TIZENNYOLC

 

Sötét Imperium

A Varjú udvari csata

Itt volt az egész, a lekövetett igazság minden visszhangja, az összes elhalványuló fény és a milliónyi tébolyult veszett szava. Ott izzott a súgókövekben, és csapdába esett elektromosságként örvénylett a toronyban, amelyet mihamarabb földelni kell, különben felégeti azt az ostobát, aki létezésre hívta.

Evander Gregoras a végkimerülés határán állt, teste elsorvadt, húsából pedig elszivárgott minden élet és vitalitás. Napok óta nem evett vagy aludt, a toronyban történtek felderítésének megszállottsága az eltökéltség és az őrület vékony határára sodorta. A levegőben egy élet során összegyűjtött érintőírásos tekercsek lebegtek, a könyvtárnyi iratot a termet eltöltő éteri energia tartotta a magasban.

Minden könyve, tekercse és jegyzete, amelyet a mintázatról valaha is összegyűjtött, most itt volt, és a betűk úgy ragyogtak, mintha fénylő aranyból rótták volna őket. A terem falai fényt sugároztak a lapok mozdulatlan erdejébe, és amint a szavak egyesével szivárogtak a levegőbe, felemelkedtek a lapokról, mielőtt feloldódtak volna az éterben.

Ahogy egymás után tűntek el, Gregoras összefoglalta jelentésüket, és belefoglalta a szivárgásról szerzett tudásába. Tudta, hogy éppen legnagyobb munkája haldoklott körülötte, de ez aprócska áldozat volt csupán a körülötte táncoló sikamlós jelentés feltárásáért.

A feje feletti gerendák fénytől lüktettek, de ez nem az a fajta fény volt, amely megvilágítaná vagy melegítené a bőrt. Ez bejárat volt a telepaták városának rémálmaiba, amelyeket úgy raktározott, elemzett és tárt fel, mint egy anatómus egy eddig ismeretlen létformát. A legrosszabb rémálmok már szertefoszlottak, kipurgálta őket a cryptaesthesianusainak szorgalmas és alapos munkája, de a lényege... ah, a rémálom szíve... azt itt tartotta, olyan komplex allegóriákba, szerteágazó metaforákba és obskúrus szimbolikák mögé rejtve, amelyet csak olyasvalaki ismerhetne fel, aki hozzá hasonlóan mélyre merült a mintázat tanulmányozásában.

Ez volt az, amit Kai Zulane tudott, ez volt a titok, amelyet csakis ő érthetett. Ez volt az, amit Sarashina olyan létfontosságúnak gondolt, hogy nem bízhatta senki másra. Ekkora hatalom nem haladhatott át a Suttogó Tornyon anélkül, hogy sebet hagyna hátra, és ha az ember tudta, hogyan és hol keresse, akkor rábukkanhatott a csapás forrására.

Akár egy törvényszéki kirurgus, aki egy gyilkos fegyvert rekonstruál az áldozaton ejtett sebből, Evander Gregoras is a milliárdnyi töredékből rakta össze azt az információt, amely a Suttogó Torony legnagyobb kudarcának elméjébe rejtve lapult.

A darabok kezdtek összeállni, de túl lassan...

Csábító nyomokat látott... szóalakokat, kifejezéseket, melyek semmit sem jelentettek számára, de amelyek magukban hordozták a távoli jövő zord sötétségének ígéretét...

A háború kora egy fénytelen évezredben...

Hatalmas Elnyelő...

Megtagadás...

A Mártírok Vére...

A Bestia Felemelkedik...

Véráradat...

A Vég Idői...

És mindezt túlharsogva menetelő lábak dörgő lépteit hallotta, a háborúba menetelő seregeket, a mészárlás és tombolás végtelen parádéját, amely csak mindenek kipusztulásával érhet véget. Ezek a seregek sosem adják meg magukat, sosem könyörülnek, és csak akkor teszik majd le a fegyvereiket, amikor a halál a háború végén őket is elragadja.

