KETTŐ

 

A cryptaesthesianusok

A Bánat temploma

Hazatérés

A Suttogó Torony mélységeiben egy magányos, hímzett jádeköpenyt viselő csuklyás alak állt egy kupolás terem közepén, amelyben egy eltávozott kórus miriádnyi hangja visszhangzott. Eltorzult és kivehetetlen hangok kavarogtak körülötte, akár egy megzavart voxadás vagy üzenet, amelyet korokkal ezelőtt indítottak útjára a galaxison túlról.

A kupola csúcsában egy kristályrács belső fénye lüktetett, amely a sokszögű fazettáktól csillámló fényzuhatagokban szállt alá. Evander Gregoras a kavargó pára közepén állt, széttárt karokkal, mint egy láthatatlan zenekar karmestere. Körülötte bizonytalan alakok formálódtak, megszámlálhatatlan arc, tárgy és hely. Fantomokként bukkantak elő a fényből, majd olvadtak vissza a ködbe, mindegyiket precíz mozdulattal szólították elő és bocsátották el.

A hangok felharsantak, majd elhaltak, elfúló szavak foszlányai, és redundáns kifejezések, melyek a cryptaesthesianusok művészetében járatlanok számára értelmetlenek lennének. Gregoras sebészi pontossággal fésülte át a szivárgást, elbocsátva mindazt, aminek nem volt jelentősége, és megjegyezve mindazon objektumokat, amelyek felkeltették a figyelmét.

Gregoras nem az a fajta férfit volt, akinek a társaságára sokan vágytak. Noha megjelenését tekintve teljesen átlagosnak mondták, ő már látta az emberiség titkos, ronda arcát, és az efféle látvány melankolikussá teszi az embert. Ahol mások a szerelemről, igazságról és egy új aranykorról beszéltek, Gregoras csak bujaságot, csalást és ugyanazokat a kiégett melodrámákat látta, mint amiket a Látók Városát átjáró minden kommüniké pszichikus szemetében.

Soha jobban, mint manapság.

A Hadúr árulásával és Rogal Dorn megsemmisítő flottájának indulásával az asztropata kórusok kapacitásukon felül munkálkodtak, hogy kielégítsék a lázadás ellen vívott távoli háború igényeit. Hórusz Lupercal egy ingatag galaxisba pöccintette áruló szikráját, és teljes rendszerek álltak mellé az elszakadás egymást követő hullámaiban.

Úgy tűnt, a Császár galaktikus Egységről szövögetett álma napról napra távolabb illan.

Az étert elöntötte a telepatikus kommunikáció, és segélykérő sikoltásokat vagy szimplán gyűlölködő üzeneteket vetettek az űrbe. A város acéltornyai alatti csapdakamrák megteltek a több ezer üzenet pszichikus üledékével, Gregoras cryptaesthesianusai pedig alig győzték tartani a brutális tempót. Az árulás fényében minden Terrára küldött üzenetet alaposan át kellett vizsgálni, akármilyen hétköznapinak is tűnt. A szivárgást oda-vissza átfésülték kódolt jelek után, amelyeket a Hadúr beépült ügynökeinek szánhattak.

Őrületes mennyiségű adás hagyta el mindennap a palotát, a Látók Városának asztropatái pedig sosem látott sebességgel égtek ki. A Fekete Hajók kapitányai igyekeztek hálóikat még nagyobbra terjeszteni a felbukkanó pszik után, hogy pótolják a kiégetteket, de a háború számos ígéretes rendszert vágott el.

Minden héten érkeztek új asztropaták, de a Birodalom szükségletei folyamatosan túlszárnyalták a kínálatot.

És még így is volt egy a torony asztropatajegyzékébe frissen bekerültek között, akiről Gregoras úgy vélte, csak teher.

Felszólalt az ellen, hogy Kai Zulane-t hagyják visszatérni a toronyba, helyette inkább az üres hegyre kívánta száműzni, de a kórusmester nem foglalkozott ellenvetéseivel. Mivel megérezte Sarashina kezét Zulane hazatelepítésében, Gregoras számon kérte a nőt az Obszidián Boltív alatt, amint az éppen a Szigillita küldötteivel folytatott újabb megbeszélésről tért vissza. Léptei fáradtnak tűntek, de Gregorast hidegen hagyta a nő kimerültsége.

– Szóval a diákod visszatér közénk? – kérdezte, meg sem próbálva leplezni a haragját.

A nő odafordult, érezte hirtelen feltámadt bosszúságát, melyet azonnal el is nyomott.

– Ne most, Evander – felelte. – Legalább beléphetnék a toronyba, mielőtt lehordanál?

– Ez nem várhat.

A nő sóhajtott.

– Kai Zulane. Igen, egy héten belül itt lesz.

– Felteszem, tudod, hogy a Castana csak azért lőcsöli ránk, hogy jobb színben tűnjön fel a XIII. Légió előtt. Ha nem tudod helyrehozni, akkor mi leszünk a hibásak, nem ők.

