ÖT

 

Régi sebek

A felfoghatatlan

A zaklatott festő

Kai és Athena leereszkedtek a toronyban, és a gravoliftek felé indultak, hogy lejussanak a torony aljában lévő legénységi létesítményekhez. Nem beszéltek, mióta megszakították legutóbbi kapcsolatukat a nuncióval, és mindketten kimerültek a közös álomtáj fenntartásának erőfeszítésétől. Fejlődésének értékelése várhat, amíg szereztek egy italt és egy kettejüket elválasztó asztalt.

A torony legénységi körletei acélfalú, puritán és halványan megvilágított helyiségek voltak, amelyek Kai-t egy csillaghajó szolgálati helyiségeire emlékeztették. Eltűnődött, hogy ez vajon szándékos-e, lévén a legtöbb asztropata hajókon töltötte élete nagy részét. A visszhangos teremben magányos alakok álltak szétszóródva, gondolataikba merülve, ujjaikkal egy-egy nyitott könyvet pásztázva, vagy éppen frissen interpretált szimbólumokat jegyezve oneirocriticáikba. Találtak egy asztalt és egy percig csak némán ültek.

– Szóval, kezdek javulni? – kérdezte Kai.

– Már tudod a választ erre a kérdésre – felelte Athena.

– Sikerült üzenetet küldened egy asztropatának a Hangok Tornyába, és ez majdnem teljesen kimerített.

– De ez akkor is javulás, nem?

– A dicséret utáni kajtatás nem válik javadra – mondta Athena. – Nem fogom kiadni kevesebbért, csak a képességeid teljes mértékű visszatéréséért.

– Kemény asszony vagy.

– Realista vagyok – felelte Athena. – Tudom, hogy meg tudlak menteni az üres hegytől, de szükségem van rá, hogy ezt te is tudd. Képesnek kell lenned üzenetet küldeni a külvilágba, egy másik szektorban lévő csillaghajóra, méghozzá pontosan. A végén rendelkezésedre áll majd egy kórus, de épp olyan jól tudod, mint én, hogy közülünk a legjobbak egyedül dolgoznak. Készen állsz erre? Nem hiszem.

Kai kellemetlenül feszengett a székén, tökéletesen tisztában volt Athena igazával.

– Nem merem az elmémet túl messzire kivetíteni – mondta.

– Tudom, de a Telepathica számára hasztalan vagy, ha nem teszed.

– Én... én szeretném, de... te nem tudod...

Athena előrehajolt a székében, taszítólemezeinek elektromágneses mezejétől Kai fogai vacogni kezdtek.

– Mit nem tudok? Hogy kockáztatunk és olyan borzalmakat élünk meg, amelyeket még a leghősiesebb birodalmi katona vagy légiós sem lenne képes felfogni? Hogy bármelyik nap megronthat minket az a hatalom, amely miatt hasznosak vagyunk? Hogy egy olyan birodalom szolgálatában állunk, ami nélkülünk összeomlana, de mégis úgy fél tőlünk, mint a határainkat háborgató ellenségtől? Ó, ezzel nagyon is tisztában vagyok, Kai Zulane.

– Nem úgy értettem...

– Nem érdekel, hogy értetted! – csattant fel Athena.

– Nézz rám! Egy rémálomszerű kripli vagyok, amelyet bármelyik, magára kicsit is adó medicae hagyott volna meghalni, amint megpillant. De mert hasznos vagyok, életben tartottak.

Athena heges tenyerével az acélszék karfáján dobolt.

– Nem mintha ez bármilyen életnek minősülne, de mindannyiunknak megvan a maga baja. Nekem a magamé, neked a tied. Én szembenézek a magaméval, és éppen itt az ideje, hogy te is szembenézz a tieddel.

– Próbálok – mondta Kai.

– Nem, nem próbálsz. Elrejtőzöl a veled történtek mögé. Elolvastam az Argóról készült jelentést. Tudom, hogy rettenetes volt, de mi hasznod abból, ha hagyod, hogy az üres hegyben szipolyozzanak ki? Te jobb vagy ennél, Kai, és itt az ideje, hogy ezt be is bizonyítsd.

Kai hátradőlt, és tenyerével végigsimított a fejbőrén. Elmosolyodott, majd kezeit széttárta az asztallapon.

