HÁROM

 

A legjobb lépés

Rub’al Khali

Arzashkun

– A császárnéd védtelen – mondta az asztropaták kórusmestere vigyorogva.

– Tisztában vagyok vele – felelte Sarashina, miközben átmozgatta a Laeran óceánvilágáról származó korallfigurát.

– Azt hiszed, most játszom először királygyilkost?

Nemo Zhi-Meng elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

– Természetesen nem, de nem a figyelmetlenséged miatt akarok nyerni.

– Eleve abból indulsz ki, hogy nyersz.

– Általában így van.

– Ma nem fogsz – mondta Sarashina, miközben Zhi-Meng a lovagjával leütött egy kasztellánt, és a szőnyeggel borított padlóra fektette. A táblát és a bábukat magától a Föníciaitól kapta ajándékba, és az egyes figurák díszítése ámulatba ejtette. Mindegyiket megszállott aprólékossággal formázták meg, és ruházták fel egyedi karakterrel, ahogyan arra az ember számítana is egy olyan primarcha keze munkájától, aki az alaposságot testesítette meg. Még az érintésük is elragadó volt, és kézbe venni őket éppoly élvezetesnek bizonyult, mint maga a játék.

– Úgy látom, tévedsz – felelte Zhi-Meng, ahogy Sarashina áttolta divinitarcháját a táblán.

– Akkor nézd meg jobban! – mondta Sarashina, és hátradőlt a kórusmester lakosztályának padlóját borító süppedős párnák halmára. – Látod?

Zhi-Meng a tábla fölé hajolt, majd felnevetett, ahogy meglátta a négyzetrácson álló bábuk elrendezését.

– Felfoghatatlan! – kiáltott fel, összecsapva keskeny szobrászkezeit. Bal keze gyűrűs ujján ónixgyűrűt viselt, rajta cirkalmas, vésett szimbólumokkal, amelyek akár egy nyelv szavai is lehettek volna, de inkább csak dísznek tűntek. Zhi-Meng azt állította, hogy a gyűrűt egy olyan férfitól vette, aki állítása szerint járt a Negyedik Uradalomban, de Sarashina sejtette, hogy ez csak a kórusmester egy újabb huncut kis tréfája volt. Ha megtartotta volna a látását, akkor tekintete pajkosan csillogott volna a történet mesélése közben. De mandulavágású szemeit ehelyett összevarrták, ami minden hozzáértő számára elárulta, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt vakították meg, amikor az ilyesmi még megszokott eljárásnak számított.

A kórusmester megcsóválta a fejét, miközben ismét végigpásztázta a táblát, hogy megbizonyosodjon róla, valóban kikapott.

– Egy orgyilkos bársony ingujjba rejtett pengéje terített le. Én meg még azt hittem, elég lépéssel előre megterveztem mindent, hogy könnyedén nyerjek.

– Egy jó királygyilkos-játékos öt lépéssel előre tervez – mondta Sarashina –, de egy nagyszerű játékos...

– Csak eggyel előre gondolkodik, de az mindig a legjobb lépés – fejezte be Zhi-Meng, végigsimítva hosszú, fehér szakálla tincsein. – Ha már Guillimant akarod idézni nekem, akkor legalább annyi tisztesség lenne benned, hogy előtte hagysz nyerni.

– Talán legközelebb – felelte Sarashina, mialatt egy megvakított szervitor lépett a kórusmester lakosztályába. Fehér köntösökbe burkolt, saját gondolatok nélküli kísérteties jelenés volt, jelenléte pusztán homályos fényfoltként derengett fel elméje peremén. A szervitor agyának legtöbb részét emléknyíróval távolították el, és csak a legalapvetőbb kognitív funkciókat hagyták meg.

– Tudod, miért ragaszkodom ahhoz, hogy királygyilkost játsszunk? – kérdezte Zhi-Meng.

– Hogy felvágj?

– Részben – ismerte be Zhi-Meng –, de ennél többről van szó. A királygyilkos segít türelmet és fegyelmet gyakorolni döntéshelyzetben, amikor egy érzelmi alapú elhatározás olyan vonzónak tűnne.

– Mindig a tanítás, erről van szó?

– A tanulás mindig könnyebben megy, ha az alany nem tudja, hogy éppen tanítják.

– Most engem tanítasz?

– Mindkettőnket, azt hiszem – felelte Zhi-Meng, miközben a szervitor egy fémborítású kancsóban forró gyógyteát helyezett az asztalra, Sarashinát pedig megcsapta a meleg, édes méz illata.

– Te és az édes szád – mondta.

– Ez valóban gyengeség, bevallom – mondta Zhi-Meng, egy intéssel elbocsátva a szervitort, majd kinyúlt, és a meleg nedűt két apró csészébe töltötte. Az egyiket átadta a nőnek, ő pedig óvatos kortyokban ízlelgette az édes zamatot.

– Megnyugtat – mondta mosolyogva Zhi-Meng. – És az ilyen időkben, a nyugalmat ott kell megragadni, ahol az ember ráakad, egyetértesz?