– Nem kell „helyrehoznom”, mert nincs „elromolva” – válaszolta Sarashina, miközben fürgén a torony felé indult. – A szolgálat során előbb-utóbb mindenki megtapasztalja a veszteséget és a traumát.

Gregoras megrázta a fejét.

– De nem úgy, ahogy Zulane. Ő és az a lány golyót érdemelt volna a tarkójába, amint az űrgárdisták rájuk találtak. Ezt Verduchina is tudja, ahogy a kórusmester is, de te nem. Vajon miért?

– Kai erősebb minden telepatánál, akit valaha képeztem – mondta Sarashina. – Ellenállóbb, mint azt gondolná.

– De amit láttak és hallottak...

– Borzalmasabb, mint azt akár te vagy én el tudnánk képzelni, de túlélték, és ezért nem fogom őket elítélni. Hiszem, hogy okkal maradtak életben, és szeretném tudni, mi ez az ok.

– A vatic semmit sem talált, ami igazolná ezt a hitedet – felelte Gregoras. – Én tudnék róla.

– Még te sem tudsz felfedni minden lehetőséget, Evander.

– Igaz, de többet látok, mint te. Eleget ahhoz, hogy tudjam, Kai Zulane-nak nem kellene itt lennie.

– Mit tudsz? – kérdezte Sarashina. – Mit találtak a dögevő kis kukacaid, amiről hallanom kéne?

– Semmi konkrétumot – ismerte be Gregoras –, de sötét áramlatokat látunk minden szivárgásból kihámozott vízió visszhangjában, rejtett dolgokat, forma és jelenlét nélkül. Nem értem őket, mivel egyetlen oneirocriticámban sem tűnnek fel.

– Beszéltél az Alchera Mundival?

– Persze, de még Yun gyűjteményében sem találtam hasonló képi összefüggéseket, leszámítva az Egyesítés előtti korok álmodóinak vulgáris szövegeit: daemonokról, istenekről és ilyesmikről.

– Tudnod kéne, hogy nem adhatsz hitelt a varázslók mágiájában és istenekben hívők álmainak. Meg vagyok lepődve rajtad, Evander.

Több szót nem váltottak, és folyamatos ellenkezése dacára a kórusmester engedélyezte, hogy Kai Zulane visszatérjen a Látók Városába. Ez egyszer Gregoras egyetértett Maxim Golovkóval, ami leírhatatlanul nevetséges helyzetet teremtett.

Félretolta a Kai Zulane körül forgó gondolatait, ahogy még több pszichikus kisugárzás áradt a terembe, az Abir Ibn Khaldun és a XI. Légió között történt üzenet-váltás utóhatásaként. A hír, hogy Ferrus Manus flottáját megelőzve száguld a személyes bosszúja felé, üzenetek egész hadát indította útjára Rogal Dorntól, amelyek óvatosságra és hadrendje szigorú betartására intettek, de hogy bármelyiket meg is fogadják-e, az már teljesen más kérdés. Kezeinek széles lendítésével és ujjbegyei ügyes mozdulataival Gregoras megkezdte az üzenet pszichikus elemzését, abban a reményben, hogy újabb töredékére akad annak a mintázatnak, ami immáron egy évtizede a szenvedélyévé vált.

Gregoras a Birodalom keresztútjában állt, ahol a kommunikációs csatornák újra és újra keresztezték egymást. Innen indították, hívták vissza vagy rendezték át az expedíciós flottákat. Több tízezer világ sorsa dőlt el a palota falain belül, és mindez a Látók Városán áramlott át. A nyomában maradt irdatlan tömegű pszichikus törmelék átfésülése volt a cryptaesthesianusok feladata, amely feladatot kevesen élvezték, de Evander Gregoras egész életét erre áldozta.

A Birodalom valamennyi világán élő telepaták idestova két évszázada küldték gondolataikat a Terrára, és ezek közül mindegyik végül itt kötött ki nála, ebben a teremben. Háborúkról beszéltek, a faj elkallódott ágairól, hősökről és gyávákról, hűségről és árulásról, és az ezek közti milliónyi triviális ügyről.

Majd egy évszázada szemezgette több millió asztropata pszichikus hulladékát, és egyfajta rejtett bűnt, kapzsiságot és zendülést fedezett fel az átsugárzott üzenetek hordalékában. Látta az emberek legrosszabb oldalát, a sötét, kicsinyes, nevetséges, gonosz foszlányokat, amelyeket öntudatlanul szőttek mondandójuk ezernyi sarkába.

