TIZENEGY

 

Az én lemorzsolása

Egy nyitott ajtó

Aeliana

Az idő elveszítte a jelentését Kai számára. Napok, hetek, hónapok teltek el az álomtáján, az idő múlása mit sem számított az ébredő világban. Felidézte börtöne kerámia-csempéit, sziklás folyosóit és gleccserkék falait, de hogy ezen élmények közül melyik volt valóságos, azt még megtippelni sem tudta. A pszi-betegsége elmúlt, elsöpörte a muncioérzékeny állapotba való belépés napi gyakorlása.

Etették és megfürdették, mivel elveszítette az irányítást testi funkciói felett, amikor kiragadták a létezés rendes körforgásából. Olyan sok időt töltött a pszichikus hatalommal megáldott halandók szokványos érzékelésén túli síkokon, hogy Kai egyre kevésbé érzékelte a valóság és a képzelet közötti határvonalat.

Azt hitte, az anyját látta, amint sóvárgó kifejezéssel az arcán a cellaajtóban áll. Zöld szemei magukhoz vonzották, de amint szóra nyitotta a száját, egy fekete alak tűnt fel anyja mögött, és átvágta a torkát. A széthasadt nyakból egy óceánnyi vér ömlött elő, ezer sikoltó hang a sötétben.

Egyszer, amikor egy hamuszürke pusztaságban vándorolt, Kai mintha egy vörös és elefántcsontszínű páncélt viselő alakot látott volna. Az alak olyan nyelven kiáltott oda neki, amit Kai nem értett, de ami hol élesen, hol tompán hallatszott, ahogy a kísérteties szél feltámadt és enyhült. Kai a harcoshoz akart rohanni, úgy érezte, valamiféle megváltást testesít meg, de akárhányszor odafordult felé, a harcos visszahúzódott, mintha még nem állna készen a fogadására.

A neurolocutorok időről időre visszatértek Kai elméjébe. Néha Scharff, néha Hiriko, de az olajfekete lény és az Argó üvöltő jelenései mindannyiszor kivetették őket. Abban a néhány józan pillanatban, amikbe Kai bele tudott kapaszkodni, gyűlöletet és csodálatot köpött a megboldogult Aniq Sarashinára. Mesteri húzás volt üzenetét annak az elátkozott bárkának az emlékei közé rejteni. Akármennyit haladt is előre Kai, tudta, hogy még nem áll készen szembenézni az azon a kísértethajón elszabadult borzalmakkal.

Érezte fogvatartói egyre növekvő idegességét, és lubickolt benne.

Hamar felhagytak a pszichéje közvetlen ostromlásával, és árnyaltabb, kevésbé invazív megközelítésre váltottak. Míg Scharff érvelni próbált ellenében, Hiriko megpróbálta elcsábítani. Kéjálmok, hatalmi képzetek és ezerszer kielégített vágyak vonultak fel Kai előtt hosszú, megannyi színpompás formában. Egyeseket valóságnak álcáztak, másokat fantáziának, de egyikük sem jutott az Argó fekete iszonyatának mélyére elásott titkok közelébe.

– Nem tudjuk kiszedni – mondta Hiriko egy különösen kimerítő foglalkozást követően. Kai arca fénylett az izzadságtól, testéből mostanra csak egy törékeny csontok, elsorvadt izmok és aszott hús köré feszülő, pergamenvékony bőr alkotta héj maradt.

Egy óriás állt Kai felett, augmentikus szemei berregve váltottak fókuszt. Saturnalia széles járomcsontja és szögletes állkapcsa megvetéssel bámult le rá.

– Miért nem?

– Egy olyan emlék mélyére van eltemetve, amellyel nem hajlandó szembenézni – felelte Scharff.

– Az Argó?

– Az – mondta Hiriko. – Sarashina, vagy bármi is cselekedett a nevében, pontosan tudta, mit csinál. Rendkívül bosszantó.

– Szóval, ha ti nem tudjátok kiszedni, akkor ki tudja? – követelte Saturnalia, Kai pedig érezte a férfi késztetését, hogy egyszerűen megölje, és letudja az egész ügyet.