– Azt hittem, ez a vízipipában lévő qash feladata.

– A nyugalom megannyi forrásból ered – felelte Zhi-Meng, miközben kicsatolta az övét, és hagyta, hogy köpönyege a földre hulljon. Teste sovány és megviselt volt, de Sarashina tudta, hogy azokban a végtagokban a törékeny termetet meghazudtoló erő szunnyad. Sápadt, pergamenvékony bőrét saját kézzel varrt tetoválások borították, amelyhez a tűt állítólag egy megkövesedett bestia gerincéből csente a merikai sugárpuszták szikláiból. Húsa vásznára az óvó bélyegek egész tárházát rótták: héjafejű madarakat, saját farkukba harapó kígyókat, apotropaikus kereszteket, távoltartó szemeket és gorgoneionokat.

A tény, hogy az efféle szimbólumok gyakorlatilag arcul köpték a Birodalmi Igazságot, vajmi keveset számított a kórusmesternek, mivel ő volt a Látók Városának legidősebb élő asztropatája, és az óvó bélyegekről szerzett tudása páratlan védelmet biztosított neki az immatérium veszélyeivel szemben.

Leheveredett Sarashina mellé, és meglepő gyengédséggel simított végig a nő karján. Amaz elmosolyodott, és a hasára fordult, hogy Zhi-Meng megmasszírozza a hátát, és kioldja belőle egy újabb, egyre kétségbeesettebb üzenetek továbbításával töltött nap feszültségét. Zhi-Meng még azokkal az ősi bölcsekkel tanult, akik a Császár és a világot megkoronázó palotáról szőtt látomása előtt lakták ezeket a hegyeket, érintése pedig gyógyító melegséget sugárzott a nő koros csontjaiba.

– Egész éjjel hagynám, hogy ezt folytasd – dorombolta a nő.

– És folytatnám is – felelte. – De a dolgunk máshová szólít, kedvesem.

– Kár.

– Mesélj nekem a mai üzenetekről – kérte a férfi.

– Miért? Már tudod, mi haladt át ma a tornyon.

– Igaz, de szeretném hallani, mit gondolsz róla – mondta a férfi, miközben épp egy makacs csomót igyekezett kioldani a nő hátának alsó részében.

– Rengeteg üzenetet kapunk világoktól, akik a Hadsereg flottáitól követelik, hogy megvédjék őket a lázadók ellen.

– Miért nem kérik a légiók erőit?

– Azt hiszem, az emberek attól félnek, hogy ha négy légió is képes volt árulóvá válni, akkor a többiek is megtehetik.

– Érdekes – mondta a kórusmester. Keze a nő válla és nyaka körüli izmokon dolgozott, miközben beszélt.

– Folytasd! Beszélj a légiókról! Milyen hírek érkeztek a Terrára leghatalmasabb harcosainkról?

– Csak töredékesek – ismerte el Sarashina. – Egyes légiók naponta küldenek üzenetet új utasításokért, néhány a hatótávunkon kívül van, mások pedig úgy tűnik, önállóan működnek.

– Mondd el, miért teremt veszélyes helyzetet, ha az űrgárdisták maguk döntenek saját parancsaik felől! – kérte Zhi-Meng.

– Miért teszel fel olyan kérdéseket, amelyekre már tudod a választ?

– Természetesen azért, hogy lássam, te tudod-e a választ.

– Rendben van, engedek neked, mivel miattad kezdem ismét embernek érezni magamat – mondta Sarashina. – Ha elszabadul, a légiók által birtokolt hatalmat nagyon nehéz lesz ismét a Terrához béklyózni.

– Miért?

– Azt gondolni, hogy az astartesek pusztán géntenyésztett gyilkosok, súlyos alábecsülés. A parancsnokaik rendkívül képzett és ambiciózus férfiak. Ha saját szakállukra tevékenykednek, nem veszik majd jó néven, ha ismét engedelmességre szólítják fel őket, akárki teszi is.

– Nagyon jó – bólintott a kórusmester.

– De erre nem kerül sor – folytatta Sarashina. – Hórusz Lupercalt az Isstvanon összeroppantják. Még ő sem állhat ellen hét légió erejének.

– Úgy vélem, igazad van, Aniq – mondta Zhi-Meng. – Hét légió minden képzeletet felülmúló erő. Mennyi időbe telik, amíg Dorn nagyúr flottája eléri az Isstvan V-öt?

– Nem sokba – felelte Sarashina, mivel tudta, hogy az immatérium szeszélyei lehetetlenné tették a precíz előrejelzéseket.

– Valami nyugtalanít ezzel a közelgő csatával kapcsolatban? Mármint úgy értem, a nyilvánvaló dolgokon felül.

– A VIII. Légió primarchája – bökte ki Sarashina.

– A Hollógárdától úgy tudom, ismét egyesült harcosaival.

