HUSZONNÉGY

 

Az Argo

A holtak megbocsátanak

A játék vége

A fekete homok elnyelte Kai-t, páni félelme pedig újonnan felbukkanó szökőárként lövellt elő. Rémülten felhördült, de a várt olajos folyadék helyett sajgóan fagyos levegő töltötte meg a tüdejét. A teljes sötétség helyett Kai miriádnyi szín és kavargó örvények kaleidoszkópszerű hallucinációjába zuhant. A kísértetképek, üvöltő áramlatok és a nem-tér körülötte felrobbanó űrjeinek habzó forgatagától felfordult a gyomra.

De minden rémülete ellenére, mindenben volt valami lappangó szépség, egy éteri kvalitás, amely épp annyira elvarázsolta, mint amennyire elborzasztotta. Ez terült el körülötte mindenhol, ameddig a szem ellátott, és Kai-nak eltartott egy darabig, mire rájött, hogy nem a két szemén át látja mindezt.

Amint ez felötlött benne, abban a pillanatban megérezte egy csillaghajó irdatlan, masszív tömegét maga alatt, amelynek hatalmas törzse úgy nyúlt el mögötte, mint egy bolygó fémköpenyéből kivágott azúr város a csillagközi pályán. Ismerte ezt a hajót, noha ilyen szemszögből még sosem látta.

Ismét egy darabban, a technológiának ez a pompás csodája: az Argó.

Az egész hajó újszülöttként remegett, és Kai eltűnődött, mekkora erők kellettek ahhoz, hogy ilyen könnyedén megrengessenek egy ilyen elképesztő tömeget. Egy kibontakozó fekete energianóvából tarka fény alkotta csáp vágott ki és csapott a hajó felé. Az érzékelés határán fotokémiai fény villant fel, amint a hajó pajzsainak csapódott, és bosszúszomjas bömbölésre hasonlító zaj keretében foszlott szét.

Vörös viharfelhők foltja örvénylett a létezésbe közvetlenül a hajó ívelt döfőorra előtt, és Kai érezte, amint a meghajtók erejüket megfeszítve igyekeznek elkerülni a bimbózó őrületet. Amaz mintha csak megérezte volna az Argó menekülési kísérletét, a dagadó viharfelhők éhes lángcsóvákat köptek. Azok is a pajzsoknak vágódtak, a sivító lobbanás pedig egyre élesebbnek, egyre elkínzottabbnak tűnt Kai szemében.

Az egész hajó megrándult, amint újabb és újabb förgetegek robbantak körülötte, és egy szélben szálló levél könnyedségével dörrentek az oldalának. Az egyik robbanás az elvékonyodó felépítményt érte, és Kai látta, amint egy egész sornyi, karcsú póznákkal tűzdelt torony tűnik el egy sistergő, kérészéletű tűzgolyóban.

A pajzsok egy része összeomlott, tátongó sebet hagyva az Argó védelmén, ő pedig érezte, amint a hajó kapitánya elfordítja a hajót a legádázabb monszuntól, hogy fedezze a védtelen oldalát.

Akármilyen szépséget is vélt felfedezni Kai ebben a régióban, egy szempillantás alatt elfeledte. Ez a hely borzalmas, elképzelhetetlen veszélyeket rejtett. Épeszű ember nem lépne be ide önszántából. A létezésnek ez a síkja az élet kiátkozása volt, és az emberiség nem arra rendeltetett, hogy ilyen messzire merészkedjen a békés terrai létezésétől.

Az Argó hosszában friss detonációk nyíltak, és még több jelzőtorony omlott össze, amint a viharok felülkerekedtek az őket visszatartó póznákon. A jobboldal elülső része kirobbant, és fagyott párát lövellt magából fehér vérként.

Kai be akarta hunyni a szemeit, de az itt kibontakozó drámában nem osztottak neki szerepet, csak megfigyelő volt. Elfordult, miközben a hajó sérült bestiaként vonaglott, és mennydörgő robbanások rázták meg az ebből a helyzetből kísértetiesen némának tűnő törzsét. A pusztítás úgy rágta magát végig a hajón, akár a Mechanicum egyik harci gépének dörgedelmes léptei.

A sötétség megsűrűsödött. A vörös felhő kitátott pofaként lendült az Argó felé, a fekete vortex örvénylő karjai pedig még veszettebbül vájtak a pajzsokba. Tapasztalatlan szemeinek úgy tűnt, mintha egy durva, rosszindulatú tudat irányította volna a dühüket, mivel mi más magyarázta volna azt a ragadozóhoz illő kéjt, amit a hajót körülvevő ocsmány csápokból érzett?

