NYOLC

Ha nem a rend által?

De vedd el ezt

A fátyol átszakad

Álmok a Vörös Teremről

Aniq Sarashina napja rosszul indult. Hajnalban ébredt egy álom hátramaradt üledékével, amelyre ugyan nem emlékezett, de émelyítő, kavargó sajgással árasztotta el a gyomrát. Olyan érzés volt, mint a csillaghajó átlépése előtt tapasztalt rosszullét, csak sokkal tovább tartott. Az is nyugtalanította, hogy nem emlékezett az álomra. A vatic úrnőjének tökéletesen fel kellene tudnia idézni minden látomását, mert ki tudhatja, a jövő milyen nyomait rejtegetik?

A reggel további része tompa zavarodottságban telt, vaklátása elhomályosult, mintha sokat ivott vagy mentálisan felszabadító narkotikumokat szívott volna Nemóval. Napok óta nem vett magához a koffeinnél erősebb szert, így duplán igazságtalan volt, hogy ilyen elgyötörtnek érezze magát. Azóta, hogy elfoglalta helyét a Telepathica soraiban, Aniq Sarashina most először érezte igazán a szemei hiányát.

A klausztrofóbia nyomasztó érzése telepedett rá, miközben a reggelt a Látók Városában zajlott legfrissebb, vörösjelzésű kommünikék böngészésével töltötte. A Leszálló-zóna Mészárlását követően, ahogy egyre többen nevezték, a Birodalom fegyveres erői meginogtak, és még mindig próbáltak magukhoz térni, miközben a légiós expedíciók és a hadsereg csapatai próbálták rendezni csatasoraikat, és elkülöníteni a barátot az ellenségtől.

Az Isstvan V-ön elárult haderőkről szinte semmit sem tudtak.

Nem kaptak hírt a Hollógárdáról, amely egyre nagyobb nyomatékot adott az er kristályjósai által terjesztett meggondolatlan pletykának, miszerint Corax primarcha és légiója az utolsó szálig elpusztult. Állítólag a Szalamandrák néhány szétszóródott elemének sikerült eliszkolnia az Isstvan V-ről, de az erről szóló beszámolók legjobb esetben is harmadkézből származtak. Vulkan primarcha sorsa ismeretlen volt, de sokan attól tartottak, ő is odaveszett.

A Vasöklök gyakorlatilag mind odalettek, kétségbeesett századaik a szélrózsa minden irányába szóródtak szét primarchájuk halálát követően. Az árulás teljessége ellenére, Sarashina még mindig nehezen tudta felfogni, hogy egy primarcha meghalhat. De amilyen sokkoló volt Hórusz Lupercal árulásának híre, az ezt követő események egyik lehetetlent halmozták a másikra, míg a végén már bármi elképzelhető volt.

Rogal Dorn Suttogó Toronyba menesztett küldöttei válaszokat követeltek, de a kórusmester kevés konkrét információval szolgálhatott. Lázadó flották elvágták az ötödik bolygó menekülő útvonalait, és a rendszer minden szempontból olyan sötét volt, akár egy halott hold. Semmi sem jutott ki vagy be az Isstvan rendszerbe, sem információ, és legkevésbé lojalista harcosok.

És ami még rosszabb, az Isstvanon történt vereség megannyi gyáva bolygót és rendszert tüzelt fel Birodalom-szerte, hogy nyíltan a Hadúr mellé álljanak. Az árulás fájdalma és az elborzadt értetlenség megbénította a Birodalom válaszreakcióját erre a minősített hátba szúrásra, amikor a határozott cselekvésre nagyobb szükség lett volna, mint eddig bármikor.

Majd egy reménysugár. Egy üzenet az Isstvan rendszer pereméről.

Kusza volt és töredékes, de magán viselte a XVIII. Légió valamennyi synesthesia kódját.

A Szalamandrák.

Sarashina azonnal a Suttogó Torony leghatalmasabb elmetermébe sietett.

Abir Ibn Khaldun már a helyén volt, körülötte a Primus Kórussal. Csak az elhomályosított fénygömbök könnyed ragyogása világította be a termet, kazettás, páncélozott falai süketek voltak a helyiséget betöltő pszichikus fehér zajra.

A Primus Kórus kétezer asztropatája hevert testre szabott hevederekbe szíjazva, mindegyikük az Isstvan rendszer határvidékéről érkező üzenetet igyekezett megfejteni. Abir Ibn Khaldun a terem közepén ült, és a neki küldött, zavarba ejtő allegorikus fogalmakkal és kusza szimbolizmussal birkózott.