– Tudod, ez már majdnem olyan volt, mint egy bók.

– Nem annak szántam – felelte Athena, de a mosolyt viszonozta. Az álla körüli feszes bőrtől az ajka jobb oldala nem mozgott, így a gesztus inkább grimasszá vált. Egy köpenyes szervitor két bögre vitaminnal dúsított koffeint tett eléjük. Kai belekortyolt, majd csücsörítő ajkakkal forgatta szájában a keserű nedűt.

– A Trónra, már el is felejtettem, milyen pokoli itt a koffein. Annyira nem erős, mint amilyet a Hadsereg hajóin főznek, de piszkosul közel áll hozzá.

Athena egyetértően bólintott, és eltolta maga elől a bögrét.

– Én már nem is iszom többé – mondta.

– Miért nem? Eltekintve attól, hogy állott víz ízére hajaz, egy csillaghajó törzsrobbanását is be lehetne tapasztani vele.

– A Föníciai fedélzetén hozzászoktam a jó koffeinhez. A vitorlamesterei és gályamatrózai a legjobbak közül kerültek ki, és ha egyszer belekóstolsz a jóba, nagyon nehéz visszaszokni.

– A Föníciai? Úgy hangzik, mint a Császár Gyermekeinek hadihajója.

– Az volt.

– Volt?

– Elpusztult a Diaszporex elleni küzdelemben – mondta Athena. – A hajó közepe lándzsatalálatot kapott, és az egész kettétört.

– Trónra! És te a fedélzeten voltál?

Athena bólintott.

– A gépház szekcióját a Carollis-csillag szinte azonnal a szívébe rántotta. Az előfedélzetet kicsit később. Egy másodlagos robbanás leszedte a kórust, a hasi rekeszeket pedig perceken belül terjedő plazmatekervényekkel árasztotta el. Az őrzőim kimentettek a kóruskamrából, de csak azután, hogy... Nem sokan menekültünk meg.

– Annyira sajnálom – mondta Kai megértően. – De örülök, hogy te kijutottál.

– Én nem örültem – mondta Athena. – Legalábbis egy ideig. Minden áldott nap egy életre elegendő fájdalommal éltem együtt, amíg Sarashina úrnő és Zhi-Meng mester meg nem tanították a tantrikus rituálékat, hogy elviselhetővé tegyék.

– Tantrikus?

– Tudod, Zhi-Meng milyen – felelte közönyösen Athena.

Kai elgondolkodott, majd így szólt:

– Gondolod, hogy engem is meg tudnának tanítani?

– Kétlem. Te nem vagy olyan sérült, mint én voltam.

– Nem? – kérdezte Kai keserűen. – Pedig én úgy érzem.

– A te tested még mindig egy darabban van – mutatott rá Athena.

– A te elméd még mindig egy darabban van – vágott vissza Kai.

Athena gurgulázó kacajt hallatott.

– Akkor ketten együtt kiadunk egy funkcionáló asztropatát.

Kai bólintott, és a kettejük között beállt csend többé nem volt kínos, mintha a sebeik megosztásával létrehoztak volna valamilyen eddig hiányzó köteléket.

– Úgy tűnik, mindketten túlélők vagyunk – mondta Kai.

– Ez a túlélés? – felelte Athena. – Akkor a Trón segítsen minket.

A Látók Városa toronyhálózatának szívében lapult a Vezeték, minden intergalaktikus kommunikáció nexusa. A magas mennyezetű csarnokokat, amelyeket egy hadseregnyi vak szervitor vájt ki a hegyek szikláiból, több száz sor, fekete bevonatú infocita töltötte meg, mindegyik egy-egy rézbillentyűzethez csatlakoztatva. Miután egy telepatikus üzenetet fogadtak és értelmeztek – illetve a cryptaesthesianusok átnéztek –, feldolgozták és a Vezetéken át továbbították a célszemélynek hétköznapibb formában. Az árnyékba borult mennyezetekről pneumocsövek hurkai ereszkedtek alá műanyag kacsokként, amelyek sípolva és zörögve továbbították az információs hengereket a kopogva gépelő infocitáktól, illetve vissza feléjük.

Szürke köpenyes felügyelők és kifejezéstelen ezüstmaszkok suhantak végig a névtelen írnokok sorai között lebegő gravitációs lapjaikon, amelyek felkavarták a földön szétszórt hírpapírokat. Nyomtatótinta, sebészi fertőtlenítő és monotonitás szaga töltötte meg a levegőt az elektromos égés bűze mellett.

