EGYEDÜL AZ ÉJSZAKÁBAN

A tanár figyelmeztető kiáltása még szinte el sem halt, amikor Kazuko úgy érezte, mintha lebegni kezdett volna. Elképesztően könnyúvé vált a teste. Ilyen lehet, ha egy hatalmas, láthatatlan teremtmény a tenyerén hordoz valakit.

Valamit csinálnom kell! – gondolta. – El kell tűnnöm innen, mert szétzúz a gerenda!

Az életveszélyes helyzetben valósággal súlytalanná vált. Hogy a csudába lehetséges ez? Kazuko szeme előtt minden elsötétedett. Csengő hang szólalt meg a fülében, és a csend... csak hosszú idő után tért vissza.

Végre valahára magához tért.

Az órája szerint már majdnem éjfélre járt az idő. Csillagok szikráztak az éjszakai égbolton. Meglepődve pislogott: hiszen az előbb még vörös fényben ragyogtak a háztetők. Nagyon jól emlékezett a késő délutáni nap simogató, meleg sugaraira.

– Fukusima tanár úr! – kiáltotta. Utána pedig Kazuót és Gorót akarta odahívni magához. Amikor azonban alaposabban körülnézett, kiderült, hogy egyedül áll az utcán.

Nem is akárhol. Pontosan azon a helyen, ahol az előbb majdnem agyoncsapta a mélybe hulló acélgerenda. Villámgyorsan megpördült, és az építkezés felé fordult. Hiába meresztgette a szemét, nyomát sem látta a magasból aláhullott fémdarabnak.

Halkan felsikoltott, és a tenyerébe temette az arcát. Egy idő múlva összeszedte magát annyira, hogy kikukucskáljon az ujjai között. Pár pillanattal korábban az úttesten még egymást érték az autók, a járdán pedig valósággal hullámzott a gyalogosok tömege. Most viszont mintha elnyelte volna a föld a járműveket és az embereket. Úgy tűnt, valóban későre jár az idő.

Kazuko ebben a pillanatban fogta fel, hogy egy szál maga áll a sötétben, kint az utcán. Először igencsak megijedt, de aztán halványan derengeni kezdtek az összefüggések.

Hoppá! – gondolta. – Alighanem átszökkentem az idő fölött. Csak is ezzel lehet megmagyarázni ezt a furcsaságot.

A dermesztően hideg éjszakában rémülten szorította magához az iskolatáskáját. Gyanakodva visszafordult az építkezés felé. Talán egészen más oka volt annak, hogy sehol nem látta a lezuhant gerendát. Lehetséges lett volna, hogy Fukusima tanár úr csak azért ijesztett rá, hogy rákényszerítse az időugrásra?

Ha ez volt a férfi terve, akkor a számítása nagyon is bevált.

Csupán az volt a kérdés, hogy milyen messzire sikerült átszökkennie. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy késő éjszaka volt. Na de vajon melyik nap? Esetleg elképzelhető, hogy több mint egy teljes napot sikerült megtennie?

Kazuko töprengeni kezdett. Végül úgy tűnt, hogy rájött a megoldásra. Előhúzta táskájából a leckefüzetét. Ebbe írta fel minden álló nap, hogy mi a házi feladat. A félhomályban sietve átlapozta az oldalakat. Azonnal észrevette, hogy az aznapi bejegyzései nyom nélkül eltűntek. Ugyanez volt a helyzet az előző napi leckével is. Ezek szerint két napot utazott a múltba.

Vagy hétfő, tizenhetedike volt, mégpedig késő éjszaka, vagy tizennyolcadika, kedd kora hajnala. Figyelembe véve a dermesztően hideg levegőt, Kazuko úgy vélte, hogy valószínűleg kedd reggel lehetett.

Ebben az esetben miért nem otthon alszom az ágyamban? – töprengett a lány. – És ha most itt állok, az talán azt jelenti, hogy valaki más alszik a helyemen?

Ingerülten megcsóválta a fejét. Az elmúlt néhány nap során elképesztő mennyiségű hihetetlen dolog történt vele. Most már esze ágában sem volt bármit is egy kézlegyintéssel elintézni.

Tételezzük fel, hogy egy másik Kazuko aludt odahaza a szobájában. Akkor hová menjen az időn átszökkenő Kazuko? A lány nem tudott választ adni erre az igencsak zavarba ejtő kérdésre. Viszont ha egész éjjel itt ácsorog a dermesztő hidegben, akkor hajnalra egészen biztosan halálra fog fagyni.

Az sem kecsegtette túl sok jóval, ha felfigyel rá egy rendőrjárőr. Az egyenruhások bizonyára azt hinnék, hogy megszökött otthonról, és bevinnék magukkal a kapitányságra.

Akkor most mitévő legyen? Kazuko bizonytalan léptekkel elindult hazafelé, úgy vélte, abból nem lehet nagy baj. Úgy gondolta, érdemes lesz kerülni a feltűnést. Majd szépen bekukucskál az ablakon. Bizonyára félelmetes érzés lesz látni, ahogy ott alszik a saját ágyában, de nem habozhatott tovább.

Remegett a hidegtől, miközben egyre gyorsabban haladt. Végül ott állt a házuk előtt. Cseppet sem meglepő módon a kapu zárva volt. Mivel nem volt nála kulcs, megkerülte az épületet, és az oldalsó kiskapun osont be. Csendben és óvatosan odament a saját ablaka elé.

Egész idő alatt remegett a lába, mert attól tartott, hogy valaki meglátja, és azt hiszi, egy betörő ólálkodik a sötétben.

Szerencsére nem szólalt meg a rendőrök sípja, és egyetlen kutya sem kezdett el ugatni. Ezért lassú mozdulattal egészen közel hajolt a hideg ablaküveghez. Nekinyomta a homlokát, és belesett a hálószobájába. Először az éjszaka is világító kislámpát vette észre. Amikor a szeme már hozzászokott a benti barátságos félhomályhoz, lassan elfordult, hogy alaposabban is szemügyre vegye az ágyat. A saját ágyát.