Sarashina rövid időre az övéhez kötötte az elméjét, de nem talált értelmet az ott látott képekben. Egy arany tóból ivó hegyi sárkány, egy több ezer kilométerre nyúló obszidiánsíkság repedéséből előbukkanó orchidea, egy lángoló kard, mely mozdulatlanul lebegett egy élettől és földrajzi képződményektől teljesen mentes világ felett. Egy közös lélek által összekötött ikrek, akik ellentétes irányba húznak.

Mit jelent bármelyik is ezek közül?

A Primus Kórus a Suttogó Torony legerősebb második soros pszijeiből állt, és általában nehézség nélkül hüvelyezte ki a galaxis túlsó végéből küldött üzeneteket is, de annak, amit most Ibn Khaldunnak küldtek, semmi értelme sem volt.

Egy kulturált és líraian mély hang szólalt meg a fejében.

+ Bevallom, tanácstalan vagyok, Sarashina úrnő.

+ Ahogyan jómagam is, Abir + felelte a nő.

+ Olyan, mintha az asztropata tébolyult lenne.

+ Ez nagyon is lehetséges, ki tudja, min mentek keresztül, hogy ezt az üzenetet eljuttassák hozzánk.

Eszébe jutott még valami.

+ Lehetséges, hogy az üzenetet eltérítették a felénk vezető útján?

+ Talán, de az efféle interferencia a legtöbb esetben egyértelműen látható. Ez az üzenet nem mutat erre utaló jeleket, úgy vélem, bármi is torzítja az üzenetet, az itt van a Terrán, de ötletem sincs, mi lehet.

+ Próbáld tovább. Dorn nagyúr jelentést vár.

Sarashina megszakította a kapcsolatot Ibn Khaldunnal. A férfinak minden csepp összpontosítására szüksége lesz, ha meg akarja fejteni ezt az üzenetet. A synesthesia megerősítette, hogy az üzenet a Szalamandrák légiójának egyik asztropatájától származott, de a személyazonosságán kívül semmi másnak nem volt értelme.

A nő felsóhajtott, szinuszaiban érezte egy lüktető fejfájás készülődését. A fejfájás cseppet sem volt szokatlan egy asztropata számára, kiváltképp egy megerőltető kapcsolat jelenlétében, de erről már most érezte, hogy pokoli lesz. Elméje hátsó részében egész nap valamiféle enyhe bosszúság bujkált, egy szüntelen, sivító zsongás, mint egy üvegpohár alá szorult elkeseredett bogár.

Nem ő volt az egyetlen, aki ezt érezte. Az egész torony pattanásig feszült, és nemcsak a túlhajszolt asztropaták. Még a Fekete Őrszemek is idegesek voltak, mintha a kimerült pszik látens idegessége valahogy átszivárgón volna sisakjaik pszi-pajzsán, és felszította volna agresszivitásukat. A csatát megelőző elnyújtott pillanatra hasonlított, ahol a feszültség az elviselhetetlenség határáig nyújtózik, hogy azután egyetlen lövés indítsa útjára az öldöklést.

A lojális légiók egyikével történt örömteli kapcsolatfelvétel ellenére Sarashina képtelen volt elhessegetni magától a gondolatot, hogy ez valami olyan iszonyatnak az előszele, amelynek a megértése túlmutat az ő képességein. Tudta, hogy melodramatizál. Végtére is a vatic előre látott volna egy ilyen léptékű eseményt. A jövőfürkészés tökéletlen diszciplína volt, de vajon elkerülhette volna látói figyelmét egy olyan rettenetes esemény érkezése, mint amitől félt?

Nem tudta, és ez mindennél jobban megijesztette.

Sarashina valami nedveset érzett a felső ajkán. Megtapogatta a bőrét, és ujjai ragacsosan váltak el tőle. Az orrából vér csörgött egyenletes patakban, Sarashina pedig apró nyögést hallatott, ahogy az ajkaival megízlelte.

– Jaj, ne – suttogta, miközben a fejében egyre gyűlő fájdalom a gyötrelem sistergő, forró dárdájaként lobbant agya homloklebenyébe.