Az Administratum azon tagjai, akik látták a Vezetéket, tökéletesen lelketlennek és irgalmatlanul nyomasztónak írták le a látványt. Adminisztrátorként dolgozni is éppen elég rossz volt, ahol az arctalan férfiak és nők magányos hangok voltak millió másik közt, de ott legalább egy halovány esély mutatkozott rá, hogy a tehetség kiemelheti az embert a pecsételő, adatrögzítő és – válogató tömegekből.

Ez a lélekölő rabszolgamunka azonban nem nyújtott efféle menekülési lehetőséget, így csak kevés adminisztrátor tért vissza a Vezetékhez, inkább nem vettek tudomást kíméletlen szükségességéről.

Vesca Ordin antigravitációs lapján lebegett végig a Vezetéken, ezüstmaszkja belsején információ pergett, miközben szemei egyik infocitáról a másikra villantak. Ahogy szemei minden állomást végigpásztáztak, a kezelőik felett nooszférikus glóriák jelentek meg egy sereg szimbólummal, amelyek a továbbított üzenetek természetét jelezték. Egyesek bolygóközi kommunikációs csomagok voltak, mások hajónaplók vagy ütemezett bejelentkezések, de a legtöbb Hórusz Lupercal lázadásáról szólt.

A Vezetékben töltött harmincévnyi szolgálata alatt Vesca mindig büszke volt rá, hogy sosem ítélkezett az általa továbbított üzenetek felett. Csupán egyike volt a megannyi jelentéktelen útvonalnak, amelyeken át a fel-emelkedő Birodalmat irányította. A hírvivő dolga nem az volt, hogy beavatkozzon. Ahhoz túlságosan kicsi porszem volt a dolgok óriási rendszerében, csak egy elenyészően aprócska fogaskerék egy felfoghatatlanul hatalmas gépezetben. Mindig is megelégedett a biztos tudattal, hogy a Császár és választott hadnagyai kidolgozták tervüket a galaxis sorsára, és most geometriai pontossággal kivitelezik.

A Hadúr árulása alapjaiban rengette meg ezt a bizonyosságot.

Vesca látta a fénylő, vörös szimbólumot, amely egy sürgős üzenetet jelzett, és haptikus páncélkesztyűje érintésével betöltötte az üzenet másolatát sisakrostélyára. Egy újabb levél a Marsról, ahol a lojalista erők igyekeztek megvetni lábukat a Tharsis-négyszögben, miután a zendülés majdnem teljesen elsöpörte a vörös bolygó infrastruktúráját.

A marsi hadjárat nem haladt túl jól. A kládmesterek saját maguk próbáltak meg számos ügynököt beépíteni, hogy lefejezzék a felkelők vezetőségét, de a gyilkosok képtelenek voltak áthatolni a lázadó Mechanicum magjainak belső köreit védő szigorú rendszereken és bioszűrőkön. Ez is csak egy újabb halálhír volt, amelyet az egyik kládtemplomnak címeztek. Ezúttal a Callidusnak.

Vesca felsóhajtott, majd visszairányította az üzenetet az állomásra. Ízléstelenségnek tűnt, hogy a Császárnak ilyen árnyékügynökökre kell hagyatkoznia. Hát a Hadúr tényleg fenyegetést jelentene, hogy ilyen kémekhez és becstelen taktikákhoz kell fordulni? A Hórusz Lupercal megtörésére küldött hét légió flottája jelen pillanatban feltehetően az Isstvan V-ön vívja dühöngő háborúját, bár a győzelem biztos hírének még át kell szivárognia a Terra és a Hadúr búvóhelye közötti asztropatikus reléken.

A napi voxjelentések megsemmisítő csapásról beszéltek, amely szétzúzza a lázadók seregeit, és hogy a Hadúr árulása nem menekül a pusztulástól.

De akkor mi szükség az orgyilkosokra?

Miért küldenek hirtelen sürgős üzeneteket a Suttogó Toronyból a Vasöklök, Szalamandrák és a Hollógárda mögötti második vonalas flottáknak? Az efféle gondok általában nem aggasztották Vescát, de a Birodalom-szerte hirdetett ígéretek kicsit túlságosan is harsánynak és kétségbeesettnek tűntek ahhoz, hogy igazak legyenek.