Vajon Kai a Birodalom végét jövendölte meg? Talán Hórusz Lupercal végső győzelmét látta? Gregoras nem hitte, mivel ezek a szavak és képek korosak voltak, porosak, és a történelem súlya nehezkedett rájuk, amelyet csak évezredek elmúlása rétegezhetett egymásra. Noha alig voltak többek futó villanásoknál, Gregorast így is irtózatos rémületben hagyták hátra, mintha csapdába esett volna egy saját maga teremtette rémálomban, amelyből sosem ébredhet fel.

– Az egyszer megismert igazság többé nem válhat ismeretlenné. – Ez volt mindig a kedvenc oktatói mondása, de most azt kívánta, bárcsak mégis...

Minden egyes töredék a háború és pusztulás, a stagnálás és balsors iszonyatáról szólt. Ahogy jegyzetei feloldódtak körülötte, újabb és újabb információmorzsák megállíthatatlan és elkerülhetetlen zuhatagát ontották a fejébe. Egyre gyorsabban érkeztek, a kirakós minden megfejtett darabja hozzátett valamit egy másik, nagyobb képhez, amíg kezdett körvonalazódni, hogy pontosan mi érkezett a Terrára Magnus vakmerő betörésének nyomában.

Fekete kolosszusként emelkedett ki a fények játékából, egy végzet és egy rémálom egy személyben. Elméje megpróbálta felfogni a látottak teljes méretét, de túl hatalmas volt, túl monumentális, és túl rémisztő ahhoz, hogy egyetlen törékeny halandó elme valaha is magába fogadhassa.

Gregoras felsikoltott, ahogy feketébe és szürkébe öltözött, nyüzsgő bogarak sötét világát pillantotta meg, akik szüntelen vergődtek homályos bolyaikban és mocsokkal és szennyel folyó földalatti fészkeikben. Ezen a világon soha semmi nem változott, semmi sem nőtt, és nem termett, ami értékes. És mégis, ezen a világon ezt a borzalmat nem annak a rémségnek látták, ami volt, hanem diadalnak, ünnepelt és csodálatosnak titulált létezésnek.

Gregoras el sem tudta képzelni, hogy képesek a bogarak ilyen iszonyatos életet élni, sosem ismervén meg, miféle dicsőség lehetne az övék, sohasem értve, hogy mindennapi életük fortéimé elviselhetetlen. És nem elég, hogy ezek a rovarok a stagnálás állapotában léteztek, még küzdöttek is a fenntartásáért. Kifogyhatatlan seregek ömlöttek erről a világról, hogy visszaverjenek behatolókat és kívülállókat, de ahelyett, hogy az elfoglalt világokon átformálták volna sorsukat, szánt szándékkal újraalkották azt a fénytelen poklot, amelyből érkeztek.

Ismerte ezt a világot, éppúgy, ahogy azt is tudta, hogy ezek a bogarak egyáltalán nem bogarak.

A mintázat betöltötte a termet, a súgóköveken, illetve a holtak és haldoklók elméjében lepergett foszlányok mértani összességeként ömlött eléje. Gregoras képtelen volt elviselni, térdre rogyott, amint utolsó könyvei is hamuvá égtek az igazság tüzében, amely felemésztette őket, és elméjébe okádta a tudást.

– Vedd vissza! – kiáltotta. – Kérlek, vedd vissza! Nem akarom ezt, soha nem akartam ezt látni...

Gregoras előreesett négykézlábra, amint elméjét elárasztotta a vörös teremről és annak bukott angyalairól szóló álom iszonyú igazsága. Látott mindent, amit

Sarashina látott, a pengék összecsattanását, a felajánlást és az áldozatot, a becsületet és a gonoszt. Mindent egyetlen szempillantás alatt látott, amely azonban egy örökkévalóságon át tartott.

És mindezek fölé tornyosulva ott ült egy óriás, egy szörnyeteg egy aranytrónuson, egy tébolyultak és szadisták alkotta förtelmes gépezeten. Az óriás meggyötört húsa már régen halott volt, a daganatos csont és végtelen gyötrelem élő teteme. Láthatatlan fény áradt ebből az óriásból, a szemei mögött kavargó kín pedig a világ legtisztább fájdalma volt, mert önszántából és panasz nélkül viselte.

