HUSZONKETTŐ

 

Megelevenedett történelem

A vér temploma

Egy méltó ellenfél

Az előtte álló harcos maga volt a megtestesült lehetetlenség. A fajtája már régen kihalt és eltűnt, az Egyesítés utolsó háborújában vágták le őket. Hősi áldozatuk gyanánt az életüket adták a Császár utolsó és legnagyobb diadaláért. De mégis itt állt, magasan és pompázatosán, félelmetesen és döbbenetesen. Arcának bőre szürke és halott, szemei vérvörösek, aurája szembántóan fényes. A jelenléte saját tömegvonzással bírt, magának követelt minden figyelmet és félelmet.

– Te vagy Babu Dhakal? – kérdezte Atharva, noha a kérdés felesleges volt.

– Persze hogy én – felelte a Viharúr.

Mintha Babu Dhakal és Ghota valamiféle erőteret bocsátottak volna ki, minden férfi, nő és gyermek a templom hátuljába menekült, és az arctalan szobor árnyékába kuporodtak. Atharva megpillantotta Kai-t egy szőke hajú nővel, aki a homlokán kék fejkendőt viselt. Azonnal látta, mi a nő, és majdnem elmosolyodott, amiért a sors egyszerre egy asztropatát és egy navigátort is küldött neki. Az univerzum kozmikus kirakósa valóban kezdte magát apránként felfedni előtte.

Tagore moccant mellette, és érezte túláradó haragját, amely minden percben kitöréssel fenyegetett. Subha és Asubha követték őrmesterüket, bár az ő harci dühük meg sem közelítette Tagore robbanékonyságát. Severiant nem érzékelte, és remélte, hogy neki már sikerült kijutnia a templomból.

– Megölted a Legiones Astartes egyik harcosát – mondta Tagore, szavait torokmélyi morgásként köpte Ghotára. – Ezért kitépem a szívedet.

Ghota elvigyorodott, kivillantva fogait.

– Egyszer már elvertelek, és újra megteszem, kiskutya.

Babu Dhakal felemelte kezét, hogy feltartsa Tagore haragját.

– Nem azért jöttem, hogy megküzdjek veletek, űrgárdisták – mondta. – Azért jöttem, hogy ajánljak nektek valamit. Készek vagytok meghallgatni?

A harcos váratlan szavai meglepték Atharvát. Nem érzékelt semmilyen tárgyalási szándékot Babu Dhakalban, de persze alig tudta pszichikus érzékeit ráirányítani anélkül, hogy túltöltődnének.

– Mit akarsz? – kérdezte olyan hangon, amely nem árulta el nyugtalanságát.

– Ezen az épületen kívül emberek várnak, akik meg akarnak ölni titeket – mondta Babu Dhakal.

– Ezt tudom – felelte Atharva, Babu Dhakal pedig felkacagott, de hangja nedves, állatias morajjá változott roncsolt torkában.

– Azért tudod, mert engedem, hogy tudd – mondta a harcos.

– Amint a térdemen kettétörtelek, őket is mind megölöm – ígérte Tagore.

– Legalább százan vannak, egy Custodes, egy kládgyilkos, és egy férfi, aki egy halálosabb dolgot tartogat, mint amivel bármelyik itteni harcos szembenézhetne.

– Egy fegyvert? – kérdezte Subha.

– Nem, az igazságot.

– Ki vagy te? – követelte Atharva. – Tudom, hogy a neved mit sem jelent. A „Babu” egyszerűen atyát jelent Bharat ősi nyelvén. És a Dhakal? Az pusztán egy régió az itteni hegyek között. Szóval ki vagy te?

– Az évek során megannyi nevem volt – felelte Babu Dhakal –, de te nem erre gondoltál, igaz? Nem, te a valódi nevemet akarod, amelyet azokban a csatákban viseltem, amelyekben ezt a világot elnyertük.

– Igen – felelte Atharva.

– Nos, rendben, mivel alkudni jöttem, felajánlom neked a nevem a jószándékom jeleként. A halandó nevemre már nem emlékszem, de amikor a húsom újjászületett ebben az új formában, Arik Taranisnak neveztek.

A névnek súlya volt, egy némító csengés, amelynek történelmi rezonanciája ellopta a Világfalók haragját, és ledöbbentette Atharvát. Nem akadt köztük senki, aki ne ismerte volna ezt a nevet, a csatákat, amelyeket megnyert, az ellenfeleket, akiket levágott, és az elképesztő dicsőséget, amelyet kiharcolt.