Egyre több és több, magas szintű kódolással ellátott üzenet hagyta el a Terrát az expedíciós flották felé, hogy meghatározzák azok pontos hollétét és cselekvési terveit. Mint a Vezeték veteránja, Vesca kezdte megérteni, hogy a Birodalom urai elkeseredetten próbálják bemérni minden olyan haderő helyzetét, akik feléjük hűséggel tartoznak. Vajon a Hadúr árulása messzebb gyűrűzött, mint sejtették?

Vesca átlebegett egy terminálhoz, ahogy egy megerősítési kérelem ikonja fénylett fel a terminál infocitája felett. Noha minden kezelőt a terminálhoz huzaloztak, a Vezeték személyzetét mégsem lebenykauterizált szervitorok alkották. Képesek voltak önállóan gondolkodni, bár az ilyesmit rossz szemmel nézték.

Egy nooszférikus jelvény tűnt fel az infocita feje felett.

– 38932-es kezelő, mi a kérdés természete?

– Én... öö, nos, én csak...

– Nyögje ki, 38932-es! – parancsolta Vesca. – Ha fontos, akkor az érthetőség és a gyorsaság legyenek a vezérelvei.

– Igen, uram, csak olyan... csak olyan hihetetlen.

– Érthetőség és gyorsaság, 38932-es! – emlékeztette Vesca.

Az infocita felnézett rá, Vesca pedig látta, hogy a férfi a megfelelő szavakat keresi, hogy kifejezhesse kérdését. A beszéd kezdte cserben hagyni, és akármi felől akart is érdeklődni, egyszerűen képtelen volt kikényszeríteni a száján.

Vesca felsóhajtott, és megjegyezte, hogy a 38932-es kezelőt egyhavi átképzésre rendelje majd ki. Antigrav-korongja lágyan alászállt, de még mielőtt megfeddhette volna a 38932-es kezelőt a kommunikációs diszciplínája kihagyásáért, újabb megerősítési kérelem ikonja villant fel ugyanazon sor egy másik terminálja felett. Egy másik sorban további kettő, melyeket újabb három, majd egy tucat követett.

Néhány másodperc leforgása alatt száznál is több kelt életre.

– Mi a pokol? – szólt Vesca, aki felemelkedett, hogy végignézzen a fennhatósága alá tartozó több ezer infocitán. Fokozatosan egyre jobban szorító mellkassal, akárha a levegőt szívták volna ki a tüdejéből, Vesca Ordin rájött, hogy infocitái nem az üzenet valódiságának megerősítését kérték.

Hanem azt remélték, hogy azt mondja nekik, nem igaz.

A hírpapír kicsúszott ujjai közül, de a rányomtatott emlék egy életre beleégett memóriája neuronjaiba, minden sor csak fokozta az előző borzalmát.

A birodalmi ellencsapást végrehajtó haderőt lemészárolták az Isstvan V-ön.

Vulkan és Corax eltűnt. Ferrus Manus halott.

Az Éjurak, a Vasharcosok, az Alpha Légió és a Világfalók Hórusz Lupercal oldalán harcolnak.

Magasan a Cho Oyu néven ismert hegy nyugati oldalán, egy harmonikus arányokkal rendelkező, méltóságteljes villa áll a füves síkságon. A napfény visszatükröződik fehér falairól és megcsillan tetejének vörös cserepein. Az egyetlen kéményéből vékony füstkígyó tekereg felfelé, és egy csapat egyedi tenyésztésű galamb üldögél a tetőgerincen. Vékony, négyzet alapú torony emelkedik a villa északkeleti csücskéből, akár egy roppant fal magányos őrtornya vagy egy világítótorony, amely a tengerjárókat biztonságba vezeti.

Ebben a toronyban Yasu Nagasena egy fa festőállvány előtt áll, a rajta lévő fehér selyemvásznat ezüstszögek tartják a helyén. Cho Oyu a hegy régi neve, egy olyan nyelv szavaival, amelyet már régen bekebelezett egy másik, amelyet cserébe kinőttek és elfelejtettek. A migouk azt állítják, Türkiz Istennőt jelent, és noha Nagasenának tetszik ezen név költőisége, mégis jobban kedveli a halott szavak dallamát.