– Jaj, ne... – suttogta Gregoras, amint ép elméje utolsó, elnyűtt szálai is kezdtek kibomlani. – Téged ne, kérlek, csak téged ne...

Az óriás feléje fordította tekintetet, Evander Gregoras pedig sikított, ahogy végre megértette, hogyan vált valóra ez a rémálom.

Atharva Antioch fészerének az ajtajához rohant, és a sötétséget fürkészte az új jövevények után. Nem volt nehéz kibökni őket, mivel abszolút nem próbálták leplezni az érkezésüket. Minden harmadik ember egy égő fáklyát tartott, a lángok ragyogó fénye pedig megcsillant az acélvarjakon, amelyek kikovácsolt közönnyel meredtek az alant kibontakozó drámára.

Atharva harmincat számolt, magas, alakra kalapált vaslemezekbe öltözött férfiakat, amelynek alakja egyszerre tűnt ismerősnek, de mégis másnak. Eltartott egy percig, amíg Atharva felismerte az előtte kirajzolódó formákat, mivel páncéljuk szinte tökéletes másolata volt egy csatavértnek, amelyet már nem gyártottak, egy stílusnak, amelyet immáron több száz éve nem viseltek harcban, és már csak az Egyesítés Galériájának revizionista könyvtáraiban és poros függelékeiben létezett. Puskáikban Atharva szintén a galériák egyik műtárgyát ismerte fel, de ezek a fegyverek éltes koruk ellenére még mindig halálosak voltak.

Harag ébredt Atharvában, mivel ennek a csőcseléknek a megjelenése lábbal tiporta a légiók dicsőségét, hadi felszerelésük viselésével gúnyt űzött belőlük.

Az első látásra egyértelmű volt, hogy nem az astartes légiók harcosai voltak, de akkor kik?

– Ezek meg kik a tökéletesség szerelmei? – kérdezte Kiron a válla mellett.

– Nem tudom – felelte Atharva –, de szándékomban áll kideríteni.

Lehunyta szemeit, és elméjével a hitvány menedék falain túlra sodródott. Érezte a férfiak fénylő mentális jelenlétét, felismerte a biomanipuláció jeleit megnövelt testükben és göcsörtös genetikai kódjukban. Szörnyszülöttek voltak, az emberiség förtelmei, amelyeket egy szépérzékkel és a test működésének ismeretével nem rendelkező genetikus hozott létre. A Pavonik a test felépítésének törvényeit hajlították akaratuk szerint, ám az élet alapvető építőkövei még őket is kötötték.

Ezeknek az embereknek eltorzították az alakját, és egy öntőformába préselték őket, amelynek funkcióját az ő testük sosem lesz képes ellátni. Haldokoltak, csak nem tudtak róla. Elméik az agresszió, a félelem és kialakulóban lévő pszichózis durva szövevényei voltak. Bármelyik civilizált világon egy életre bezárták volna őket, vagy átadták volna a Mechanicumnak, hogy a legegyszerűbb osztályú szervitorokká alakítsák át a testüket.

Ezen embercsoport közepén egy igencsak eltérő alak állt, akinek a húsát szintén az emberi normákon felül augmentálták, de akinek a testén egyáltalán nem látszottak a többiekén alkalmazott durvaság nyomai. Ennek a férfinak a felépítése egy zseni munkája volt, ahogy a nyomtatott munkák is zseniálisak a kézíráshoz képest. És épp úgy, ahogy a régiek nyomtatott sajtóját is már kiszorította egy hatékonyabb megoldás, úgy ennek az embernek a biológiáját is...

Atharva megérintette az elméjét, és visszahőkölt annak érdes borotvaélétől. Akár egy vulkanikus kőzet, amit a föld mélyének erői gyúrtak hőjükkel és nyomásukkal, ez is üveges és heges volt, egyetlen célra formálva: hogy meghódítsa a világot.

A férfi elméjén éktelenkedő csorba hegek ismerősnek tűntek, és Atharvának pusztán egy pillanatig tartott, míg felidézte, hogy látott már ezelőtt ilyen durva pszichokognitív beavatkozást.

Kai Zulane elméjében.

