KILENC

 

Őrszemek

Ahová nem mész

Saturnalia

Evander Gregoras úgy vonszolta végig Kai-t a Suttogó Tornyon, akár egy gyermeket. Kai, akit szinte megbénított a fojtogató iszonyat, keresztülbukdácsolt a félelem vörös ködén, miközben az Argó látványa, hangjai és szagai aljas tisztasággal rajzolódtak ki elméjében. Athenát már régen maguk mögött hagyták, ahogy alacsony mennyezetű folyosókon és keskeny alagutakon robogtak végig, melyeket mintha lesoványodott törpéknek terveztek volna. A cryptaesthesianus behatóan ismerte a tornyot, elkerülte a gyakran látogatott átjárókat és sikoltó elmetermeket, ahogy az őrjöngő pszichikus lökéshullám visszhangzott és bömbölt az asztropaták városában.

Kai-nak ötlete sem volt, mi történt, de túlélő ösztönének minden morzsája biztonságos helyért könyörgött. A levegőben sikolyok sodródtak, a súgókövek borzalmas titkokként adták őket tovább a torony belsejében. Riadóharangok zúgtak, és puskák ugatása követte a Fekete Őrszemek haragos ordításait.

– A Trónra! – üvöltött Gregoras. – Szedd a lábad, Zulane!

– Nem tudom – zokogta Kai. – Nem tudom újra végigcsinálni.

Gregoras megállt, és visszakézből arcon ütötte Kai-t. A pofon megdöbbentő élességgel csattant, hangja hasadó fához hasonlított. Kai visszarettent a csapástól, felsőajkán vér és takony keveredett, miközben megvert rabszolgaként roskadt a földre.

– Kelj fel, az ég verjen meg! – parancsolta Gregoras.

– Miért? – sziszegte Kai. – Mind itt halunk meg. A daemonok bejutnak, és mindannyiunkat megölnek. Másodjára nem élem túl.

Gregoras talpra rántotta, eddig közönyös és jellegtelen arcát most düh torzította el.

– Azt mondtam, kelj fel! Ez a mintázat. Kelj fel, vagy esküszöm, magam adlak át Maxim Golovkónak, és nevetve nézem végig, ahogy golyót röpít a fejedbe.

Kai véres orrát a ruhaujjába törölte, csak egy részét értette annak, amit Gregoras az imént mondott.

– Miért van rám szükséged? – kérdezte.

– Nem tudom – ismerte be Gregoras. – Bárcsak ne lenne, de egész eddigi életemben ezt kerestem. Te megpillantottál belőle egy részletet, és segítesz megérteni. Érted már?

– Nem, kicsit sem.

Gregoras vállat vont.

– Nem érdekel – mondta. – Akkor is velem jössz.

Megragadta Kai grabancát, és végigráncigálta az acélkeretes folyosón, amely mintha az elmetermek és az Oneirocritica Alchera Mundi egy szekciója között futott volna. A súgókövekből erőszak és gyilkosság, kínzás és megalázás gondolatai szivárogtak, és Kai akarattal zárta ki őket. Az efféle gondolatok változtatták az Argó legénységét állatias szörnyekké, kannibálokká és hulla-gyalázókká.

Kai csak azért élte túl, mert bezárkózott az asztropata lakrészébe, amelybe a kapitányon és a fedélzetmesteren kívül senki másnak nem volt bejárása. Utóbbiak haltak meg elsőként, amikor a védőmezők összeomlottak, és noha a daemonok a terem ajtaját kaparták, egy sem jutott be hozzá.

Noha a szörnyek és a megtébolyodott legénység nem rángatták ki a menedékéből, elméjét nem tudta elzárni az emberségüket felfaló borzalmak elől. Hallotta gyilkos orgiáik minden sikolyát, és érezte a véres öldöklésekből előbukkanó lények gyűlöletes éhségét.

Az Argó fedélzetén azonban volt menedéke. Itt végletesen sebezhető volt.

Mégis hogyan élhetné túl?

Vakon követte Gregorast, amint az maga után vonszolta, és közben fogalma sem volt, hova tartanak, vagy hogy mi történt a toronyban. Megtámadták őket? Talán Hórusz Lupercal csapatai máris elérték a Terrát, és inváziójukat a Telepathica megnyomorításával kezdik?

– Mi a Császár szerelme folyik itt? – kiáltotta.

Gregoras nem válaszolt, és Kai látta, amint guggolva futtatja végig ujjbegyeit a mellettük lévő falba vájt jeleken.

– Tudod egyáltalán, hol vagyunk?

