PROLÓGUS

Abir Ibn Khaldun kifújta a hideg levegőt, és kavargó leheletében miriádnyi mintát látott, túl sokat ahhoz, hogy mindet kielemezze, de így is lekötötte. Egy visszafordult ív, amely veszélyt jövendölt, a genetikailag sűrű, kettős hélix, amely a Legio Astartes harcosaira utal, és egy fekete bolygó, amelynek civilizációját egy kataklizmikus háború és számtalan eón őrölte fekete homokká.

Az elmeterem csendes volt, a fémes ízű levegő még mindig mozdulatlan és hűvös, de mégis feszültséget érzett.

Érthető, de így is tovább nehezít egy már eleve bonyolult érintkezést.

Az Ibn Khaldunt körülvevő ezerlelkes asztropata kórus jelenléte olyan volt, akár egy távoli óceán moraja, vagy legalábbis ilyennek képzelte. Ibn Khaldun még sosem hallott egyetlen terrai víztestről sem, ami nagyobb lett volna az Ural és az Alpok földtömbjei alá vájt hatalmas vízgyűjtő ciszternáknál, de asztropata volt, így életét átszőtték a metaforák.

Fizikai jelenlétük egyelőre rejtve maradt, egy mélységi energiarezervoárt alkottak, amely segítségével a bejövő víziót kaotikus képek zűrzavarából összefüggő, könnyen érthető üzenetté desztillálja.

– Érintkezésbe lépett már? – kérdezte a kórusmester, hangja mintha valami lehetetlen távolságból hallatszana, noha pontosan Ibn Khaldun mellett állt.

– Adj neki időt, Nemo! – szólt Sarashina úrnő megnyugtató, anyai hangja. – Tudni fogjuk, ha a kapcsolat létrejött. A Vasöklök asztropatái nem éppen visszafogottak.

– Tisztában vagyok vele, Aniq – felelte a kórusmester.

– A legtöbbjüket én képeztem ki.

– Akkor azt is tudnod kéne, hogy ezt nem szabad siettetni!

– Én pontosan tudom, de Dorn nagyúr türelmetlenül várja a híreket Ferrus Manus flottájától. És neki puskája is van.

– A puska még sosem segített a dolgokat jó irányba felgyorsítani – mondta Sarashina.

Ibn Khaldun magában elmosolyodott a gyengéd feddésen, noha a Birodalmi Öklök említése eszébe juttatta, milyen fontos is ez a kapcsolatfelvétel a Birodalomnak.

Hórusz Lupercal árulása felborította az univerzum természetes rendjét, és a Birodalmi Palota küldöttei sivítva követeltek megbízható információkat. Az astartes légiók expedíciós flottái, halandó katonák milliárdos seregei és a bolygóközi pusztításra képes harci flották galaxisszerte szóródtak szét, és senki sem ismerte a pontos helyüket, vagy hogy kivel kötöttek szövetséget. A Terrára eljutott hírek szerint egyik világ a másik után állt a Hadúr oldalára, de hogy az efféle rémtörténetek igazak vagy csak a lázadók hazugságai, az továbbra is rejtély maradt.

A régi igazság, miszerint minden háború első áldozata az igazság, sosem volt olyan helytálló, mint egy polgár-háború idején.

– Veszélyes ilyen nagy távolságon át összekapcsolódni? – kérdezte Maxim Golovko, Ibn Khaldun pedig érezte a férfi ellenséges természetét annak bíborban lobogó aurájából. – Állítsunk Őrszemeket az elmeterembe?

Golovko pszik gyilkosa volt, börtönőr és hóhér egy személyben. A jelenlétét a Suttogó Toronyban a nikaeai nagy zsinaton lefektetett megszorítások rendelték el, Ibn Khaldun pedig elnyomta magában a képmutatás felett érzett sértettség szikráját. A keserűség csak eltompítja az érzékeit, most pedig nagyobb szüksége van a tisztánlátásra, mint bármikor.

– Nem, Maxim – mondta Sarashina. – Biztos vagyok benne, hogy a te jelenléted elegendő lesz.

Golovko egy morrantással jelezte, hogy értette, nem vett tudomást a leplezett gúnyról, Ibn Khaldun pedig kizárta a férfi bomlasztó pszichéjét.

Ibn Khaldun egyre kevesebb kapcsolatot érzett a körülötte állókkal, mintha amniotikus zselében úszna, mint a Mechanicum harci gépeinek princepsei. Tisztában volt ennek az érintkezésnek a sürgős mivoltával, de gondot fordított rá, hogy inkubáló mantráit pontosan ejtse ki. Siettetni egy ismeretlen asztropatával kialakított kapcsolatot leírhatatlan botorság volna, kiváltképp, amikor a galaxis másik felén, éppen a hipertéren vágnak keresztül.