Visszahúzódott, amikor megérezte a férfi tudatalatti mentális védelmének zabolátlan ellenségességét, tele erőszakkal és elvetemült agyarakkal – mint egy portát őrző harci kutya. Az Athanaeanusok praktikáival ugyan le nem győzi ezt a férfit. Atharva kinyitotta a szemeit, és ezúttal újdonsült ámulattal és csodálattal szemlélte meg az ember vaskos, durva vértbe bugyolált alakját.

– Titeket elpusztítani olyan lenne, mint lángdárdákkal ámokfutni egy felbecsülhetetlen tekercsekkel teli könyvtárban.

– Mit mondtál? – morogta Tagore.

– Ezek nem közönséges emberek – felelte Atharva. – Ne becsüld alá őket.

Tagore megcsóválta a fejét.

– Közönséges emberekként fognak meghalni – köpte.

– Harminc harcos? Magam ölöm meg mind, és mehetünk a dolgunkra,

Atharva a kezét nyugtatólag Tagore vállára helyezte, és igyekezett nem összerezzenni, amikor a Világfaló kivillanó fogak és ádáz düh vérszomjas grimaszával válaszolt. A koponyája tarkójába mélyesztett implantok aktívan zúgtak, Atharva pedig látta az efféle augmentikák rendszeres használatában rejlő veszélyt. Tagore épp annyira rabja volt az agresszió szirénénekének, mint Angron annak a rabszolgakultúrának, amelyben állítólag a mészárlást tanulta. Eltűnődött, hogy vajon Angron érzékelte-e saját emberei rabszolgává tételének iróniáját.

– Antioch! – kiáltotta a megüvegesedett elmetájjal bíró férfi. – A nálad lévő fickókat küldd ki! Babu Dhakal akarja őket.

– A keserves kibaszott poklát – sziszegte Antioch. – Ez Ghota. Trón, segíts, mind halottak vagyunk.

Atharva a meghunyászkodó kirurgus felé perdült.

– Ki ez, és ki az a Babu Dhakal?

– Ezt komolyan kérded? – kérdezte Antioch, aki négykézláb mászott be éppen a kunyhó legmasszívabb asztala alá. – Babu Dhakal csak bajt jelent, mintha ti már nem hoztatok volna rám eleget.

– És Ghota?

– A Babu harci kopója – felelte Antioch, a lehető legbeljebb kúszva a bútorok közé. – Az ember nem akad össze Ghotával, ha jót akar magának. Azok, akik mégis, darabokban végzik egy lámpaoszlopra akasztva.

Asubha kirántotta a fickót a rejtekhelyéről, és így szólt:

– Kicsoda Dhakal, egy helyi kormányzó? Ő a helyi hatóság?

Antioch fojtott kacajt hallatott.

– Hogyne, azt is mondhatnánk, hogy ő a helyi hatóság. Ő egy bandavezér, az egyetlen, aki megmaradt a Vérsas háborúja után. Övé minden a Varjú Udvartól a Kérvényezők Kapujáig, és dél felé a Dhakal Hasadékig. És ha jót akartok magatoknak, azt teszitek, amit Ghota mond.

– Kezdek belefáradni a várakozásba, Antioch! – kiáltotta Ghota, hangja a gonoszság reszelő gurgulázása.

Tagore és Subha az ajtó két oldalára lapultak, Severian kilesett az összetákolt téglák közötti repedésen. Atharva Kai mellé lépett, aki a gyötrelem kifacsart pózában hevert, teste az okádék és kilökődött salakanyagok elegyétől bűzlött.

Hála az égnek, eszméletlen volt, bár mikroremegések futottak végig rajta, ahogy szervezete megtisztította magát.

Atharva hallotta a kibiztosított fegyverek fémes csattanásait, és Kai-t védő ölelésbe vonta, amint harminc nagy kaliberű puska nyitott tüzet.

Lövedékek villogó áradata tépte fel Antioch sebészetét, és úgy ütötte át a vályogtéglákat és acéllapokat, mint lézervágó a húst. A faelemek szálkákká hasadtak, a téglák porrá robbantak, a levegő pedig megtelt gellert kapott golyókkal, röpködő üveggel és füsttel. A zaj fülsiketítő és mennydörgő volt, mély épp úgy szolgálta a megfélemlítést, mint a gyilkolást.