– Kizárólag egy ember rendelkezik az általad kívánt információhoz vezető kulccsal – mondta Hiriko.

– Kicsoda?

Hiriko Kai vállára helyezte a kezét.

– Maga Kai.

Kai felnevetett, de a szájába tuszkolt ínyvédő gurgulázó zokogássá torzította a hangját.

Leginkább a módszerek nyersessége dühítette. Mintha a sebészek favágó fejszével és kőművesvésővel akarnának agyműtétet végrehajtani, gondolkodás nélkül kaszabolták a mentális architektúra törékeny, éteri szerkezetét, a siker leghalványabb reménye nélkül. Atharva érezte a pszi-fúrók minden brutális döfését, a keresett információ kibányászására tett ügyetlen kísérleteiket és gyermetegen egyszerű hízelgéseket, amelyektől azt remélték, a felszínre csalogatja foglyuk elméjét. Mintha egy karmos páncélkesztyűvel karistolnának egy táblát, goromba módszereik sivító bömbölése minden ízében fájt.

Mint a legtöbb valódi művészt, az amatőr munka őt is sértette, és noha közel sem volt biztos benne, hogy ő képes lenne-e kiemelni azt a valamit a fogoly elméjének mélyéből, jelentősen jobb esélyekkel indulna, mint a ráküldött két hentes.

Törökülésben ült a cellája közepén, hagyta, hogy elméje bebarangolja Khangba Marwu folyosóinak útvesztőjét, könnyed eleganciával tesztelgette zárkája határait. Szórakoztatta, hogy börtönőrei úgy hitték, bezárhatják ebbe a cellába, ahol majd szép lassan megtébolyodik, akár a fivérei. Már hónapok teltek el azóta, hogy Yasu Nagasena eljött értük, és ezalatt az idő alatt a Hadjáratozó Sereg csapatai nem láttak mást, csak a két Custodest és halandó katonákból verbuvált, siralmasan alkalmatlan századukat.

Atharva megérintett minden egyes elmét a földalatti börtönében, egyeseket csak könnyedén, másokat kevésbé gyengéden. Az elme olyan, akár egy bonyolult lakat, minden psziché kapcsolóira épp a megfelelő nyomást kell helyezni, hogy azok feladják titkaikat. A trükk abban rejlik, hogy az ember megtalálja a megfelelő pontokat, a pontos emlékeket, vágyakat vagy ígéreteket, amelyekre nyomást gyakorolva kibomló virágként tárul fel az elme.

Az Athanaeanus szekta adeptusa számára nem okozott gondot leemelni a gondolatokat az elme felszínéről. Az már sokkal komolyabb kihívás volt, hogy áthatoljon a halandó tudat rétegein, le a felszíni töredékek alá, el az alapvető vágyak és indíttatások mellett, a titkos vétkeken és kicsinyes fajtalanságokon túlra, amelyek ott ólálkodtak minden ember mentális pöcegödrében, egészen az illető szívéig. Itt lapult ugyanis az igazság, ezen a fénytelen helyen, ahol a létezés meztelen szörnye bujkált, és minden gondolat feltárult.

Erre a helyre észrevétlenül elérni olyan tehetség volt, amely kevesek számára adatott meg, de amelyet Atharva az igazságkeresőként eltöltött hosszú évei során elsajátított. Mióta a Bíbor Király megmentette a légiót a pusztulástól, az igazságkeresők az első sorban szolgálták, és folyamatosan pásztázták a húsváltástól megmentettek elméit a gyengeség leghalványabb lappangó jele után kutatva.

Atharva jobban ismerte halandó őreit, mint ők saját magukat. Ismerte a félelmeiket, vágyaikat, bűnös titkaikat és ambícióikat. Mindent tudott róluk, és mulattatta elméjük egyszerű felépítése. Hogy képes bármely, öntudattal rendelkező élőlény ilyen alapvető kognitív képességekkel funkcionálni?

Ah, de a Custodes harcosai...