– Persze hogy tudom! – csattant fel Gregoras. – A Zothasticron alatti szivárgáscsatornákban.

– A miben?

– A szivárgáscsatornákban – ismételte Gregoras, mialatt kezével a szemközti falat is végigtapogatta. – A súgókövek összegyűjtik a kórusok fölös energiáit, és levezetik őket a tornyok alatti csapdakamrákba. Mit gondoltál, hogy oszlatjuk el a pszichikus energiát?

– Nem tudtam, hogy el kell oszlatnunk – felelte Kai.

– Akkor ostobább vagy, mint amilyennek tűnsz.

A Gregorasszal szembeni ellenérzései dacára, Kai nem akarta otthagyni a biztonság egyetlen zálogát az elszabadult förtelmek ezen áradatában. Eddig futó Őrszemeken kívül nem láttak mást, de a felpuffadt testek, legyektől ellepett tetemek és lenyúzott arcok agyának hátuljában felvillanó képei arról tanúskodtak, hogy a Suttogó Torony iszonyata méltó versenytársa lett az Argónak.

Fegyverropogás visszhangzott végig a folyosón, melyet egy robbanás, majd egy gránátvető tompa dörrenése követett. Kai sikításokat hallott, a hangokat felerősítette a keskeny alagút akusztikája, de nem lehetett biztos benne, hogy valóban hallja őket, vagy csak a súgókövek sugározzák az elméjébe.

– Mi történik itt? – kérdezte Kai.

– Magnus itt van – mondta Gregoras.

– Magnus, a primarcha?

– Persze hogy Magnus primarcha, ki más szabadíthatna el ilyen hatalmas pszichikus erőket?

– Hogy lehet a Terrán? A galaxis másik felén van.

– Nem tudom, hogyan, de Magnus, a Vörös itt van, és az érkezése olyan hatalmakat szabadított el, amelyekhez foghatót elképzelni sem tudunk.

– Szóval ez egy támadás?

Gregoras egy lélegzetvételnyi ideig fontolgatta a választ.

– Nem valószínű. Nem hiszem, hogy Magnus elárult minket, legalábbis nem szánt szándékkal, de olyan arrogáns tettre szánta rá magát, amiért sosem nyer bocsánatot. A Császárnak nem lesz más választása, mint hogy példát statuáljon vele.

– Ez mit jelent?

– Tudod jól, mit jelent.

– Nem, nem tudom – erősködött Kai. – Mondd meg!

– Azt jelenti, hogy a Farkasok megint elszabadulnak.

Kai megborzongott; nem volt teljesen biztos abban,

Gregoras ezt hogy értette, de ösztönösen tudta, hogy botor dolog lenne tovább kérdezgetni.

– Odabent a szobában Sarashina úrnő nevét mondtad – jegyezte meg Kai. – Veszély les rá?

– A lehető legrosszabb fajta – erősítette meg Gregoras, ahogy végre megtalálta a jelet, amit keresett. – Az immatérium pontosan azt adja meg neki, amit akar. A pokolba is, előre kellett volna látnom ezt. A Hajadon és a Nagy Szem. Igazság és a jövő, szorosan összeláncolva. Az ezüst boszorka, a végső igazság hírnökei. Minden összeáll.

Gregoras összevissza beszélt, őrült kutatásának véletlenszerű kifejezései peregtek ajkáról, akár egy tébolyult hagymázas látomásai. Egyiknek sem volt értelme, ugyanakkor a történteknek sem. Ki más láthatná át jobban az őrületet egy őrültnél?

– Nem értem, miről beszélsz, de ha Sarashina úrnő veszélyben van, akkor segítenünk kell neki.

Gregoras bólintott és így szólt:

– Ha csak nincs már számára túl késő.

Kai és Gregoras az egyik központi teremben bukkantak elő a szivárgáscsatornából, a torony alapjánál. A figyelmeztető fénygömbök sárga fénnyel villogtak, és az egyik könyvtár bejárata mellett testek hevertek takaros kupacba rakva, akár a tűzifa. Kai öklendezni kezdett a vér és a lézerlövedékek maró bűzétől. Fekete Őrszemek egy csapata felől vakító fénysugarak lövelltek be a könyvtárba.

Egy másik csapat a Primus Kórus elmetermének ajtajánál dolgozott, éppen detonátorokat szereltek az olvasztártöltetekre, miközben Maxim Golovko türelmetlenül járkált a tüzércsapat mögött, akár egy ketrecbe zárt ragadozó. A Fekete Őrszemek közül egyedül Golovko nem viselt sisakot, amely a Suttogó Torony pszijei számára nyílt sértésnek minősült.