Sarashina vaklátása úgy torzult el, mintha egy statikus zajjal teli pictert túl közel tartanának egy erős mágneshez, ő pedig megingott, ahogy elvesztette egyensúlyát. A világ eszeveszetten billegni kezdett, ő pedig a mozaikkal kirakott padlóra zuhant, miközben a pszichikus energia felfoghatatlan méretű áradata zúdult az elmeterembe.

A Bíbor Király érkezése kiváltotta kataklizma és az alagutakban rejlő aranykapu hatalmas pecsétjeinek feltörése úgy söpört végig a hegyeken, akár egy atomrobbanás lökéshulláma. A pszichikus erő szökőárja dühöngő zuhatagként viharzott fel a palota gyomrából, és megérintett minden elmét a bolygó felszínén.

A palota arany tornyai beleremegtek a lökésbe, és felbecsülhetetlen, pótolhatatlan szobrok buktak alá oszlopfőikről, ahogy a lökéshullám a hegyeket is alapjaiban rengette meg. A palota felett lebegő téboly, félelem és pánik ismét ordítva kelt életre, akár a dögvész újból felbukkanó hulláma.

Furkósbotokkal és téglákkal felfegyverkezett, eszeveszett csőcselék rontott neki az oszlopsoros palotáknak és csapott össze más csődületekkel, mindkét fél által megmagyarázhatatlan okokból. A márvánnyal burkolt főútvonalakon és aranyozott sétányokon vér folyt, a kivilágított galériákon őrület tombolt, és a téboly ült tort a világ felett.

És mégis, amilyen gyorsan kipattant, tetteik őrültsége hirtelen megviláglott a csőcselék előtt, és bűnbánóan iszkoltak el szem elől, hogy sebeiket nyalogassák, újonnan kélt veszteségeiket gyászolják, vagy elzárkózzanak a bosszútámadások elől. A pszichikus lökéshullámnak perceken belül vége szakadt, továbbállt a palota magas csúcsairól, és úgy gyűrűzött szét a bolygón, akár az ádázul terjedő pestis.

A világ sötét oldalán lévőket olyan rémálmok gyötörték, amelyhez hasonlókat az Öreg Éj legzordabb őrjáratai óta nem láttak. A világszerte alvók genetikai memóriájából előbuggyantak annak az iszonyatos időnek az emlékei, és véráztatta metropoliszokról, bolygószintű kihalásokról és a faj szolgasorsáról szóló álmokat okádtak rájuk.

A Terrán egész városok ébredtek sikoltva, és milliók haltak meg saját kezük által, ahogy elméjük darabokra hasadt egy ekkora pszichikus támadástól. Mások alapvetően megváltozott elmével tértek magukhoz, amely teljesen új emberekké formálta őket. Apák, feleségek és gyermekek felejtették el egymást, ahogy a mentális útvonalak törlődtek és újraíródtak olyan erőszakos módon, amely teljes családokat törölt ki a létezésből.

Azokon a helyeken, ahol az anyagi sík és az immatérium közötti határvonal elvékonyodott, manifesztálódott álmok és rémálmok kísértettek a vidéken. Fekete bundás, lángoló szemű farkasok ereszkedtek le a hegyek közül, és irtottak ki teljes közösségeket, és semmilyen fegyver nem fogott rajtuk. Teljes közösségek tűntek el, ahogy városaikat és váraikat elnyelte a Káoszenergiáinak katasztrofális túlcsordulása, nyomukban nem hagyva mást, csak kísértetiesen kiürült épületeket.

A Terra népe bolygószerte megszenvedte Magnus önhittségét, de visszatérésének rohamát sehol sem érezték jobban, mint a Látók Városában.

Sarashina elzárta elméjét a képességei elől, és feladta pszichikus védelmét, amint a nyers, zabolázatlan pszichikus erő kolosszális mennyisége úgy duzzadt fel a teremben, akár egy túltöltődő plazmareaktor a hűtőrendszer leállása előtti pillanatban. Érezte a hegyek felett bömbölő pszichikus szökőárt, a Káosz energiáinak förtelmes kiömlését, amely a palota szívéből szabadult el.

Még így is, hogy lecsatlakozott felsőbb hatalmáról, Sarashina ugyanúgy érezte, ahogy az elmeteremben csapdába esett sistergő pszichikus energia utat talál a Primus Kórus asztropatáin keresztül. Ötszázan haltak meg egy pillanat alatt, ahogy elméiket megfeketedett salakká gyalázta a túltöltött pszichikus energia fellobbanása.