Az ő elméik a pszichikus tudományok és a genetikai tökéletesség gyönyörűséges, művészien kidolgozott szerkezetei voltak. Mint az elképzelhető legbonyolultabb gépezetek, akár az acélcsapdák, amelyek bármikor összecsaphatnak az óvatlan behatoló körül. Mint egy kogitátor, amelyet egy hozzáértő infocita véd a beszivárgástól, elméik is teljes mértékben képesek voltak megvédeni magukat a támadástól, Atharva pedig meg sem kísérelt többet, mint hogy letapogassa ragyogó tudatuk külső peremét.

Noha a Custodesek felmérhetetlenül káprázatosak voltak, Atharva gondolatai mindig visszatértek a pszi-fúrók által ostromolt elméhez. Első pillantásra nem sok különböztette meg ezt a személyt több száz másik itteni rabtól, legfeljebb csekély pszichikus képességei és a Lélek-béklyó által hagyott üveges hegszövet.

Megértette a férfi önzőségét, és a feljogosítottság képzetét, amelyet a Guilliman légiójával töltött évek neveltek belé. Mindez érthető volt, ellentétben a férfi valódi énjével. Jobb volt, mint gondolta, de igen kemény munka lesz leásni odáig, noha a folyamat megkezdődött, de feltehetően nem ér véget a halála előtt.

Kai Zulane-nak hívták, az, akiről a Szem is beszélt, de a név Atharva számára ismeretlen volt. Még így is, hogy a férfi valamennyi emlékét feltárták, kevés olyasmi akadt köztük, ami bárki számára is érdekessé tette volna. De mégis volt benne elrejtve valami, amit még Atharva sem látott, valami, ami nyers, éteri düh és bűntudat fekete borzalmaiba burkolózott, és amelyet a megfelelő eszközök nélkül lehetetlenség lesz kiszedni.

Az erőfitogtatás hasztalan volt, ez az iszonyat hatalmasabbnak tűnt bármilyen erőszakos fenyegetésnél. Ugyanígy nem hatották meg a józan érvelés vagy a kielégülés ígéretei sem. Ennek a megpróbáltatásnak csakis odabentről lehetett véget vetni, de mégis milyen kincsek lapulhatnak egy ilyen hét lakat alatt őrzött tömlöcben?

Atharva gyűlölte a rejtélyeket, ráadásul ez az a fajta volt, amely megfejtést követelt. Tudós elméjének nem maradt más választása, mint hogy feltárja a titkot. A Bíbor Király meggondolatlan lépésre szánta magát, amikor a Terrára jött, de érkezése felfedte Atharva előtt, mit kell tennie. Kai Zulane létfontosságú volt a jövő számára, méghozzá olyan módon, amit még senki sem értett, de ha létezett bárki, aki élvezettel ragadná meg a lehetőséget, hogy felfeszítse az elméjét, az csakis az Ezer Fiak misztikusa lehet.

Atharva kinyitotta a szemét, amint őrök egy csoportja lépett el az ajtaja előtt. Mindegyik megállta, hogy felé pillantson, kivéve egyet, így Atharva a tudatának egy szilánkját a férfi elméjébe pöccintette.

Natrajnak hívták, Atharva pedig elmosolyodott a név találóságán. Natraj az Uráli Viharurak, egy elit deszantos osztag katonája volt, amely a déli gyülekezetek génszektáival együtt az Egyesítő Háborúk kezdete óta szolgálta a Birodalmat. Felesége az Arkad-hegy lejtőin, egy hidrofarmon nevelte öt gyermeküket, fivérei pedig mind meghaltak, Natraj őszinte ember volt, jó ember, de egyben olyan is, aki többé már nem akarta a Birodalom seregeit szolgálni.

A bajtársai iránti odaadása és a regimentjének címere, a Védőszárnyak alatt letett esküje katonai és fegyőri kötelességeihez láncolták, de Natraj már közeledett a negyvenedik életévéhez, és nem vágyott másra, csak hogy hazatérjen a családjához és lássa, amint fiai férfiakká cseperednek.

Egyszerű vágy. Érthető vágy.

Egy nyitott ajtó egy Athanaeanus számára.