– Pontosan, de Dorn nagyúr ragaszkodott hozzá, hogy ne küldjünk flottagyülekezési parancsokat Konrad Cruzénak az Isstvanra tartó expedícióhoz, csakis a Naprendszerben állomásozó Éjurak-századoknak.

– És ez riadalmat keltett a palotában? – kérdezte Zhi-Meng, inkább magától, mint Sarashinától. – Hogy egy primarcha ismét csatlakozik a légiójához?

– Enyhén szólva – felelte Sarashina. – Úgy tűnik, a Cheraut engedelmességre szorítása óta senki sem tudja, hol van Cruze.

– Dorn nagyúr tudja, de nem árulja el – felelte Zhi-Meng. – Azt kérte tőlem, küldjek egy üzenetet Vulkan és Corax nagyuraknak.

– Miféle üzenetet?

– Nem tudom – mondta Zhi-Meng. – Általam ismeretlen módon volt megkomponálva, a csatakántálás olyan formájában, amelyet kizárólag a Császár fiai ismernek. Csak remélni tudom, hogy időben eléri őket. De elég azon dolgokról, amelyek felett nincs további hatalmunk. Mesélj a Prosperóról! Mit gondolsz, miért nincs velük kapcsolatunk hónapok óta?

– Talán Magnus még mindig a sebeit nyalogatja a Nikaeán történt árulás óta – mondta Sarashina.

– Ez abszolút lehetséges – helyeselt Zhi-Meng. – Láttam azután, hogy a Császár kihirdette az ítéletét, és azt a látványt sosem felejtem el. A haragja valóban iszonyatos volt, de az árulás fájdalma a szívében még szörnyűbb.

– Parancsba adhatom a kórusaimnak, hogy érjék el a Prosperót – ajánlotta Sarashina.

Zhi-Meng megcsóválta a fejét.

– Nem. Magnus nemsokára ismét jelt ad magáról, ebben biztos vagyok. Akármennyire is bántotta az ítélet, túlságosan szereti az apját ahhoz, hogy sokáig elhidegüljön. Tessék, készen vagy.

Sarashina felült, és megmozgatta a vállait és a nyakát. Elmosolyodott, érezte, ahogy izmai és ízületei ismét szabadon forognak.

– Akármit tanítottak is neked a hegy szentjei, működik – mondta.

Zhi-Meng összefonta az ujjait, és mosolyogva kifordította tenyereit.

– Megtanítottam neked, amit nekem tanítottak, emlékszel?

– Emlékszem. Feküdj le! – utasította játékosan a nő, majd felkelt, amíg a férfi lehasalt arra a helyre, amit az előbb még ő foglalt el.

A hátára ült, és ujjaival végignyomkodta tetovált hátát. Héjafejű emberek és vigyorgó kígyók nyúltak és hullámzottak az ujjbegyei alatt.

– Mesélj nekem Kai Zulane-ről! – szólt a férfi. – Éreztem a rémálmai erejét a súgóköveken át.

– Kevesen akadtak a toronyban, akik nem – jegyezte meg Sarashina.

– Az elméje sérült, Aniq, méghozzá nagyon. Biztos vagy benne, hogy megéri megmenteni az üres hegytől? A hatalmas sugárnak mindig szüksége van friss elmékre. Most jobban, mint valaha.

Sarashina egy pillanatra megakadt a munkájában.

– Hiszem, hogy igen. Ő volt a legjobb diákom.

– Egykor talán – engedett Zhi-Meng. – Most azonban csak egy asztropata, aki nem tud üzeneteket küldeni. Olyan, aki úgy döntött, hogy se nem küld, se nem fogad.

– Ezzel tisztában vagyok. A legjobb keresőmet bíztam meg, hogy hozza vissza. Azt hiszem, te is jóváhagyod majd.

– Kicsodát?

– Athena Diyost – felelte Sarashina. – Ritka képességgel bír a sérült elmék újjáépítésében.

– Athena Diyos – ízlelgette Zhi-Meng visszafogott dorombolással, miközben Sarashina tenyere élével nyomkodta végig a lapockáit.

– A Trón segítse a fickót.

– Sarashina úrnő azt mondta, már nem tudod uralni a nunciót – mondta Athena, hangja csak úgy csöpögött a megvető epétől. – A telepatikus diszciplínák legalapvetőbb formáját, amely nélkül egyetlen asztropata sem képes funkcionálni. Ezek szerint nem vagy már asztropata?

– Gondolom, nem – felelte Kai, aki igyekezett nem bámulni.

– Valami baj van?

– Ö, nos, csak nem pont az vagy, akire számítottam.

– Mire számítottál?

Az, hogy Athena Diyos nem az volt, amire Kai számított, kolosszális méretű csúsztatásnak tűnt. Egy nyugtalan álmokkal töltött éjszakát követően Kai-t a növendékek szintjének egyik névtelen gyakorlótermébe rendelték. A cella egy széktől eltekintve híján volt mindennemű berendezésnek, hogy olyan kevés jelzés álljon benne, amennyire csak lehetséges.

