TIZENÖT

 

A vadászok gyülekeznek

Vonakodó kérvényezők

A klánúr

Yasu Nacasenát jól ismerik a városban, és senki sem áll az útjába, mikor áthalad az Obszidián Boltív alatt a szívében álló torony felé. Hosszú ideje már, hogy üres sugárútjait tapodta, és álmélkodva bámult a fennkölt épületekre, amelyeknek ezen falakon túl még a létezéséről sem tudott senki. A palota kőművesei, talán annak tudatában, hogy a Látók Városának lakói ritkán merészkednek börtönük falain túlra, nem sajnálták a költségeket, és mesterségük minden tudását beleadva egy olyan gyönyörű és harmonikus várost hoztak létre, amelynek szépségével csak az elszigeteltsége vetekedhetett.

– Azon tűnődöm, vajon ki nevezte el ezt a helyet – mereng Nagasena, mialatt a Smaragd Csontház aranyozott tornyaira mered. Odabent lapulnak a Terra asztropatáinak eltemetett csontjai, azokéval együtt, akik nem élték túl a végső rituálét, amely révén képessé válnak a szolgálatra. Ez a bánat helye, melyet vidám architektúrába vontak.

– A Csontházat? – kérdezi Kartono.

– Nem, a Látók Városát.

– Valaki, akinek perverz humorérzéke van.

– Talán – feleli Nagasena. – Vagy talán olyasvalaki, aki valóban átérzi annak az értékét, amit ezek a szegény, vak lelkek tesznek itt.

Kartono vállat vont, nem érdekli a téma, és nem érzi jól magát itt. Nagasena nem hibáztatja érte. Szolgája számára ez egy elátkozott hely. Kartonót a legtöbb ember gyűlöli, méghozzá olyan okokból, amelyeket nem tudnának pontosan megfogalmazni, de ezen a helyen azok, akik találkoznak vele, gyűlölik, és pontosan tudják, miért.

Kartono valóban vakká teszi őket.

Az utcák elhagyatottak. A Látók Városában mindenki tudja, hogy itt vannak, érzik a levegőt átszövő láthatatlan hangok folytonos zsongásában tátongó üres lyukat. Ok egy hirtelen támadt csend a hangok városában, és ez senki figyelmét nem kerüli el.

Nagasena látja meg őket elsőként, de Kartono mondja ki a nevüket.

– Fekete Őrszemek – morogja, és figyeli, amint a páncélos alakulat vállukra akasztott fegyverekkel menetel feléjük. – Golovko emberei.

– Élükön magával a nevezettel – teszi hozzá Nagasena, amint kiszúrja Maxim Golovko termetes alakját a menetoszlop elején. – Megtiszteltetés.

– Tudnám nélkülözni az efféle megtiszteltetéseket.

– Maximnak megvan a maga haszna – mondja Nagasena.

– Bizonyos vadászatokhoz lopakodásra van szükség, másokhoz arra, hogy a vadászok... kevésbé finom módszerekkel füstöljék ki a prédájukat.

Kartono bólint, és Nagasena mögé húzódik, ahogy Golovko egyként csattanó csizmákkal állítja meg előttük embereit. Mind tiszteletre méltó katonák, jól képzettek, fegyelmezettek és könyörtelenek, mégis durva eszközök Nagasena tűpontos precizitásához képest.

– Maxim – szól Nagasena, és tisztelete jeléül mélyen meghajol, de ahhoz nem eléggé, hogy elleplezze felsőbbrendűségét. Bagatell gesztus, de Kartonót szórakoztatja, Maxim pedig sosem jön rá a jelentőségére.

– Nagasena – feleli Golovko. – Miért vagy itt?

– A vadászat miatt vagyok itt.

– Megkaptad a hívást?

Nagasena megrázza a fejét.

– Nem, de szükség van rám, így van?

– A segítséged nélkül is elkapjuk ezeket az árulókat – jelenti ki Golovko. – Épp most állítok össze egy csapatot, és a nap végére az egésznek a végére járunk.

Nagasena felnéz, amint egy hosszú felhőfoszlány kitakarja a napot.

– Mutasd meg ezt a csapatot! – mondja.

Három figyelemreméltó van köztük, és Nagasena mindhármukat megvizsgálja.

Saturnalia a Legio Custodestől, akinek haragjával csak a szégyene vetekszik. Kai Zulane, az asztropata, és a Hadjáratozó Sereg az ő tömlöcéből szökött meg, és egy ilyen gyászos kudarcot csakis azonnali elfogással lehet jóvátenni. Dühös, de higgadt. Nagasena tudja, hogy számíthat az Őrzőre, hogy követi az utasításait, és Saturnalia az egyetlen, akinek esélye lesz felvenni a harcot az üldözött harcosokkal.