Kai a cellája padlóján feküdt, verejtéktől csillogó bőrrel és kalapáló szívvel, mintha az egész Suttogó Torony hosszában végigrohant volna. Teste sajgott, szemei pedig mintha ki akarták volna tépni a bőrhöz rögzített varrataikat. Okádék epés íze vonta be a szájüregét, köpönyege pedig vizelettől és irányíthatatlan bélmozgások termékétől bűzlött.

Testének minden porcikája fájt, az izmait folyamatosan rázó mikrorángások pedig nem hagytak neki pihenőt. Ragyogó fény ömlött szét a cellájában, és egy éles vox recsegett fel. Kai fel akart tápászkodni, hogy méltósággal és bátran nézzen szembe kihallgatóival, de semmi ereje nem maradt az ellenállásra.

Karommá görbült ujjai a padlót kaparászták, és egy mosoly kísértete kúszott fel lassan az arcára, amikor végre felvéste saját nyomát is a cella falára. Kiszáradt nyelve nekidörzsölődött felhasadt felső ajkának, és igyekezett kipislogni a szeme sarkában meggyűlt nyers, begyulladt szövetet.

Kai-nak fogalma sem volt, milyen régóta hevert saját testváladékaiban, és ha őszinte akart lenni, már nem is nagyon érdekelte. Nézte a mintákat, amelyeket a lélegzete kavart a hányadékban, mintha egy hatalmas, izzóan vörös nap alatt nyújtózó tó felszíne vetne hullámokat.

Azután valami megváltozott. A levegő megrezzent. Egy ajtó kinyílt.

Kai megpróbált megmozdulni, de többé már nem tudta mozgatni a végtagjait. Egy pár drága anyagokból szabott és talpalt csizmát látott, amit csak a Terra befolyásos és vagyonos illetői engedhettek meg maguknak. Egy nő tompa és alig kivehető hangját hallotta, azután kezeket érzett maga alatt, melyek megragadták és felállították. Kai összerezzent az érzéstől, teste mostanra a fájdalom ingoványává vált, amely menekült az emberi érintéstől. Átvonszolták a cella padlóján és a priccs szélének támasztották. Két vaskos, fekete páncélt viselő alak, kezükben bőr és keramitlemezek alkotta fonott béklyókkal lépett hátra tőle, miközben a Kai által látott legelragadóbb nő lépett át kettejük között.

Kai hunyorgott cellája erős fényében. Ismeretlen látogatója egy egyértelműen nemesi származású nő volt, gondosan leplezett kozmetikai beavatkozásokkal. Szemei élénkzölden ragyogtak, vonásainak sebészeti úton feljavított szerkezete pedig tökéletes keretet alkotott járomcsontjaival. Szőke haját huncut bubifrizurában hordta, melyet aszimmetrikusra vágtak és ametisztgyöngyökkel díszítettek.

Karcsú alakját fekete testkesztyűbe burkolta, és egy csillámló szőttes tekergett körbe testén megfagyott forgószélként. Inkább illett volna a nagyszabású, merikai báltermek egyikébe, mint egy elfeledett hegy alatt sínylődő tömlöcbe, Kai pedig azon tűnődött, mégis mit akarhat tőle.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte a nő.

Kai megnyalta az ajkát a szájában maradt kevés nedvességgel.

– Nem – felelte, hangja alig volt több suttogásnál. Egy sivatagi tetem poros zörgése.

– És miért is tudnád? Én a te felfogásodnál messze magasabb körökben mozgok – mondta a nő, miközben óvatosan átlépdelt a cella padlóján szétfolyt tócsák között és letérdelt mellé. Ruhája vele mozdult, kígyóként tekergett alakja körül, és vigyázott, hogy soha ne érjen a földre.

Észrevette, hogy Kai figyeli, és elmosolyodott.

– Nanoszövet, amelyet úgy programoztak, hogy mindig fix pozíciót és távolságot tartson a testemtől.

– Drága.

– Szörnyen – helyeselt a nő.

Azután csettintett az ujjával.

– Hozzatok valamit inni a fickónak. Alig hallom.