El akart fordulni a borzalomtól, ki akarta magát zárni a létezésből, amelyet mohó szemekről szóló rémálmok, és a mélyben mozgó, kontinensnyi méretű testek felvillanó víziói töltöttek ki. De nem azért jött ide, hogy elforduljon mindettől. Túl régóta volt már vak az Argó halálának valóságára, és bármi történjék is, immáron nem fog hátat fordítani neki.

Roxanne-nak igaza volt. Ennek véget kell vetni. Most.

Figyelte, amint a pajzsszekciók egyesével összeomlanak, és a Káosz szennyes tengerként zúdul át a széteső gáton. A hajót immateriális energiák mosták, és Kai alig látható formákat látott, amelyek a még működő pajzsokon belül úsztak a létezésbe. Pikkelyes, vörös bestiák, emberi csontvázak alakjában, hosszú, csavaros szarvakkal és kardokként villogó, karmokban végződő karokkal.

A legénység legrosszabb rémálmaiból kikotort szörnyek, melyek füstként kavarogva tomboltak újonnan született testükben.

A hajó többé nem tartotta vissza őket, és akadálytalanul haladtak át több méter adamantiumon, hogy azután a bárka legénységi körleteiben és folyosóin manifesztálódjanak. Alaktalan sarjak bolyongtak a hajó belsejében, puszta érintésükkel porlasztva el annak lövegeit, parancsnoki állásait és rakodótereit. A bárka felnyögött, mire újabb szakaszai robbantak az űrbe, miközben összeomlása egyre gyorsuló mértékben folytatódott. Katedrálisokhoz hasonló rakterek robbantak be a felhasadó fém néma sikolyával, Kai pedig sírt, mikor több ezer férfit és nőt látott az űrbe lökődni.

Sikoltásuk visszhangzott a koponyájában, de semmit sem tehetett, hogy kizárja őket, nem volt itt sem Arzashkun erődje, sem a Rub’al Khali, ahová elzárhatná magát minden elől. Itt Kai-nak szembe kellett néznie a daemonaival, így nehéz szívvel nézte az Argó halálát, annak tudatában, hogy elveszett, de megesküdve, hogy megtiszteli utolsó pillanatait.

Azután, éppen amikor ügy tűnt, hogy a hajó már biztosan kettétörik és az űr martalékává válik, arany fény vékony fonala tört át a sötétségen. Alig volt több szalagnál a színek dühöngő infernójában, de ez akkor is egy életszál volt, és az Argó kétségbeesetten kapott utána. A hajó összeroskadó orrát a fény felé fordította, és utolsó erejével ellökte magát, ahogy egy fuldokló kap egy kinyújtott kéz után.

Ahol az arany fény felvillant, a vihar nem érinthette, és ahonnét felvillant, ott visszaszorította a felhőket. A halott űr keskeny csatornája tárult fel az Argó előtt, és Kai szíve repesett, amint a bárkát meghajtóinak utolsó lehelete ebbe a varázslatos átjáróba lökte.

Megtörve és régi önmaga nyers, rongyos árnyékává gyalázva, az Argó a förgetegek közötti törékeny nyílásba zuhant. Körülötte lehetetlen fények és élő ciklonok hólyagzó szélrohamai döngették a béke ezen átjáróját, de a fény kikezdhetetlenül ragyogott és szilárdan kitartott a Káosz minden támadásával szemben. Felhördült, amint látását betöltötte a Terra legmagasabb hegyének víziója, a bánat és a szolgálat kiüresedett csúcsa, ahol a galaxis legmagasztosabb és leghatalmasabb sugara születik.

Kai-nak sosem mondták meg, hogy volt képes az Argó a szörnyek támadása után visszatérni a valós űrbe. Feltételezte, hogy a kapitány volt annyira szerencsés, hogy rábukkanjon egy immatériumkapura, ami visszavezette a Naprendszerbe, de most már belátta, milyen naiv képzet volt ez. A kapitány és minden legénységi tag meghalt, és a haldokló bárkában senki élő nem maradt, csak Kai és Roxanne. Vajon Roxanne rálelt az Astronomican eme távoli fonalára, és biztonságba vontatta magukat? Tudta, hogy ez durva analógia, de mi más magyarázat létezhet?

