A vadászok hajnal előtt jönnek értük.

Nagasena ellenőrzi a fegyverét, noha pontosan tudja, hogy teljesen működőképes. Egy olyan napon, mint a mai, szüksége van a rendben lévő dolgok nyújtotta vigaszra. Ennek az újdonsült Birodalomnak túl sok embere rohangál fel-alá anélkül hogy időt fordítana a rendes felkészülésre. Nagasena jelszavai az igazság és rend, mivel ezek jelentik a tengelyt, amely körül minden más kering. Ezt egy bölcs embertől tanulta, aki ezen a vidéken született egy mostanra rég elfeledett korban.

Ezek a tanítások mára csak gnómikus aforizmák és szólásmondások szétszórt szövegeiben maradtak fent, amelyeket több ezer generáció óta mentorok örökítenek diákjaikra, egy titkos kézirat formájában, mely csak kevesek előtt ismert. Nagasena eme tanok szerint élte az életét, és úgy érzi, jó útmutatást adtak. Életét igazan és kevés megbánással élte meg.

De ennek a napnak a vadászata, úgy véli, mégis az lesz.

Felegyenesedik a keresztbe font lábú helyzetből, amelyben ült, és vállára lendíti a puskáját. Körülötte emberek pattannak fel a helyükről, akiket a hirtelen kezdődő mozgása hoz lázba.

– Itt az idő? – kérdezi Kartono, és egy hosszú pengéjű, alig észrevehető ívvel rendelkező kardot nyújt felé. Csodálatos fegyver, lakkozott fából, jáde- és gyöngyházberakással készült hüvelyben pihen. A fémművesség egyik mestere alkotta ezt a pengét Nagasena pontos utasításainak megfelelően, de mégsem élesebb, könnyebb, és semmilyen más szempontból sem kivételesebb a milliónyi kardnál, amelyeket a Terra fegyverműhelyei ontanak magukból De ezt szeretettel és a részletekre való odafigyeléssel alkották, amelyet soha egyetlen gép sem tud leutánozni.

Nagasena Shoujiki néven ismeri a fegyvert, ami annyit tesz, Őszinteség.

Tiszteletteljesen bólint Kartonónak, miközben Golovko közeleg, nagydarab alakja fegyverolajtól, izzadságtól és csiszolóportól bűzlik. A régi korokban Nagasena ősei barbárnak tartották volna, de most tiszteletnek örvend. Golovko páncélja nehézkes, ormótlan, melyet megfélemlítésre terveztek. Az arca is hasonló.

Nem köszön, ajka pedig viszolyogva húzódik fel, amint megpillantja Kartonót.

– Az éjszaka közepi őrség alatt kellett volna lecsapnunk rájuk – mondja, miközben Nagasena a kardját a dereka köré kötött fekete kendőbe dugja – Megleptük volna őket.

– Nem számít, mikor érkezünk – feleli Nagasena, végigsimít hosszú, fekete haján, majd egy hosszú fonatot a vállára fektet – Az olyan emberek, akikre mi vadászunk, soha nem pihennek igazán, így sosem adódik tökéletes idő arra, hogy lecsapjunk rájuk. Amint az elsőt elragadjuk, de feltehetően még azelőtt, a többiek rögvest feleszmélnek, és elképzelhetetlenül veszélyessé válnak.

– Háromezer katonánk van – mutat rá Golovko, mintha az ilyen időkben a számokon kívül nem számítana más.

– Fekete Őrszemek, Atamán Janicsárok, Lándzsások. Még a dicső és fenséges Őrzők is küldtek egy osztagot.

– És még ez is kevésnek bizonyulhat – mondja Nagasena.

– Harminc ellen? – kérdezi Golovko, de Nagasena már el is űzte a gondolatai közül a férfit.

Elfordul a hepciás őrnagytól, és az összegyűlt katonák felé indul, akik némán várnak a jeladására. Idegesek, szétszórtak. De leginkább rettegnek attól, hogy azok ellen készülnek fegyvert ragadni akik az ő nevükben küzdenek a Terrától távoli világokon.