Úton egy felfoghatatlan csatába,mely olyan harcosok között tört ki, akik egykor vállt vállnak vetve, testvérekként álltak egymás mellett.

Még a vatic legelőrelátóbbjai sem látták ennek az eljövetelét.

Ibn Khaldun szívverése gyorsult, ahogy egy másik elme lépett a lepecsételt terembe, izzó fénye túl erősen ragyogott ahhoz, hogy egyenes ránézzen. A többiek ugyanabban a pillanatban érezték meg a jelenlétét, és minden fej az újonnan érkező irányába fordult. Ennek az illetőnek a belső tüze egy robbanása pillanatában elkapott, vakítóan sugárzó szupernóva volt. Minden végtagját ragyogó higanyfolyamok szőtték át, ereiben fény áramlott, húsát izmok és bőr közé rétegzett elképesztő energiákból fonták. Ibn Khaldun semmit sem látott az illető arcából, minden, az alakját alkotó molekula egy fénylő csillagokkal kavargó miniatűr galaxis volt.

Csak egyetlen fajtájú teremtményt alkottak ilyen kivételes szépségűvé...

– Dorn nagyúr? – szólt a kórusmester, a meglepetéstől hangszíne megemelkedett, amely szavait kérdéssé alakította. – Hogyan...?

– Előttem a Terra egyetlen kapuja sem marad zárva, kórusmester – felelte Dorn, szavai pedig csillogó csóvákként röppentek elő az illékony csillag koronájából. Az elhangzásukat követően is ott lebegtek, Ibn Khaldun pedig érezte, ahogy erejük végighullámzik az ámulatba ejtett kóruson.

– Ez egy lepecsételt rituálé – ellenkezett a kórusmester.

– Nem lenne szabad itt lennie.

Dorn az elmeterem közepe felé menetelt, Ibn Khaldun pedig borzongani kezdett egy ilyen erőteljes, szeplőtelen psziché közelségétől. A halandó elmék nagy része a felszín közelében lévő hétköznapi zűrzavartól parázslóit, de Rogal Dorn elméje áthatolhatatlan erődként, keményre edzve magasodott, és nem tárta fel titkait. Senki sem tudott meg semmit Dornról, ha amaz nem akarta, hogy megtudják.

– A fivéreim közelednek az Isstvan V-höz – mondta Dorn. – Ott kell lennem.

– Az érintkezés még nem jött létre, Dorn nagyúr – szólt Sarashina, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy hiábavalóan igyekszik eltávolítani a primarchát az elmeteremből. – De ha itt marad, akkor csak megfigyelőként teheti. Ne beszéljen, ha elértük a kapcsolatot!

– Nincs szükségem kioktatásra – felelte Dorn. – Tudom, hogy működik az asztropatikus érintkezés.

– Ha ez valóban így lenne, akkor tiszteletben tartotta volna a teremre helyezett óvó pecsétet – vetette ellene Sarashina, Ibn Khaldun pillanatnyi haragot látott fellobbanni Rogal Dorn elmeerődjének monolitikus falai mögül. Szinte azonnal átváltott a tisztelet higgadt ragyogására, noha Ibn Khaldun csakis azért érezte, mert Dorn hagyta, hogy érezze.

– Igaza van, Sarashina úrnő – felelte Dorn. – Hallgatok. Szavamat adom.

Ibn Khaldun elszakította érzékeit a primarcháról; ez már önmagában is bonyolult mutatvány volt, mivel a jelenléte gravitációként vonzotta a közeli elméket. Ehelyett kinyújtózott tudatával a hatalmas terem visszhangos terébe, amelyben feküdt.

A Suttogó Torony szívében kialakított, amfiteátrumra hasonlító csarnokot azok az ősi cognoscynthek formálták, aki a Látók Városát is emelték sok ezer évvel ezelőtt. A pszichikusan hangolt építészetben való, páratlan tudásukat egy régen elfeledett kor pusztító pszi-háborúiban nyerték el, de művészetük mostanra rég kihalt, ahogyan az ilyen rezonáló építmények kialakításának képessége is.

A Látók Városának megfeketedett elmetermei közül a Suttogó Torony nyúlt legmesszebbre a csillagok közötti térbe, akármilyen fellengzős állításokat is tettek a Császár nagy építészei a köréje épített díszes tornyokról

Ezer magas rangú asztropata vette körbe Ibn Khaldunt, egyre emelkedő üléssorokban, mintha egy groteszk boncolás közönségét alkotnák. Mindegyik telepata egy hevedertrónba dőlt hátra, és csillogó fényfoltokként jelentek meg Ibn Khaldun tudatában, ő pedig még jobban összpontosított, amikor a kórus rezonanciájában beállt leheletnyi változás érintette meg érzékelése határát.