Athena Diyos már várt rá, Kai pedig azonnal érzékelte személyisége élét.

A nő teste egy lebegő székben dőlt hátra, amelyet kifacsart gerince és a végtagjaiból megmaradt csonkok alakjára formáltak. Athena lábait combközéptől amputálták, bal karjából pedig csak ráncos szövethalom maradt. Jobb karja helyéről egy vékony manipulátor augmentika kopogtatott türelmetlenül a szék fényes karfáján. Koponyája tar, bőre pedig akár egy ősi rom idő rágta kérge. Szemgödrei tenyésztett bőrrel bevont horpadt üregek, amelyek egyedüliként úszták meg azt a traumát, ami ebbe a székbe kényszerítette.

– Használd a csicsás kis augmentikádat, hogy készítsen egy felvételt! – csattant fel Athena. – Majd ha végeztünk, kedvedre nézegetheted. De jelenleg dolgunk van, érthető?

– Természetesen. Igen, úgy értem, sajnálom.

– Ne sajnáld! – mondta a nő. – Nincs szükségem a szánalmadra.

Széke megperdült és a terem túlsó feléhez sodródott, Kai pedig megragadta a lehetőséget, és orvosi szűrőt alkalmazott augmentikáin, hogy megvizsgálja a nő maradék egy karját. A dermális bomlás mértéke és a sebhelyek sűrűsége elárulták, hogy ezeket a sérüléseket valamikor az elmúlt néhány év során szerezte. A szövetkristályosodás jelei arra utaltak, hogy a sebek legalább egy részéért vákuum okozta károsodás felelős.

Athena egy csillaghajón nyomorodott meg.

Ha másban nem is, de ebben az egyben osztoztak.

– Ülj le – szólt Athena, miközben székével ismét a szoba felé fordult.

Kai helyet foglalt, a párnázott szék pedig körülfogta a testét. A nyomásérzékelők úgy állították át a belső tömőanyagot, hogy az kövesse a csontszerkezetét. Ez volt a legkényelmesebb szék, amelyben Kai valaha ült.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte Athena.

– Nem.

– Athena Diyos vagyok, kereső. Ez azt jelenti, hogy meg fogom találni a képességeid még működő darabkáit, és újra összerakom őket. Ha sikerrel járok, ismét hasznunkra leszel.

– És ha nem jársz?

– Akkor az üres hegyre küldenek.

– Ó.

– Ezt akarod? – kérdezte Athena, augmentikus karjával szüntelen a szék karfáján dobolva.

– Ezen a ponton már nem érdekel – mondta Kai, miközben keresztbe tette a lábát, kezével pedig megdörzsölte borostás arcát. A szobában tolakodóan ragyogó és árnyékmentes fény világított, amelytől a hely rettenetesen kórházi benyomást keltett. Athena széke odalebegett hozzá, ő pedig megérezte a nő szétroncsolt karjára locsolt fertőtlenítők és fájdalomcsillapító balzsamok szagát. A középső ujján egy aranygyűrűt fedezett fel, és ráközelített a közepén álló aprócska gravírozásra: egy tollas madár, amint egy megrepedt tojásból emelkedik ki egy dühöngő tűz közepén.

A nő észrevette a pillantását, de nem jegyezte meg.

– Tudod, mi történik az üres hegyben? – kérdezte.

– Persze hogy nem – felelte Kai. – Senki sem beszél róla.

– És mit gondolsz, miért nem?

– Honnét tudjam? Talán egy szigorú csendrendelet?

– Mert aki valaha belépett az üres hegybe, soha többé nem jön ki – mondta Athena. Előrehajolt, Kai pedig küzdött a késztetés ellen, hogy hátrahúzódjon a saját székébe. – Én láttam, mi történik azokkal a szegény szerencsétlenekkel, akik oda kerülnek. Sajnálom őket. Rendelkeznek a hatalom ajándékával, de ahhoz nem eléggé, hogy bármilyen más módon hasznukat vehessük. Nemes áldozat ez, de az áldozat csak egy szebb megnevezése annak, hogy meg fogsz halni.

– Szóval mi történik velük?

– Először felreped a bőröd, akár a papír a tűzben, és porként hullik le a csontjaidról. Azután elsorvadnak az izmaid, és noha érzed, ahogy kiszívják belőled az életet, lehetetlenség megállítani. Az elméd darabjai egymás után pusztulnak el: emlékek, öröm, élvezet, fájdalom és félelem. Mindent felhasználnak. A sugár semmit sem pazarol el belőled. Mindent, ami voltál, kiszipolyoznak a testedből, és nem hagynak belőle mást, mint egy megviselt burkot, egy üres héjat hamuszínű, száraz bőrből és porrá omlott csontokból. És fájdalmas, gyötrelmesen fájdalmas. Ezt tudnod kell, mielőtt ilyen könnyedén elutasítod az utolsó esélyt az életre, amit kínálok neked.

