ELFELEJTETT SZERELEM

Kazuko tágra nyílt szemmel, döbbent arccal bámult az osztálytársára.

– Komolyan azt mondod, hogy ki fogod törölni az emlékeimet, mielőtt visszatérsz a jövőbe?

A fiú szomorúan bólintott.

– Nem tehetek mást. Annyira sajnálom. Nem fogsz emlékezni rám, miután elmentem innen. Mindenképpen ezt kell tennem, különben súlyos büntetés várna rám a saját koromban.

– De én nem akarlak elfelejteni! – kiáltotta Kazuko. Vadul megrázta a fejét. Eszébe jutott a sok vidám emlék. Milyen jól érezte magát, amikor együtt bolondoztak Kazuóval. Az is annyira gyönyörű volt, ahogy a jövőből jött fiú bevallotta, hogy szereti.

Képtelenség lenne elveszíteni ezeket a csodálatos emlékeket. Igenis ragaszkodott hozzájuk. Kazuo arcáról sem akart

lemondani. Hiszen még arra sem fog emlékezni, hogyan is nézett ki a fiú, aki szerelmet vallott neki!

– De hát ezek az emlékek mindennél többet érnek nekem! – könyörgött a lány. – Nem akarom elfelejteni őket. Te ugye emlékezni fogsz rám? Ugye nem felejtesz el? Talán örökre emlékszel majd a kis Kazukóra. Annyira igazságtalan dolog, hogy én viszont mindent elfelejtek.

– Nem csak rólad van szó. Hát nem érted? Kénytelen leszek kitörölni minden olyan embernek az emlékeit, akik ismertek engem itt a múltban.

– Mikor térsz vissza a jövőbe?

– Most azonnal.

– Ilyen hamar? – suttogta Kazuko. A szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.

– Szerettem volna a lehető legtovább maradni. Annyira jól éreztem magamat ebben a korban. Sokkal boldogabb lennék, ha olyan emberek vennének körül, mint amilyen te vagy, vagy éppen Goro. Csak hát vár a munkám. Be kell fejeznem a kutatásaimat.

Kazuko lehajtotta a fejét.

– Te a jövő gyermeke vagy. Azt hiszem, az a természetes, ha haza akarsz térni.

– Igen, de én sokkal jobban kedvelem a te korodat, mint a jövőt – vágta rá Kazuo habozás nélkül. – Itt minden sokkal nyugodtabb. Az emberek sokkal kedvesebbek. Annyira egyszerű volt beilleszkedni közétek. Mindenkivel olyan jól kijöttem. És persze van még egy dolog.

A fiú Kazuko szemébe nézett.

– Te is itt élsz. Persze annak is örültem, hogy Goróban olyan nagyszerű barátra találtam. Fukusima is csodálatos tanár. De nem dönthetek úgy, hogy feladom a kutatómunkámat, és itt maradok. Nem tehetem meg. Megérted, hogy ez az életem legfőbb célja?

– Könyörgök, ne töröld ki az emlékeimet! – jajveszékelt Kazuko. A fájdalomtól majdnem megszakadt a szíve. – Néma leszek, mint a sír. Esküszöm, megőrzöm a titkodat. A szívembe zárom az emlékedet. Egyszerűen nem bírnám ki, ha csak úgy megfeledkeznék rólad. Nem akarlak elveszíteni!

Kazuo arca eltorzult a fájdalomtól.

– Sajnálom, nem tehetek kivételt. Kérlek, értsd meg! – mondta halk, de elszánt hangon.

Kazuko most már valósággal rázkódott a zokogástól. Gyorsan elővette a zsebkendőjét, és letörölte a könnyeit. Hirtelen elszégyellte magát. Nem akart ennyire gyengének, érzékeny kis bőgőgépnek mutatkozni Kazuo előtt.

– Persze, értem én... – suttogta. A szíve azonban majdnem megszakadt a fájdalomtól. Alig tudott beszélni. – Szóval akkor nincs mit tenni.

Kihúzta magát, és alaposan megnézte Kazuo arcát. Biztosra vette, hogy soha többé nem láthatja rokonszenves vonásait.

– Most rögtön indulsz?... Nem maradhatsz még egy kicsit? -kérdezte reménykedve.

A fiú némán megrázta a fejét.

– Még valamit mindenképpen tudni szeretnék – folytatta Kazuko remegő hangon. – Soha többé nem térsz vissza ebbe a korba? Nem lehet, hogy valamikor majd ismét itt állsz előttem?

– Lehet, hogy újra ellátogatok ide valamikor... – felelte Kazuo, és felemelte az asztalról a rádióra emlékeztető szerkezetet. Összenyomta az antennáját.

– De hát mikor?

– Nem tudom megmondani. Valószínűleg azután, hogy befejeztem a kutatómunkámat. Ha majd sikerül elkészítenem az időugráshoz szükséges szert.

Az utca felől halk morajlás hallatszott. A lány megértette, hogy az idő ismét visszatért a normális kerékvágásba.

– Akkor ugye majd újra meglátogatsz? – kérdezte könyörögve.

A fiú nem válaszolt. Körvonalai halványodni kezdtek. Kazuko

némán figyelte, ahogy Kazuo eltűnik valami fehér ködben. Ismét megérezte a levendula erős illatát.

– Egy szép napon majd eljövök hozzád, Kazuko – csendült fel a fiú halk hangja. – Akkor majd nem Fukamacsi Kazuo leszek, hanem valaki más. Egy ismeretlen.

– Tudni fogom, hogy te vagy az – suttogta Kazuko. Közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. – Tudni fogom...

Hirtelen minden elsötétült előtte. Megroggyant a lába, ahogy elszállt az erő a testéből. Mielőtt a padlóra zuhant volna, még hallotta a halk, suttogó hangot valahonnan a távolból.

– Búcsúzom, Kazuko. Minden jót neked.