Nem félek tőletek, és nincs szükségem védelemre ellenetek, harsogta a gesztus.

Egy maroknyi Fekete Őrszem perdült feléjük, ahogy kibukkantak a folyosóról, fegyvereiket tökéletes pontossággal és sebességgel emelték célra.

– Állj! – kiáltotta Gregoras. – Cryptaesthesianus protokoll!

A puskákat leengedték, Golovko pedig átvágott a soraik között, mialatt újabb lövések száguldottak a könyvtár felé. A vezérőrnagy tajtékzott, de Kai így is érezte, hogy örömét leli a pusztítás feladatában.

– Kitalálhattam volna, hogy mindennek a közepén találok rád – mondta.

– Sarashina odabent van? – kérdezte Gregoras, elnyomakodva a Fekete Őrszemek parancsnoka mellett.

– A Primus Kórussal – felelte Golovko. – Tudod, mi folyik itt?

– Vannak sejtéseim, de most nem érünk rá megbeszélni. Ki kell nyitniuk azt az ajtót. Most.

Egy robbanás fojtogató por-, szálka- és papírfelhőt lökött ki a könyvtár ajtaján, és valami természetellenes létforma bömbölő sikolya hallatszott a falak közül. A súgókövek üveges csörömpöléssel törtek darabokra, Kai pedig érezte, ahogy vérszomjas düh árad szét benne. Fogai elővillantak, kezei ökölbe szorultak, de azonnal elmúlt, amint Gregoras megérintette a vállát. Kai-ból kiáradt a harag, és pislogva bukkant fel az imént ráborult vörös köd alól.

Gregoras egyik keze a vállán, a másik egy súgókövön nyugodott, amely túlélte a pszichikus kitörést.

– Gondolkozz! – rivallt rá Gregoras. – Tartsd fenn a védelmed!

Kai bólintott, szégyellte magát, amiért hagyta, hogy mentális gyámfalai így meggyengüljenek az eseményektől való félelmében.

– Hozzanak nullgránátokat! – szólt Golovko goromba, de határozott és tárgyilagos hangon. – Ez ne történjen meg még egyszer!

Kai sosem kedvelte Golovkót, de a fickó épp most állt ki egy pszichikus támadást úgy, hogy a szeme sem rebbent. Az ellenállás egyetlen látható jele a halántékán lüktető ér volt, amely úgy vonaglott, akár egy hidraulikus tömlő. Golovko észrevette döbbent arckifejezését, és gúnyos mosollyal megcsóválta a fejét.

– Ennél többre lesz szükség, hogy ezt a katonát leterítsék.

Kai nem felelt, és inkább arra koncentrált, hogy saját pecsétjeit fenntartsa a könyvtárból özönlő erő ellenében. A füstön és a bejáratnál feldarabolt testeken át egy rettenetes förmedvény formálódott még élő gazdákból és széthasadt húscafatokból, melyeket az immatérium energiái tartottak mozgásban. Elkapta a tekintetét, amint a lény megérezte vizslató tekintetét, és újabb fénydárdákat lövellt az ajtó felé.

– Ne nézz rá! – sziszegte Gregoras. – Neked aztán mindenkinél jobban kellene tudnod!

Újabb géppuskasorozat vágott végig a könyvtárban ágaskodó teremtmény formálódó alakján, melyet a pszichikusán rezonáló gránátok tompa roppanása követett. A levegő azonnal megsűrűsödött és szemcséssé vált, és a káoszivadékok dühöngő sivítása elviselhető szintre csökkent.

– Yeltsa, húzzanak be, és szorítsák ki azt az izét a tornyomból! – parancsolta Golovko, mielőtt visszafordult volna a Primus Kórus elmeterme felé. – Mi van azzal a töltettel?

– Kész van, uram – felelte a demo-tech, majd ellépett a bombákkal felszerelt ajtótól, és átnyújtotta Golovkónak a detonátort.

Kai és Gregoras a falnak simultak, miközben Golovko az ajtó elé lépett, és a hátáról leakasztott egy termetes gránátvetőt.

– Ne feledje, hogy Aniq Sarashina van odabent! – szólt Gregoras.

– Nem tudjuk, mi van odabent – morogta Golovko.

– De ha ránk támad, meghal.

– Ha megöli, a kórusmester előtt felel érte.

Golovko vállat vont, és hüvelykjével lenyomta a detonátor kapcsolóját.

