Aztán visszajött az apró, természettudományi laboratóriumba, hogy elpakolja a takarítás során használt seprűket. De amikor megfogta a kilincset, megtorpant. Mintha valami mocorgott volna odabent.

Hát ez különös – gondolta a lány.

Bár ezt a kis helyiséget hivatalosan laboratóriumnak hívták, inkább csak lomtárként használták. Rengeteg érdekes dolgot tároltak odabent. Akadtak itt preparátumokat tartalmazó üvegedények, csontvázak, kitömött állatok és rengeteg különféle vegyszer. Az iskolába járó legtöbb lány nagy ívben elkerülte a meglehetősen hátborzongató helyet. Kazuko azonban más volt, mint a többi diáklány.

– Nem lehet senki sem odabent – bizonygatta magának. – Lehet, hogy Fukusima tanár úr jött vissza?

Csak hát az előbb jól látta, ahogy a tanár távozott egy másik ajtón. Egészen biztos volt, hogy nem ő zörgött odabent. De akkor mégis ki lehet az? Kazuko hátán végigfutott a hideg. Ennek ellenére összeszedte minden bátorságát, és lenyomta a kilincset. Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott odabentről: hangos csörömpöléssel üveg tört össze. A zaj hátborzongató visszhangokat vetett a falakon.

– Ki van itt? – kiáltotta Kazuko remegő hangon, miközben a szemét meresztgette a sötétben.

Csupán annyit tudott kivenni, hogy a szertár közepén felállított hosszú asztal tetején jó pár kémcső sorakozott. Úgy tűnt, hogy az egyik üvegedény valahogy legurult az asztalról, és összetört a padlón. A csempéken jókora tócsa terjeszkedett. Valaki bizonyára valamilyen kísérletet végzett odabent. De ki lehetett az? És hová a fenébe tűnt?

Odalépett az asztalhoz, és megpróbálta elolvasni a kísérleti edények melletti vegyszeres üvegek címkéit. Mielőtt azonban megnézhette volna, a vegyszeres szekrény mögül egy sötét árnyék ugrott elő, és gyorsan eltűnt az ajtó melletti szekrények mögött. A lány valósággal megdermedt. Lehet, hogy egy betörő van itt?

– Ki van ott? – kiáltotta Kazuko. – Mit ijesztgetsz itt engem? Gyere azonnal elő!

Valaki rángatni kezdte a folyosóra nyíló ajtó kilincsét.

– Nem tudsz megszökni a folyosón át! – kiabált a lány. Valósággal remegett a rémülettől. – Az az ajtó zárva van!

Amikor elhalt Kazuko kiáltásának visszhangja, a szertárba visszatért a csend. Az ajtó már nem zörgött, és egyetlen hang sem hallatszott a szekrények mögül.

– Na ne szórakozzál már velem! – mérgelődött a lány. Kezdett visszatérni a bátorsága. – Gyere elő, Kazuo! Vagy Goro! Tudom, hogy egyikőtök az. Nem tudtok megijeszteni!

Némán várta a választ, de semmi sem történt. Vett egy mély lélegzetet, és lábujjhegyen odaosont a szekrényekhez. Megtorpant, ismét teleszívta a tüdejét levegővel, majd lassan belesett a bútorok mögé. Igencsak meglepődött, mert a szertár hátsó részében nem volt senki.