A nő egyik védelmezője letérdelt Kai mellé, és egy műanyag csövet nyújtott felé, amelyet páncélja vállrészéről csatolt le. A cső végén egy csepp nedvesség táncolt, Kai pedig hálásan szívta be a hűs nedűt a katona újrahasznosító kulacsából. A tény, hogy a vizet a férfi izzadságából és salakanyagaiból nyerték vissza, jottányit sem érdekelte. Érezte, ahogy végigömlik a testében, beárad a végtagjaiba, és olyan élettel tölti el, akár egy stimulánslöket.

Gondolatai azonnal kiélesedtek, és gyötrelmes rosszulléte is enyhült.

– Így már mindjárt más – szólt a nő. – így nem kell olyan közel hajolnom, hogy halljam, mit mondasz.

– Ez nem víz volt – jegyezte meg Kai a katona felé bökve, aki közben visszacsattintotta vállára az átlátszó műanyag csövet.

– Nem, nem az volt, de jobban érzed magad, nem igaz?

– Sokkal jobban – ismerte el Kai.

A nő félrebillentette a fejét, és tekintete végigfürkészte Kai arcát. Meglehetősen káprázatos szemek voltak, eredetiek és feltehetően in utero génszabottak. Kai augmentikus szemei egy electoo halovány körvonalait vették ki, épp csak a harmadik dermális réteg alatt, és önkéntelenül is kiélesítették. Az ismerős írott betűkkel rótt, dőlt C betűt ismerte fel, Kai pedig felnyögött, amint megérintette csuklója alját, ahol az electoot beültették.

– A Castana házból való vagy – mondta.

– Én vagyok a Castana ház – felelte a nő. – A nevem Aeliana Septmia Verduchina Castana.

– A patriarcha lánya – nyögte Kai.

– Valóban – mondta Aeliana, miközben felemelte frufruját, hogy felfedje a homloka közepén díszelgő, ékkövekkel kirakott kendőt, amely a harmadik szemét rejtette. – Te pedig házam szégyene vagy, Kai Zulane.

– Sosem akartam azzá lenni, domina – mondta Kai, és gyorsan elkapta tekintetét, hogy formális kereteknek megfelelően szóljon a nőhöz. Egy navigátor szemébe nézni egyet jelentett a halállal, és a Navis Nobilite Castana családjánál igencsak kiérdemelte ezt a sorsot.

– Nem azért jöttem, hogy megöljelek – folytatta Aeliana.

– Bár a Trón a tanúm, mennyi gondot oldanék meg ezzel. Azért vagyok itt, hogy egy második esélyt kínáljak neked. Azért jöttem, hogy lehetőséget adjak neked jóvátenni az Argó elvesztését és az atyám jóhírén esett, szinte bénító csorbát a Navigátorok Tanácsa előtt.

– Miért tennél ilyesmit?

– Mert nem kedvelem a pazarlást – felelte Aeliana. – Az általad okozott bajok ellenére tehetséges asztropata vagy, és szeretném visszanyerni azt a jelentős befektetést, amelyet atyám a házhoz hívásodra fordított.

– El tudod intézni, hogy elengedjenek innét? – kérdezte Kai.

Aeliana elmosolyodott, és megrázta a fejét, mintha egy kisded naiv kérdésén mulatna.

– A Navis Nobilite tagja vagyok – mondta. – Én szólok, a világ pedig hallgat.

– Még a Legio Custodes is?

– Még a praetoriánusok is – mondta Aeliana. – Feltéve, hogy kezeskedem róla, hogy soha nem térsz vissza a Terrára. Csekély fizetség azért, hogy véget vessünk ennek a... kellemetlenségnek, nem gondolod?

Kai bólintott. Hogy sosem látja többé szülőbolygóját, legkevésbé sem fizetség.

– És ki tudsz juttatni innen? – kérdezte.

– Ki, de előbb meg kell tenned nekem valamit.

– Micsodát? Megteszek bármit, domina – felelte Kai, és Aeliana keze után nyúlt.

Bőre selymesen sima volt, de mégis volt benne valami keménység, amely a bőr alatti haptikus beültetésekről árulkodott. Aeliana tekintete az övébe fúródott, és ismét csak mellbe vágta tökéletesen kerek íriszének világító zöldje.