– Te vagy a Villámhordozó? – kérdezte Tagore.

– Ezt a címet Urartu királyságában, az Ararat csúcsain vívott csata után kaptam – felelte Babu Dhakal. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy a magasba emeljem a Villám Lobogóját az Egyesítés kihirdetésénél.

Atharva alig hitt a szemének. Ez a harcos maga volt a megelevenedett történelem: Gaduaré Bajnoka, az Utolsó Lovas, Scandia Hentese, a Tróngyilkos...

Ezek és a harcos további száz másik dicsőséges harci tette pergett át Atharva emlékezetén, amelyek végül ennek a legendás hősnek a halálával értek véget egy egykor elárasztott hegy csúcsán.

– A történelem azt állítja, halott vagy – szólt Atharva.

– Belehaltál a sebeidbe, miután kitűzted a zászlót. Te és valamennyi harcosod elestetek a csatában.

– Okos embernek látszol – mondta Babu Dhakal.

– Tudnod kellene, hogy a történelmet nem szabad szó szerint értelmezni. Az efféle mesék az egyetlen túlélő szájából származnak, és a Császárnak nem válna hasznára, ha osztoznia kellene másokkal a győzelmében. Miféle dicsőség van abban, ha egy megállíthatatlan sereggel a hátad mögött hódítod meg a világot? Ahhoz, hogy legendákat szülj, saját kezűleg kell megnyerned azt a háborút, és nem maradhat életben senki, aki megcáfolhatná a beszámolódat.

– Vannak még hozzád hasonlók? – kérdezte Subha.

Babu Dhakal vállat vont.

– Talán mások is megúszták a selejtezést, talán nem. Ha így történt is, mostanra halottak, saját elavulásuk áldozatai. A mi testünket egy világ elnyerésére tervezték, de nem egy galaxis meghódítására, mint a tiéteket.

Atharva hallgatta Babu Dhakal szavait, és elámult a keserűség minden hiányától. Ha igaz volt mindaz, amit a harcos mondott, akkor őt és a fajtáját a Császár félredobta a Legiones Astartes génmintáiért. Babu Dhakal azonban látszólag mégsem hordozott ellenérzést teremtőjével szemben annak förtelmes árulásáért.

– Szóval hogy lehet, hogy még mindig életben vagy? – kérdezte Atharva, aki kezdte gyanítani, mit akarhat tőlük Babu Dhakal.

– Én okos ember vagyok – felelte a harcos. – A háború évei alatt megtanultam a teremtőmtől mindent, amit csak tudtam, és sokat megtudtam ősi tudományáról. Ahhoz nem eleget, hogy megállítsam leromlásomat, de ahhoz eleget, hogy kapaszkodhassak az életbe, amíg a szerencse rám mosolyog.

– Beszélj érthetően – utasította Tagore. – Mit akarsz tőlünk?

Babu Dhakal felemelte jobb karját, és Atharva egy dobozra hasonlító készüléket vett észre a jobb alkarvédője lemezeire erősítve. Nem rendelkezett a légiós apotekáriumok által használt készülékek eleganciájával, de félreismerhetetlenül egy reduktor volt. A narthecium mellett ez képezte az apotekáriusok harci felszerelésének egy létfontosságú darabját.

A narthecium a sérülteket gyógyította, a reduktor azonban a holtakhoz kellett.

Az egyetlen célja az elesett űrgárdisták génmagjának kinyerése volt.

– Azt akarom, hogy segítsetek életben maradnom – mondta Babu Dhakal.

Kai döbbenetet látott Atharva auráján, de még mielőtt az űrgárdista válaszolhatott volna, a templom tetejét robbanássorozat rázta meg, amelyek nyomán fagerendák és vakolatdarabok lángoló zuhataga ömlött le az alsó szintre.

– Vigyázz! – kiáltotta Kai, ahogy egy darab égő szarufa pontosan előtte csapódott a földbe, és maga alá temetett egy férfit. Ő és Roxanne pánikba esve hátráltak el az aláhulló romok elől, miközben fekete páncélos férfiak ereszkedtek köteleken a templomba a dörgő fénygránátok nyomdokain.