Noha ez egy másik elme emléke volt, Kai mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, amint a nyugodt űr üres folyosója körülölelte az Argót. A bárka ragacsos szálak hálóját szelte keresztül, amelyek igyekeztek belekapaszkodni trófeájukba, de az Astronomican ereje itt volt a legnagyobb, így az visszahúzta az Argót az anyagi univerzumba.

Kai gyomra felkavarodott, és visszanyelt némi epét, ahogy teste a létezés egyik síkjából a másikba úszott. A Káoszból a valós űrbe történő átlépés sosem ment könnyen, de közben még egy vészes vihar közepébe bámulni még inkább megnehezítette. Próbált öntudatánál maradni, és reszkető sóhajokat eresztett ki, miközben a Káosz émelyítő színei elhalványultak, és a valós űr sötétjében gyémántokként ragyogó csillagok beúsztak a látóterébe.

Most, hogy ismét az univerzum főbb törvényeinek hatálya alá került, az Argó megcsavarodott a gravitáció mohó karmai alatt. A hajó egyes részei behorpadtak, mások pedig leszakadtak az átlépés megrázkódtatásától. Milyen keserű irónia is lenne ilyen ádáz káoszviharokat túlélni, hogy azután az immatérium fátylán túli törvények pusztítsák el.

De Kai tudta, hogy nem vesztek oda, hogy még éltek.

Emlékezett a mentőcsapatokra, amint kivágják az asztropatakamrájából. Emlékezett, hogy sikoltozva karmolta és harapta őket, miután iszonyú magányában félrebeszélt és megtébolyodott. Hallotta meghalni a legénységet, minden utolsó gondolatukat, és végső, gyötrelmes pillanataikat, és mindez az őrület határára sodorta. Egy ilyen szörnyűséges megpróbáltatást a legtöbb elme nem élt volna túl, és Kai tudta, hogy egy kevésbé szerencsés illető a legénységgel együtt halt volna.

Hosszú időn keresztül gyengének és ostobának gúnyolta magát, akit saját túlélése kísért és saját magát okolja minden egyes halálért, amelyet végighallgatni kényszerült. De immáron tudta, hogy túlélését kizárólag erejének, és abbéli képességének köszönhette, hogy elzárta azon részét, amelynek reménye sem lett volna egy ilyen traumával megbirkózni. Éppen elég embertől hallotta már, jó vagy rossz szándékból, hogy az Argó halála nem az ő hibája volt, de ennek igazságát csak úgy tudta tényleg elfogadni, hogy a saját szemével látta.

És ezzel az igazsággal együtt jött egy felfedezés is.

Ott voltam azon a napon, amikor Hórusz levágta a Császárt.

Milyen zamatos árulás. A ki nem mondott csattanó. Szavak egy másik időből és egy másik elméből. Az új hold egyik harcosa mondja majd őket, és viccnek hangzik, de szájában nemsokára hamuvá válnak, keserű emlékké, melyről azt kívánja, bárcsak kitörölhetné. Egyszerre igaz és hamis. Félreértésből ontott vér.

Kai látja a Vörös Termet.

A bíbor fény olajként ömlik végig rajta: sűrűn, lassan és fojtogatón. Körülöleli, míg a végén olybá nem tűnik, hogy a világon nem maradt más, csak vér.

Testetlen, vagy a teste elpusztult. Képtelenség megmondani, melyik.

A Vörös Terem olyan, akár egy beteg szívkamra belseje, vöröslő fénytől lüktet, és furcsa szögek alkotják, mintha a fizika alapvető törvényei többé nem állnának fenn. Vonalak és ívek keresztezik egymást és válnak szét, egymással lehetetlen szögeket bezáró padokat és falakat és mennyezeteket alkotva.

Minden tocsog a vértől, vagy ez csak a képzelete?

Az egyik falon vörössel megvilágított hololitek egy lágyan forgó ezüst és kék gömböt mutatnak, a légkör alsó rétegeiben tűzáradat hullámzik. Ez a világ a háborútól lángol, és nem lepi meg, amikor a Nordafrik kontinens ismerős körvonalai bukkannak elő a villámokkal fénylő felhők közül, melyek göcsörtös ujjakként gyűlnek a táj fölé.

Ez a Terra, és támadás alatt áll.

Kai nem érzi az alakját, és nem talál semmi arra utalót, miképpen lehet ezen a helyen. Talán egy lélektöredék, egy tudatszilánk⁷. Egy passzív megfigyelő vagy az eljövendő események alakítója? Akárhogyan is változtatja érzékeit, nem észlel tömeget vagy anyagot.