Kai a bőrén érezte a nő meleg leheletét, mely a gyógyszerek émelyítően édes aromájától bűzlött.

– Ezt nem akarom – mondta.

– Én sem hittem – értett egyet Athena, mire a manipulátor ellökte Kai-tól.

– Szóval hogy fogsz nekem segíteni?

– Mikor léptél utoljára fogékony transzba? – kérdezte Athena.

A kérdése meglepte Kai-t.

– Nem tudom biztosan.

– Ha távol akarlak tartani az üres hegytől, akkor muszáj adnod nekem valamit, amivel dolgozhatok, Kai Zulane. Ha valaha is hazudsz nekem, ha bármit visszatartasz előlem, vagy azt a benyomást kelted, hogy akadályozod a munkámat, vagy akárcsak egyetlen lelket is veszélybe sodorsz ebben a városban, akkor habozás nélkül leírlak. Világosan fogalmaztam?

– Tökéletesen – felelte Kai, aki megértette, hogy az élete ennek az eltorzult nőnek a kezében van. – Már több hónapja nem léptem fogékony transzba.

– Miért? Ez igencsak fájó lehet neked – mondta Athena.

– Pszi-beteg vagy?

– Egy kicsit – ismerte be Kai. – Fájnak tőle az ízületeim, és állandóan enyhe fejfájás gyötört.

– Akkor miért kerülöd a transzot?

– Mert inkább vagyok beteg, minthogy ismét érezzem azt, amit az Argón.

– Szóval nincs köze a képességedhez. Ez megkönnyebbülés. Legalább van valami, amivel tudok dolgozni.

Athena széke ismét felé siklott, a nő pedig kinyújtotta a kezét. Ráncokba feszülő bőrét megkeményedett, elszíneződött hús sávjai szelték keresztül. Nedvesen csillogott, ő pedig egy másodpercig habozott, mielőtt a nő kezét sajátjába fogta volna.

– Be fogok lépni egy nuncio transzba – mondta Athena.

– Te követed a szavaimat, de azt akarom, hogy te hozd létre az álomtájat. Akármit is szoktál általában használni, hogy egy üzenet előtt kiürítsd a vásznat, tedd pontosan ugyanazt. Én ott leszek veled, de nem teszünk mást, csak megformáljuk az álomtájat. Nem fogunk sem küldeni, sem fogadni semmilyen üzenetet. Ezt értsd meg, mielőtt belépünk!

– Megértem – mondta Kai. – Nem tetszik, de megértem.

– Nem kell, hogy tetsszen. Csak csináld!

Kai bólintott, és lehunyta a szemét, lelassította a légzését, és átfutotta az előkészítő mantrákat, amelyek kiterjesztik tudatát az álomtájra. Ez a rész könnyű volt. Bárki képes volt rá, még egy nem pszi is, bár utóbbiak nem nyernek belőle mást, csak némi relaxációt. A következő rész okozta a gondot, ezért megpróbálta elnyomni vonakodását.

– Emelkedj az álomtájba! – mondta Athena, hangja elvesztette kemény élét, és szinte kellemessé vált.

Enyhe szédülés kerítette hatalmába Kai elméjét, ahogy a mantrák szárnyán kiemelkedett a testéből. A sugallatot éneklésként hallotta, mintha egy kórus énekelne a távolban, egy színházban. A torony asztropatái dolgoztak, de az ilyen viharos időkben ez természetesnek tűnt. A tornyot milliónyi sziszegő hang töltötte be, de a súgókövek szétválasztották őket. Kai elűzött minden gondolatot a Birodalom szélén dúló lázadásról, és elképzelte, amint egy nyugtató ragyogás védőburokként öleli körül a testét.

Most már készen állt.

Érezte Athena jelenlétét, amint a nő tudata a sajátja mellett áramlik. Ebben az elmeállapotban nem létezett olyan, hogy fel és le, de az emberi érzékek önkéntelenül is alakot akartak adni egy ilyen formátlan térnek. Minden asztropata a saját módján lépett be a fogékony állapotba, egyesek annak a telepatának a képeivel vették körül magukat, akinek a sugárzását fogni akarták, mások a küldők között gyakori, főbb szimbolikái elemekre összpontosítottak.

Kai egyik módszert sem alkalmazta, helyette szerette inkább a saját mentális vásznát létrehozni, amelyre aztán rányomja a küldő telepata képeit. Az üzenetet túlságosan is gyakorta torzíthatta el a fogadó elme, és az ebből fakadó félreértelmezés volt minden asztropata veszte. A szolgálattal töltött évei során Kai még soha nem értelmezett rosszul egyetlen bejövő látomást sem, de hallotta – ahogy a Látók Városának összes diákja – a rémtörténeteket olyan telepatákról, akik rosszul olvasták a kétségbeesett segélykéréseket, vagy expedíciós flottákat küldtek olyan világok elpusztítására, akiknek a lakói a Trón hű szolgái voltak.

Forróságot érzett, a bőre pedig izzadságtól gyöngyözött.