A templom kapuin túlról nehézpáncélosok torokhangú robaja és automata fegyverek ropogása hallatszott. A kanyonfalba csapódó, nagy kaliberű töltények kemény visszhangjai közé rémült emberek sikolyai vegyültek.

– Hasra! – kiáltotta Kai, amint az egyik katona eleresztett egy sorozatot a fegyveréből. A golyók felszaggatták a padsorokat, és belemartak a márványfalakba. Kai a padlóra rántotta Roxanne-t, és elvonszolta a katona elől, de a sikoltozó emberek eltorlaszoltak minden, a felfordult padokon át vezető menekülőutat. Egy ember Kai előtt rogyott térdre, egy lézerlövedék lyukat ütött a mellkasába, és leperzselte a fejét.

– Mi folyik itt? – kiáltotta Roxanne, aki éppen a villanógránátok szellemképeit igyekezett kipislogni a szeméből, és a fejét védte a rájuk potyogó márványdaraboktól.

– Azok Fekete Őrszemek – mondta Kai. – Értem jöttek.

Megkísérelte elmeérzékeit a közvetlen környezetén túlra vetíteni, de összerezzent minden felugató puskaropogásra és a gránátrobbanások szédítő robajára. A templomban egyre terjengő füstfellegek kéltek, de a látást akadályozó tényezők nem hátráltatták egy asztropata vaklátását. Harcosokat látott a templomba áramlani, akik könyörtelen hatékonysággal lőttek agyon minden eléjük kerülőt.

Katonák egy tökéletes összhangban mozgó csoportja tartott feléjük, de amint az egyikük figyelmeztetésként felkiáltott, egy törött oltalmazó-dárdát forgató hatalmas harcos jelent meg közöttük. Tagore három embert mészárolt le ugyanennyi ütéssel, másik kettőt pedig kibelezett, mielőtt a többiek egyáltalán felocsúdtak volna, újabb kettő halt meg beroppant koponyával, és még egy törött nyakkal.

Subha az őrmestere oldalán harcolt, és mesterkéletlen tombolással ölve igyekezett lemásolni Tagore dühödt pusztítását. Kai elfordította a tekintetét, és most Asubhát látta, aki kísértetként suhant át a sűrű füst felhőin. Testvérével ellentétben Asubha módszeresen ölt, kifinomult pontossággal válogatta meg célpontjait. Egy energiafegyverrel felszerelkezett Fekete Őrszem halt meg elsőként, azután egy másik egy plazmafegyverrel. Asubha áldozatainak egyértelmű rangsora volt, módszeressége éles ellentétben állt fivére látszólag véletlenszerű támadásaival.

Újabb alakok mozdultak a pszichikus fények zavarba ejtő lángjai között. Az erőszak vöröse éppoly sűrűn ülte meg a levegőt, mint a gránátok füstje, és egyre nehezebb volt felismerni bárkit is a küzdő katonákat magával ragadó lüktető haragban.

Egy sereg figura izzott a bíbor ködben, olyanok, akiknek energiáját és vitalitását nem halványította és nem érintette az elszabadult erőszak. Az egyikről tudta, hogy Atharva az, a másik kettő pedig Babu Dhakal és a hadnagya. Pszichikus energia vakító sugarai robbantak elő Atharvából, és egy tucat katona lelte halálát az immatériumból előszólított tűzben. Babu Dhakal fürgében mozgott bárkinél, akit Kai életében látott, úgy siklott át a csata forgatagán, mintha egyszerűen akarattal repítette volna magát egyik helyről a másikra. Amikor rátámadtak, erőfeszítés nélkül ölt, de ha békén hagyták, viszonozta a szívességet, és életben hagyta őket.

A ropogó sorozatok nem szűntek, és a templom hívőinek mészárosai nem válogattak. Kai és Roxanne négykézláb másztak vissza a templom hátuljába, feltépett testeken és felborult padokon kapaszkodtak át kétségbeesett menekülésük közben. Kai átnézett a válla felett, ahogy egy fényes páncélt viselő óriás lépett a templomba. Míg a többieket bíbor és arany vette körül, az ő aurája tiszta, halálos ezüstben ragyogott. Kai egész testében megremegett, amint megérezte Saturnalia veszedelmes, rendíthetetlen elszántságát.