Egy letűnt korban, és bármely más célpont ellen hatásos lett volna.

Atharva felnézett, amint a sortűz abbamaradt, felerősített látása könnyedén azonosította társai alakjait. Kóbor üvegszilánkokon és golyórepeszeken kívül senkit nem ért komoly találat.

Severian vigyorgott, és azt mondta:

– Mi a terved, Magnus fia?

Akármennyire is gyűlölt erőszakhoz folyamodni, Atharva tudta, hogy nem ez a megfelelő idő a kifinomultságra és az okos szavakra. Ebből a találkozóból csakis egyféleképpen juthatnak ki élve.

– Megöljük mind – mondta.

– Tagore szélesen elmosolyodott. – Ez az első értelmes dolog, amit ma hallok tőled.

A Világfalók előrobbantak a füstből és a lövések porából, veszett sebességgel száguldottak, amely ilyen hatalmas emberektől szinte lehetetlenségnek tűnt. Atharva olyan morbid élvezettel nézte a futásukat, amellyel az ember két, egymást pusztító idegen fajt szemlélt volna.

Tagore ütött először, ökle egyszerűen átfúródott az egyik harcos mellvértjén, aki két fekete kontyot és kecskeszakállat viselt. A fickó még össze sem rogyott, mikor Tagore kikapta halott kezei közül a fegyverét, és a mellette álló alak ellen fordította. Ghota embereinek páncélja a Viharvérthez hasonlított, de a hasonlóság az ellenállóképességben már nem mutatkozott meg. Atharva látását egy másodperc erejéig robajló lökés és irdatlan torkolattűz homályosította el, de a nyomában három, gyakorlatilag kettévágott embert látott, akiket Tagore közvetlen közelről lőtt szét.

Subha és Asubha az oldalán rohamoztak, a halott Őrzőktől rabolt energiapengéik kék fénnyel villogtak. Subha pörölycsapásként vágódott ellenfelei közé, úgy szórta szét őket, mint egy detonáló gránát. Noha a kezében szorongatott penge inkább hasonlított egy zöldbőrű hasítóbárdjára, Asubha egy képzett boncmester pontosságával forgatta. Két férfi esett el, fejüktől megfosztva, egy harmadik és egy negyedik pedig kiomló zsigerekkel bukott a tér kövére, körülöttük nedves húsuk cafatjaival. Egy ötödik elvesztette mindkét karját, és fájdalom bugyborékoló ordításával esett össze.

Atharva Kai-t támogatva emelkedett ki Antioch sebészetének golyók szaggatta romjai közül. Kinepajzsát az asztropata teste köré vonta, miközben figyelte, ahogy a Hadjáratozó Sereg testvérei darabokra szedik Ghota embereit. Kiron szüntelen plazmalövéseket küldött a romos homlokzat mögüli fedezékéből, minden lövése egy újabb fejet perzselt fel, majd azonnal lebukott a rendszertelen választűz elől.

Ám a Kitaszított Holtak által okozott kezdeti károk ellenére, ezek az emberek nem közönséges halandók voltak, akik egy ilyen iszonyatos vérontástól megfutamodtak volna. Úgy formálták át őket ismeretlen módszerekkel, hogy fittyet hányjanak az együttérzésre és a félelemre, és ösztönös brutalitással támadtak vissza. Tagore az oldalába kapott egy golyót, amitől fájdalmában felordított, amint élénkvörös vérfolyam buggyant elő a sebből.

A Világfaló felkiáltott:

– Angron nevében! – És öklét a lövész arcába temette, majd sarkon fordult, és tűzáradatot zúdított szétszóródó ellenségeire. Két embert levert a lábáról a sorozat. Egy csapat, pisztolyokkal és hosszú zsigerelőkkel felfegyverzett, mániákus dühvel kaszaboló és vagdalkozó harcos vette körül Asubhát. Atharva látta, hogy az egyik penge mélyen Asubha bicepszébe fúródik, de a Világfaló oldalt fordult, mielőtt a döfés elérte volna vállszalagjait.