Kai mennydörgő robajra számítva befogta fülét, de az olvasztártöltetek egyszerűen csak felragyogtak izzó, kékesfehér fénnyel, és nem hallott mást, csak a másodpercek alatt túlhevített folyadékká váló fém sziszegését. Olvadt fémdarabok csurogtak végig az ajtó faragott lapjain, ahogy a töltetek átégették a zárat.

Golovko eldobta a detonátort, aztán célra emelte gránátvetője csövét.

Berúgta az ajtót, mire a feltört teremből halandzsázó hangok serege zúdult ki. Meg nem született gyermekek és évezredek óta a földben pihenő hideg tetemek sikolyai robbantak elő az elmeteremből, a holtak és a még haldoklók kórusa a félelem és megbánás egyetlen, bömbölő ordításában egyesült. Golovko lábait megvetve állt a halottak ciklonának örvénylése közepette, mozdulatlanul, és mit sem törődve kínjaikkal vagy le nem élt életükkel.

Kai megérezte az elszabadult pszichikus energiát, és hunyorogva hőkölt hátra, ahogy az energia az elméje védműveit verdeste. Érezte az elmeteremben történt minden halál rémületét, és arcán lehetetlen könnyek csorogtak végig, ahogy átélte minden egyes asztropata utolsó pillanatát. Egy sápadt fény, mint egy tiszta óceán felszíne alatt meggyújtott jelzősugár, villant elő az elmeteremből, pislákolva és bizonytalanul. Hosszúra nyújtotta Golovko árnyékát, és a másodperc törtrészéig Kai meg mert volna esküdni rá, hogy az arca helyén csak egy véres maszk van, mintha rémálmainak egyik parazitája robbant volna elő a koponyájából.

– Akkor most jöttök? – kérdezte Golovko, mire rettenetes sérülésének benyomása elpárolgott. – Lehet, hogy szükségem lesz a segítségetekre.

Gregoras ellökte magát a faltól, és Kai látta a határozatlanságát.

– Én megyek – mondta. – Ha Sarashina bajban van, akkor segíteni akarok rajta.

Gregoras bólintott, és mindketten elindultak Golovko után. Egy tucatnyi Fekete Őrszem tartott velük, ahogy behatoltak a pislákoló, bizonytalan fénybe. Az elmeteremben hideg volt, akár a fagyott tundrán, a padlón pedig újonnan kélt jég ropogott a talpuk alatt. A fapaneleken és alsóbb üléssorokon jégvirágok futottak szét, a Fekete Őrszemek hátizsákjaiból pedig füstpamatok pöffentek elő.

Kai szorosan Gregoras mellett maradt, valahol a tudatalattija mélyén sejtette, hogy a cryptaesthesianus segített fenntartani a mentális védelmét. A toronyban munkálkodó erő olyan hatalmas volt, hogy Kai nem hitte, hogy a segítsége nélkül képes lett volna ellenállni neki.

Nehéz volt pontosan kivenni, mi is történt az elmeteremben. A közepén ragyogó fény olyan erőteljes volt, hogy minden mást elhomályosított. Kai agyában egy fekete sziluett határozott látomása villant fel, leszelt, fekete végtagok, amint megérintenek egy vakító, zafír fénnyel ragyogó napot.

– Aniq úrnő! – kiáltotta, és a szavak színpompás füstfoszlányok formájában szálltak fel a szájából, majd vidáman kuncogva öltöttek alakot, mielőtt szétoszlottak volna a termékeny levegőben. Gregoras egyetlen pillantással intette csendre, Kai szája pedig csattanva záródott be, mielőtt még bármi más ostobaságot mondhatott volna.

A Fekete Őrszemek szétszóródtak, célra tartott puskákkal és kibiztosított gránátokkal. Golovko menetelt az élen, vaskos gránátvetőjét maga elé tartva. Nem szólt egy szót sem, de viselkedése arra utalt, nem először lát ilyesmit, bár Kai el sem tudta képzelni, hogy hol láthatott bármi ehhez foghatót. Arról már hallott, hogy a káoszivadékok asztropatákat használtak hordozóikként, hogy így furakodjanak át az anyagi síkra, de hogy egy egész elmetermet?

A terem csúcsánál fényfoszlányok kergetőztek, akár egy madárraj, és Kai erővel kényszerítette magát, hogy ne nézzen rájuk. Ahogy szemei kezdték kompenzálni a fényerőt, egyik kezét az arcához emelte, és felnézett a terem közepét körülölelő padsorokra.

A Primus Kórus asztropatái hullamereven hevertek, szemeik vérfagyasztó lángokkal égtek, amely foszforos füstként szivárgott hasztalan szemgödreikből. Szájuk koponyaszerű vigyorra húzódott, és szétégett ajkaik között ugyanaz a halott világosság lobogott, mintha fényt sikoltottak volna.