És a számtalan álomszerű üzenet között, amelyek a Látók Városába érkeztek, Evander Gregoras egy mintázatot kezdett felfedezni. Már évtizedek óta tanulmányozott minden szivárgást, amely ennek az előbukkanó összefüggésnek akár csak szikráit tartalmazhatta, és minden felfedett töredékkel egyre többet tudott meg ragyogó komplexitásáról. Talán száz üzenetből egy, ha hordozott magában valami leplezett utalást róla, azután ezerből egy, majd tízezerből. Az üzenet valóságát minden alkalommal titoktartás vagy téboly fedte, és olyan leheletfinom szövegfoszlányok kódjai közé ágyazták, hogy alig akadt, aki kódként azonosította volna – maguk a küldők sem.

Az évtizedek során világossá vált, hogy a Birodalom valamiféle titkot rejteget, melyet csak őrültek egy töredékes diaszpórája ismer, akik mit sem tudtak egymás létezéséről, de akik mégis az űrbe lövellték kétségbeesett üzeneteiket, abban a lehetetlen reményben, hogy figyelmeztetésüket valaki meghallja.

Csak idebent, a Suttogó Toronyban álltak össze a szétszórt részletek, mintha egy dalt kellene kihámozni a hangok kakofóniájából.

Gregoras még nem fejtette meg teljesen a dal igazságát, de kikerülhetetlen következtetésre jutott.

Minden nappal egyre hangosabbá vált.

A hajnal fényt hozott, de enyhülést nem. A hegyek szív-fájdítóan fehérlettek a hótól, a Kérvényezők Városának háztetőire azonban kevés jutott. A szűk helyen összezsúfolódott több ezer ember elég meleget sugárzott ahhoz, hogy elolvassza a hótakarót, de ahhoz nem, hogy ne legyen csípős a fagy. Roxanne szorosabbra húzta maga körül a köpönyegét, és reszketve nyomta be a templom acéllemez ajtaját. Amaz hangosan nyikorgott, amitől ijedtében összerezzent, majd becsapódott mögötte az ajtólap, ahogy belépett a gyásznak szentelt visszhangos térbe.

Mint a Kérvényezők Városának legtöbb épületét, a templomot is a palotát mostanra elborító építkezések, javítások és újjáépítések végeláthatatlan ciklusaiból eltulajdonított, véletlenszerűen kiválasztott anyagokból emelték. Falait egymásra rakott márványtöredékekből építették és vakolták a Kőműves Céhekből narkotikum-használat miatt kirúgott vándor migouk.

A kövek alakok egész menazsériáját formálták: zaklatott angyalok égnek emelt karokkal, zokogó kerubok ezüstharsonákkal és hatalmas madarak bánatba mártott aranyszín szárnyakkal. A téglagyámról gypti kavicsokból rakott, gyászolókat ábrázoló mozaik nézett le, az üvegcserepekből rakott, színesre festett freskókról pedig halva született gyerekek halotti maszkjai bámultak rá.

Templomi padok kusza összevisszasága borította a teret, sokakon bömbölő családok gyűltek szerettük teteme köré. A tetemek néha öregek voltak, de legtöbbször nem. Roxanne leeresztett fejjel indult tovább, ahogy az emberek odafordultak az ajtócsapódásra. Ismerték errefelé, de ahhoz nem eléggé, hogy beszédbe akarjanak elegyedni vele, ami most pont megfelelt neki. Az ő fajtája úgyis vonzza a tekinteteket, és jelen pillanatban ez volt az utolsó, amit akart.

A templom túlsó végében állt a koronaékszer, egy magas, sötét színű szobor, amelyet a Szabad Angyalként ismertek. Hála a syryai nefritkő valamiféle tökéletlenségének, a hadkőművesek nem fogadták el a talapzat anyagát, és a selejthalmokra vetették. Mint a palota által kidobott legtöbb holmi, ez is utat talált a Kérvényezők Városába.

Egy térdelő férfit formázott, akinek izmos teste klasszikus arányokkal rendelkezett és csiszolatlan maradt. Az arcot üresen hagyták, de kétségtelenül valamelyik birodalmi hőst kívánta megmintázni belőle a faragómester. Majd egy éve állt a templomban, de Palladis – valamilyen oknál fogva – úgy döntött, nem ad neki arcot, noha Roxanne sosem tudta lerázni magáról az érzést, hogy kifaragásra váró szemeivel folyamatosan őt nézi.

Összehasonlítva a termekkel, amelyekben Roxanne a fiatalságát töltötte, a templom díszítése durva és kifinomulatlan volt, a gyászoló szobrok mégis olyan méltóságot kölcsönöztek neki, amely messze felülmúlt bármit, ami mellett felnőtt. És ami még hihetetlenebbé tette, hogy mindez emberek keze munkáját dicsérte.