Többen érkeztek vele, akik az Őrzőnél kisebbek voltak, de semmivel sem kevésbé fényesek vagy veszélyesek. Kai gyomra felkavarodott, amint hirtelen megérezte valami förtelmesnek a jelenlétét, valaminek, amitől eszébe jutott minden szégyenteljes tett, ami valaha is a szívét nyomta. Kai megállt mászás közben, és a halántékára szorította a kezeit, amint egész teste remegni kezdett a felfoghatatlan rémülettől. Nem érzékelt semmit, ami megmagyarázta volna ezt az érzést, de ösztönösen összegömbölyödött, ahogy a szín és az élet kifakult a világból.

– Kai! – kiáltotta Roxanne, távolinak tűnő hangon.

– Merre vagy?

A neve említésére egy kisebb ember Saturnalia közelében megperdült, és előhúzott egy pengét, amelyet a legtisztább fény ölelt körül, amelyet Kai valaha látott.

– Kai Zulane! – kiáltotta Saturnalia. – Lépj elő!

Válaszként két alak suhant át a vörös párán, ádáz fény és düh ikerfoltjai, amelyek tündöklése felért Saturnaliáéval. De míg a Custodes egy kontrollált láng volt, ezek úgy lobogtak, akár a merikai síkságokon végigsöprő tűzvészek a hosszú, száraz nyarakon. Subha és Asubha együtt támadtak Saturnaliára, a tombolás és a higgadtság tökéletes kombinációjaként néztek szembe egy ilyen fegyelmezett harcossal.

Kai visszanyelte émelygését, amint a kardforgató biztos és fürge léptekkel egyre mélyebbre hatolt a templomba. Nem törődött a Világfalók és Saturnalia között dúló csatával. Ő Kai-ért jött, és úgy tűnt, elkeseredetten próbálta mindenki más előtt elérni. Kai öklendezett és az oldalára fordult. El kellett tűnnie, de hová? A Fekete Őrszemek puskalövésekkel árasztották el a templomot, ahogy a Kitaszított Holtakkal küzdöttek. Kai elvesztette szem elől eddigi védelmezőit, és most megbánta abbéli vágyát, hogy megszökjön előlük.

Kai mély levegőt vett, és guggolásba lökte magát. Követte Roxanne jelenlétének borostyán fényét. Egy kéz megragadta a vállánál fogva, és ő megpróbálta lerázni magáról, de a szorítás nem engedett. Kai-t talpra rántották, és szemtől szemben találta magát egy fehér fénnyel világító kardot markoló harcossal.

Hallott egy másik embert is a harcos mellett, de utóbbi teljesen láthatatlan volt vaklátása számára. A borzongató viszolygás, amelyet érzett, elárulta Kai-nak, hogy van ott valami, de nemcsak az élet hiányát érzékelte, hanem egy jelenlétet, amely aktívan taszította az életet. Akármi is volt, a világ színe teljességgel hiányzott belőle, és Kai végre megértette a csontja velejéig hatoló félelmet, ahogy vaklátása pislákolni kezdett, majd kérlelhetetlenül elsötétedett.

– Pária... – lehelte.

A kardforgató röviden meghajolt felé, a gesztus olyan nevetségesen hatott a mészárlás közepette, hogy Kai majdnem felkacagott.

– Yasu Nagasena vagyok, és te velem jössz – mondta, a szavakat artikuláltan és pontosan ejtve.

Kai mellett óriási árnyék mozdult a fény és füst ködében. Noha vaklátása gyakorlatilag kialudt, azonnal felismerte az árnyék fémes ízét.

– Nem – mondta Tagore, lavinához hasonló morgással.

– Nem megy.

Roxanne semmit sem látott. Szemei könnyeztek, a torka pedig kiszáradt. A maró füstfelhők egyméteres távolságon túl mindent elfedtek, de akkor is tovább mászott, mert még mindig jobb volt, mint egy helyben maradni. Elvesztette Kai-t, de nem mert visszanézni. A puskalövések ropogása és a lézertűz süvítése ijesztő volt, de közel sem annyira, mint a testek puhasága, amelyeken menekülés közben át kellett másznia.

Arcán könnyek csorogtak, részben a gránátok füstjétől, de leginkább a halottakért, akik mostanra betöltötték a templomot. Ez az ő népe volt, és most lemészárolták őket. A templomon kívülről még nagyobb lövegek zaját hallotta, és tudta, hogy a kanyonban összegyűltek is mind odavesztek.

