El tudod képzelni, mit jelent megvakulni?

Igazán megvakulni, nem pusztán a fizikai látás elvesztése, vagy az éjszaka időleges sötétsége révén, hanem tökéletesen híján lenni minden érzékelésnek. Azt hiszik, engem erre kárhoztatnak azzal, hogy elvágják a kapcsolatomat a Hatalmas Óceánhoz, de ebbéli hitük betű szerinti gondolkodásra vall, és elárulja, hogy mit sem tudnak a Káosz valódi természetéről.

Itt van körülöttem, akármit higgyenek is fogvatartóim, de hagyom, hadd higgyék, hogy fájdalmat okoznak tompító-gallérjaikkal és pszi-rezisztens kristályokkal levédett falaikkal. Éreztem génatyám kataklizmikus érkezését a palota mélyén, és még mindig érzem a pusztulást, amely a nyomában végig-dübörgött a bolygón. Megérintettem a Bíbor Király elméjét, és láttam egy részét annak, amely ilyen elkeseredett tettre sarkallta.

Noha én magam Athanaeanus vagyok, a Corvidae jövendőmondása és a Pavoni hiúsága nem ismeretlenek előttem. Mint ahogy a Raptora vagy a Pyrae zsigeri művészete sem elérhetetlen számomra, noha ingerel az efféle vulgáris hatalmak használata. Az Ezer Fiak adeptusexemptusa megannyi dolognak mestere, és félelmetesebb ellenfél, mintsem azt az ittlévők közül bárki is felfogná.

De az ember jól teszi, ha ellenfelei előtt nem fedi fel valódi erejét.

Minden háború a megtévesztésről szól, és a háborúkat azok nyerik meg, akik a legjobban képesek elrejteni csapásaikat.

Hallom ketrecbe zárt fivéreim gondolatait, Asubha kordában tartott haragját, és ikertestvérének lázas dühét. Gythua zord mogorvasága kis adagokban szórakoztató, akárcsak az Argentus Kiron által komponált ingerlékeny kirohanások. Senki fontos nem hallja őket, de a haragja tökéletesítése iránti vágya nem ismer határokat.

Mindannyian a velük szemben elkövetett igazságtalanság miatt dühösek, egyikük sem érti, hogy sehogy máshogy nem történhetett volna. Tagore még mindig az elfogásunkra küldött, sértően kisméretű haderőn rágódik, de elaprózza haragját: az elfogóinkra, amiért egyáltalán értünk jöttek, az emberekre, akik megölték harcostársait, és légiójára, amiért elhagyta.

De legfőképp énrám, amiért nem figyelmeztettem őket.

Hogyan is magyarázhatnám el neki indokaimat, amikor én magam sem értem őket?

Nem a pszi-vadász szavai győztek meg arról, hogy félreálljak. Szavai éppoly jelentéktelenek számomra, akár a Káosztörmelékének random elmezaja. Inkább az álom kötötte meg a kezem, a jeges, kéken megvilágított kriptáról szóló álom miatt haboztam.

Álmomban fagyott katakombáit járom, és látom, hogy a földet üvegszerű csontok szilánkjai borítják. Több millió darab hever a macskaköveken, melyek törött síremlékekből ömlenek végtelen áradatként. Minden egyes szilánkot látok, mindegyik tükörfényesen csillog, és egy-egy emléket őriz üveges felszínébe vésve.

Egy hatalmas, vörös szem tükröződik a törött csontdarabokban.

Ismerem ezt a szemet. Jól ismerem, és egy borzalmas bűnről beszél nekem, bár még nem értem, amit mond.

Kies hely ez a kripta, amelyben járok, az időben megfagyott fáklyák fényében, lángjaik mozdulatlanok és élettelenek. A holtak körülvesznek, érzem, ahogy engem néznek. Vádjaik egy átok súlyával nehezednek rám, hogy az ősök egyik pejoratív kifejezésével éljek.

Noha ez itt a halál városa, ijesztően gyönyörű. Csuklyás kaszások és gyűlölködő angyalok ágaskodó szobrai szegélyezik a holtak roppant sugárútjait, legszilajabb arckifejezésükbe fagyva.