Palladis Novandio Maya mellett állt, aki sírva térdelt a Szabad Angyal lábai előtt. Egy mozdulatlan csecsemőt ringatott a kebelén, mintha csak arra várna, hogy ismét szopni kezd. Maya könnyei a gyermek arcára potyogtak és végigfolytak apró arcán. Palladis felnézett és üdvözlésként biccentett Roxanne felé, miközben a nő leült a hajó egyik oldalsó székébe. A Birodalom szekuláris szívétől látótávolságban ült, és mégis egy templomban volt. A gondolat úgy megmosolyogtatta, ahogy már régóta semmi más, a Terrára történt dicstelen visszatérése óta.

Egy előreesett vállú férfi érintette meg a karját, Roxanne pedig felugrott. Nem hallotta közeledni. Mellette állt, arcán a veszteség üressége tükröződött.

– Kit vesztett el? – kérdezte a férfi.

– Senkit – felelte. – Legalábbis mostanában. És ön?

– A legkisebb fiamat – mondta a férfi. – Az ott a szobornál a feleségem.

– Maga Estaben?

A férfi bólintott.

– Sajnálom a veszteségét – biztosította a nő.

A férfi vállat vont, mintha nem lenne jelentősége.

– Talán jobb is így.

Mielőtt még Roxanne megkérdezhette volna, hogy érti ezt, Estaben egy köteg összehajtogatott papírt nyújtott át, és visszaindult a hajón át. Odasántikált Mayához, és a vállánál fogva gyengéden felemelte. Amaz megrázta a fejét, de férje lehajolt, és valamit a fülébe súgott, zokogása pedig a gyötrelem új hangjait ütötte meg, ahogy letette halott fiát.

Estaben elvezette a szobortól, Roxanne pedig fejet hajtott, ahogy elhaladtak mellette, látszólag magukra hagyva őket bánatukban, de titokban attól tartva, hogy gyászuk és balszerencséjük fertőző lehet. Éppen időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, amint Palladis helyet foglal az előtte húzódó padsorban. Halványan rámosolygott.

– Megszerezted a gyógyszert? – kérdezte minden bevezető nélkül.

A nő bólintott.

– Igen, bár eltartott egy ideig, mire felvertem Antiochot a qash bódulatából.

– A fickó szereti kipróbálni az áruját – felelte Palladis a fejét csóválva. – Ostoba.

– Tessék – mondta Roxanne, átadva egy öklömnyi méretű vászonzsákot. – Ez elég kell, legyen mindkét gyerekre.

Palladis átvette a gyógyszert, és bólintott. Kezei ráncosak és kérgesek voltak, körmeit maradandó fekete szegély borította a kövek reszelésével és vésésével töltött hosszú évek miatt. Középkorú férfi volt, őszülő hajjal, arca pedig szikkadt volt, akár a szirtfok, miután egész életét a nyílt levegőn szobrok, oszlopok, talapzatok és boltívek díszeinek faragásával töltötte.

– Maya hálás lesz érte – mondta Palladis. – Miután túllépett a gyászán.

– Te fizettél érte, én csak elhoztam.

– Amellyel nem kevés kockázatot vállaltál – mutatott rá Palladis. – Nem akadt gond az úton?

A nő lehajtotta a fejét, tudta, hogy muszáj elmondania neki a történteket, de minden büntetésnél jobban félt attól, hogy a férfi csalódik benne.

– Roxanne? – szólt Palladis, amikor a nő nem válaszolt.

– Összefutottam Babu Dhakal néhány emberével – mondta végül.

– Értem – felelte a férfi. – Mi történt?

– Megtámadtak. Megöltem őket.

Felsóhajtott.

– Hogyan?

– Mit gondolsz?

Palladis békítőleg feltartotta a kezét.

– Látott valaki?

– Nem tudom, feltehetően – mondta Roxanne. – Nem akartam megölni őket, legalábbis először, de elvágták volna a torkomat, amint végeznek velem.

– Tudom, de óvatosabbnak kell lenned – mondta Palladis. – Babu igen dühödt ember, és ki fogja deríteni, mi történt az embereivel. Ide fog jönni, annyi szent.

– Sajnálom – felelte a nő. – Nem akartalak bajba sodorni. Úgy tűnik, mást sem teszek soha.

Palladis nagy, kérges kezeit a nő ujjai köré fonta, és lassan elmosolyodott.

– Egyszerre csak egy probléma, Roxanne – mondta.

– A holnap majd vigyáz magára. Ma életben vagyunk és van gyógyszerünk, amivel esélyt adhatunk két gyermeknek, hogy megérjenek egy újabb hajnalt. Ha bármit is tanulsz az itt töltött idődből, akkor az az legyen, hogy a halál megannyi formában vesz körül minket, és csak arra vár, hogy készületlenül érjen. Fordítsd minden erődet arra, hogy visszatartsd! Tiszteld a halál minden formáját! Csillapítsd le, és akkor egy időre megkímél a könyörtelen figyelmétől.