Egy kéz nyúlt ki érte, ő pedig felordított, amint a karjához ért. Megragadta a kézfejet, de elengedte, amikor látta, hogy a férfi, akihez tartozott, már nem él. Mellkasát és hasát vér mocskolta, markoló ujjai pedig lehanyatlottak, amint átmászott felette. Azért hitte, hogy megmozdult, mert a tetőről törmelék zuhogott a kézre.

Ez az egész értelmetlen volt, az ártatlanok nyakló nélküli gyilkolása egyetlen ember miatt.

Nem értette azok mentalitását, akik képesek a saját embereiket megölni egy valamiféle nagyobb jó utáni hiábavaló hajszában. Hát nem fogják fel, hogy a tulajdon polgáraik meggyilkolásával saját magukból is megölnek egy darabot?

A füstben nyílt résen át Roxanne rövid időre megpillantotta a templomot elnyelő ádáz felfordulást. A katonák, akiket Kai Fekete Őrszemeknek nevezett, még mindig az űrgárdistákkal küzdöttek, és kemény árat fizettek a győzelemért. Már most is több tucatnyian hevertek holtan. A légiósok öldöklése minden részletre kiterjedően alapos volt.

A templom közepén egy harcos a testére szíjazott bíbor páncéllemezekben kék tűz és villámívek sistergő nyalábjaival gyilkolta támadóit. A lézertűz visszavert fényként hajlott el körülötte, a szilárd lövedékek pedig egy méterre a testétől csapódtak valamilyen láthatatlan falba.

A körülötte harcoló Fekete Őrszemek máglyákként égtek vagy fortyogó vér gejzírjeivé robbantak. A férfi szemében őrület lángolt, acsarkodó vágy, hogy évtizedes frusztrációját kitölthesse azokon, akik valódi természete elrejtésére kényszerítették. Roxanne még sosem találkozott az Ezer Fiak harcosaival, és látván az élvezetet, amelyet ez a férfi érzett a bosszúja beteljesítése felett, nem is akart többel.

– Roxanne! – kiáltotta egy hang a zűrzavaron át. – Erre! Gyorsan!

A lány lebukott, amint egy lézersorozat lyukakat ütött mellette a kőbe. A füstben hunyorogva meglátta Mayát és két gyermekét, akik egy leomlott kőtömbök és tetőgerendák alkotta, összetákolt erőd mögött húzták meg magukat. Maya odaintette, Roxanne pedig a törött burkolólapokon át felé botladozott.

– Ide, gyermek – mondta Maya, és berántotta ad hoc menedékük viszonylagos védelmébe, a Szabad Angyal lábánál.

– Maya – szólt Roxanne, és szorosan megölelte a nőt.

Arik és legkisebb fia, egy kócos hajú gyerek, akinek a nevét sosem tudta meg, a kezükbe temetett fejjel feküdtek, és zokogtak a körülöttük elszabadult vérontás miatt.

– Mi történik? – kérdezte Maya, aki látható erőfeszítések árán tartotta vissza saját könnyeit.

– Mindannyiunkat meg fognak ölni – mondta Roxanne gondolkodás nélkül. – Innét senki sem kerül ki élve.

– Ne mondd ezt, Roxanne kisasszony – kérlelte Maya.

– A fiaim… nekem már csak ők maradtak. Ez csakis tévedés lehet! A fiaimat nem bántanák!

Roxanne nem tudta megmondani, hogy ez kérdés volt-e, és egyszerűen csak megrázta a fejét.

– Nem, nem bántanák – mondta, és Maya olyan megkönnyebbült pillantást vetett Roxanne-ra, hogy ő remélte, a katonák nem fogják egyhamar meghazudtolni. Noha itt nagyobb biztonságban volt, mint a nyílt színen, Roxanne mohó tekinteteket érzett magán, mintha egy veszélyes bestia készülne rávetni magát.

Félelmében megperdült, de nem látott semmit.

A rettegés forró lökése azonban nem hagyta békén, és felnézett a Szabad Angyal sima arcára. A szobor üres feje mintha érdeklődve nézegette volna, és Roxanne megcsóválta fejét a furcsa gondolatra. Felnyúlt kinyújtott ujjaival, és a termetes szobor mintha lehajolt volna felé. A csatazaj eltompult, Roxanne ajkai pedig lágy sóhajra nyíltak, amint egy sápadt arc körvonalai derengtek fel előtte a polírozott nefrit végtelen mélységéből.