– Azt akarom, hogy rám nézz, és felfogd, hogy a Castana ház nem tart téged felelősnek az Argón történtekért. Régi hajó volt, messze túl az előírt karbantartás időpontján. Geller-mező generátorainak szárnya sérülést szenvedett a Konor körüli aszteroidaövbe történt átlépéskor, és csak idő kérdése volt, mikor mondja fel a szolgálatot. Semmi köze sem volt hozzád.

– Üzenetet küldtem pont a leállás előtt – mondta Kai, olyan halkan, hogy ő maga sem volt benne biztos, hogy hangosan kimondta-e.

– Tessék?

– Transzban voltam – felelte Kai. Üzeneteket küldtem a Terrára, amikor a pajzsok leálltak. Rajtam keresztül jöttek be azok a... szörnyek... azok a lények, amik a Káoszban élnek. Lehet, hogy a pajzsok megrepedtek és bármikor leállhattak, de én voltam a pöröly, amely végül bezúzta őket. Az egész legénységet lemészárolták, és ez az én hibám!

Aeliana szorosan megragadta a kezeit, és egyenesen a szemébe nézett.

– Nem a te hibád volt – mondta. – A Káosz teremtményei veszélyesek, igen, de nem okolhatunk téged a történtekért. Láttam a hajóács jelentését a roncsról, ami előbukkant a hipertérből, és már az is csoda, hogy az Argó egyáltalán visszajutott a valós űrbe. Te és Roxanne voltatok, akik miatt egyáltalán hazatalált.

– Roxanne... – lehelte Kai. – Igen, ez volt a neve... emlékszem. Ismertük egymást. Mi lett vele?

– Jól van – mondta Aeliana, de Kai észlelte, hogy habozik a válaszadás előtt.

– Rövid lábadozást követően visszatért a feladataihoz. Ahogyan neked is tenned kell, de el kell mondanod az Őrzőknek, mit mondott neked Sarashina. Nincs rá semmi okod, hogy ne tedd; a szavamat adom, mint a Castana ház úrnője, hogy semmi bántódásod nem esik, akármilyen szavak hagyják is el a szádat.

Kai hátrahajtotta fejét, és a szobáját elöntő izzó fénybe bámult. Nem látta a világosság forrását, de a falak mégis visszavert fénytől ragyogtak. A szemcsés statikus zaj felerősödött, és immáron felismerte, mi volt valójában: egy sivatagi szél, ami egy dűnetenger völgyein és szurdokain süvít keresztül, és minden fuvallattal újjáalakítja a tájat.

– Nagyon jó – mondta. – Majdnem beugrottam.

Aeliana szorítása erősebbé vált, tökéletes csontozata pedig a másodperc törtrészéig megingott. De miután csalására fény derült, a fikció többi része egyre gyorsabb ütemben hullott szét, a cella falai pedig úgy dőltek le, akár egy olcsó színház foszlott háttere.

Helyüket átvette a Rub al Khali szívfájdítóan üres síksága, amely a világ végéig nyúlt. A páncélozott katonák elporladtak, akár a szélfútta homokszobrok, Kai pedig egy sziklaszirten találta magát, Arzashkun erődjét bámulva.

– Hol követtem el hibát? – kérdezte Hiriko adepta, akiről mostanra lepergett Aeliana álcája.

– Kezdetnek a szemekkel – mondta Kai. – A szemeidet sosem tudod megváltoztatni, és noha minden alkalommal elfelejtem, sosem tudod elrejteni őket.

– Ennyi?

– Nos, nem – felelte Kai. – Elkövettél egy másik hibát is.

– Ó, és mi volt az?

– Aeliana Castana egy vegytiszta ribanc volt – mondta Kai. – Sosem lett volna ilyen megértő olyasvalakivel, aki ilyen sokba került a házának.

Hiriko vállat vont.

– Ezt én is hallottam, de arra bazíroztam, hogy te sosem találkoztál vele.

– Nem is, de a szavak gyorsan terjednek.

Hiriko még mindig fogta a kezét, és most odahajolt hozzá. Bőrének olcsó, gyógynövényes szappant idéző illata volt, az egyszerű hétköznapiságától pedig Kai majdnem sírva fakadt. Ha tudott volna.