A Fekete Őrszemek körbevették a fénygömböt, és Kai észrevette, hogy a felszínén különböző minták tekeregnek, napfényes szalagok és az üresség örvénylő hasadékai. Úgy világlott, akár egy miniatűr nap, ami azonban a Terra napjának antitézise volt. Ez egy halott égitestvolt, amely kiszívta a körülötte lévő testekből az életet.

Aniq Sarashina a halott nap előtt állt, kinyújtott kézzel, a természetellenes energiák tüzétől körülvéve. Karjain nyers energia folyamai tekeregtek fel, húsa pedig áttetszővé vált. Erei, csontjai és izmai tisztán látszottak, és a Primus Kórus szemeiből csurgó fény lángolt az övéiben is.

Kai azt kívánta, bárcsak felkiálthatna, mert a bánat olyan erővel áradt szét benne. Sarashina úrnő haldoklott, ezt a bolond is láthatta, és ez ellen senki sem tehetett semmit. Meg akarta menteni, ahogyan egykor ő is megmentette egy elvesztegetett élettől, de nem tehetett mást, mint hogy nézi, ahogy a káoszfény belülről perzseli fel.

Energiakísértetek vonták testét ektoplazmás ködbe, teremtmények, amelyek szinte túl gyengéden feszültek neki az univerzum anyagának ahhoz, hogy láthatóak legyenek. Alig voltak többek csillámporos tudatoknál, éppen csak fenn tudták tartani jelenlétüket ebben a világban, de mégis óvón kavarogtak Sarashina körül, mintha a nő valamiféle főnyeremény volna, amiről nem akarnak lemondani.

– Gregoras? – szólt Golovko. – Mennyire veszélyesek ezek a lények?

– Semmiségek – mondta Gregoras. – Testet öltött alapvető vágyak. Nem árthatnak nekünk.

– Tényleg? Ahhoz képest elég komoly behatolásnak néz ki ez az egész. Nekem nem tűnik semmiségnek.

– Ezek opportunista élősködők. Akkor léptek át, amikor a falak összeomlottak.

– És mi a helyzet a fénygömbbel? Amiatt sincs okom aggodalomra?

– Ha az ember a Káosszal áll szemben, mindig van oka aggodalomra.

– Szóval hogy tudom elpusztítani?

– Sehogy – közölte Gregoras. – Én tudom.

Gregoras a fénygömb felé lépett, kinyújtott kezekkel,

Kai pedig érezte az erőteljes pszichikus energia feltolulását. Gregoras már amúgy is nagy hatalmú pszinek számított, olyan képességekkel, amelyeket Kai sosem lesz képes megérteni vagy használni, de a Bíbor Király Terrára érkezésének utóhatásaként az ereje megsokszorozódott.

– Az én elmém érinthetetlen. Egy bezárt szoba – mondta. – Senki sem léphet be az engedélyem nélkül. Nincs hatalmad felettem.

A fénylények visszahúzódtak előle, mivel rájöttek, hogy hatalmasabb entitás, mint amit akárcsak reményük lenne legyőzni. Az égő nap néma dühvel izzott, ragyogása csökkent, de még mindig hihetetlenül erős volt.

– Ezek a földek nem nektek valók – folytatta Gregoras, minden szótagot hatalommal és akarattal töltve meg. – Ez a világ nem a tiétek, és nem tartoztok ide. Távozzatok, és ne szennyezzétek tovább ezt a helyet!

A lények hangtalanul fújtak rá, de egyre hátrébb húzódtak. Még nem hunyászkodtak meg teljesen, mivel rendelkezésükre állt egy egész energiaforrás. Az energia-gömb egyre nagyobb sebességgel forgott, mintha még nem végezte volna be itteni célját, majd metsző sikoly harsant végig az elmetermen. Kai kezei a füleire tapadtak, és még Golovko is hunyorgott a dobhártyaszaggató hangtól.

A fekete páncélos Őrszem-parancsnok célzott túlméretes gránátvetőjével.

– Ne! – kiáltotta Kai. – Kérem!

Hangja hallatán Sarashina feléje fordult, és Kai érezte, amint a nő fájdalma rátelepszik. Tudta, hogy haldoklik, de még egy percig kitartott. Kai térdre hullott a nőben ébredt bűntudat és bánat súlya alatt. Látta a gyötrelmet, amiért erre az útra kényszerítették, de amögött kivillant az eltökéltség is, hogy nem fog kudarcot vallani, mintha a galaxis sorsa múlna azon, amit most tennie kell.