Roxanne feltérdelt, vonzotta annak a lehetetlen arcnak a delejes varázsa.

– Megőrültél? – sziszegte Maya, aki megragadta a köpönyegét, és visszarántotta a padlóra. A csata fülsiketítő crescendója ismét felcsendült, és amikor Roxanne ismét felpillantott a Szabad Angyalra, a sápadt arc már eltűnt.

– Azt akarod, hogy ellőjék azt a csinos fejedet? – dörrent rá Maya.

Roxanne megrázta a fejét, és Maya mellé húzta magát. Amaz testes, anyáskodó asszony volt, és Roxanne már a közelségétől is nagyobb biztonságban érezte magát. Látta, amint Arik újra és újra megforgatja ujja körül az ezüstgyűrűt.

– Meg fognak ölni bennünket – mondta Arik, és noha csak suttogott, a szavak a mögöttük rejlő egyszerű vágy élével röppentek Roxanne fülébe. – Kérlek, segíts, kérlek, segíts!

Egy alak mozdult a kavargó ködben, Roxanne pedig felkapott egy hegyes végű, törött paddarabot. Nem volt valami nagy fegyver, de csak ez jutott.

Megörült, amikor Palladis Novandio bukkant elő a füstből, arcán ráfröccsent vérrel és patakzó könnyekkel. Úgy imbolygott, mint aki részeg, és Roxanne félelme haragnak adta át a helyét, amint végignézte mindennek a pusztulását.

– Palladis! – kiáltotta, a férfi pedig kétségbeesett megkönnyebbüléssel fordult felé. – Ide!

– Roxanne... – zokogta a férfi, majd felé bukdácsolt és összerogyott, épp, amikor odaért. A karjaiba zuhant, és a nő érezte zakatoló szívverését. A vállába temetkezve zokogott, és szorosan ölelte, miközben körülöttük folytatódott a mészárlás.

– Kudarcot vallottam – mondta. – Sosem volt elég... Nem tudtam távol tartani, és ezért most mindenkinek szenvednie kell.

Roxanne hevenyészett barikádjuk mögé vonszolta, a férfi pedig felnézett a Szabad Angyalra.

– Miért? – követelte az arctalan szobortól. – Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a kedvedben járjak! Miért kell elragadnod ezeket az embereket? Miért? Vigyél inkább engem, vigyél engem, és hagyd őket életben! Újra látlak, szerelmem! Drága fiaim, apa nemsokára újra lát titeket!

Palladis felállt, úgy ordított a szoborral, vádló és számonkérő szavakat.

– Vigyél engem, te rohadék!

Roxanne csendre akarta inteni, de tudta, hogy semmivel sem tudja útját állni a lelke mélyéről feltörő, szívet tépő áradatnak.

– Vigyél engem! – zokogta Palladis térdre roskadva.

– Kérlek!

– Menj! – szól a harcos, akit Nagasena Tagoreként ismer, Kai Zulane pedig elinal. Kartono egy szívdobbanás múlva a nyomában lesz, így Nagasena elengedi. Minden koncentrációjára szüksége lesz az előtte álló csatához. Tagore vad, halálos ellenfél, de Nagasena tudja, hogy meg kell küzdenie vele. A becsület így kívánja, és ha ez az utolsó dicső tett, amit ebből a vadászatból még megmenthet, akkor ezzel megelégszik.

Tagore egy hosszú, széles pengéjű lándzsahegyet forgat. Nagasena felismeri benne a törött oltalmazó-dárdát, és remélte, hogy a penge már nem energetizált. Nagasena harci állásba ereszkedik, és kardját a feje fölé emeli, hegyével Tagore szívére célozva.

– Azt hiszed, elbírsz velem, kisember? – kérdezi Tagore, szemében gyilkos izzással.

Nagasena nem felel, szemei a Világfaló hatalmas termetét pásztázzák gyenge pont, régi sérülés után kutatva, amely révén előnyre tehetne szert: egy golyónyom az oldalán, és egy sárgásfekete zúzódás nyoma, amelyik az Antiochnál talált holtak páncélja alól kígyózik elő.

– Eltöröm azt a kis tűszáladat, azután letépem a fejed – ígéri Tagore, és Nagasena tudja, hogy az űrgárdista nagyon is képes beváltani az efféle fenyegetéseket.