A torony a Császári Palotára néz, és kivételes kilátást biztosít a keletre fekvő üres hegyre. Nagasena nem néz az üres hegyre. Ronda dolog, szükséges dolog, de sosem festi le, még akkor sem, amikor a keleti kilátást pingálja.

Nagasena ecsetjét egy kék festékkel teli edénybe mártja, és lágyan viszi fel az előzőleg meghúzott határvonalak közé, nehogy az anyag magába igya a színt. Szabadkézi, moshui stílusban festett képén mélységet ad az égbolt kékjének, majd bólint, miközben figyeli az áramló színeket.

Fáradt. Hajnal óta fest, de még ma be akarja fejezni a képet. Úgy érzi, ha ma nem, akkor talán soha nem tudja már befejezni. Csontjai sajognak az egy helyben álldogálástól. Nagasena tudja, hogy már túl sok telet megélt ahhoz, hogy ilyen botorságra vállalkozzon, de akkor is mindennap megmássza a torony hetvenkét lépcsőjét a legfelső toronyszobáig.

– Nos, bejössz vagy sem? – kérdezi Nagasena oda sem fordulva. – Elvonod a figyelmemet azzal, hogy csak állsz ott.

– Elnézésedet kérem, mester – mondja Kartono, amint kilép az ajtónyílásból mestere jobb vállához. – Ha belegondolok, hogy néhány szolga azt hiszi, nagyot hallasz.

Nagasena szórakozottan horkant.

– Így legalább mindig résen vannak, és el sem hinnéd, miket tudhatsz meg, ha az emberek azt hiszik, nem hallod őket.

Egy pár percig némán állnak, Kartono ösztönösen megérzi, hogy Nagasena döntésén múlik, mikor kezdenek ismét beszélni. Kartono távol tartja tekintetét a festménytől, tudja, hogy Nagasena utálja, ha bárki látja befejezetlen műveit. Az embernek csak akkor szabad egy műre néznie, ha már teljes, így szól kedvenc mondása.

Kartono ehelyett Nagasena válla felett átnéz a falak nyílásán. Nagasena a torony tetejében lévő termet kimondottan festésre tervezte, ahonnét az egész világ széliében szétterülve hever előtte.

A falakra szerelt zsaluk kívül tartják a szelet, és még akkor is, ha Nagasena éppen nem fest, sokszor felkapaszkodik ide, hogy élvezze a táj szépségét, és egy kis nyugalomhoz jusson. Jelenleg az északi és legkeletebbre lévő zsaluk állnak tárva-nyitva, a Birodalmi Palota pedig teljes pompájában ragyog előttük.

Aranyozott tetők, csipkés tornyok és hatalmas bástyák tülekednek egymás mellett, az irdatlan város-palota pedig úgy hullámzik, akár egy élőlény. Óriási kerületeiben folyamodók, szolgálók, katonák és írnokok zajos és életteli tömegei nyüzsögnek. A Kérvényezők Városának konyhatüzeiről füst száll felfelé, de a levegő tisztább, mint amilyenre Nagasena emlékezett. Belekóstol a palota felől érkező szagokba, amelyek távoli utazókként vitorláznak a szelek szárnyán.

– Mit látsz? – kérdezi Nagasena az ablak felé mutatva.

– A palotát – feleli Kartono. – És pompás látvány. Robusztus és egészséges, tele élettel.

– És a városon túl?

– Még több hegyet és egy újjáépített világot. Az ég tiszta, akár egy tavaszi csermely, és a felhők akár a Dhaulagiri csúcsai körül élő óriások lehelete.

– Írd le a hegyet! – utasítja Nagasena.

– Miért?

– Csak tedd meg, kérlek.

Kartono vállat von, és tekintetét a hegy felé fordítja, magas, rögös oldalai ezüstként csillámlanak a napfényben.

– Úgy fénylik, mintha egy csiszolt pajzs ágyazódna a tájba, és azt hiszem, látom mögötte a Gangkhar Puensum magas ormait.

– Látod a Gangkhar Puensumot?

– Igen, azt hiszem. Miért?