– Meg ne mozdulj! – figyelmeztette Golovko, és előrelépett.

Sarashina nem is törődött vele, és újabb lépést tett Kai felé.

A hideg ellenére Kai-ról szakadt a verejték, ahogy elképzelte, miféle hatalom lángolhat Sarashinában. Gregoras rákiáltott, hogy húzódjon hátrébb, de Kai lábai a földbe gyökereztek Sarashina izzó szemeitől. Tekintetük összeforrt, és Kai többé nem uralta a saját testét.

Gregoras elkezdett űző szavakat kántálni, szavakat, amelyeket csak a Telepathica legmagasabb rangú tagjainak tanítanak, mivel a használatuk azt feltételezte, hogy az illető ismeri a Káosz lényeinek hatalmát, az efféle tudást pedig nem mérték bő kézzel.

Kai érezte, ahogy Sarashina kezei közül kezd kicsúszni az élet, miközben Gregoras arra koncentrálta akaratát, hogy megállítsa a nőt. Golovko megragadta Kai vállát, hogy odébb rántsa, de egy éles energiakitörés hátravetette. Füst szállt fel onnét, ahol Golovko megérintette, de Kai-nak nem ártott a tűz. Haloványan emlékezett rá, hogy ugyanott érintette meg álmában a köpenyes idegen, a cognoscynth.

– Hagyd őt békén! – ordította Gregoras, és minden hatalmát az űző szavakba összpontosította.

– Nem azért vagyok itt, hogy bántsam, Evander – mondta Sarashina, szavai úgy hangzottak, mintha az őket kimondó nő minden másodperccel egyre távolabb zuhanna.

– Akkor hát miért vagy itt?

– Hogy átadjak neki egy figyelmeztetést.

– Milyen figyelmeztetést?

– Egy figyelmeztetést, amit át kell adnia egy másiknak.

Gregoras óvatosan közelebb araszolt Sarashinához,

mintha nem tudná eldönteni, folytassa-e űző litániáját, vagy felhagyjon vele annak reményében, hogy valami értékeset tudhat meg Sarashinától.

– A mintázatról van szó? Mondd meg, Aniq, a mintázat az?

– Igen, Evander- felelte Sarashina –, de ez sokkal nagyobb, mint azt valaha is gondoltad. Vagy valaha is megérthetnéd. Még maga a Császár sem érti teljes egészében.

– Kérlek, nekem elmondhatod – könyörgött Gregoras.

– Mi az? Mit láttál?

– Semmi olyat, amit tudni akarnál – mondta Sarashina, és tekintetét ismét Kai felé fordította. – Semmi olyat, amit bárkinek is tudnia kéne, és ezért őszintén sajnálom.

– Sajnálod? – szólt Kai. – Mit sajnálsz?

Sarashina higanymozgással lódult előre, és mindkét kezével megragadta Kai fejét. A szemeiben égő fény felizzott, Kai pedig sikoltott, ahogy égő, ordító, erőszakos, véres és éles képek egész serege árasztotta el és töltötte túl elméjét. Kai sikoltott, ahogy az agya kétségbeesetten igyekezett feldolgozni az információ iszonyatos áradatát. Milliárdszor milliárdnyi kép, esemény, emlék és érzet villant át a tudatán, egy több ezer éven át élt élet szenzoros adatai. Halandó elme képtelen volt a tudás ekkora tárházát befogadni. A tapasztalatok ilyen kincsestárát kizárólag egy olyan elme tárolhatta, amelyik a fizikai világon kívül létezett, egy elme, amely nem szorult a hús és vér fizikai korlátai közé.

Túltöltődő agya káosza közepette, Sarashina hangja úgy vágott keresztül az újdonat gondolatok crescendóján, akár egy gyémántpenge.

Ez a figyelmeztetés egyetlen személynek szól, és csakis neki. Tudni fogod, ha meglátod őt. Mások tudni akarják majd, mit adtam neked, de sosem beszélhetsz nekik arról, amit megtudtál. Feltörnek majd, hogy kiderítsék, mit mondtam neked, de nem lelik meg. Elrejtem az egyetlen olyan helyen, ahová sosem mész.

Kai augmentikus szemei kifordultak, és vérkönnyek csorogtak végig az arcán. A világ egy fehér fényponttá szűkült.

Egy nehézfegyver dörgő hangját hallotta, majd meleg fröccsenést érzett az arcán.