Hamis forróság, de az álmoknak és csodáknak ezen a helyén elég valóságos.

Kai felnyitotta a szemeit, és körülötte kilométereken át egy sivatag nyúlt el.

A forró párában fehér homok csillámlott, a semmi hatalmas, üres tája, amely teljes mértékben mentes volt minden gondtól. A kínosan üres kilátást semmi sem törte meg – mintha az élet és karakter teljes mértékben eltűnt volna a világból.

Kai álomtája azóta nézett így ki, mióta csak visszatért a Terrára.

A roncsvágó fedélzetén hipnopompikus drogok tartották ébren, de az emberi elme nem sokáig szabadulhat az álmoktól. Miután a Castana kypriosi medicae létesítményében megtagadták tőle az efféle alvásmegvonó narkotikumokat, a Terrán töltött első éjszakája majdnem darabokra zúzta törékeny pszichéjét, mielőtt kiképzése bekapcsolt, és átvette az irányítást az álmai felett. A múlt éjtől eltekintve, álmaiban minden alkalommal erre a helyre jött, és addig kóválygott a csodás ürességében, amíg fel nem ébredt.

Az ilyen alvás felfrissítette a testet, de az elmét cseppet sem könnyítette.

– Ez a vásznad? – kérdezte egy hang mögötte, Kai pedig odafordulva Athena Diyost látta, amint felé sétál. Hosszú köpönyege lengett formás teste körül, hosszú, vörösarany beütésű, gesztenyebarna haja pedig a vállaira omlott.

– Meglepettnek tűnsz – mondta.

– Azt hiszem, az is vagyok – felelte Kai, éppoly döbbenten, mint mikor először meglátta.

– Nem kéne annak lenned. Végül is ez az álmaid birodalma. Olyanná alakíthatod magad, amilyen lenni szeretnél.

– De téged nem – mondta Kai. – Ez a valódi éned.

Athena elsuhant Kai mellett, és az orvosilag előírt kemikáliák bűze helyett a bőre ezúttal fahéj- és mandulaillatot árasztott.

– Gyönyörű vagy – szólt Kai.

A nő mosolyogva nézett át a válla felett, arca megelevenedett.

– Kedves vagy. A legtöbben azt mondják, gyönyörű voltál.

– Előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy én nem a „legtöbb ember” vagyok.

– Bizonyára – felelte Athena. – Szóval ez az álomtájad?

– Igen, ez a Rub’al Khali – felelte Kai.

– Nem tudom, ez mit jelent.

– Azt jelenti, Üres Negyed – mondta Kai. – A Régi Föld egyik sivataga volt, amelyik csak nőtt és nőtt, amíg össze nem olvadt egy másik hatalmas homokvidékkel, és így betöltötték a közép-terrai óceánokat, hogy létrehozzák a pormedencét.

– Ez egy olyan álmodó mentális tája, aki nem akar álmodni – felelte Athena. – Nem egészséges olyan kognitív szinten létezni, amely megtagadja a tudatalatti elmétől a kiengedés lehetőségét. Semmi szimbolizmus, semmi, ami az álmodót az ébredő világra emlékeztetné, és semmi, ami akár az álmodó legapróbb részletét is felfedné.

– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Kai.

– Felfedezünk – mondta Athena. – Előbb kicsit körül kell járnom az elmédet, mielőtt megláthatnám a repedéseket.

– A Rub’al Khaliban nem sok felfedeznivaló van.

– Meglátjuk. Mondd el, miért vagy itt!

– Ebben a transzban?

– Nem, a Látók Városában. Elolvastam az aktádat. Az Ultragárdisták légiójával utaztál az Argón, egy rabszolgákkal megrakott fregatt fedélzetén, a joviai hajógyárak felé strukturális javításokat végrehajtani, mielőtt elindultatok volna a Calth felé. Mondd el, miért vagy itt, és nem útban az Ultramarra.

– Nem hiszem, hogy erről beszélnünk kellene – felelte Kai. A távoli horizonton a táj megremegett, mintha valami hatalmas mozdult volna meg a homok felszíne alatt. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de álmai jellegtelen pusztasága átalakult, hogy helyt adjon az új betolakodónak.

Athena követte a pillantását, és fehér homok zuhatagát látta a felettük húzódó dűnéről hullani.

– Az micsoda? – kérdezte.

– Olvastad az aktámat – mondta Kai, aki erőlködve próbálta a félelmet száműzni a hangjából. – Tudnod kéne, mi az.

– Azt akarom, hogy te mondd el.

– Nem – mondta Kai.

Valami áttört a homokon, valami fémesen csillámló, kobalt kék és arany, mintha egy kígyó pikkelyes teste törne ki az óceánból. Egy vadász kecsességével és egy gyilkos türelmével mozgott, majd ismét eltűnt a felszín alatt.

– Itt könnyű prédák vagyunk – jegyezte meg Athena tárgyilagosan.

– Ezt én is tudom! – csattant fel Kai.