Egy hitbuzgó fanatikus szenvedélyével beszélt, de szemeiben mégis kedvesség csillogott. Roxanne keveset tudott a múltjáról, azt leszámítva, hogy kőműves mester volt Vadok Singh hadkőműves hűbéruralma alatt. Egyértelmű volt, hogy sokat szenvedett, de sosem beszélt arról, mi vitte rá, hogy templomot emeljen a Kérvényezők Városának hamujából és törmelékéből.

Roxanne fejet hajtott. Túlságosan is jól tudta, milyen könnyen nyúlhat ki a halál, és változtathatja meg teljesen még egy általa megkímélt élet irányát is.

– Mit adott neked Estaben? – kérdezte Palladis.

A nő úgy nézett le a papírokra, mintha életében először látná őket. Látszott, hogy a mostani nyomat nem az első tinta, amit a vékony lapok látnak.

– A szokásos – felelte, ahogy végigpörgette a papiruszokat és kiválasztott véletlenszerűen sorokat. Hangosan felolvasta őket.

– Az Emberiség Császára a Fény és az Út, minden tette az emberiség javát szolgálja, akik az ő népe. A Császár Isten és Isten a Császár, így tanítja a Lectitio Divinitatus, és mindenekfelett, a Császár megóv...

– Hadd nézzem! – mondta Palladis, olyan éllel, amilyet eddig sosem hallott a hangjában.

Odanyújtotta neki a röpiratot, ő pedig kikapta a kezéből.

– Ne már megint ezt a Lectitio Divinitatus zagyvaságot – mondta lenéző grimasszal, mielőtt kettétépte a paksamétát. – Egy rakás kétségbeesett embert téveszt meg a csillogó fény, akik még nem jöttek rá, hogy nem minden arany, ami fénylik.

– Ártalmatlan – mondta Roxanne egy vállrándítással.

– Még vigasztaló is.

– Ostobaság! – csattant fel Palladis. – Veszélyes önámítás, és úgy hallom, már a külvilágokon is terjesztik ezeket a képzelgéseket. Ez a hazugságok legrosszabbika, mivel egy olyan védelem hitébe ringatja az embereket, ami nem létezik.

– Sajnálom – mondta Roxanne. – Csak ideadta. Nem kértem tőle.

Palladis azonnal megenyhült.

– Persze, tudom, ne haragudj. Tudom én is, de nem akarom, hogy ilyesmiket olvass. Csak egyetlen igazság létezik, és az a halál véglegessége. Ez a legrosszabb fajta hazugság, mert hadd mondjam el neked, a Császár teljesen biztosan nem oltalmaz.

Kai egyszer egy bölcstől hallotta, hogy az ember sosem térhet haza, és egészen mostanáig nem is értette. A merikai hátország egyik jómódú családjába született Kai sokat utazott apjával, egy kartell ügynökével, aki kereskedelmi szerződéseket kötött a terrai konglomerátumok és az újonnan engedelmességre bírt világok túlélő kereskedelmi érdekszövetségei között.

Ifjúként Kai bejárta a közép-atlanti szirtek csúcsait, felfedezte Kalagann városainak fenséges romjait Urshban, megfürdött a pánpacifikus magmakürtők ragyogásában, és leereszkedett a Mariana-kanyonba, hogy ámulattal meredjen a hatalmas szurdok-szobrokra, amelyeket egy elfeledett kor geológiai művészei faragtak. Minden év tetemes részét a bolygón való utazással töltötte, apja nyomdokaiban egyik tárgyalásról a másikra.

Az élet kalandok sorozatából állt, de akármilyen felemelőek is voltak ezek az utazások, Kai-t mindig is örömmel töltötte el a szülői ház látványa, amely régen halott, antik királyok vésett emlékműveinek csúcsán állt. Anyja üdvözlő mosollyal jött elé, amelybe épp csak leheletnyi szomorúság vegyült, mivel tudta, hogy férje és fia nemsokára ismét útra kelnek.

Az otthon nem pusztán fizikai hely volt, hanem lelkiállapot, és mikor idősebb lett, és a Fekete Hajók emberei eljöttek érte, mindig is sóvárgott rá, hogy hazatérjen, és újra lássa azt a szomorú, üdvözlő mosolyt.

A Látók Városa vált az otthonává, de ebbe az otthonba Kai soha nem akart visszatérni. A magas mennyezetű torony belseje sötéten és hidegen ásított, de Kai augmentikus implantjai hamar alkalmazkodtak a kevés fényhez, a környezet pedig ragyogó zöld fénnyel rajzolódott ki.

Nem arról volt szó, hogy az építők eleve barátságtalannak szánták a tornyot, inkább a cél, amit szolgált, és a benne lakók színezték ilyenné. Kai úgy vélte, azokkal az aranyozott szélű függőkkel és csillámló fényekkel, amelyek a palota összes többi épületét bevilágították, a Suttogó Torony is éppoly lenyűgöző lehetne.

