RÉMÁLMOK FOGSÁGÁBAN

Maszako újra egy osztályba járt Morimoto Bunicsivel. Régóta ismerték egymást, hiszen ugyanabban az osztályban kezdték az általános iskolát. A középiskola első évében azonban elkerültek egymás mellől. Az elmúlt évben Bunicsi nagyon megnyúlt, Maszako már csak a válláig ért.

Kissé zavarba is jött, ha ott kellett állnia mellette.

Annak idején nagyon jó barátok voltak. A szünetben egymás mellett ülve készítették el a leckéjüket. Az osztálytársaik persze sokat ugratták őket emiatt, ám sem Maszako, sem Bunicsi nem törődött a többiek csipkelődésével.

Egy szép napon, valamikor a nyár vége felé a lány éppen a tankönyveit pakolta a táskájába, amikor Bunicsi odajött hozzá, és megkérdezte:

– Te is jössz délután a röplabdaedzésre?

– Kizárt dolog. Haza kell mennem. Iszonyatos, hogy milyen sok leckét kaptam.

– Akkor mehetünk együtt, ha akarod – biccentett Bunicsi. – De mondd csak, a csapattársaid nem lesznek mérgesek, ha kihagyod az edzést?

– Nem igazán izgatja őket. Tudod, elég alacsony vagyok, ezért amúgy is csak kevés időt tölthetek a pályán. Azt hiszem, nem történik semmi, ha időnként lazítok egy kicsit.

A két jó barát kisétált az iskola kapuján. Egymás mellett haladtak az utcán. Az ősz már sárgára festette a szikomorfák levelét. Hűvös, de nem kellemetlenül hideg szél táncolta körül a két fiatalt.

– Figyelj csak, Bunicsi! – szólalt meg Maszako azon a mézes-mázos hangon, amit olyankor szokott használni, ha szívességet kért valakitől. – Tudnál nekem segíteni megírni a matematikaleckémet?

– Persze, örömmel. Ugorjunk be hozzánk, és ott megírjuk.

– Kizárt dolog! – kiáltott fel Maszako. Döbbenten megállt. El nem tudta képzelni, hogy miért kezdett el üvöltözni. Semmi oka nem volt arra, hogy így reagáljon Bunicsi javaslatára.

– Nem kell egyből kiabálni. Nem kell jönnöd, ha nem akarsz.

– Jaj, ne haragudj! – szabadkozott Maszako. Nagyon elszégyellte magát. – Nem tudom, mi üthetett belém.

– Néha kicsit furcsán viselkedsz, Maszako.

Továbbindultak. A lány útközben azon törte a fejét, hogy miért kiabált az előbb. Lehet, hogy nem akart átmenni Bunicsiékhoz?

Különös, hiszen semmi oka nem volt arra, hogy ennyire felzaklassa a barátja javaslata. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy nem fárasztja magát ilyen megválaszolatlan kérdésekkel. Igazából örül, hogy újra láthatja Bunicsi fiatal és nagyon csinos anyukáját. Már rég nem találkozott az asszonnyal.

– Azt hiszem... csak megijedtem, hogy esetleg zavarni fogom az anyukádat – szólalt meg bizonytalanul.

– Ó, szóval emiatt aggódtál! Mióta vagy ennyire érzékeny? – kérdezte a fiú, és hangosan nevetni kezdett. Maszako éppen azért kedvelte annyira gyerekkori játszótársát, mert Bunicsiből egyszerűen áradt a szilaj jókedv. Képtelenség lett volna bármivel is elszomorítani.

– Hát jó – bólintott a lány. – Azt hiszem, abból nem lesz baj, ha kis időre benézek hozzátok.

– Nagyszerű!

Amikor azonban odaértek, a fiú anyja meglepődve nézett a váratlan vendégre.

– Nahát, a kis Maszako! Jó rég nem találkoztunk, igaz? Mikor is láttalak utoljára? Ha nem tévedek, akkor az általános iskola búcsúünnepségén.

– Tényleg elég régen találkoztunk – felelte a lány. Kihúzta magát, és megpróbált nagy, komoly gimnáziumi tanulónak tűnni.

– Nagyon szépen lebarnultál, viszont nem nőttél egy centit sem!

– Bocsánat, de tisztában vagyok azzal, hogy milyen magas vagyok – méltatlankodott Maszako duzzogó hangon. A nő válaszul elnevette magát.

– Ne haragudj! Azért volt annyira furcsa, hogy te szemernyit sem változtál, mert Bunicsi igencsak megnőtt a múlt évben.

– Gyere, menjünk fel a szobámba! – mondta Bunicsi türelmetlenül.

Maszako a fiú nyomába eredt. Lentről azonban felhangzott Bunicsi anyukájának hangja:

– Nagyon remélem, hogy most nem ájulsz el, Maszako.

– Nem ájulok el? – kérdezte döbbenten a lány. Megfordult, és a barátja anyjára pillantott. – Ezt meg hogy tetszik érteni?

– Hát nem emlékszel rá? Amikor annak idején bementél Bunicsi szobájába, valami nagyon megijesztett, és elájultál.

Hát igen – gondolta Maszako. Abban a szobában tényleg volt valami ijesztő. De mi a csuda lehetett az, amitől annyira megrémült, hogy elvesztette az eszméletét?

– Már tényleg nem emlékszem, mitől ijedtem meg annyira.

– Lehetséges, hogy olyan félelmetes dolgot láttál, ami miatt az rögtön ki is esett az emlékezetedből – nevette el magát az idősebb nő. – Ilyen tényleg van, elhiszed?

Maszako töprengeni kezdett. Most már semmi kedve sem volt bemenni Bunicsi szobájába.

– Figyelj csak! – szólította meg a fiút. – Az a félelmetes dolog... még mindig odabent van?

– Hát persze. Gyere és nézd meg magadnak! – válaszolta vigyorogva a fiú.

– Kizárt dolog!

– Rendben, akkor várj meg idelent. Felmegyek és elrakom.

– Nem tetszik emlékezni, hogy mitől ijedtem meg? – fordult a lány a háziasszony felé, aki éppen teát töltött a gyerekeknek.

– Hát, igazság szerint nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mi ijesztett meg annyira – felelte habozva Bunicsi anyja. – Leginkább azért aggódtam, mert elájultál. Halványan azért emlékszem, hogy valamilyen felkavaró, ostoba dolog miatt készültél ki.

– Maszako! – hallatszott fentről a fiú hangja. – Most már jöhetsz!

– De tényleg elraktad? – tudakolta a lány, miközben habozva elindult az ajtó felé.

– Persze, minden rendben. Nyugodtan gyere be.

Maszako lassan és óvatosan belépett Bunicsi szobájába.

A fiút sehol nem látta.

A következő pillanatban azonban valaki előugrott az ajtó mögül. Bunicsi volt az, ám az arcát nem lehetett látni.

Egy félelmetes, faragott maszk takarta el a vonásait. A fiú nagyon szerette a kalandos történeteket. A kivájt szemű, tátott szájú, ijesztő prádzsna álarc az egyik ilyen történetben szerepelt.

A faragvány annyira félelmetes volt, mintha egy más világból származó teremtmény vicsorgott volna Maszakóra.