A Primus Kórus egy emberként sikoltott, mindegyik tagja a lassú, izzó pszi-halál gyötrelmeit szenvedte el. Mivel tökéletesen tisztában voltak vele, hogy agyukat kiperzselik koponyájukból, az asztropaták sebzett állatokként bömböltek, miközben magasabb funkcióik elégtek, és megvadult autonóm rendszereik görcsökbe rántották és eltörték végtagjaikat és a gerincüket, koponyájuk pedig darabokra hullott, ahogy szó szerint halálra vergődték magukat.

Sarashina mentális védelme a Látók Városának legerősebbjei közé tartozott, de még ő is csak küszködve tudta visszatartani az ismeretlen támadást, többszintű pecsétjei védőgátként állták útját a hurrikánszerű hullámoknak. Beleibe csikaró fájdalom hasított, Sarashina pedig felordított.

Amikor a valóságok között húzódó áttetsző falat feltépték egy csillaghajó immatériummeghajtói, azt tíz fényéven belül minden pszi megérezte.

Ez most olyan érzés volt, mintha a hajtómű förtelmes szívéhez láncolták volna.

A fájdalom intenzív átlépéses fájdalom volt, de ezúttal minden ok nélkül.

Olyannak érződött, mintha maga a Terra készülne alábukni a Káosz immateriális szennyébe. Már a gondolat is nevetséges volt, de úgy hasított belé, mint repesz a puha bőrbe. Abban a pillanatban, hogy a gondolat testet öltött a fejében, Sarashina gyomrát átható émelygés rántotta össze. Felkiáltott és a hasához kapott, miközben forró epe és az előző éjjel sebtiben elfogyasztott vacsora félig emésztett maradványai robbantak elő a szájából savas hányás keretében.

A pszichikus energia forgataga örvénylett körülötte, és irdatlan, elementáris dühvel szaggatta a Primus Kórus elméit és testeit. Az asztropaták életfényei egymás után hunytak ki, olyan könnyedséggel, mintha egy ember oltogatná el a gyertyákat a ravatalozóban.

De a kórus nem könnyen és nem is csendben halt meg.

Sarashina megpróbálta kirekeszteni elméjéből a körülötte lévő asztropaták halálsikolyait, de ez lehetetlennek bizonyult egy ilyen egységes halálüvöltéssel szemben. Pusztuló emlékek, befejezetlenül hagyott életek és a borzalmas tudat, hogy minden, ami voltál, lassan, gyötrelmesen semmisül meg. A széteső agyad iszonyata, és hogy semmit sem tehetsz ellene. Minden, ellene felállított védelmed hiábavaló, minden mantra, amit valaha tanultál az ilyen támadások elhárítására, hasztalan.

Sarashina érzett mindent, minden érzelmet, minden rémületet, minden jottányi veszteséget és kétségbeesést. Elárasztotta és kínnal töltötte meg teste minden sejtjét. De miközben az asztropaták haldokoltak, mégis teljesítették utolsó kötelességüket. A pszichikus energia feltörő, gyilkos ragyogása a másodperc töredékéig elképzelhetetlen magasságokba lendítette hatalmukat, és ezzel utolsó, fényességes pillanatukra a galaxis történetének leghatalmasabb asztropatáivá tette őket.

Akár a tébolyultak és a próféták, a holtak és haldoklók egyre mélyebbre hatoltak a Káoszban rejlő végtelen tudás kútjába. Az egykor volt dolgok formáiig, és a még eljövendőkéig. Amit a Mars egyik radikális adeptusa a technológia révén igyekezett megzabolázni, azt most azon erő segítségével tárták fel, amely éppen megölte őket.

Egyszerre volt mámorító és zsibbasztó, mindent átható és halálos.

A Szalamandráktól érkező üzenet megsemmisült, daluk pszichikus kisülés mennydörgésével perzselte fel Abir Ibn Khaldunt. A Primus Kórus utolsó leheletével hihetetlen erejű energiák szabadultak fel, és öltöttek formát a pszichikus energia jelenésében, amely Ibn Khaldun utolsó sikolyából lövellt elő, és ezer nap fényével ragyogott a terem közepén.

Lehetetlen színek, az univerzum születésének elképzelhetetlen fénye, és minden dolgok tudása csüngött a terem közepén, akár egy neutroncsillag megfagyott kitörése. Még a látás képességével nem rendelkezők is látták volna csillámló szépségét, ha valami csoda folytán túlélték volna az immateriális energiák első lökéshullámát.