Tagore figyelmeztetés nélkül támad, és lesújt a pengéjével. A csapás elvetemült, de kiszámított is egyben. Nagasena elhajol és kitör a Shoujikivel, szurkálódó döfést mérve Tagore alkarjára. A riposztot éppen sikerül hárítania az óriásnak, és Nagasena megszédül az űrgárdista ütésének iszonyatos erejétől. Már harcolt a Legiones Astartes harcosai ellen a kiképzőketrecekben, bár soha nem igazi fegyverrel és soha nem sikerrel. Ebben a csatában szerencséje lesz, ha néhány másodpercig életben marad.

Tagore félelemként értelmezi habozását, és elvigyorodik.

Körbetáncolják egymást döfések, vágások és riposztok mozdulataival, minden csapásukkal a másik képességét mérik fel. Minden őrjöngése ellenére Tagore remek harcos és értő kardforgató, de amit képességeiben hiányt szenved, azt elszántsággal és engesztelhetetlen vadsággal pótolja. Minden támadását, az elsőtől az utolsóig, pontosan ugyanazzal az erővel és szenvedéllyel hajtja végre. Nagasena elkerüli a legerősebb csapásokat, másokat kivéd, és megindítja a sajátjait, amikor tudja. Pengemunkája kifinomultabb Tagoréénál, de olyan eltérő harcmodorban képezték őket, hogy mindkét harcosnak nehezére esik a másik fölé kerekedni.

– Jó vagy, kisember – mondja Tagore. – Azt hittem, mostanra halott leszel.

– Meg fogod látni, hogy tele vagyok meglepetésekkel – feleli Nagasena.

– Akkor is meg foglak ölni – ígéri Tagore, amint Nagasena megperdül és alacsony döfések és magas vágások szédítő sorozatát zúdítja rá. Tagore néhányat hárít, mások elől elhajol, és párat beenged. Páncélja horpadt és törött, de Nagasena nem egy kegyelemdöfésre játszik. Helyette támadásaival a Tagore oldalán tátongó, golyó ütötte lyuk felé tendál.

Ahogy a Világfaló jobbra hajol, Nagasena meglátja a lehetőséget, és alacsonyan perdülve kerüli el az oltalmazódárda lefejező csapását. Kardját minden erejével előredöfi, és a pengét Tagore oldalának varas sebébe mártja. A fém kemény húst és csontot ér, de Nagasena kihasználja saját lendületét és Tagore előre irányuló mozgását, hogy a hegyet mélyen ellenfele testébe lökje.

Tagore felmordul, ahogy Nagasena kardja a hátából bukkan elő. Szemei kitágulnak a fájdalomtól, és a koponyájába csavarozott fémlapok felrecsegnek az energiától, ahogy fájdalomcsillapítókkal igyekeznek elnyomni a Nagasena ejtette seb kínjait. Nagasena megcsavarja pengéjét, hogy kiszabadítsa az űrgárdista testéből, de amaz mélyebben fúródott bele, mintsem ereje lenne kirántani. Túl sokáig időzik ezen erőlködve, és egy ököl vágódik visszakezes csapásból a vállának.

Shoujiki kicsúszik a markából, és a földre zuhan.

Nagasena megmarkolja a vállát, tudja, hogy legalább egy csontja eltört. Az oldalára fordul, amint Tagore lába pont oda tapos, ahol az imént feküdt, olyan gyorsan mozog, amennyire csak tud, hogy elkerülje a Világfaló gyilkos csapásait. Sietségében nem veszi észre egy törött tetőgerenda kiálló hasábját, és megbotlik, ahogy a lába elakad benne.

Nagasenának sikerül talpon maradnia, de pillanatnyi figyelmetlensége épp az a rés, amire Tagorénak szüksége van. Az oltalmazó-dárda kiszúr, és ugyanúgy hasít Nagasena sérült vállába, ahogy az ő találata hatolt Tagoréba. A lándzsahegy simán kettétöri Nagasena kulcscsontját, és elszakítja az izmait a csontokhoz erősítő inakat. Pontos találat, szöges ellentétben a Tagore szemeiben lobogó haraggal, és Nagasena újfent rádöbben, hogy alábecsülte a Világfalót.

Nagasena felemelkedik a földről, és horogra akadt gilisztaként lengedezik ellenfele előtt. Tagore rávigyorog, és szabad kezével Nagasena nyakáért nyúl.

– Megmondtam, hogy megöllek – mondja Tagore. – És amiről azt mondom, hogy megölöm, azt meg is ölöm.