– Nem gondolod, hogy biztonságba kellene húzódnunk?

– És mit javasolsz, hová? – köpte Kai. – Egy sivatagban vagyunk.

A szíve hevesen vert a mellkasában, tenyereiről pedig patakzott az izzadság. Szája kiszáradt, hólyagja pedig ki akart ürülni. Eltakarta szemét az izzó nap elől, és végigpásztázta a horizontot földalatti ragadozók után kutatva.

– Nem, nem vagyunk – mondta Athena. – Az elmédben vagyunk, és osztozunk a félelmeden. Akármi van is odakint, az a te részed, és az egyetlen, aki hagyja, hogy bántson, az te vagy. Gyerünk, Kai, hát elfelejtetted a pszichikus védelem első alapelveit?

– Nem tudom megállítani.

– Hogyne tudnád – felelte Athena, és megfogta a kezét. – Csak alkosd meg ugyanazt, ami azelőtt megóvott!

Kai fémes villanást látott kibukkanni a homokból Athena válla felett, és még a legalapvetőbb tanok is kitörlődtek az elméjéből. A félelem mindent elborított, és sikoltásokat hallott, egy seregnyi, halálra rémült hangot, amelyek mintha a homokból szűrődnének fel, mintha egy egész hadat temettek volna el élve.

– Meg tudod csinálni, Kai – szólt Athena, lepillantva a homokra. – Kapaszkodj a hangomba!

Athena elkezdte felmondani a nuncio alapvető gyakorlatait, hangja higgadt ritmusa pedig altatóként hatott. – Ez egy álom, amelyet magamnak alkotok. Ez a nyugalom szigete. Ennek a birtoknak én vagyok az ura. Mondd velem, Kai!

– Ennek a birtoknak én vagyok az ura – mondta Kai, és megpróbálta kényszeríteni magát, hogy el is higgye. A homok alatti lény árnyéka kiterjedt a felszínre, és egyre sűrűsödő sötétsége nem akart meghátrálni. Alattuk körözött, fémes teste lusta hullámokban buggyant elő a talajból. Tudta, hogy prédája sebezhető, és nem sietett, hogy megölje.

– Mondd úgy, mintha komolyan is gondolnád! – sziszegte Athena. – Én ugyanúgy nem vágyom megpillantani azt az izét, mint te.

– Ennek a birtoknak én vagyok az ura! – kiáltotta Kai.

– Most pedig alkoss nekünk valami biztonságos helyet! – felelte Athena.

Kai megpróbálta kitisztítani az elméjét, miközben a homok megmozdult a lábuk alatt. A sikoltozó hangok közelebb kerültek a felszínhez. Egy leviatán siklott alattuk, lehetetlenül irdatlan teste kilométerekre nyúlt Kai és Athena körül.

Tudta, mi volt, de ettől a tudattól csak még inkább el akarta kerülni.

– Tudok egy biztos helyet – mondta.

– Mutasd! – felelte Athena.

Lassan, kőről kőre, elmetája nyers termékenységével Kai maga elé idézett egy fényerődöt. Körülöttük fiktív tornyocskák, kupolás bástyák, buja kertek és fákkal szegélyezett sétányok robbantak elő a homokból, melyek minden pillanattal egyre feljebb és feljebb emelkedtek. Aranyozott boltívek, díszes erkélyek és jádéből, gyöngyházból és elektrumból készült minaretek formálódtak a képzelőerő és emlékidézés építőköveiből.

Ez egy ősidőkből származó erőd volt, a világ egyik csodája, amely már nem létezett.

Athena szemei elkerekedtek a bámulatos erődítmény látványától, melynek fagyos dértől csillogó falait simára csiszolták, akárha megüvegesedett homokból állnának.

Alattuk megmozdult a talaj, és egy magas fal tetején állva emelkedtek több száz méterrel a hullámzó homok fölé.

– Mi ez a hely? – kérdezte Athena, miután szédítő utazásuk véget ért.

Ádáz szél tépázta őket, Kai pedig szorosan magához vonta, nehogy mindkettejüket lerántsa a falról.

– Ez az Urartu erőd Arzashkunban – felelte Kai. – Egykor egy széles folyó forrásánál állt, amelyről azt állították, abból a kertből fakadt, amely az emberiséget szülte.

– Még mindig áll? – kérdezte Athena, ahogy további tornyok, még magasabb falak és még több rácsos kapuzat sarjadt az álomtáj csillámló homokjából.

– Nem, elpusztult – mondta Kai. – Egy hatalmas király földig rombolta sok ezer évvel ezelőtt.

– Te mégis ismered a képmását?

Kai hallotta, ahogy valami irdatlan dörögve közeleg a homok felszínéhez, de minden figyelmét szigorúan Athena kérdésére irányította. Ha hagyná, hogy gondolatai az erőd falain túlra kalandozzanak, akkor összeomlanának. Ehelyett elméjét visszavetette egy hihetetlen könyvtár üvegfalai közé, amely valamilyen toronymagas felvidéki erdőségek között bújt meg.