Villanás. Az idő változik.

Úgy lát, ahogy egykor – a született látásával –, és azt kívánja, bárcsak ne látna.

Ez a vérontás helye, egy mészárszék, ahol a felszabdalt testeket a falakra aggatták, és koponyák csüngenek kampókon, akár a primitív barbárok totemcsontjai. Fekete vászonból varrt lobogók hullámzanak az őket lengető szél hiányában, mintha a szövetükbe szőtt gyűlöletes szerkezetek vergődnének maguktól.

Egy csatát vívtak itt. Vagy fognak vívni. Olyan csata volt vagy lesz, amilyen még sosem létezett, végkimenetelét pedig még a teljes kozmosznak fel kell fognia. Ebben a percben a galaxis viszonyainak eme korszakos paradigmaváltozását egyedül ő látja, de nemsokára már úgy visszhangzik korszakokon át, mint a valaha megkongatott leghatalmasabb harang.

A történelem előtte íródik, és a történelem tanúkat követel.

Testek hevernek kiterítve körülötte, roppant harcosok, akiknek vértjein kardok és fejszék nyomai, rakéták ütötte lyukak és ádáz szörnyetegek karmai tépte hasadékok éktelenkednek. A hússérülései felfoghatatlanok: kásás velővé redukált szövetek és csontok, kifacsarodott testek, amelyeket megrágott cafatokként dobtak félre. Kai hozzászokott az efféle halálhoz, és jól ismeri azon förtelmeket, amelyeket egy ember a fivéreire tud zúdítani, de ez valami más.

Ez a mészárlás magán viseli a gyűlölet minden jellegzetességét, és nincs annál keserűbb gyűlölet, amely egykor szeretet volt. Ezek a harcosok ismerték egymást, és ebben a vörös teremben nem háború folyt, hanem gyilkosság. A legrosszabb és legmegbocsáthatatlanabb fajtájú testvérgyilkosság.

Tekintete a holtakat pásztázza, majd a küzdelem gyújtópontja, egy lépcsős emelvény felé vándorol, ahol semmi eddigihez nem hasonlítható iszonyat vár rá. El akar fordulni, megkímélni magát a rettenetes bizonyosságtól, amely az emelvényen történtek megpillantásakor uralkodik el rajta. Túlélési ösztöne könyörög, hogy ne nézzen oda, mivel tudja, hogy a látványtól megtébolyodik.

Kai tudja, hogy gyávaság meghátrálni ezen vízió elől. De akkor is fél megismerni. Attól fél, hogy egy olyan ajtót tár ki vele, amelyet többé nem lehet becsukni. Ha a tudás a potenciálból az aktualitásba alakul, többé nem lehet nem megismerni, semmissé tenni vagy visszatérni az addigi élethez.

Villanás. Az idő ismét változik...

Alakok és árnyak moccannak körülötte, kozmikus dolgok forma és test nélkül. Láthatatlanok, de tudja, hogy itt vannak. Érzi a rettegésüket és a hitetlenkedésüket az itt történtektől a levegőben vércseppek hátrálnak vissza a felhasított artériákba, amelyekből kihullottak. Ellenkező kiáltások, fájdalmas ordítások, és robajló nevetés visszhangzik és ismétlődik, visszhangzik és ismétlődik, majd megpihen az őket kiadó torkokban. Az emelvényen történt borzalom egy szempillantás alatt semmissé lesz, ő pedig töredékeit látja csak annak, ami az imént itt történt.

Egymással összegabalyodott fekete és vörös, egy arany szem, hasítékkal mint a macskáké. Elefántcsontszínű evezőtollak, a levegő dörgése és kardok csengése. Fényglória és töviskorona csapnak össze, mellkasokat vernek. Fénylő és csodálatos hátvédek keményre edzett vértek és irdatlan ambíció felett. Karmosak és dühösek. A csapások patthelyzete, az akaratok csatája, melyet a halandó érzékeken túli síkokon vívnak.

Páratlan harcászati tökély. A galaxis történetében csakis egy küzdelem érhet fel ennek tombolásával, és azt ugyanitt vívják majd pillanatokon belül. A tény, hogy egy ilyen csata valaha is megtörténik, figyelemreméltó. Kettő már szinte képtelenség.