Hiriko adepta kényelmetlenül érzi magát, és Nagasena tudja, miért. A nyaka tele zúzódásokkal, szemeiben pedig vörös vérpettyek éktelenkednek, amiért volt kollégája megpróbálta megfojtani. Noha közönyt színlel, Nagasena látja, hogy a férfi halála mélyebben érintette, mintsem azt beismerné. Nem vadász, és csak egyetlen képességének veszik hasznát ezen a hajszán. Hiriko pszichikus vallató, és úgy hiszi, képes kicsikarni a titkokat, amelyek Kai Zulane-t olyan értékessé teszik.

Athena Diyos egy megnyomorodott asztropata, akinek a jelenlétét egy ilyen vadászaton Nagasena rendszerint ellenezné. A teste megtört, létfenntartó széke pedig csak lelassítja őket, de ő már járt Kai Zulane elméjében, és egyedülálló betekintést ad számára. Elvezetheti hozzájuk, ha a közelébe érnek, és noha akarata ellenére vesz részt ebben a hajszában, tudja, hogy nem sok beleszólása van.

A kórusmester lakosztályában gyűltek össze, amelynek pazar termeiben Nemo Zhi-Meng ideges energiákkal járkál fel-alá, fehér köpönyege rémülten verdeső madárszárnyakként csapkod körülötte.

– Vissza kell szerezned, Yasu – mondja, és megáll, amíg Nagasenához szól. Fehér haja kibontva lóg, szakálla gondozatlan. Az utóbbi néhány nap erősen megviselte, és az intergalaktikus kommunikációs hálózat fenntartásának terhe meglátszik minden feszült mozdulatában és akadozó mondatában.

– Úgy lesz, Nemo – ígéri Nagasena, és tisztelete jeléül mélyen meghajol. – Most pedig mondd el, miért olyan fontos ez az ember. Miért kockáztatta hét űrgárdista a saját megmenekülését csak azért, hogy magukkal vigyék? Erre nem lett volna szükségük.

Zhi-Meng habozik, mielőtt válaszolna, Nagasena pedig igyekszik nem túl sokat belelátni ebbe a vonakodásba.

– Az Argó elvesztése előtt Kai Zulane volt az egyik legkitűnőbb ügynökünk – mondja a kórusmester. – Rendelkezik a legmagasabb szintű kommunikáció szinesztézia kódjaival. Ha ezt az információt eljuttatja a Hórusz Lupercalt szolgáló árulóknak, azzal az egész hálózatunkat veszélybe sodorja.

– Zulane aktájában az áll, hogy nem funkcionáló asztropata – mondja Nagasena, megérezvén, hogy a kórusmester magyarázata hazugság. Ujjai megfeszülnek a Shoujiki markolata körül. A penge az őszinteség próbaköve, és noha Nagasenának nem mindig kell tudnia, miért vadászik, de nem szereti helytelen okból megtenni.

– Az volt – mondja Zhi-Meng. – De Diyos úrnő azon dolgozott, hogy helyreállítsa a képességeit.

Nagasena Athena Diyoshoz fordul, és letérdel mellé, köpönyegét a háta mögé söpörve. A nő nem látja a szemeivel, de tudja, hogy érzi a jelenlétét.

– És mennyire járt sikerrel? Képes Zulane bármit kiküldeni a világról?

Athena Diyos megfontolja a válaszát, de Nagasena hisz a nő őszinteségében.

– Nem. Még nem. Gyógyul, de azt hiszem, még mindig túlságosan fél az immatériumba vetíteni az elméjét.

– Ez lehet, hogy nem számít, ha Atharva társaságában van – szól Saturnalia. – Varázslattal kiszedhetik az elméjéből a kódokat.

– Képes erre? – kérdezi Nagasena, visszafordulva Nemo Zhi-Menghez.

– Keveset tudunk Magnus harcosainak képességeiről – ismeri be Zhi-Meng –, de nem zárnám ki a lehetőségét.

– Akkor mihamarabb kézre kell kerítenünk Kai Zulane-t – mondja Nagasena.

– Nem tudják egyszerűen csak megváltoztatni a kódokat? – kérdezi Kartono.

– Van magának fogalma arról, hogy ez mibe kerülne? – csattan fel Zhi-Meng. – Új kódolást foganatosítani egy galaxist átfogó hálózatban évtizedes előkészületeket igényel, és egy lázadás közepén megkísérelni maga lenne a téboly. Nem, meg kell találnunk Kai Zulane-t, mielőtt az áruló űrgárdisták kifacsarják belőle az információt.

– Ha ugyan már nem tették meg – mondja Saturnalia.

– Az összes lehetséges hely közül – dohog Golovko – muszáj volt pont a Kérvényezők Városában lezuhanniuk. Arról a helyről nincsenek térképeink, nincsen alaprajzunk, és vagy ezer helyen rejtőzhetnek el.