Nagasena nem szól semmit. Túlságosan nagy a fájdalom, és semmi olyat nem tud mondani, amivel megmenthetné az életét.

Tagore szabad keze kinyúl, vaskos ujjai pedig Nagasena nyaka köré kulcsolódnak, könnyedén átérik a torkát. Nem kell több, csak egyetlen szorítás, és csigolyái porrá omlanak, a légcsöve beroppan, és életének törékeny fonala elszakad.

De a gyilkos szorítás sosem érkezik meg.

Kékesfehér fény vakító sugara villan el Nagasena mellett, a hője még a köpönyege alatt is égeti a bőrét. Egy pillanatra elvakítja, de azután vér nedves csorgását hallja egy megtört testből, és megérzi a megperzselt emberi hús zamatos, émelyítő bűzét. Ahogy látása a villanást követően kitisztul, érzékeli, hogy Tagorét kizsigerelte egy valamilyen plazmafegyverből közvetlen közelről leadott gyilkos lövés.

Tagore térdre rogyik, testét egy tátongó kráter égeti át. Arcát olyan gyötrelem torzítja el, amit még a Legiones Astartes kiképzése és genetikája sem képes elviselni. Nagasena körüli szorítása meglazul, majd az oldalára zuhan és a hátára fordul, ahogy teste még mindig küzd az életben tartásáért.

Nagasena tudja, hogy ezt a csatát el fogja veszíteni.

Tagore fájdalmas grimasszal kihúzza a testéből Shoujikit. A penge ragad a vértől, és ő tisztelettel átnyújtja Nagasenának.

– Méltó... ellenfél...voltál – hörgi a haldokló Világfaló.

– Jól...harcolsz. Halandóhoz képest.

Nagasena mély meghajlással fogadja a dicséretet, és elfogadja a felkínált kardot.

– Te pedig méltó préda voltál – feleli cserébe, bár tudja, hogy ez sovány vigasz.

– Én...végigjártam a... Bíbor Ösvényt – mondja Tagore lassú bólintással. Lehunyja a szemét, és így szól: – Az én háborúmnak... vége.

Noha szembemegy minden kardforgató hitvallásával, Nagasena ellenfele vérével a pengén csúsztatja hüvelyébe a kardot, és megfordulva Maxim Golovkót pillantja meg, oldalán egy búgó plazmapuskával. A töltőtekercsek még mindig halványan fénylenek, a cső pedig füstöt nyáladzik a levegőbe.

– Majdnem megölt – mondja Golovko élvezettel. – Később megköszönheted.

Kai elrohant a kardforgatótól, botladozva haladt, ahogy a gyomrát görcsbe rántó émelygés enyhült, és vaklátása ismét felvillantotta a templom belsejének tompa színeit. Kiverte a veríték a páriával történt rövid találkozástól, és fél térdre rogyott, ahogy a megkésett döbbenet és félelem hirtelen elöntötte.

Már hallott a páriákról, a Látók Városában pletykák szóltak róluk, de mostanáig sohasem hitt igazán a létezésükben. A férfi alávaló üressége rémisztő volt. A tátongó, végtelen űr, amit egy emberi élet emlékekkel, élettel és eleven energiákkal töltene meg, és amik belőle teljes mértékben hiányoztak.

Nemlétének még a gondolata is dermesztő volt, és Kai érezte, amint a lélektelenség hányingere visszatér.

– Jaj, ne... – suttogta, majd megperdült, és émelygése forrását kutatta. Semmit sem látott, de mivel már tudta, mit keres, a pária ürességére koncentrált.

Ott, egy űr az erőszak vörös ködében!

Kai megfordult és futásnak eredt, de a pária gyorsabb volt. Noha Kai érzékelte a férfi jelenlétének űrét, elkerülni nem tudta. Egy kéz megragadta a grabancát, és óriási erővel megrántotta. A szorítása egy gépéhez hasonlított, erőteljes és legyűrhetetlen volt.

– Nincs tovább – szólt egy hang, amely érdes körmökként karistolta a gerincét.

Kai hányni akart, egész teste remegett ennek az embernek a színtiszta képtelenségétől való félelmében, egy ember, akinek nem volna szabad léteznie.

– Ki vagy te? – hördült fel Kai.

– A nevem Kartono – felelte elfogója. – És most itt az ideje, hogy meghalj.