Alacsony ívben körbefordult, és egy lecsapó kígyó sebességével kidöfött hentesbárdjával, amely kettévágta támadóját. Tagore lépett melléje, és lőtt hátba két embert, még mielőtt azok szembefordulhattak volna vele. A Világfalók őrmestere felnevetett, élvezettel lubickolt a körülötte tomboló gyilkos balettben, és nem vett észre egy csapást, amely térdre kényszerítette.

Ghota jelent meg Tagore felett, teste körül egy kovácsoltvasból készült súlyos pörölyt lóbálva, mintha legalábbis súlytalan lenne. Újabb megsemmisítő pörölycsapás zúdult Tagore oldalába, amelytől pörögve repült át a levegőn, miközben igyekezett ismét talpra vergődni. Subha Ghotára vetette magát, de egy visszakezes könyökütés vágta állón és repítette hátra.

– Kiron! – kiáltotta Atharva, miközben a csatatérről elvezető egyik keskeny sikátor felé oldalazott. – Azt öld meg!

A romok közül ragyogó plazmasugár szökkent elő, de Ghota vagy meghallotta Atharva kiáltását, vagy valamilyen természetfeletti érzékkel megérezte a közelgő veszélyt, és elhajolt a gyilkos lövés elől. Fulgrim légiójának harcosa előugrott a romok közül és Ghota felé rohant, tajtékzott, amiért ez a senkiházi elrontotta tökéletes fejlövési rátáját.

Asubha előreszúrt recsegő pengéjével, de Ghota oldalt fordult, és mennydörgő balhorgot vágott támadója állkapcsába. Asubha megingott, arcán inkább döbbenet, semmint fájdalom tükröződött. A következő ütés dugattyúként csapódott Asubha arcába, majd egy újabb, a harcos pedig megszédült, amint Ghota gyilkos ívbe lendítette pörölyét.

Atharva épp elég időre eresztette le kinepajzsát, hogy elméjét az alsóbb enumerációk közé emelje, ahol használhatta a Pyrae egyik legalapvetőbb praktikáját. Egy gondolatimpulzussal Atharva ropogó tűz sistergő csóváját lövellte Ghotába. A találat a harcosnak csattant, még mielőtt megadhatta volna Asubhának a kegyelemdöfést, a vállán lévő köpönyeg pedig lángba borult.

Ghota fájdalmában ordított, és letépte páncéljáról az izzó köpenyt, miközben egy bizonytalan körvonalú jelenés bukkant fel a támadók oldalán. Severian kísérteties alakja vadászó farkasként siklott ki az árnyak közül. Figyelmeztetés nélkül ölt, csak holttesteket hagyott maga mögött, és már tovább is állt, még mielőtt áldozatai egyáltalán észlelhették volna a veszélyt.

Kiron félredobta kiürült plazmakarabélyát, és felkapta Subha elejtett pengéjét. Az éle ugyan már nem recsegett energiától, de Kiront ez nem érdekelte. Mocskos, fehér haja úszott mögötte, ahogy lecsapott, mint egy vívó, aki kiegyensúlyozatlan fegyverrel kénytelen küzdeni.

– Talán hasonlítotok ránk, de csak szánalmas másolatok vagytok! – csattant fel Kiron.

Ghota felkacagott.

– Úgy véled?

Egy bajvívó és egy nagy hatótávolságú pöröly közötti párbaj egyenetlen küzdelmet jelent, de ezek nem átlagos küzdőfelek voltak. Miközben Severian kíméletlen hatékonysággal ölt, a Világfalók pedig rendezték soraikat az ádáz tűzharc közepette, Kiron előreszáguldott és átcikázott Ghota dörgő pörölyütései között. Bámulatos ügyességgel, hibátlan lábmunkával vitte be csapásait a mit sem sejtő célpontjára, és Atharva látta, hogy egy lefejező vágást akar előkészíteni.

Az ellentétek harca volt ez: a tűpontos, irányított gyakorlat és a tökéletes fegyelem a nyers erőszak és a gyilkolási vágy ellenében. A végén csakis egy győztes lehet. Kiron lebukott a pörölyfej halált ígérő íve elől, és pengéjét a Ghota mell- és vállvértje közötti keskeny résbe döfte. A penge mélyen a férfi testébe fúródott, de amaz alig mordult fel a behatoló fegyvertől. Ghota vállával zúdult neki Kironnak, megragadta a nyakánál fogva, és homlokával ellenfele kivételesen jóképű arcába fejelt.