Egy üzenetet húztak a torony felé.

A páncélozott falba foglalt súgókövek láthatatlan fénnyel ragyogtak fel, miközben megkönnyítették a bejövő üzenet érkezését, és az elmeterem központja felé irányították.

– Itt van – szólt Ibn Khaldun, miközben a küldő asztropata jelenléte szökőárként borította el a termet. A küldés nyersen, fókuszát vesztve érkezett, akár egy távoli kiáltás, amely reméli, hogy valaki hallja, Ibn Khaldun pedig körülfogta elméjével.

Akár a sötétben kezet rázni próbáló idegenek, gondolataik összekavarodtak, Ibn Khaldun pedig felhördült, amikor egy másik elme kemény szövete dörzsölődött a sajátja széléhez. Durva és éles, tompa és dölyfös, a küldés jellemző volt azon asztropatákra, akik hosszabb időt töltöttek a Vasöklök mellé rendelve. Kódjelek villantak előtte színek és számok bonyolult sorozatában, ez a szükségszerű szinesztézia erősítette meg mindkét asztropata kilétét, mielőtt megkezdődhetett volna az érintkezés.

– Megvan? – kérdezte a kórusmester.

Khaldun nem válaszolt. Ahhoz, hogy egy másik elme gondolatait ekkora távolságból megragadja, minden koncentrációjára szüksége volt. Az immatérium ingadozása, az éteri energia véletlenszerű áramlatai, és a több millió átfedő visszhang zaja mind a kapcsolatot kívánta megtörni, de ő erősen tartotta.

Ahogy a szerelmesek is lassan kiismerik partnerük ritmusát és árnyalatait, úgy vált egyre könnyebbé a két elme egysége is. Bármi ilyesmit könnyűnek titulálni egyet jelentett a feladat összetettségének súlyos alábecsülésével. Ibn Khaldun érezte maga körül az immatérium hideg pusztaságait, amint vihartépázta óceánokként örvénylenek. És akárcsak a Régi Föld óceánjai, ezek is otthonul szolgáltak mindenféle formájú és méretű lénynek. Ibn Khaldun észlelte, amint körözni kezdenek az érintkezés ragyogó fénye körül, ahogyan az óvatos ragadozók kerítik be prédájukat.

– Megvan az érintkezés – mondta –, de nem tudom sokáig fenntartani.

A messzi távolból egy kísérteties körvonal kezdett összeolvadni Ibn Khaldun elmeteremről alkotott interpretációjával, mintha egy hibás pictvetítő továbbítana két különböző képet ugyanarra a képmezőre. Ibn Khaldun felismerte egy csillaghajó asztropata termének elmosódott képét, amely magán viselte a X. Légió minden esztétikumtól mentes kézjegyét. Alakok jelentek meg körülötte, akár az arctalan, bámuló fantomok. Párába burkolózott, fényes fémből alkotott óriások voltak, szikrázó aurával, szögletes vonalakkal és a gépek hideg ízével.

Igen, ez egyértelműen a Vasöklök hajója volt.

Ibn Khaldun nem törődött a többi jelenléttel, csak hagyta, hogy az üzenet lényege beléáramoljon. Képek abszurd és értelmezhetetlen áradatával érkezett, de erre is számított. A kórus pszichikus éneke együtt nőtt az üzenet megfejtésére fordított erőfeszítéseivel, ő pedig megcsapolta az általuk nyújtott energia forrását. Akarattal és egy kis szerencsével össze lehetett rakni a bolygóközi távolságokból érkező üzeneteket, de egy ilyen messziről érkezett értelmezéséhez több erő kell, mint amennyit egymagában bárki is fel tudna mutatni.

Khaldun különleges asztropata volt, aki metafizikus kognitív képességei révén a sötét szimbolizmus kuszaságát is olyan üzenetté tudta alakítani, amit még egy noviciátus is dekódolna. Ahogy az expedíciós flotta asztropatájának nyers és sürgető gondolatai elárasztották a tudatát, kölcsönvett hatalmával elsimította durva élüket, és hagyta, hogy az üzenet anyaga testet öltsön.

Ibn Khaldun együtt értelmezte és extrapolálta a képeket és hangokat, az asztropatikus gyorsírást ötvözte a hétköznapi, képletes utalásokkal, hogy kivonja az üzenet igazságát. Ez önmagában művészet volt, egy gyönyörű, mentális balett, amely részben megérzésen, részben természet adta tehetségen, részben pedig a képzésen alapult. És épp úgy, ahogy egy kreatív adottságú memorátor sem tudná soha igazán elmagyarázni, hogyan is vált hivatása mesterévé, Ibn Khaldun sem tudta volna levezetni, miként hámozta ki az értelmet a zűrzavarból, a jelentést a káoszból.