– Az rossz ómen, fiam. A migou legendák szerint, amikor Pangu, a fajuk őse meghalt, a feje a Gangkhar Puensummá változott, és az lett minden hegyek császára. Az ősi migou királyok annak a lejtőin kapaszkodtak fel, hogy az istenek jóváhagyását és a mennyek áldását kérjék. Eddig egy sem érte el a csúcsát, és a migouk azt állítják, ezért maradtak ők gyakorlatilag rabszolgák.

– Migou királyok? A migouknak nincsenek királyai vagy ősei – mutat rá Kartono. – Ez a munkás-teremtmények génkoholt faja. Nincs múltjuk, amiben királyaik lehettek volna.

– Meglehet – feleli Nagasena. – Tudod, hogy ezt én is tudom, de azon gondolkodom, vajon a migouk is?

Azért találtak ki fiktív történelmet és mitikus múltat maguknak, hogy igazolják a világban elfoglalt helyüket? Vajon könnyebb elviselni a szolgálói létet, ha úgy véled, ez az istenek akarata?

– Vajon egy hegyet látni rossz ómen? – kérdezi Kartono.

– A migouk így mondják.

– És te mióta hiszel az ómenekben? – kérdezi Kartono.

– Az efféle badarságok az együgyűeknek és a migouknak valók.

– Talán így van – feleli Nagasena –, de azért festettem le a tájat, hogy útmutatást kapjak.

– Lefesteni a tájat? Ez talán a memorátorok új jövendölési módszere? – nevet Kartono. – Bevallom, még nem hallottam róla.

– Ne légy nyegle, Kartono – csattan fel Nagasena. – Azt nem tűröm.

– Elnézésedet kérem, mester – vágja rá Kartono azonnal, bűnbánóan. – De a festés útján történő jövendölés gondolata... szokatlan ezekben az időkben.

– Ez azért lehet, mert te nem festesz, Kartono – mutat rá Nagasena. – Az ősi művészek úgy hitték, hogy minden művészt egy isteni szikra mozgat. Úgy gondolták, olykor ki lehet olvasni a mennyek emberiségnek szánt sorsát, ha az embernek megvan hozzá a szeme. Jin Nong, Zhou hatalmas művésze, állítólag megfestette a világ leghatalmasabb képét, és amikor művére tekintett, meglátta a mennyek akaratát, és megtébolyodott, mivel az efféle dolgok nem halandók elméjének valók. Elégette a festményt, megtagadta előző életét, és remeteségbe vonult a hegyek közé, ahol magányosan élt titkaival. Azok, akik a bölcsességhez vezető gyors és könnyű útra vágytak, felkeresték, hogy tanítsa meg nekik, amit tudott, de Jin Nong mindig elzavarta az efféle ostobákat. Végül egy csapat gátlástalan ember elfogta Jin Nongot, és megkínozták, hogy megpróbálják kicsikarni belőle isteni titkait, de Jin Nong semmit sem árult el nekik, így elrablói végül levetették egy szirtfokról.

– Nem egy vidám történet – mondja Kartono. – Remélem, nem akarsz Jin Nong nyomdokaiba lépni.

– Tehetséges vagyok, Kartono, de nem annyira tehetséges – mondta Nagasena. – Akárhogyan is, a történet nem itt ér véget.

– Nem? Akkor hát mi történt azután?

– Amikor Jin Nong lelke elhagyta a testét, az istenek közbeléptek, és hagyták, hogy a művész maga válassza ki következő földi életét.

– Reinkarnálódott?

– A legenda így szól – feleli Nagasena.

– És miként választott visszatérni?

– Egyesek azt mondják, gránátalmafa lett a Lu Shong-kertekben, míg mások az állítják, felhőként tért vissza. Bárhogyan is, szívességet kapott a mennyektől, és ez olyasmi, amire büszke lehet.

– Azt hiszem, valóban az – mondja Kartono. – Szóval... látsz valamit a festményedben?

– Mondd meg te! – feleli Nagasena, és hátralép az állványtól.

Kartono odafordul a festmény felé, Nagasena pedig a szemeit figyeli, amint bejárják a felrajzolt vonalakat és színeket. Nagasena tudja, hogy van művészi tehetsége, és hogy a zsalukon túl ragyogó tájat szokatlan ügyességgel vitte selyemre.

Nem dicséretre vágyik, hanem valami olyasminek a megerősítésére, ami már napok óta nyugtalanítja.

– Beszélj! – parancsolja Nagasena, amikor Kartono nem mond semmit. – És légy őszinte!