A világon kialudt egy fény, és a Kai-ba áradó élettapasztalat özönének hirtelen vége szakadt, mintha kirántották volna az adatkábelt a Mechanicum egyik logikai meghajtójából. A másodpercenkénti több ezer kép zsongásából egyetlen jelenet nagyítódott ki kristálytisztán.

Egy arc, ősi és bölcs, könyörtelen és eltökélt.

Egy ember, aki sokkal több volt puszta embernél: egy harcos, egy poéta, egy diplomata, egy orgyilkos, egy tanácsadó, egy gyilkos, egy misztikus, egy békekövet, egy apa és a háború hozója.

Mindezek és még ezer más.

De Kai figyelmét mégis a szemei ragadták meg.

A legcsábítóbb mézsárga színben pompáztak.

Akár a színarany érmék.

Kai kinyitotta szemét, és az elmeterem csupasz acélkupoláját látta maga előtt. A csillagból áradó nedves fény eltűnt, és a boltívek lámpái éles, könyörtelen világossággal árasztották el a helyiséget. Fel akart ülni, de végtagjai az oldalához voltak rögzítve. A feje förtelmesen sajgott. Agyába újabb és újabb fájdalom nyilallt, és felnyögött, amikor minden migrének ősatyja a homloklebenyébe vágott.

Lelki szemei előtt émelyítő, szédítő színek villogtak. Gyomra kavargott, és erővel tartotta vissza a torkán át felkapaszkodó epét. Ez nem pszi-betegség volt, hanem túlterhelés. Épp rigy, ahogy egy asztropata hatalmának túl ritka használata fájdalommal járt, a túl intenzív használat meg is nyomoríthatta.

– Mi...? – Mindössze ennyit tudott kiejteni, mielőtt egy arc jelent meg felette fejjel lefelé.

– Ébren vagy? – szólt Gregoras.

– Azt hiszem – felelte. – Mi történt?

– Mire emlékszel? – kérdezte Gregoras, miközben megkerülte, hogy feje a megfelelő irányból látsszon.

– Nem sokra – ismerte be Kai. – Miért nem tudok mozogni?

Gregoras biccentett és lenézett Kai testére. Kai követte a pillantását, és észrevette, hogy csuklóit és bokáit csillogó ezüstbéklyók veszik körbe. A fémbe aprólékos mintákat martak savval, Kai pedig rájuk fókuszált.

– Őrző pecsétek? – szólt. – Miért vagyok leláncolva őrző pecsétekkel?

Gregoras felsóhajtott.

– Tényleg nem emlékszel rá, mi történt, mikor Sarashina megérintett?

Kai megrázta a fejét, Gregoras meg felnézett valamire, ami kívül esett Kai látóterén.

– Először is Golovko fejbe lőtte Sarashinát – mondta Gregoras. – Na mármost, én sosem kedveltem, de ezt nem érdemelte. Hogy agyonlőjék, mint egy közönséges bűnözőt.

– Meghalt?

– Nem hallottad, amit az imént mondtam? Fejbe lőtte egy Fekete Őrszem. Azt senki sem éli túl, Zulane.

– Még mindig nem válaszolt a kérdésemre – jegyezte meg Kai, a fejében lüktető görcsös fájdalom egyre inkább bedarálta amúgy is véges türelmét. – Miért vagyok leláncolva?

– A biztonság kedvéért. A te és az én biztonságomért.

– Nem értem.

– Nem, persze hogy nem – mondta Gregoras. – Ha jól sejtem, soha nem is fogod.

– Mit akar ez jelenteni? – követelte Kai.

– Azt, hogy igazam volt, amikor úgy gondoltam, csak a bajt hozod ránk.

Kemény kezek ragadták meg Kai-t hátulról, és rántották talpra. Végtagjai mintha gumiból készültek volna, mintha elszállt volna belőlük az erő, és előrebukott, ahogy lábai hasztalan próbálták megtartani a súlyát. Az őt tartó kéz erőfeszítés nélkül tartotta egyenesben. Húsa sajgott, bőrén pedig mintha alacsony feszültségű áram futkosott volna.

Kai elé saját árnyéka vetült, egy elnyújtott, fekete szelet. Két másik társult mellé, de ezek szélesebbek voltak és sokkal hosszabbra nyúltak, igazi óriások árnyékaiként. Kai megfordult, hogy megnézze, miféle ogrék állnak mögötte, és elakadt a lélegzete, amikor meglátta a két alakot, akik úgy emelték fel a földről, mintha súlytalan lenne.