Nagasena felnéz a Hódító Seregnek szállást adó épületre. A helyiek úgy ismerik, a Birtok, egy ágaskodó, arany oroszlánokkal, bordás oszlopokkal és harcosok szobraival ékes, diadalmas épület, tetején egy fekete márványból készült, villámoktól övezett kupolával. Az oszlopcsarnok feletti timpanon freskóin hősi ábrázolások tündökölnek, a bejárathoz vezető utat pedig hatalmas kőlapok burkolják, rajtuk mindazon világok neveivel, amelyeket az astartes légiók tereltek vissza az Emberiség Birodalmába.

Ezen kőlapok lajstromát mindennap új vésetekkel bővítik, Nagasena pedig elgondolkozik, milyen érzés ezeknek a harcra termett férfiaknak látni, ahogy fivéreik győzelmi litániája egyre hosszabbra nyúlik, miközben ők itt maradnak a Terrán, egyre távolabb sodródva a Birodalom határának véres peremétől.

– Mik a parancsai, nagyuram? – kérdezi Kartono.

Kísérője fegyvertelen, de nincs is efféle eszközökre szüksége, hogy halálosan veszedelmes legyen. Korábbi mesterei olyan pusztító képességekkel ruházták fel, úgy képezték, hogy ő maga a fegyver. Sok ember idegenkedik Kartonótól olyan okokból, amelyeket nem tudnak pontosan megfogalmazni, de Nagasena már régen hozzászokott a jelenlétéhez. A katonákra néz, megbizonyosodik róla, hogy megfelelően elrejtőztek az aranyozott fasorok és oszlopos felvonulási utak labirintusában, amelyek úgy ölelik körbe a Birodalmi Palota ezen régióját, akár a nyakék egy kedvelt ágyas nyakát.

Háromezer ember várja, hogy jelt adjon az indulásra, és Nagasena tudja, hogy amint megadja ezt a jelet, ezek közül az emberek közül sokan meghalnak. Talán mind. Kevés vadászatát élvezi, de erre a mostanira különösen nehéz szívvel tekint. Azt kívánja, bárcsak ismét a hegyi villájában lehetne, ahol nincs más dolga, csak festékeket keverni és a kertjét gondozni, de vágyai és ellenérzései idelent lényegtelenek.

A parancsot kiadták, neki pedig kötelessége engedelmeskedni. És noha nem tetszik neki a küldetése, a szükségességét megérti.

– Sétálj velem, Kartono – mondja Nagasena, és kilép a győzelmek nagyszabású sétányára. Kartono utána trappol, meglepi mestere hirtelen mozdulata. Nagasena hallja Golovkót a fülébe illesztett voxgyöngyön át, így kiveszi azt. A férfi ellenkezése bádoghangúvá és távolivá halkul.

– Most már teljes bizonyossággal tudni fogják, hogy jövünk – mondja Kartono, Nagasena pedig bólint.

– A te jelenléted egyedül legalább egyet felzavart volna – mondja. – Tényleg azt hitted, hogy ennyi fegyveres megközelíthet egy ilyen helyet anélkül, hogy a lakói észrevennék?

– Azt hiszem, nem – ismeri el Kartono, majd átpillant a válla felett. – A vezérőrnagy nem lesz megelégedve. Gondot okoz majd nekünk.

– Ez a probléma egy másik napra tartozik – mondja Nagasena.

– Én eléggé meg leszek elégedve azzal, ha túléljük ezt a reggelt. Igencsak valószínű, hogy itt halunk meg.

Kartono megcsóválja a fejét.

– Fatalista vagy ma.

– Meglehet – feleli Nagasena, ahogy felkapaszkodnak a Birtok lépcsősorán. – Nem szeretek a nap előtt felkelni. Udvariatlanságnak tartom.

Kartono jól ismeri a szeszélyeit. Nagasena már belefáradt a vadászatba, de feladatát egy olyan embertől kapta, aki a legmagasabb hatóságoktól továbbította. Az elutasítás nem volt opció. Selyemköntösén át érzi a csípős nappali levegőt, de nem engedi, hogy szétzilálja a figyelmét.