A kórus utolsó megmaradt tagjai sikítottak, amikor koponyatetőikből fénygejzírek szökkentek elő. A fény ordító förmedvényeket és rémálmokba illő aberrációkat sodort magával, amelyek eleven gazdáikon át égettek utat maguknak az anyagi univerzumba. Ezeknek az alaktalan sarjaknak a java része visszarettent az anyagi univerzum ellenséges környezetétől, de mások felfalták halódó fajtársaik villogó maradványait, és erősebbé váltak. Romlott fény koszos foltjaiban gyűltek össze, miközben Sarashina feltápászkodott a földről, és letörölte az álláról csörgő epét és hányadékot.

Kürtök és figyelmeztető csengők harsantak szerte a Látók Városában, és valahonnét a közelből puskalövéseket hallott. Nyilvánvalóan nem ez az elmeterem volt az egyetlen hely a Suttogó Toronyban, amely hasadásokat szenvedett el a valóság fátylán.

A káoszlények leereszkedtek az elmeterem felsőbb részeiről, és úgy gyűltek a lehetetlen fénygömb köré, ahol egykor Abir Ibn Khaldun ült, ahogy megfáradt utazók telepednek a tábortűzhöz. Egyikük sem jelentett fenyegetést a nő számára, túlságosan légies és gyenge szövedékből álltak, hogy aggodalmat keltsenek, de jelenlétük idevonzza a Fekete Őrszemeket. Már hallotta is, hogy a katonák az elmeterem zárjait döngetik, de nem törődött a zajjal, minden figyelmét a terem közepén lebegő, csillogó-villogó fényre összpontosította.

Úgy kavargott, akár egy folyékony drágakövekből gyúrt golyó, kék és fehér, és zöld és vörös és minden elképzelhető színben. Változékony és testetlen tömege egyszerre tűnt sűrűnek, akár egy fekete lyuk, és áttetszőnek, mint a pára. Sarashina hallotta varázslatos hatalmának szirénénekét, és érezte, hogy úgy vonzza, mint döglegyeket a romlott hús. A képek zavarba hozták, mivel nem a saját agyszüleményei voltak, hanem az egyesült energia mélyéből buggyantak elő.

Sarashina szerencsésnek mondhatta magát, amiért soha nem kellett elszenvednie a pszi-betegséget, de ekkora erővel szembesítve elméje úgy sajgott, mint egy hatalmától megfosztott növendék. Egész lényében vágyott rá, és minden megtett lépéssel, Sarashina egyre biztosabban tudta, hogy nem lesz képes ellenállni ennek a felfoghatatlan erőnek.

A terem közepén lebegett, a káoszlények szétváltak előtte, akár a Theatrica Imperialis függönye előadás előtt.

Érezte a vele kapcsolatban érzett oktalan éhségüket, esztelen vágyukat, hogy kiszipolyozzák belőle az esszenciáját. Egyetlen gondolatára kivert kutyákként rebbentek hátra. Sarashina mögött döngő robbanás hangzott fel, de őt már semmi más nem érdekelte, csak az előtte csillogó csodás fény.

Annyi mindent ígért ez a végtelen lehetőségek síkjára vezető ajtó.

Igazságot, tudást, hatalmat.

Erejének vatic aspektusa a tökéletesen világos jövő megismerésének lehetőségét látta. Ezzel a tudással felvértezve előre figyelmeztethetné a Császár seregeit, és kulcsfontosságú szerepet vállalhatna Hórusz Lupercal lázadásának eltiprásában. Egy lélegzetvételnyi idő alatt feltárulna előtte minden dolgok jövője.

Csak egy érintésébe kerül.

De mégis habozott, valahol az elemi ösztönök szintjén tudatában volt, hogy a Káoszban semmiben sem bízhat meg. A beleibe maró pszi-betegség erősödni kezdett, a káoszlények tisztátalan foszlányai pedig lidércfényekként örvénylettek körülötte. Akármilyen figyelmeztetéseket sikoltottak is elméje magasabb funkciói, muszáj volt megérintenie ezt a hatalmat, csak egy pillanatig érezni a teremtés szívében lüktető hőt.

Sarashina remegő ujjakkal nyúlt ki, és megérintette az immatérium nyers energiáját.

Azután felsikoltott, amikor meglátta a vörös termet, annak végtelen rettenetével együtt.