Szavak szökkentek elő a szájából, levetve a kódolt szimbolizmusbeli alakjukat, amelyben érkeztek.

– A fekete homo szava. Isstvan – mondta. – Az ötödik bolygó. A légió jó ütemben halad. Dorn nagyúr megtorlása igazan száll, de Medusa fiai még a Hollók vagy az Éj Urai előtt lecsapnak. Manus nagyúr magának követeli az első vért és a Főnix fejét.

További üzenetek ömlöttek át rajta, Ibn Khaldun pedig érezte, hogy a felette húzódó páholyokban néhány asztropata utolsó energiatartaléka is kimerül, és az elmúlásba taszítja őket. Ezt az üzenetet olyan létfontosságúnak ítélték, hogy a kórus veszteségeit elfogadhatónak tartották.

– A Medusa Gorgója lesz a Császár első harcosa, aki az Isstvanra lép. Ő lesz a dárdahegy, amely széthasítja Hórusz Lupercal szívét. Ő lesz a bosszúálló.

Ibn Khaldun hátraroskadt a hevederében, ahogy az üzenetnek hirtelen vége szakadt, és hagyta, hogy légzése ismét normális ütemre lassuljon. A megszakadt érintkezés által hátrahagyott űrben elméje nekilátott önmaga szövevényes újrarendezésének, de napokba telik majd, mire ebből a megpróbáltatásból teljesen helyrejön.

Mint mindig, most is fel akart ülni és kinyitni a szemét, de hevederének szíjai és az üres szemgödrei fölé boruló összehegedt bőrfátyol megakadályozták benne.

– Elvégeztetett – suttogta, szavai úgy visszhangzottak a teremben, mintha teli tüdőből ordított volna. – Nincs tovább.

Sarashina úrnő megfogta a kezét, és végigsimított verejtékben fürdő homlokán, bár tudata már kezdett halványulni a kimerítő mentális megterhelés után. Dorn nagyúr tűnt fel felette, csillámló glória játszott harci vértjének aranyszín lemezei körül, és ennek a nyers erőnek a közelsége villámcsapásként rántotta vissza Ibn Khaldunt a gyógyító transzból.

– Pokolba a türelmetlenségeddel, Ferrus, te viszel a sírba! – sziszegte Dorn, hangjában megvillant a vállait nyomó iszonyatos felelősség szikrája. – A terv azt kívánja, hogy betű szerint kövesd a parancsaimat!

A Birodalmi Öklök primarchája a kórusmesterhez fordult.

– Nincs tovább? Biztos vagy benne, hogy ez a teljes üzenet?

– Ha Abir Ibn Khaldun azt mondja, nincs tovább, akkor nincs tovább – jelentette ki a kórusmester. – A cryptaesthesianusok megszűrik majd a szivárgást hátramaradt jelentések vagy rejtett irattöredékek után, de Ibn Khaldun a legjobbjaink egyike.

Rogal Dorn a férfi felé fordult.

– A legjobbjaitok egyike? Miért nem a legjobb telepatátokat alkalmazzátok egy ilyen kritikus fontosságú üzenethez?

A kórusmester összenézett Sarashinával, Ibn Khaldun pedig érezte nyugtalanságukat, ahogy lelki szemeik előtt megjelent egy asztropata, aki már régen elhagyta a Suttogó Tornyot a Navis Nobilite egyik atyai házának fényűző magasságáért.

– A legjobbunk jelenleg nincs köztünk – felelte a kórusmester.

– Úgy utasítottalak, hogy használjatok fel minden létező eszközt, hogy megbízható információt szerezzetek a határról – morogta Dorn, keze pedig rámarkolt nehéz pengéjű kardja ónix és arany díszítette markolatára. – Felfogja közületek bárki is, mi forog itt kockán? Olyan háborút kell megvívnom, amit nem látok, egy ellenféllel, akit nem tudok felmérni, és erre kizárólag akkor vagyok képes, ha pontosan tudom, mi történik az Isstvan felé vezető úton. Ahhoz, hogy megmenthessem a Birodalmat, arra van szükségem, hogy a legjobb ügynökeiteket vessétek be. Nem számít más, csak az igazság, megértitek ezt?

– Nagyon is jól értjük, Dorn nagyúr – felelte a kórusmester egy pillanatnyi habozást követően.

– A legjobb ügynökünk ezekben a percekben éppen felénk tart – tette hozzá Sarashina –, de nem lesz abban az állapotban, hogy a segítségünkre legyen. Még nem.

– Miért nem? – követelte Dorn.

Sarashina sóhajtott.

– Mert újra kell formázni az elméjét.