Kartono bólint és így szól:

– A palotaépületek tetői összeesküvőkként gyűlnek össze, a hegyek pedig mindenek fölé tornyosulnak. Hideg árnyékot vetnek a vidékre. Azt hittem, a csúcsok ezüstösen ragyognak, de te a gyász fehér színére festetted őket. A felhők alacsonyan csüngenek, és elégedetlen gyerekekként tolonganak a súlyos égbolton. Nem tetszik a kép.

– Miért nem? – kérdezi Nagasena.

– Fenyegetés árad belőle, mintha valami gonosz lappangana a selyem szövedékében.

Kartono felnéz a festményből, és összevonja szemöldökét, mikor az ábrázolás részleteinek nyomát sem találja a torony ablakain túl elterülő világban. A nap aranyszínben ragyog a hegyekre, és a lusta fellegek ministránsokként vándorolnak a hívogatóan kék égen.

– Ezt ma festetted? – kérdezi Kartono.

– Igen – erősíti meg Nagasena.

– Nem látom, amit te, mester.

– Nem is számítok rá. Mindannyian más szemmel látunk, és az, ahogyan a világot érzékeljük, a szívünkben lakó táj színeitől függ. Te kinézel a világra, és egy vadászattól és gyilkolástól mentes élet optimizmusát látod, de én...

– Mit? Mit látsz?

– Áh... öregember vagyok, Kartono, és a szemeim már megkoptak – mondja Nagasena szűkszavúan. – Mit tudhatok én?

– Mondd el, mit látsz – kérleli Kartono.

Nagasena felsóhajt és elmélyed a festményben.

– Sötét időket látok közeledni. A világ érzi, és rettegi az előtte álló vérontást. Attól félek, hogy éppen egy sárkány odújába készülünk belesétálni, hogy felébresszük az elképzelhető legszörnyűbb veszedelmet.

Kartono megcsóválja a fejét.

– Hórusz Lupercalról beszélsz. Mégis mi dolgunk volna a lázadó Hadúrral? A seregéből mostanra csak hamvak maradtak. Ferrus Manus és Dorn nagyúr ütőerejének többi része ezekben a percekben ünnepük győzelmüket.

– Attól tartok, tévedsz, Kartono – mondja Nagasena.

– Én úgy vélem, a Hadúr sokkal komolyabb fenyegetést jelent, mint azt bárki képzelné. És azt gondolom, Dorn nagyúr végzetesen alábecsüli, hogy milyen messzire ér már el a keze.

Nagasena leteszi az ecsetet, és a torony belseje felé indul. Leereszkedik hetvenkét lépcsőjén, és belép a rózsakertjébe, azt kívánva, bárcsak több időt tölthetne itt, de közben tudja, hogy ez a vágya nem teljesülhet. Kartono követi, és úgy haladnak át a villa finoman arányos, harmonikusan elrendezett termein, akár a kísértetek.

– Mit tervezel? – kérdezi Kartono, miközben Nagasena belép magánlakosztályába. Három falát fehérre festették, és hosszú selyemdrapériákkal, valamint régen eltűnt tájak térképeivel aggatták tele, míg a negyediket tekercsekkel és nehéz könyvekkel megpakolt polcok borítják. Egy keskeny, sötét diófa íróasztal uralja a szoba közepét, politúrozott tetején írószerszámok sorakoznak takaros rendben.

– Felkészülök – válaszolja Nagasena rejtélyesen, miközben kezeivel bonyolult mintákat rajzol a terem egyetlen üresen álló falára.

– Felkészülsz, de mire?

A Nagasena előtt magasodó fal hátracsúszik, és egy fegyverekkel és vértekkel teli kamrát fed fel. Konverziós generátorok, hálóvetők, hosszú puskák, energiapengék, digitális lézerek, plazmapisztolyok, cestus páncélkesztyűk, golyószórók, tűzdárdák, fotonhálók és sztázisgránátok. Az üldözés és az elfogás eszközei.

– A vadászatra – mondja Nagasena.

– Kire vadászunk? – kérdezi Kartono, hangjába keserű düh kezd vegyülni.

Nagasena elmosolyodik, de mosolyából hiányzik a melegség, mivel tudja, hogy válasza csak még jobban összezavarja majd barátját.

– Még nem tudom – mondja Nagasena.