Nem lát alakokat, csak fényt és sötétséget, a harcoló titánok futó benyomásait. Ezek a harcosok fenséges avatárok, akiket az univerzum szívéből eredő teremtés fénye jár át. Tökéletesre megformált halandók alakjába gyúrták őket, majd a galaxisra szabadították, ahol most ragyogóan fénylő csillagok, fájdalmasan rövid létezésük ellenére egyre fényesebbek.

Hangok öltenek alakot, de Kai felülmúlhatatlan megkönnyebbülést érez, hogy nem érti őket, mivel ki merné kihallgatni az istenek szavait? Ezek az elképesztő lények ismét összecsaptak, és noha nyelvük ismeretlen a számára, tudatába jelentés szivárog.

Lehet, hogy az isteneket nem értik, de meg fogják hallani őket.

Ígéretek hangzanak el. Fiatalom és szolgálat felajánlása, ígéretként felajánlott, kísértésbe ejtő alkuk. Angyali megvetés ömlik rájuk. A fájdalom és a visszautasítás megbántott könnyei. Arany vonásokon csorgó véres könnyek, egy szükséges halál, a legfinomabb rés a legáthatolhatatlanabb páncélon. Egy önként odaadott élet, egy jövő oltárán meghozott áldozat.

Halál egy halálért. Egyik egy másik előidézéséért...

Fekete és bíbor ütközik egymásnak még egyszer, utoljára. Vörös fényrobbanás önti el Kai-t, az idő pedig ismét oda-vissza ugrál

Ez a jövő vagy a múlt? Olyannak látja ezt a helyet, ahogyan egykor kinézhetett: egy csillaghajó strategiumának steril, funkcionális belseje. Az újrahasznosított levegő fuvallatai újonnan nyert győzelmi lobogókat lengetnek, libériás legénység látja el büszkén a feladatait, a galaxis végtelen potenciálja pedig csillagok sokaságaként terül el a kilátóablakon túl.

Egy szívdobbanás alatt megváltozik, most egy élő isten temploma.

Egy sötét páncélos isten, aki saját kezével szentelte fel magát. Egykor egy hatalmasabb isten avatárja volt, de mostanra kicsúszott a szolgálat minden kötelezettsége alól, még azokkal szemben is, akik szuperhumán létének korlátai fölé emelték. Ez az isten nyers erővel és rendíthetetlen akarattal kovácsolja saját sorsát, és neki, és csak neki tetsző formára préseli a jövőt. Egyetlen embert sem nevez mesterének, de a végén majd fog.

Villanás. Előre és hátra. Villanás, villanás.

A Káosz csúfot űz az olyan lineáris fogalmakból, mint az idő.

Kai holtan látja, egykor egy bíbor tökéletesség glóriás hírvivője, most egy megtört áldozat, aki maga vezette szívéhez a hóhér pengéjét. Halott. Hihetetlen, elméje visszaretten a látomás borzalmától. Alávaló és gyűlöletes, az iszonyat parádéja, amit csakis a lelke megtörésére idéztek meg.

De a Káosz ennél sokkal többre képes, és ez csak egy nagyobb förtelem kóstolója.

Kristálytiszta részletességgel látja kibontakozni, a vértek aranyának minden árnyalatát, az örökké változó, de mindig megtört szívű vonások körül játszó fényeket. Gyűlöletet, szeretetet, bűntudatot, félelmet, ugyanazon lélegzettel megtört, majd megújított elhatározást lát, és feneketlen bánatot a jövő iránt, amit lát, és amiről tudja, hogy ő teremtette.

Az idő múlása kisiklik, meghajlik, akár egy törött gerinc. Noha Kai látja az örvénylő idő véletlenszerű villogását, tudja, hogy ez csakis a jövő lehet.

És nem a távoli jövő.

Az arany fény megremeg, ő pedig érzi az irdatlan erőt, amivel őt méregeti. Visszanéz rá. Látja őt, és az idő olyan rövid szelete alatt tud meg róla mindent, hogy azt mérni sem érdemes. A fény látja, amit ő látott, immáron tudja, mit látott a magas emelvényen, és érzi, amint elfogadja ezt a tudást.

Elméjében szavak formálódnak, lágyan ejtve, a hang durvaságának szükségessége nélkül, de mégis a legádázabb hurrikán erejével. Megérti ezeket a szavakat, és most már tudja, miért nem szabad soha halandónak egy élő istent hallania.

Szörnyű élességgel látja az ezután történteket, arany és fekete, mester és szolga, isten és félisten.

