A FÉLELEM HIDJA

Néhány nappal később Maszako újra Bunicsival beszélgetett.

– Tudod, mi a helyzet? – kérdezte a lány. – Már nem félek a magasban.

– A nagybátyám, tudod, a pszichológus, mesélt arról, hogy az emberek néha azért félnek valamitől, mert bűntudatuk van. Lehetséges, hogy elmúlt a bűntudatod, hiszen csodával határos módon megmentetted az életemet.

Sikerült meglepnie a lányt.

– Bűntudat? – töprengett Maszako hangosan. Alaposan végiggondolta, amit Bunicsitől hallott. Lehet, hogy valamikor régen, egészen kiskorában elkövetett valami nagyon csúnya dolgot?

Ha így volt, bizonyára egészen régen történhetett, hiszen semmire sem emlékezett. Vagy talán inkább arról lehetett szó, hogy Maszako valójában semmi rosszat nem tett, viszont történt vele valami, ami miatt bűntudata támadt? Lehetséges, hogy az a kellemetlen érzés ilyen sokáig kitartott? Csak nem valami régi titokról van szó? És vajon van-e valami összefüggés a prádzsna álarcok és a magasság között?

Semmi ilyesmire nem emlékezett.

És egyébként is, mi történhetett volna? Becsukta a szemét, és minden erejével összpontosítani próbált. Hiába, semmi nem jutott az eszébe. Ugyanakkor továbbra sem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egyszer már átélt valami hasonlót ahhoz, ahogy Bunicsi kis híján lezuhant a mélybe.

Igen, ez teljesen biztos.

Gyorsan teltek a hetek. Sor került az őszi ünnepségekre is. Maszako és Bunicsi sétálni ment a város határán húzódó folyópartra. Már nyoma sem volt a nyáron virágzó tűzvörös pókliliomnak, ami annyira gyönyörűvé tette ezt a környéket. Lesétáltak a partra. Köveket szedtek, és megpróbáltak kacsázni, aztán továbbsétáltak. Feltűnt előttük egy hosszú híd.

– Figyelj csak, Maszako! – szólalt meg a fiú. – Még egész korán van. Átmenjünk azon a hídon? Szétnézzünk a külvárosban?

– Persze, miért ne! – vágta rá a lány. Később azonban észrevette, hogy a híd korlátja egyik oldalon sem túl magas. Máris rátört a már legyőzöttnek hitt félelem. – Vagyis inkább ideje volna elindulni hazafelé.

– De miért?

– Mert csak!

– Valami mást akarsz csinálni?

– Igazából nem terveztem be semmit.

– Akkor meg mi ütött beléd? – mérgelődött Bunicsi. A fiú figyelmét nem kerülte el sokáig a lány aggodalmas arckifejezése. – Na, ne már! Komolyan beijedtél attól a hídtól? Nem mersz átmenni rajta?

A pofátlan alak kapásból fején találta a szöget. Maszako ezért még csak válaszra sem méltatta. Ehelyett alaposabban is megnézte a hosszú, fehér hidat. A kétoldalt húzódó, alacsony fakorlát fölé meghatározott távolságban telefonpóznák magasodtak. A lány megrémült.

Valami ilyesmi már történt egyszer velem – gondolta kétségbeesve. – És most újra valami szörnyűség vár rám.

– Nem akarok átmenni ezen a hídon – jelentette ki határozottan.

– Neked teljesen elment az eszed! – méltatlankodott Bunicsi, és már fel is ment a hídra. Tett pár lépést, aztán a korlát fölött kihajolt, és lenézett a vízre.

– Tényleg elég magas – ismerte be. – Csak azt hittem, hogy már sikerült legyőznöd a tériszonyt.

– Egyszerűen rosszul vagyok ettől a hídtól.

– Na persze!

A fiú ismét kihajolt a víz fölé. Fülelni kezdett. Senki nem járt a környéken. Csupán a víz zúgását hallotta, meg azt, hogy időnként egy béka brekegett.

– Rájöttem, mi a bajod! – kiáltotta hirtelen. – Nem is a magasságtól félsz. De ha meglátsz egy korlátot vagy valami rácsot, akkor egyből rád jön a frász! Simán felmásztál az iskolai óratorony tetejére, mert a lépcsőnek nem volt korlátja. Érted? Még meg is könnyítette a dolgodat, hogy nem volt ott kapaszkodó!

– Mi a fenéért félnék a korlátoktól?

– Honnan tudnám? Arról viszont már hallottam, hogy sokan teljesen elképesztő fóbiáktól szenvednek.

Maszako nem volt egészen biztos abban, hogy a fiú komolyan beszél-e vagy csak ugratja. Éppen ezért duzzogó képet vágott.

– Nehogy már az én hibám legyen, ha félek valamitől! Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik valami az egyik oszlop mögül.

– Csak nem egy mumus? Egy prádzsna álarccal a fején? – vigyorgott Bunicsi.

– Fogd be a szádat! – üvöltötte magából kivetkőzve Maszako. A fiú meglepődött.

– Neked meg mi bajod?

– Az, hogy félek! Rohadtul, igazából félek!

Maszako mindkét tenyerét az arcára szorította. Megbicsaklott a lába, és összeesett. Úgy érezte, már csak egészen kicsi kellett volna ahhoz, hogy felidézzen magában valamit... egy olyan dolgot, ami valamikor nagyon régen történt. Ugyanakkor félt is attól, hogy visszaemlékezzen a múltra.

– Mi a baj, rosszul lettél? – kérdezte őszinte aggodalommal Bunicsi. A lány nem válaszolt, csak némán bólintott.

– Jól van – adta fel a fiú. – Menjünk haza.