Valami elvillan a látóterem szélén, valami élénk színű ezen a morbid vidéken. Átcikázik a toronymagas, monolitszerű szobrok között, egy dögevő teremtmény, amely nem is lehetne itt. Felismerem csúcsos orrát és rozsdaszínű bundáját, füleinek és lábainak fekete szegélyét.

Canis Lupus, egy több ezer éve kihalt faj, és most mégis itt van.

Nem vagyok biologis, de valahonnét tudom, hogy ez a lény nem fog itt meghalni. A farkas árnyékként követ a csontzivataron át, minden perccel egyre közelebb és közelebb kerül, pedig karjaimat lóbálom, és véres szitkokat kiabálok felé. Miután belátom, hogy a farkast nem tudom eltántorítani magam mellől, fittyet hányok rá és arra figyelek, amerre lépteim visznek.

Egy szörnyetegszerű szobor elé, amely egy pillanattal ezelőtt még nem volt ott, de amely úgy emelkedik ki a tájból, akár hatalmas rakéta a silóból. Egy arctalan angyal szárnyas szobra, amelyet furcsa, alkonyfekete kőből formáztak. Széles vállairól csontpor hullik, és akkora lavinák zúdulnak el mellettem, amelyek egy terrai bolyt is maguk alá temethetnének. Mint a Magnus igéjébe beavatottak, én is ismerem a hatalmas, elementáris erők szimbolizmusát, és nagyon is jól értem a felemelkedés idejéről szóló kinyilatkoztatásukat.

Érzek valamit ebben a szoborban, valami gonoszt, amely a sima, kifejezéstelen arcán keresztül figyel.

Ahogy én tisztában vagyok az ő jelenlétével, úgy ő is az enyémmel.

A most felbukkant szobor feletti égbolt tompa fém- és aranytornyoktól csillog. Egy csillaghajó csüng mozdulatlanul efölött a városmauzóleum fölött. Eredeti, kék festése leégett róla, és csak hajómestere címerének gyöngyházfényű maradványa jelzi, hogy egykor a XIII. Légióhoz tartozott. A hajó nevét több száz méter magas betűkkel vésték a törzsébe, a cirkalmas írást Calth hajóudvaraiban kalapálták adamantiumtestébe.

Az Argó.

Ismerem ezt a hajót. Egy kísértetbárka, melyet rémálomba illő lények irdatlan förtelme belezett ki. Vöröspikkelyes bőr, olajos, fekete nyelvek, és szemek, amelyek visszavernek mindent, visszatükrözik az ember minden létező aljas gondolatát. Mindenki halott ezen a hajón, és haláluk mázsás súlyként nyomja annak a lelkét, aki egyre közelebb lopakszik.

Úgy hiszi, az ő hibája. Ezt olyan bizonyossággal tudom, amely éppoly rendíthetetlen, mint amilyen nevetséges. Mégis mit követhetett el, amivel ezt a hihetetlen hajót ilyen erőszakos halálra kárhoztatta?

A bizonyosság azonban ostoba dolog egy ilyen helyen, ahol az igazság és a hazugság egyetlen szemvillanás alatt szelheti át az űr temérdek szakadékját. A megfoghatatlant, az allegorikust és a fantazmagóriát tapodom, és mégis bizonyosságot sugallók. Az irónia nem kerüli el a figyelmemet.

Csak ekkor ébredek rá, hogy nem vagyok egyedül, mások is vannak itt velem.

Felismerem őket, és látom, hogy mind halottak. Leendő kísértetek. Távozásukról panaszkodnak, és megpróbálják leírni nekem haláluk körülményeit, de szavaik hagymázasak, és nem értem őket. Mindegyikük önszántából kitaszított és halott. Mindegyiküket csak általuk ismert okokból vágták le, legyen az becsület, büszkeség, hiúság vagy tudásszomj.

Mind nemes ok.

Hallgatom elveszett mantráikat, és teli torokból a ragyogó fénysugárhoz dalolom őket, amely a galaxis legtávolabbi sarkaiba is elér.

Az, akiről a Szem beszélt, itt van.