Vértjüket makulátlan arany, nehéz lemezek és szorosra font páncéling alkották, bőrszalagokból és fényes acélból álló kiltekkel. A legmélyebb vörös bársony színében tündöklő köpeny borult a vállukra, amelyet villámokat formázó, aprólékosan vésett kapcsok fogtak oda. Mindkettő csúcsos sisakot viselt, az egyikről vérvörös lószőr taréj lengett, a másiknak ezüst szárnyakat erősítettek az arcrészére.

Elefántcsontszínű nyéllel ellátott dárdákat markoltak, melyek mindegyike egy karhosszúságú pengében ért véget, és a fegyver éle alá egy-egy hatalmas méretű lőfegyvert erősítettek. Vértjük lemezeit nem csiszolták simára, hanem tekervényesen futó szavak vésetei borították, amelyek körülfonták a lábszárvérteket, végigfutottak a mellvérten, a vállvértek alatt és a gallérokon.

– Legio Custodes... – lehelte Kai.

Kai hallotta, hogy a Custodesek meghosszabbított életük során szerzik neveiket, és ha ez igaz, akkor ezek a harcosok fajtájuk hosszú életű példányai közül valók. Mozdulatlanul álltak, akár az aranyszobrok, amelyek a Sudafrik réteg alatti sivatagok földalatti piramisait őrzik, de Kai sejtette, hogy sebesebben lendülnének mozgásba, mint ahogy ő gondolkodni tud.

– Kai Zulane – szólt az egyik arany óriás, az, amelyik ezüst szárnyakat viselt a sisakján.

– Igen – felelte Kai, meglepően nyugodt hangon ahhoz képest, hogy egy halálos harcos színe előtt állt.

– Az én nevem Saturnalia Princeps Carthagina Invictus Cronus Ishayu Kholam, és a birodalmi törvények értelmében az én őrizetem alá tartozol. Ha megkísérelsz megszökni, vagy asztropatikus képességeid bármely aspektusát használni, úgy azonnali hatállyal és bármely felsőbb hatósághoz történő fellebbezés lehetősége nélkül bevégezteted. Van bármi az általam elmondottakból, amit nem értettél meg?

– Elnézést, hogyan?

Az óriás előrehajolt, és Kai-nak úgy tűnt, mintha sisakjának vörös szemlencséi összeszűkültek volna. Saturnalia feje oldalra billent, Kai pedig megpróbálta elképzelni, miféle gondolatok járhatnak egy Őrzőfejében, miközben Saturnalia átnézett Gregorasra.

– Netán ügyefogyottá vált? – kérdezte a Custodes.

– Nem – felelte Gregoras. – Azt hiszem, egyszerűen csak összezavarodott.

A Custodes kissé tétovának tűnt.

– Pedig azt hittem, elég egyértelműen fogalmaztam...

– Akárhogyan is – szólt Gregoras. – Megengedi...?

Saturnalia bólintott és felegyenesedett.

– Nem értem, mit történik – jajveszékelt Kai. – Hová visznek? Nem tettem semmit.

– Sarashina megérintett. Egy nagy erejű telepata, akit, ha nem is megszálltak, de vatic képességei révén vezetőként használt a Káosz egy magas szintű értelemmel rendelkező létformája. Akármi járta is át, most benned van, mi pedig meg fogjuk tudni, hogy mi az.

– Mi? Ki az a mi?

Saturnalia válaszolta meg a kérdést.

– A Legio Custodes neurolocutorai – mondta az Őrző.

– A Birodalmi Palota tömlöcébe vitetnek, és akármi lapul is a fejedben, azt olyan illetők fogják kisajtolni onnét, akik értenek hozzá, hogyan szerezzenek meg információt bármi áron.

– Várjanak! – szólt Kai Gregoras felé fordulva. – Nem hagyhatja, hogy elvigyenek! Nem tettem semmit!

Kiáltásai azonban süket fülekre találtak, a cryptaesthesianus pedig egyszerűen csak nézte, ahogy az Őrző egy rézgyűrűt erősít Kai halántéka köré.

– Ne! Ez micsoda? – kiáltott fel Kai.

Kérdésére egy másodpercen belül megkapta a választ, amikor lágy zúgást hallott, idegrendszere pedig lekapcsolt, ernyedt testét a Custodes markaiba ejtve.

– A Legio Custodes nem követ el hibát – mondta Saturnalia.

– Gregoras! – kiáltott Kai. – Segítsen, kérem! Könyörgök!

A cryptaesthesianus nem válaszolt, Kai-t pedig sikoltozva vonszolták el az elmeteremből egy acél hordággyal, szikékkel, koponyalékelő fúrókkal és invazív neuropszichikus szondákkal felszerelt kihallgató felé.