Kironnak eltört az orra és a járomcsontja, gyönyörű arca törött csontok és spriccelő vér roncsolt maszkjává változott. Atharva megtorpant menekülés közben, megdöbbentette Kiron sérülése. Noha még mindig puskaropogás és sikolyok töltötték be a teret, a csata üteme mintha lelassult volna, ahogy mindkét fél hitetlenkedve nézte egy ilyen tökéletes harcos elestét.

Ghota pörölye pusztító ívben lendült körbe, végül Kiron vállának vágódott, szétzúzva izmot és húst, majd törött bordák kráterétől övezve a mellkasűrbe nyomta a végtagot. Atharva hallotta a csontok roppanását, és érezte a fájdalom szimpatikus görcsét, ahogy Kiron gyötrelme az éterbe lobbant.

Kiron véráradatot köpött, és dacosan meredt gyilkosára.

Ghota kalapácsa ismét körbelendült, ezúttal Kiron koponyáját akarta szilánkokká zúzni.

A lefelé ívelő hatalmas fegyver nyelét egy óriási ököl kapta el, egy sápadt, síri, vérpatakokkal szeldelt kéz, melyet átjárt a Mortarion halálos légiójába nevelt minden erő.

Gythua jobbjával Ghota állkapcsára sújtott, az ütés cölöpverőként robbant bele, és hanyatt vágta Babu Dhakal harcosát.

– Az a barátom, akit épp megöltél – ugatta.

Atharva tudta, hogy a Halálgárdistának nem volna szabad életben lennie. Holtan kéne feküdnie, kivérzett testként hűlnie Antioch padján. Már a zuhanást sem élhette volna túl, de mégis itt volt, makacsul az utolsó pillanatig. Ghota megrázta a fejét, és vért köpött, felmérte ellenfelét, majd törött fogas vigyort villantott felé.

– Gyakorlatilag halott vagy – mondta Ghota.

– Az meglehet – ismerte el Gythua. – De ha még egyszer a barátom közelébe mész, a te véred az enyémmel együtt fogja mosni ezt a földet.

– Megöllek, mielőtt megemelhetnéd az öklödet – ígérte Ghota.

– Akkor hát nosza, fiú! – csattant fel a Halálgárdista. – Már most is untatsz.

Gythua bátran szólt, de Atharva tudta, hogy esélye sincs Ghota ellen. Gythuát az elszántság és a becsület tartotta állva, de ezek nem lesznek elegek egy ilyen figyelemre méltó ellenféllel szemben.

A puskatűz abbamaradt, és Atharva észrevette, hogy amíg Kiron és Ghota harcoltak, Severian és a Világfalók pontot tettek a csata végére. A téren testek hevertek szerteszét, egyesek felnyitva, mások fejetlenül, vagy egyszerűen végtagról végtagra szétszaggatva. A csata esélyei száznyolcvan fokos fordulatot vettek, és Atharva látta, amint Ghota vérvörös szemeiben felismerés gyúl.

A harcos felemelte pörölyét, és kiköpött a földre, mielőtt elsétált volna a mészárlástól. Senki sem emelt rá fegyvert, bár Tagore a mellkasához szorította egyik áldozata vérmocskos puskáját. Subha és ikerfivére óvatos tisztelettel vegyes haraggal nézték a távolodó Ghotát, míg Severian felkapott egy elejtett puskát, és végigpásztázta a teret új támadók után.

Miután Ghota eltűnt a szemük elől, Gythua térdre rogyott Kiron mellett, és feje a mellkasára bukott, amint az élet lassan elszivárgón belőle. A Világfalók köréjük gyűltek, a halál véres angyalai, akik egy elesett testvérük utolsó pillanatait jöttek végignézni. Még Antioch is előmászott otthona romjai alól, hogy olyasmit lásson, amit a legtöbb halandó nevetségesen rövid élete alatt sosem tapasztalhat meg: egy űrgárdista halálát.