– Lényegtelen, hogy elhitted-e az álomtájat vagy sem – mondta Hiriko. – A szavak, amiket az ő szájával mondtam, semmivel sem kevésbé igazak. Nem a te hibád volt, ami az Argóval történt. Csak akkor tudsz elszakadni attól, ami itt tart, ha ezt elfogadod.

– Talán nem akarok elszakadni. Talán úgy érzem, megérdemlem a büntetést, pusztán azért, mert túléltem. Ez nem jutott eszedbe?

– Miért tennél valami ennyire önpusztítót? – kérdezte Hiriko. – Ez a fúrás napról napra öl meg. Ezt neked is tudnod kell.

Kai bólintott.

– Tudom.

– Akkor miért csinálod?

– Aniq Sarashina megígértette velem, hogy amit tudok, egy embernek, és csakis egynek árulom el.

– Kinek?

– Nem tudom – felelte Kai, majd felvett egy marék homokot, és hagyta, hogy ujjai között kiperegjen. A szél belekapott a lehulló szemcsékbe, és elrepítette őket a dűnék közé, hogy örökre belevesszenek a végtelen sivatagba. Kai elképzelte, hogy ő is egy szem, amelyet a meleg sirokkó elvisz, hogy örökre elveszítse, a megtalálás mindenreménye nélkül.

– Ennek semmi értelme – mondta Hiriko.

– Nem kell, hogy legyen – felelte Kai. – De az ígéret az ígéret.

– Itt akarsz meghalni?

Kai elgondolkozott a kérdésen, eltűnődött, hogy vajon tényleg a halál volt-e az, amire vágyott. Megszabadulni a rémálmoktól és a túlélése felett érzett állandó bűntudattól csodás lenne, de túlságosan gyáva volt ahhoz, hogy hagyja, hogy a halál ilyen könnyedén elragadja. Vagy netán az erő miatt küzdött egyre csak az életéért, és a lehetőségért, hogy értelmet adjon a megmenekülésének?

– Nem – mondta végül, ahogy rátalált a válasz. – Nem akarok itt meghalni.

– Az egyetlen módja, hogy életben maradj, ha elmondod nekem, amit Sarashina mondott neked – esküdözött Hiriko.

– Tévedsz – felelte Kai, nem tudva, mitől ilyen biztos ebben. – Át fogom adni, amit hallottam.

Hiriko a fejét csóválta.

– Saturnalia előbb öl meg.

A szivárgás vadul kavargott, de mégis mi másra számított a Bíbor Király érkezéséhez hasonló óriási pszichikus kitörés után? Maga Magnus manifesztálódott a Terrán, egy fél galaxisnyi távolságból, Evander Gregoras pedig még csak elképzelni sem tudta, milyen iszonyatos energiákat kellett mozgósítania egy ilyen mutatványhoz.

Hogy csinálta?

Magnus primarcha, ez igaz, de egy pszichikus tudományokban ennyire jártas isteni lénynek is kell, hogy legyenek korlátai. Gregoras egyetlen olyan pszichikus diszciplínát sem ismert, amelyik ilyen hatalmas távolságokba tudta volna teleportálni valakinek a fizikai testét, szóval hogy csinálta? A legendák szerint a cognoscynthek képesek voltak átjárókat nyitni téren és időn át, de még a legelvakultabb mesék is csak a bolygó egyik oldaláról a másikra való utazásról beszéltek. Ahhoz, hogy világok között járjanak át, a galaxis leghatalmasabb elméire lenne szükség...

Gregoras azt mondta Zulane-nak, hogy a cognoscynthek mind kihaltak, de lehetséges, hogy a Császár létrehozott egy újat Magnus formájában? Ez volt az az alak, akivel Zulane álmában találkozott?

De a Prosperóról a Terrára utazni!

Egy ilyen teljesítmény mögött hatalmas varázslat állhatott, és semmi jót nem jelentett a Birodalom számára, ha Magnus feltörte ezt a tiltott ajtót. Ahogyan azt Kai-nak is mondta, a császári dekrétum ilyen nyílt semmibevételének csakis egyetlen büntetése lehet.