Kúpot formázó, felfelé szűkülő falait simára vakolták és kőműves jelekkel vésték tele, hogy a frissen megvakítottak tájékozódását segítsék. Itt-ott egy foglalatos súgókő villant meg halovány fényben, Kai pedig azon merengett, milyen titkokat oszthattak meg egymással ilyen nehéz időkben. Kai követte Sarashinát az egyre keskenyebb folyosón egy íves fal felé, amelynek géppel csiszolt ezüst felülete kirívóan modernnek hatott az ősi sziklák között. Két Fekete Őrszem állt őrt az ezüstszín falba nyíló pszi-védett ajtóban, akik oldalt léptek, mikor Golovko meglengette előttük az adatpálcát. Kai figyelte a katonák rostélyában tükröződő világító kódsorokat, és automatikusan tárolta a bináris információt, mielőtt még eltűnt volna.

Az ajtó elcsúszott oldalra, odabentről pedig hideg fuvallat kavargott elő. Kai megborzongott, ahogy a pszichikus töltéssel teli levegő végigsimított az arcbőrén. Az ezüst terem belsejében egy kettős hélix formájú gravitációs lift emelkedett a torony teljes hosszában. A gravitációs mezőt fénykoszorú keretezte, Kai augmentikái pedig különböző hullámhosszokat azonosítottak, amelyek fel-le hullámzottak a csillámló kaszkád mentén.

Az ezüstszín terem külső falai mentén lezárt ajtók vezettek vassal burkolt elmetermekbe, ahol asztropaták kórusai desztilláltak a galaxis minden pontjáról érkező üzeneteket, míg megint mások boltíves könyvtárakba nyíltak, amelyeket a Terra távoli sarkaiból összegyűjtött rejtélyek töltöttek meg.

– A noviciátusok szintjére megyünk – szólt Sarashina, a kettős hélix bal oldali kanyarulatára lépve. A gravitációs lift gyengéd ölelésébe zárta, és lassú méltósággal indult vele a torony alja felé. Kai megtorpant a fény szélén, tudta, hogy ha belép, többé nem lesz visszaút.

– Mozgás, Zulane! – mondta Golovko. – Jobb dolgom is van, mint magát dajkálni.

– Ezt erősen kétlem – felelte Kai, és belépett a fénybe.

Akármilyen lépés jó volt, ami távolabb vitte Golovkótól.

A fény körülölelte Kai-t, és leszállította a toronyba.

Leereszkedett a spirálon, és lassan forogva suhant alá korábbi lakhelye bendőjébe. Elhaladt számos kiálló lépcsőfok mellett, amelyekre kiléphetett volna a liftből, de Sarashina azt mondta, a noviciátusok szintjére tartanak, és az pontosan a Suttogó Torony aljában húzódott.

Kai végül ismét biztonságos talajt érzett a lába alatt, és kilépett a fényből. Szemei azonnal átálltak a ragyogó fényben úszó környezetre. Ezeket a folyosókat nemcsak vakok járták, így a téglamennyezetről csupasz fénygömbök lógtak egymásba fűzött rézkábeleken. A termet a hegy alapkövéből vájták ki, és keramitlemezekkel burkolták palackzöldre. Egy medicae csarnok hangulatát idézte, és számos innen nyíló ajtó még mélyebbre vezetett a torony belsejébe. Egyesek a növendékeknek szánt könyvtárakba nyíltak, ahol a toronyba újonnan érkezettek tanulták az asztropatikus gyorsírást, általános szimbólumokat, illetve a nuncio alapvető mantráit. Mások az újoncok cellái felé vezettek, megint mások a közös étkezőkbe és mosakodókba, míg megint mások hermetikusan lezárt izolációs kamrákban végződtek.

A Golovko és az Őrszemek érkezése előtti pillanatokban Kai kihasználta az időt, hogy tanulmányozza volt mentorát.

Aniq Sarashina megöregedett, mióta Kai utoljára látta, és a fénygömbök éles fénye nem tett jót neki. Hajából eltűnt a csillogó szőke utolsó tincse is, és mostanra teljesen ezüstszínű lett. A szemgödreibe illesztett műanyag félgömböktől ráncok árkai futottak szét sugárirányba, amelyek mélyebbekké és hangsúlyosabbakká váltak. Már utolsó találkozásukkor is öreg volt, de most szinte ősinek tűnt.

– Ennyire megváltoztam volna? – kérdezte Sarashina, Kai pedig elpirult, amiért lebukott a nő méregetése során.

– Öregebbnek látszol – mondta végül.

– Öregebb is vagyok, Kai – felelte Sarashina. – Túl sok éven át jártam az immatériumot, és bizony rajtam hagyta a nyomát.

Felnyúlt, és kezét lágyan végigfuttatta arca gyűrött bőrén.

– Ahogyan rajtad is.