Apa és fiú.

Csakis egy módon érhet véget, és annak ismerete, ami már megtörtént, de még nem következett be, elég, hogy elvegye bármelyik halandó ép eszét, akármilyen erős legyen is az elméje. Kai-t azonban a bűntudat és a félelem edzette, és másokon túlmutató erővel rendelkezik.

Maradt még egy elvégzendő feladata.

A látomás aranyszín fénykitöréssel tűnt el, Kai-t pedig a Vörös Teremből egy meleg, aromás parfümök és olajok illatától és szökőkutak csobogásától átjárt helyre repítette. Felnyitotta szemeit, és egy süppedős karosszékben pihent, amelyet valamilyen egzotikus bestia irhájából készített huzattal vontak be. Teste mintha egy láthatatlan párnán lebegett volna, és elmúlt minden sebesülése, amelyet a Terrára történt visszaérkezése óta szerzett.

– Ó, Aniq – suttogta. – Miket kellett lássunk...

Emlékezett a Vörös Terem minden részletére, s noha minden elképzelhetőnél nagyobb borzalmat vetített előre, furcsa közönyt érzett iránta, mintha az ügy semmilyen kihatással nem lenne rá.

Kai felült és körülnézve rájött, hogy Arzashkun fő vendéglakosztályában hever, egy olyan hivalkodóan berendezett teremben, hogy az már az obszcenitás határait súrolta. Nemcsak fizikai teste gyógyult meg, de egy hatalmas terhet is leemeltek a válláról, egy olyan súlyt, amelynek szörnyűséges tömegét nem is fogta fel, amíg meg nem szabadult tőle. Mély levegőt vett, és lehunyta szemeit, hallotta a fejében elhaló több ezer hangot, amint visszavonultak emlékezete kamráiba.

Amint eltávolodtak tőle, érezte, ahogy egy szavak nélküli, felszabadult sóhajjá egyesülnek. A holtak vissza nem térhetnek, de megbocsátani megbocsáthatnak. Kai tudta, hogy sosem feledi ezeket az embereket, ahogy ők sem felejtik el őt. A gondolattól, hogy mindig vele lesznek, elmosolyodott, mivel immáron az ő történetének részeivé váltak, nem pedig nyomasztó teherré.

Kai felkelt, amint a meleg szellő hívogatóan meglengetett egy nyitott ajtó körüli selyemfüggönyt, amely az erkélyre vezetett. Átsétált a márványpadlón, és Arzashkunt többé nem menedéknek, hanem a csodák színterének érezte. Minden tornyát és termét emlékezetből emelte, de soha nem élvezte ki igazán a varázsát. Csak most tudta valóban megbecsülni ősi építőinek káprázatos tudományát, arányérzéküket és az örömöt, amivel ezt a gyönyörűséget az égnek emelték.

Kilépett az erkélyre, de a Rub al Khali végtelen homokja helyett üde erdők, elnyúló legelők és kristályszínű folyók zöldellő táját pillantotta meg. Ilyen volt az Üres Negyed, mielőtt a homok elnyelte, egy bőséges vidék, amelyért királyok és császárok harcoltak a civilizáció hajnala óta. Ez volt a föld, ahol a faja született, és ragyogott az emberiségben rejlő végtelen lehetőségektől.

Kai-t nem lepte meg, hogy egy királygyilkos-tábla várt rá elrendezve. A parton játszott mérkőzésbeli ellenfele ült az ónixbábuk előtt, és annak a beszélgetésnek az emléke hirtelen döbbenetes tisztasággal tért vissza. Noha ellenfele előzőleg köpönyege mögé bújt, most fedetlen fejjel ült, és Kai tisztelettudóan bólintott, amint meglátta a leggyakrabban márványból mintázott arcot.

– Másnak tűnsz, Kai – szólt az alak, arany szemei érmékként csillogtak.

– Más is vagyok – felelte, és helyet foglalt a tábla ezüstfigurái előtt. – Szabadnak érzem magam.

A férfi elmosolyodott és így válaszolt:

– Helyes. Mindig is ezt kívántam neked.

– Te hoztad vissza az Argót a Káoszból – mondta Kai, előretolva egy ezüstbábut.

– Ezt kérdezed?

Kai megrázta a fejét.

– Nem. Nem akarom tudni. Az igazság csak elrontja a dolgokat.

– Az igazság egy mozgó célpont – felelte az alak, átmozgatva Templomosát a táblán.