A szivárgás légköri szuperciklonként üvöltött és izzott, több ezer traumatizált asztropata összegyűjtött víziójától és kikristályosodott rémálmától dühöngött. Több százan haltak meg a lökéshullámban, amely még mindig a bolygó éterében visszhangzott, és további százak soha nem nyerik vissza képességeiket. Ez bármilyen időpillanatban súlyos csapásnak minősült volna, de egy teljes körű polgárháború közepén egyenesen katasztrofális volt. A Látók Városa gyakorlatilag megvakult – Gregoras figyelmét nem kerülte el a helyzet iróniája, Dorn nagyúr azonban már kevésbé találta szórakoztatónak.

Nem kis feladat volt megszabadítani egy egész várost a rémálmoktól, a cryptaesthesianusok pedig újból elszenvedték mindazt, amin társaik már keresztülmentek. A súgókövek vörösbe borultak a testetlen vértől, majd szétfeszítették őket azok sivár látomásai és legsötétebb félelmei, akiket megmentettek a pszichikus túltöltődéstől. A kupola kristályszövedékéből induló fénykaszkád Gregorasra szivárogtatta fortéiméit, és akármennyire is igyekezett megacélozni magát izolációs rituálékkal és védő mantrákkal, így is sírva fakadt minden újabb rettenet láttán, amely a pszichikus törmelék párájából előtűnt.

Szereiteket látott darabokra tépve, rémálmokat tűkről és kúszó dolgokról. Álmokat elhagyatottságról, fájdalmas víziókat és elutasítástól való félelmeket. Látott gyermekkori traumákat, újraélte az elképzelt borzalmak megfoghatatlan fájdalmát. Mindez, és még megannyi gyötrelem úgy szivárgott a súgókövekből, mint genny a sebből. A Látók Városa csak úgy fog újra működni, ha a trauma utolsó morzsáját is kiseprik, és erre csak a cryptaesthesianusoknak volt meg a képessége.

Nemo Zhi-Meng személyesen bízta meg Gregorast azzal, hogy tisztítsa meg a várost az erőtől, amely a Primus Kórus elmetermében manifesztálódott.

– Tüntesd el a rémálmokat! – hangzott az egyszerű utasítás.

Mondani könnyű, teljesíteni nehéz.

Az Aniq Sarashinában tomboló hatalom, amely megsemmisítette a Primus Kórust, olyan iszonyú erővel rendelkezett, hogy bizonyos elemei utat találtak maguknak a Suttogó Torony kollektív pszichéjébe. Tervének végtelenül apró szilánkjai beleágyazódtak mindazok elméjébe, akik hallották sikoltó szirénénekét, a súgókövek pedig ezeket a szilánkokat szívták magukba.

Onnan pedig a cryptaesthesianusok árnyas birodalmába szivárgott.

Egy olyan elme számára, amely nem volt a galaxist átszövő titokzatos mintázatra hangolva, ezek a szilánkok mit sem jelentettek volna, csak véletlenszerű képeket, abszurd metaforákat és értelmetlen allegóriák hamis kuszaságát.

De Gregoras okosabb volt ennél, és minden iszonyatos képben, amit a szivárgásból kiemelt, felfedezte a mintázatra való apró utalásokat, mintha a galaxisszerte szétszóródott tébolyultak és próféták minden víziójukat és lázálmukat egyetlen, roppant sikolyba öntötték volna. A mintázat ott volt, pontosan előtte, és az egész felnőtt életében tanulmányozott rejtély kulcsa Kai Zulane agyába volt eltitkosítva.

Sarashina azt mondta, egy figyelmeztetést jött átadni, de kinek? És miféle figyelmeztetés lehet, amit nem jobb a legmagasabb tetőről a világba kiáltani, hanem helyette egy megtört telepata elméjébe kell rejteni?

Az igazság pontosan itt hevert, a torony asztropatáinak rémálmai közt, Gregoras pedig meg fogja találni. A Legio Custodes neurolocutorainak nem sikerült kitúrni Sarashina örökségét Zulane fejéből, de annak a titka, ami a Suttogó toronyba látogatott, itt lebegett a szivárgásban, efelől biztos volt.

Nincs szüksége másra, csak időre, hogy megtalálja.