Az asztropaták átka az idő előtti öregedés volt, Kai-nak pedig nem kellett Sarashinától hallania, hogy elvesztette magasan tűzött járomcsontjai tiszta vonásait és dús, feketeszürke haját. Noha még csak késő harmincas éveiben járt, egy legalább ötven éves férfi benyomását keltette. Az arc, amely a tükörből nézett vissza rá – azokon a napokon, amikor képes volt tükörbe nézni – sivár és üres volt, petyhüdt orcákkal és beesett szemekkel. Kizárólag a legdrágább juvenatkezelések tudták elrejteni azokat a károsodásokat, amelyeket a folyamatos immatériumjárás okozott egy emberi lényen, és egyetlen asztropata, még a Castana házé sem, ért annyit, hogy hiúságát így kényeztessék.

Kai elhátrált a fáklya elől.

– Sosem gondoltam volna, hogy visszatérek ide – mondta, hogy megpróbáljon témát váltani.

– Kevesen gondoljuk – helyeselt Sarashina.

– Érezzem magam megtisztelve, amiért ezen kevesek közé tartozhatok?

– Az attól függ, miként látod a visszatérésed.

– Büntetésként – felelte Kai. – Mi más módon értelmezhetném?

– Egyelőre hagyom, hogy megfontold ezt a kérdést – mondta Sarashina, miközben Golovko is kilépett a liftből.

Fekete Őrszemei fürgén követték, és mikor mind összegyűltek, Sarashina kinyitotta a közvetlenül tőle balra nyíló ajtót. Kai összevonta szemöldökét az új irány láttán.

– Nem vagyok novícius – mondta. – Ez az út a nuncio beavatottainak kiképzőtermeihez vezet.

– Valóban, Kai – ismerte el Sarashina. – Hol máshol kezdhetnénk meg a kiképzésedet?

– Kezdeni? Több mint egy évtizede szolgálom a Telepathicát, és tisztában vagyok az inkubáció rítusaival. Nincs szükségem rá, hogy gyerekként kezeljenek.

– Úgy kezelünk, ahogy úri kedvünk tartja – csattant fel Golovko, és a kitárt ajtó felé lódította. – Ebbe nincs beleszólásod, és ha rajtam múlna, soha nem is engedtem volna, hogy visszatérj. Veszélyes vagy, érzem.

– Figyelned kéne azokra az „érzésekre”, Golovko – felelte Kai, lerázva magáról a férfi szorítását. – Az efféle dolgok miatt kezdhetnek szaglászni körülötted a pszi-kopók. És nem hiszem, hogy lenne benned annyi, amivel helytállsz.

– Elég volt, mindketten – szólt Sarashina. – Nevetséges ez a piti kakaskodás, és csak rezgéseket indít az éterben.

Kai nem szólt semmit, tudta, hogy a nőnek igaza van, és emlékezett arra az enyhe bosszúságra, amit mindig érzett, mikor a kívülállók hagyták, hogy érzelmeik elragadják őket egy súgókő közelében. Kai minden további ellenállás nélkül követte Sarashinát a folyosón, amelyen a téglafalat okkersárga kerámialapok burkolták, a bejárati csarnok fénye pedig lassan elmaradt mögöttük. A folyosót megerősített ajtók sora szegélyezte, melyek mindegyikét egy névvel és egy számmal látták el. Mindegyik jelölt cellában a Scholastica Psykana egy beavatottja szunyókált, és talán álmodott, talán nem. A pszi-védett ajtókon át lehetetlen volt biztosra mondani. A sötétség nemsokára teljessé vált, de Kai így is tökéletesen látott.

– Nem használod a vaklátásod – szólt Sarashina, fejét enyhén oldalra döntve. Kai mintha egy árnyalatnyi rosszallást hallott volna ki a hangjából.

– Nem, az augmentikáim révén tökéletesen látok a sötétben.

– Ezt tudom, de mi szükséged volt rájuk?

– Nem szerettem vak lenni. Mármint hétköznapi értelemben. Hiányzott az olvasás.

– Vannak könyvek a szemekkel nem rendelkezők számára.

– Tudom, de én jobb szeretem, ha a szavak jönnek hozzám – mondta Kai. – Egy írott szóban több minden van, mintha csak felemelném őket az ujjhegyeimmel. A nyelv rendelkezik egy vizuális szépséggel, amelyet az érintéses olvasás sosem adhat vissza.

– Szívesen megvitatnám ezt veled, de ez a beszélgetés egy késő éjszakára való, egy jó könyv és egy kancsó forró koffein társaságában. Lehetséges, hogy azért kívántál új szemeket, hogy megtarthasd a Telepathicába való belépésed előtti életed egy darabját?

– Nem tudom – felelte Kai. – Talán. Nem látom be, ez miért lenne fontos.

– Létfontosságú lehet annak megértéséhez, hogy miért nem tudod uralni többé a nunciót, és megnyitni magad testvéreid álmai előtt.

– Bírom a nunciót – mondta Kai védekezően. – Egy év alatt tanultam ki.