– Láttad? – kérdezte Kai, de már tudta a választ.

– Láttam, amit Sarashina beléd rejtett, igen.

Kai nem szólt semmit, és némán játszottak, felváltva cserélgetve a bábukat a táblán. Emlékezvén a királygyilkos-tábla feletti utolsó találkozásukra, Kai óvatos játékot játszott, védelmezőn terelgette figuráit, és nem vállalt felesleges kockázatokat.

– Nem akarsz játszani? – kérdezte az ellenfele.

– Nem tudom, mit mondhatnék neked – válaszolta Kai, hátradőlve székében. – Most, hogy tudod, amit tudsz a jövőről, még mindig játszani akarsz?

– Persze. Ilyen időkben ez a legjobb módja annak, hogy az ember összeszedett maradjon – mondta az alak, és előretolta Császárát egy agresszív lépéssel, amely Kai meggondolatlanságát volt hivatott előcsalogatni. – Ha meg akarod ismerni egy ember igazi jellemét, játssz vele egy játszmát. Akárhogyan is, a jövő a jövő, és az iránta való érzéseim se fogják egyik irányba sem megváltoztatni.

– Valóban? Még te sem tudsz változtatni rajta? – kérdezte Kai, aki önként bekapta a csalit.

Az alak vállat vont, mintha csak valami hétköznapiról beszélgetnének.

– Bizonyos dolgoknak meg kell történniük, Kai. Még az elképzelhető legborzalmasabb dolgoknak is néha meg kell történniük.

– Miért?

Ellenfele védő helyzetbe tolta Divinitarcháját, és így szólt:

– Mert néha a győzelem egyetlen lehetséges módja, ha megakadályozod, hogy az ellenfeled nyerjen.

Kai a táblára nézett, és rájött, hogy nincs több lépése.

– Patt – mondta.

Az alak széttárta a karját semmitmondó bocsánatkérésként.

– Tudom, hogy egyesek omnipotensnek gondolnak, de van egy bökkenő abban, ha az ember teljhatalmú és mindentudó.

– Ami pedig?

– Nem lehetsz egyszerre mindkettő – felelte az alak melankolikus mosollyal.

– Szóval akkor most mi lesz?

– Befejezem a játékot.

– Ezt? – kérdezte Kai zavartan.

– Nem – felelte az alak. – A mi játszmánknak vége, és köszönetet mondok érte.

– Látlak még?

Ellenfele felkacagott.

– Ki tudja, Kai? Ha a játszmánk valamire is megtanított, az az, hogy minden lehetséges.

– De meg fogsz halni.

– Tudom – felelte a Császár.

Kai felnyitotta szemeit, és csak feketeséget látott. Hideget érzett, és fojtogató klausztrofóbia vette körül. Kezeit kicsúsztatta Roxanne-éból, és felnyúlt, hogy letépje a feje köré tekert kötéseket. Őrjöngve szaggatta őket, marékszám dobálta szét a ragacsos gézdarabokat, miközben a Szabad Angyal sikító nyögései egyre közelebbről hallatszottak.

Végre az utolsó kötésdarab is levált, és Kai Roxanne gyöngyházszerű szemeibe nézett. A legcsodálatosabb, arannyal szórt borostyán színében tündököltek, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy nem tűnt fel ez neki egész idáig. A válasz egy szempillantás múlva már meg is érkezett.

Augmentikái, akármilyen drágák és kifinomultak is voltak, meg sem közelíthették az emberi szem csodáit. Látta Roxanne meglepett arckifejezését, aki felnyúlt, hogy megérintse az arcát. A zúzódásokkal teli felpuffadt hús helyett, ahonnét Asubha kitépte üvegből és acélból készült szemeit, most lágy bőrt és ruganyos szövetet tapintott.

– Kai – lehelte Roxanne. – A szemeid...

Felpillantott, és ezúttal anyjától és apjától örökül kapott szemekkel tekintett a templom belsejére, és noha ezek a legjobb szándékkal is tökéletlen szervek voltak, örömét lelte ebben az ajándékban, akármilyen rövid életű legyen is. Nem számított, hogy hosszú évek óta az első látvány egy romos épület volt, amely mostanra csatatérré vált, a tény, hogy látott, önmagában csodának minősült.