Mivel tudja, hogy vértje vajmi kevés védelmet nyújt majd prédájának fegyverei ellen, nem kérte Kartonót, hogy adja fel rá a csomózott keramit- és adamantiumszövedékből készült lakkozott páncéllemezeket.

Egy alak lép ki a felettük lévő oszlopcsarnokból, Nagasena pedig érzi, ahogy a szíve épp csak egy kicsit gyorsabban ver. Magas és széles vállú, és az ember egy génerősített harcostól azt is várná, hogy a fizikai határok csúcspontját képviselje, de van benne valami váratlan törékenység is. A haja hosszabb a szokásosnál, melyet rövid lófarokba fog, arca pedig széles, a fajtájára olyannyira jellemző veleszületett lapos vonásokkal. Nagasenát megnyugtatja, hogy a harcos sem visel vértet, ami talán azt jelzi, hogy nem harcolni jött. Bíbor köntösét elefántcsontszínű szegély keretezi, mellkasán pedig egy borostyánba foglalt skarabeusz pihen.

A férfi figyeli, ahogy ő és Kartono felkapaszkodnak a lépcsősor tetejére, kifejezéstelen arcáról semmit sem lehet leolvasni. Nem, ez így nem teljesen igaz. Szomorúság lengi körül, ami csak a szája sarkának alig észlelhető lebiggyedéséből és a szemei körüli feszességből érezhető. Nagasena végre eléri a lépcső tetejét, és ott áll a férfi előtt, aki úgy tornyosul fölé, akár a legendák onijai. Azt mondják, az onik is a hegyek közt laktak, de a régi mítoszok rusnya, szarvakat viselő és borzalmas agyarakkal teli, széles pofájú szörnyekről meséltek.

Ebben a harcosban nincs semmi rusnya; tökéletes példány.

– Oni-ni-kanabo – suttogja Kartono.

Nagasena bólint a kifejezés helytállóságára, de nem felel.

A harcos bólint és így szól:

– Oni egy vas furkósbottal?

– Azt jelenti, hogy az ember legyőzhetetlen és csatában verhetetlen – feleli Nagasena, aki igyekszik elrejteni meglepetését aziránt, hogy a harcos ismeri a Régi Föld ősi nyelvét.

– Tisztában vagyok vele – mondja a harcos. – Egy másik jelentése „erő az erőn”, amikor is az egyén veleszületett hatalmát valamely eszköz vagy külső erő tovább fokozza. Valóban nagyon találó.

– Te vagy Atharva? – kérdezi Nagasena, aki immáron érti, hogyan ismerheti titkos nyelvüket.

– Én vagyok Atharva exemptus adeptusa a XV. Légióból – erősíti meg a harcos.

– Tudod, miért vagyok itt?

– Persze – feleli Atharva. – Korábbra vártalak.

– Meglepődtem volna, ha nem így van.

– Hány katonát hoztál?

– Alig többet háromezernél.

Atharva elmélázik a számon.

– A fivéreimet sérti, hogy ilyen kevesen jöttetek. Többet kellett volna hoznod, hogy biztosra menj.

– Mások elégségesnek gondolták.

– Meglátjuk – jegyzi meg Atharva, mintha csupán egy intellektuális gyakorlatra készülnének, nem pedig birodalmi polgárok életeinek rettenetes, felfoghatatlan pazarlására.

– Küzdeni fogsz ellenünk, Atharva? – kérdezi Nagasena.

– Remélem, hogy nem.

– Abbéli reményben hoztad ide felöltöztetett kedvencedet, hogy az majd eltántorít – feleli Atharva, kurtán biccentve Kartono felé –, de valóban azt hiszed, meg tudja akadályozni, hogy megöljelek?

– Nem, de remélem, a jelenléte talán egy percre elgondolkodtat.

– Nem fogok küzdeni ellened, Yasu Nagasena – mondja Atharva, és szemeiben fájdalmas élességgel tűnik fel a szomorúság. – De Tagore és testvérei előbb sétálnak végig a Bíbor Ösvényen, minthogy hagyják, hogy elfogják őket.

Nagasena bólint és így szól:

– Ám legyen.