– Nem sokkal azután, hogy elnyertem a XIII. Légióban betöltött pozíciómat, voltam olyan szerencsés, hogy bebocsátást nyerjek a Prandiumon lévő Kristálykönyvtárba – kezdte Kai, aki a múltra koncentrált, hogy elkerülje a jelent. – Látnod kellene, Athena, több tízmillió könyv és festmény, és szimfónia, amelyeket a kanyon falába foglalt rezonáló kristályokban tárolnak. Az őrszem megmutatta Guilliman primarcha egyik munkáját, amelyet csak úgy beillesztettek a szirtbe, mintha valami teljesen hétköznapi írás volna. De hihetetlen volt, és közel sem az, amire számítottam. Nem holmi felvilágosult iromány vagy kiemelkedő kalligráfia, csak a részletekre fordított pedáns alaposság, amelyhez egyetlen halandó író sem érhet fel soha.

– És ez az erőd abban a könyvben volt? – szólt Athena.

– Igen. Egy olyan oldalon, amely Guilliman nagyúr Terrán töltött idejéről beszélt, még mielőtt a hadjárat flottái a galaxisba indultak volna. Láttam egy vázlatot erről az erődről, olyan valóságosat, hogy szinte éreztem a kövek keménységét és a falainak erejét. Igazából nem volt több egy lábjegyzetnél, egy rejtett utalás arra, amikor a primarcha apja ide utazott, és tanulmányozta az építészetét. Én jártam azokon a vidékeken, és mostanra semmi sem maradt Arzashkunból, még az emléke sem, de Guilliman nagyúr képességei olyan világos képet festettek róla, mintha maga Rogal Dorn nyújtotta volna át a terveit.

– Bárcsak így volna – mondta Athena, Kai pedig követte a nő tekintetét.

Kapkodó lélegzettel igyekezett fenntartani lelki békéjét, miközben egy vöröslő folt bontott szirmot a homokon, akár a tejbe csöppent vér. Dübörgő szíve egyre gyorsuló ütemben kalapált, ő pedig nyeldekelve próbált elnyomni egy ádázul feltörő emléket. Egy gyermek könyörgő hangja tört utat a gondolatai közé, a vörös folt pedig exponenciálisan nőtt.

Az árnyakba burkolózott vadász előszökkent a föld alól, és a terjedő bíbor tömeg felé lendült, forrón és mohón. Megtörte a falakon túli felszínt, nem állt másból, csak kiszögellésekből, pengékből és vörös zajból. Akár a legmélyebb óceán fenekéről feltörő kísértethajó, rajtaütésszerűen vetette elő magát, majd robajló dörgéssel vágódott ismét a talajnak. Oldalai acél és kék, arany és bronz színekben tündököltek. Egy világölő volt, egy felfoghatatlan pusztításra képes szörny, az ő fényerődje pedig semmiségnek tűnt borzalmas hatalmával szemben.

Sikolyok áradatával érkezett, tízezer, rémülettől és fájdalomtól sikító hang. Tudta a nevét, és azt akarta, hogy ő is csatlakozzon a holtakhoz, akiknek csontjai és vére töltötték meg bömbölő folyosóit és kamráit.

Kai halálra vált ordítással vágódott ki az álomtájából, miközben erődjét elnyelte a megmerevedő arcok, fekete pengék és hússzaggató agyarak rettenetes crescendója.

Szemei kipattantak, ő pedig hátrahőkölt a székében. A súgókövek haragos vörösben ragyogtak, ahogy kapcsolatuk pszichikus üledékét leszivárogtatták a torony alatti csapdakamrákba. Kai az arcára szorította a tenyerét, és érezte, ahogy mesterséges szemeinek hűvös keramitja és acélja a bőrének nyomódik. Undor, bűntudat, bánat és rémület versengtek egymással a homloklebenyében, és fojtott zokogás tört fel a torokból, amely berekedt a sikoltozástól.

Könnyeket nem hullajtott, de gyötrelme ettől még ugyanolyan emésztő volt.

A sivatag eltűnt és megszűnt, Athena termének geometrikus formái pedig megrohanták érzékeit egyszerű, klinikai valóságukkal.

– Ez az Argó volt? – kérdezte Athena.

Kai bólintott. Ráébredt, hogy még mindig a nő kezét szorongatja, ökle pedig elfehéredett az erőlködéstől. Apró vérpatakok csordogáltak onnét, ahol körmei áthasították az újranövesztett bőr vékony rétegét. Azonnal bűnbánóan húzta el a kezét.

– Sajnálom – mondta. – Én nem akartam...

Athena fájdalmasan ökölbe szorította ujjait.

– Éreztem – mondta, majd ismét megfogta a kezét.

– Mindent, amit te is éreztél, amikor meghaltak. Én is éreztem mindent.

Kai könnyek nélkül siratta az Argón odaveszett lelkeket.

De mindenekfelett önmagát siratta.