Testek hevertek szétszórva, férfiak és nők, katonák és civilek. A pusztítás közepén Kai észrevette Golovkót és Yasu Nagasenát, mindkettejük arca eltorzult a Szabad Angyal förtelmes alakja láttán, amely a holtak energiáiból lakmározott. Kai elszakította pillantását a halálos teremtménytől, és nézte, amint egykori védelmezője és fogvatartója megvívja utolsó harcát.

Atharva és a pária az arctalan szobor árnyékában küzdöttek, egyikük egy génerősített szuperhumán, akit a Birodalom leghatalmasabb harcosának alkottak, a másik az ilyen harcosok gyilkosa. A pária úgy mozgott, akár egy akrobata, minden mozdulata kontrollált és precíz. Az astartes légiók harcosának termetével szemben törékeny és jelentéktelen figurának tűnt, de a pszik összezavarásának és legyűrésének egyedi képességéből fakadó magabiztossággal küzdött.

Még nem tudta, amit Kai már tudott az Ezer Fiak harcosáról.

Atharva tántorgott, mintha fájdalmakkal birkózna, a pária pedig végzetes csapásra lendült, miközben egy hosszú, energetizált penge siklott elő testkesztyűje ujjából.

Atharva egy szempillantás alatt kiegyenesedett, és röptében elkapta.

Noha a pária sisakot viselt, Kai így is érezte megrökönyödését.

– Egykor láttam, de most vak vagyok – szólt Atharva, rettenetes bánattal és haraggal a hangjában. Kai pontosan tudta, mekkora áldozatot kellett Atharvának hoznia a kládgyilkos legyőzéséhez, és nem hitte, hogy bárki más képes lenne igazán átérezni, mit kényszerült feladni. A pária vergődött Atharva szorításában, de ez elől az iszonyatos erő elől nem volt menekvés. Az energetizált penge ledöfött Atharva mellkasába, a harcos pedig felnyögött fájdalmában, ahogy a fegyver a szívébe hasított.

Atharva elhajította a kládharcost, aki az eltörő csontok nedves roppanásával vágódott a templom falának. A pária a padlóra hanyatlott, teste kifacsart végtagok lehetetlen szögekbe hajló halma volt csupán.

Atharva kirántotta testéből a pengét, és belebámult a Szabad Angyal megfeketedett csuklyájába.

– Csak te és én – mondta Atharva, amint a kísérteties alak feléje ereszkedett.

Kai tudta, hogy Atharvának esélye sincs felvenni a küzdelmet egy ilyen szörnyűséges jelenéssel, de ő mégis szilárdan állt, a Szabad Angyal és a háta mögött összekuporodott halandók közé lépve. A lény kitárta karjait, de még mielőtt rettenetes ölelésébe vonta volna Atharvát, fülsiketítő rikoltást hallatott. A teremtmény hátravetette fejét, és nyomorúságos gyötrelem üvöltését hallatta, miközben rongyos alakjának foszlányai úgy lobbantak el, akár egy csillag felszínének lángjai.

Kai figyelte, amint a lény széthullik, körvonalai megremegtek és elmosódtak, ahogy visszakényszerítették arra a síkra, ahonnét érkezett. Nem látta, mi okozza az angyal feloldódását, amíg tekintetét a templom kapuira nem vetette, és egy csoport karcsú, arany és ezüst vértbe öltözött alakot látott a szentélybe nyomulni.

Az arcuk alsó részét elfedő sisakot viseltek, és mindegyikük albínó volt, borotvált koponyájuk közepéről egy-egy fehér konty meredt felfelé. Vállaikat fehér pettyes bundák takarták, rajtuk átvetve pedig széles szuronytüskés, hosszú pengéjű kardok pihentek hüvelyükben.

Szó nélkül hatoltak a templomba, kristálypengéjű, hosszú lándzsákat tartva maguk elé. Ruganyos mozgásuk alapján nők voltak, és akár a vadászok, akik a prédát szorítják vissza az odújába, tökéletes félkört alkottak a Szabad Angyal körül.

A lény sikolyai szünet nélkül harsogtak, de alakja mostanra alig volt több piszkos, sárgás fényfoltnál, ahogy hatalma fokozatosan elszivárgott. Nemsokára még az is eltűnt, és metsző siránkozása véget ért, amint az őt összetartó hatalom végleg szertefoszlott.

– A Csend Nővérei – mondta Roxanne.

Kai tudta, kik ezek a nők, de a mögöttük belépő aranyvértes óriás volt az, aki magának követelte minden figyelmét.

– Dorn nagyúr – lehelte Atharva.