– Akkor miért vagy itt? Miért küldi vissza a Castana ház a kiemelt asztropatáját a Látók Városába?

Kai nem válaszolt, a nő pedig megállt egy cella nyitott ajtaja mellett.

– Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, Kai – mondta Sarashina. – Te voltál a legragyogóbb diákom, és ha elbuktál, akkor én is elbuktam.

– Nem – felelte Kai. – Nem erről van szó, csak... ami az Argón történt...

Sarashina felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Ne beszélj róla itt, amíg a többiek ágyban vannak! – mondta, és a folyosón végighúzódó cellasor felé intett. – Aludj! Meditálj egy kicsit, ha az segít! Frissítsd fel magad, és majd reggel beszélünk.

Kai bólintott. Noha gondolatai fékevesztetten száguldoztak, teste mohón vágyott az alvásra, és nem számított, hogy egy növendék ágya messze állt a kényelmestől, akkor is jól fog esni. Belépett a cellába, és egy távoli hang mormogását hallotta a sötétben, amint átlépte a küszöböt. Az ajtónyílás két oldalán egy-egy súgókő csillogott, és elgondolkozott, vajon kinek az álmába vagy emlékébe tört be az imént.

Az emlékek túlságosan is gyakoriak voltak a Látók Városának falai között, és legtöbbjük olyan fajta, amelyet az ember nem kívánna. Senki sem rágódott túl sokat az emlékein, már ha értékelte a józaneszét.

Kai ezt mindenkinél jobban tudta.

A Kai cellájába nyíló ajtó nehéz döndüléssel csukódott be. Nem hallatszott zár kattanása, mint a növendékek celláján általában, de érezte két Fekete Őrszem jelenlétét odakint. Lehet, hogy Sarashina tékozló fiúként bánik vele, de Golovko már teljesen más téma. Kai csak elképzelni tudta, milyen émelyítő rémálmokat idézhet elő Golovko jelenléte az igazi növendékek között.

Utazóládája még nem érkezett meg a cellájába, és gyanította, hogy a Fekete Őrszemek épp most nézik át a személyes holmiját valami veszélyes utána kutatva. Úgysem találnak semmit. Kai semmit sem akart megtartani az Argóról, és személyes tárgyai nem álltak másból, mint néhány alsóingből, tisztálkodókészletéből, egy remekbeszabott öltözetből a Nibon-félsziget szabóházaiból, és – természetesen – megannyi bőrkötésű oneirocriticából.

A könyvek semmit sem jelentenek a Fekete Őrszemeknek, de a cryptaesthesianusok majd alaposan átnyálazzák őket, hogy megbizonyosodjanak afelől, nem rejtőzik-e benne valamilyen aggodalomra okot adó látens szimbolika.

Úgysem találnak semmit, de megértette, miért kell átvizsgálniuk.

A cella egyszerű belseje semmiben nem utalt arra, ki lakott itt előtte. Ez érthető volt, mivel az előző lakó hátramaradó érzetei csak megzavarnák Kai álmait. Az egyik fal mellett egy tábori ágy állt, lábánál egy közönséges katonaládával. Szemben az ággyal egy apró íróasztal és egy szék, az itatóspapírok tetején pedig egy fekete jegyzetfüzet, egy tintatartó és egy toll társaságában.

Az asztal feletti falon üres polcok húzódtak, készen arra, hogy egy asztropata folyamatosan bővülő oneirocritica-gyűjteménye töltse meg őket. A polcok rövidek voltak, mivel egy növendék számára időbe telt, míg létrehozta képekből, szimbólumokból és álomfejtésekből álló átfogó könyvtárát.

Kai az asztalra tette az üveg amasecet, amit a siklóról hozott magával, és felemelte az asztalról a jegyzetfüzetet. Szórakozottan végigpörgette a lapjait, és beszívta a papír ropogósán friss illatát. Mindegyik oldal üresen várta, készen arra, hogy álomlátásokkal írja tele őket, ő pedig óvatosan visszatette a könyvet. Üres volt ugyan, de annak lehetősége, ami megtöltheti a lapjait, akár egy tüzelésre kész fegyver.

Szakértelmére való tekintettel Kai szeretett volna megsértődni azon, hogy egy növendék cellájában szállásolták el, de a harag csak nem akart jönni. Logikus volt a dolog, és rájött, hogy a felelősség, ami alól ezáltal mentesült, egészen üdítően hatott rá. Hátradőlt az ágyon, lehunyta a szemét, hagyta, hogy a légzése lelassuljon, miközben a pszi-betegség sajgása a csontjait rágta.

Noha kavarogtak a gondolatai, kevés asztropatának okozott gondot álomba szenderülni. A megfelelő mantrákkal és inkubációs technikákkal akármilyen elmeállapotban képesek voltak rá.

Kai könnyedén szenderült el, de maguk az álmok már cseppet sem voltak pihentetőek.