– Nem... hitted... hogy...a...dicső...halál...csak...a... tied...lesz, ugye? – sziszegte Kiron küszködő, reszelő légzéssel.

– Nem mondanám...hogy...meghalni...igyekeztem – felelte Gythua. – Pokoli ostobaság volt nekimenned ennek a nagydarab rohadéknak.

Kiron bólintott.

– Elhibáztam, és...én soha...nem hibázok...

– Én nem mondom el senkinek – mondta Gythua, ahogy az élet utolsó morzsája is elszivárgott belőle.

Kiron bólintott, és egyik kezét Gythua vállára helyezte, mielőtt reszelős köhögés rázta meg, amely megakasztotta a légzését. Atharva figyelte, amint aurája fénye szürkévé fakul, és meghajtotta a fejét.

– Elmentek – mondta.

– Jó halált haltak – jegyezte meg Tagore, egyik kezével meglőtt oldalát szorongatva.

Asubha letérdelt a két halott harcos mellé, és lecsukta szemeiket.

– Az ő Bíbor Ösvényük véget ért – mondta Subha.

Tagore átnézett Atharvára, és puskáját Kai-ra szegezte.

– Még mindig úgy véled, megér ennyit az asztropata?

– Még inkább, mint eddig – felelte Atharva egy biccentéssel, miközben Severian vállához szorított puskával bukkant elő az árnyak közül.

– Nekem elég – mondta Tagore, és úgy engedte le a fegyverét, mintha először látná.

Severian megfordította a kezében tartott puskát.

– Tudjátok, mik ezek a fegyverek, hogy kinek készültek?

– Igen – felelte Atharva. – Én tudom.

– Én úgy hallottam, meghaltak – mondta Tagore. – Azt hittem, mind odalettek az Egyesítés utolsó csatájában.

– A történelem ezt állítja, de úgy tűnik, a Terrának megvannak a maga titkai – dünnyögte Atharva, aki a vékony, kígyózó füstcsíkra meredt, amely arról a sziszegő tócsáról szállt fel, amit Ghota köpött oda.

– A történelem várhat – mondta Severian. – A vadászaink nem, és ez úgy vonzza majd őket ide, mint molylepkét a lámpafény.

– Mi lesz Gythuával és Kironnal? – kérdezte Subha.

– Nem hagyhatjuk őket itt csak így.

Atharva odafordult Antiochhoz.

– Van valami javaslatod, kirurgus?

– Én nem tarthatom meg őket – felelte a fejét rázó férfi. – Én már így is elég nagy bajban vagyok.

– Nem, de kirurgusként egy ilyen környéken bizonyára tudsz olyan helyről, ahová el lehet vinni a holttesteket.

Antioch felnézett, de bármilyen szarkasztikus választ is fogalmazott, az ajkára fagyott, amikor meglátta az Atharva szemeiben csillanó halálos komolyságot.

– A legjobb, amit tehettek, hogy elviszitek őket a Bánat templomába – mondta. – Van ott egy hamvasztó, ha nem akarjátok, hogy a testeket hajnalra lecsupaszítsák.

– A Bánat temploma? – kérdezte Atharva. – Az micsoda?

Antioch vállat vont.

– Egy olyan hely, ahová azok a népek viszik el a halottaikat, akik nem akarják otthagyni őket elrohadni. Azt mondják, egy pap vezeti, ha lehet hinni a szóbeszédnek. Én úgy hallottam, valami őrült, akinek elment az esze, és azt hiszi, a halál olyasmi, amit imákkal ki lehetne engesztelni.

– És hogy találjuk meg ezt a helyet?

– Innét néhány kilométerre keletre fekszik, annak a rézsűnek az alapjába építve, amelyet ott, a tetők felett láttok. El sem tudjátok téveszteni, több tucat szobor áll a falaiba faragva. Hagyjátok a barátaitokat a Szabad Angyal lábai előtt, és gondoskodnak róluk.

Atharva pszichikus érzékei fellángoltak Antioch szavaira, visszatérő látomásának emléke egy lázálom élességével ötlött fel elméjében.

Egy kísértetjárta mauzóleum, egy lopakodó farkas és egy arctalan angyal toronymagas szobra...