– Egy asztropata és hét űrgárdista nehezen marad észrevétlen, még egy Kérvényezők Városához hasonló útvesztőben is – mutat rá Nagasena.

– El kell jutnunk a lezuhanásuk helyére – mondja Golovko. – Ott felvehetjük a nyomukat.

– Egyetértek, de a sikeres vadászathoz meg kell értenünk a prédánkat – feleli Nagasena. – Egy asztropatát és hét űrgárdistát üldözünk. Én arra vagyok kíváncsi, hogy miért csak hetet? Miért nem szabadítottak ki mindenkit, mielőtt megszöktek?

– Számít ez? – kérdezi Saturnalia. – Hét szabadon járkáló áruló a Terrán pont héttel több a tűrhetőnél.

– Minden számít – szögezi le Nagasena. – Csak azon légiók harcosait engedték ki, akik Hórusz Lupercal mellé álltak. Úgy vélem, Atharva vezeti ezeket a harcosokat, ő pedig pontosan tudta, hogy a bebörtönzöttek közül kik fogják követni. A kérdés tehát az, miért tervelte ki az Ezer Fiak harcosa ezt a szökést? Az ő légióját még a Trónhoz hűségesek között tartják számon, nem igaz?

Saturnalia előrelép, és mindkét kezével megragadja a fegyverét.

– Nem, nem így van.

Hiriko és Diyos döbbenten sikkantanak, és még Kartono is hirtelen levegőt vesz a meglepetéstől.

– Kifejtenéd? – kérdezi Nagasena.

– A Császár ítéletet hirdetett az Ezer Fiak és primarchájuk felett – mondja Saturnalia. – Custodes-társaim ebben a pillanatban éppen a Prospero felé tartanak Russ és harcosai társaságában. Magnus primarchát láncra verve kell a Terrára hozniuk.

– Miért? – kérdezi Nagasena.

– A Nikaeai Ediktum megszegéséért és a Császár által betiltott varázslatok alkalmazásáért – felelte Saturnalia.

– Maga Valdor is kivonta pengéjét.

– Akkor Magnus szerencsésnek mondhatja magát, ha élve elhagyja a Prosperót – mondja Nagasena, és látja, hogy Saturnalia azon mereng, vajon megsértette-e a Custodes mesterét.

– Az időnket vesztegetjük – szól Golovko. – A Fekete Őrszemeim harminc perc alatt ellepik a Kérvényezők Városát. Ízekre szedjük azt a pöcegödröt, tégláról téglára, amíg meg nem találjuk őket.

Nagasena megcsóválja a fejét, Golovko bárdolatlansága máris kezdi bosszantani.

– Válaszd ki a harminc legjobb emberedet, Maxim – mondja. – A többi csak hátráltatna.

– Harmincat? Te is láttad, hogy elbántak velünk, amikor először eljöttünk értük.

– Ezúttal más lesz – mondja Nagasena.

– És mégis miért?

– Mert ezúttal fontos nekik, túlélik-e vagy meghalnak – feleli.

Kai egy órával korábban gyötrelmek között ébredt egy lángoló acélkoporsóban. Teste mintha darabokra tört volna, és csak nagy küzdelmek árán jutott levegőhöz, mivel valami súlyos nehezedett a mellkasára. Felköhögött, ahogy a lágy szél keserű füstöt hozott, és a lángok ropogásán át hallotta a kifacsarodó fém nyikorgását és az elszakadt kábelek szikrázását.

Elfordította a fejét, de még ez az apró mozdulat is fájdalmas volt, és körülnézett.

A sikló belseje a becsapódástól kilapult, a hajótörzs pedig egy ovális csővé hajlott, az azt átszelő törött fémgerendák és bordás vezetékek pedig sziszegő gázokat köptek és hidraulikus folyadékot nyáladzottak. Atharva mellette feküdt, és Kai észrevette, hogy az ő karja hever a mellkasán és szegezi a földhöz.

A kabint füstön átszűrődő fény világította meg, a nehéz hajótörzs pedig a sikló teljes hosszában felszakadt, úgyhogy Kai-t teljesen megdöbbentette, hogyan élhetett túl egy ilyen iszonyú zuhanást. Vele szemben egy piszkos, fehér hajú alak tápászkodott fel éppen a roncsok közül, és rázta meg a fejét.

– Ezt nevezitek ti Világfalók landolásnak? – szólt Argentus Kiron.

A hajó orrában egy megfeketedett tömeg húzta fel magát egy kupac törött panel és összetekeredett drót alól.

– Amelyik landolás után elsétálsz, az jó landolás – mondta Asubha széles vigyorral. Kai számára úgy tűnt, mintha élvezte volna a sikló becsapódását.

– Az is számít, amelyik után csak mászni tudsz? – kérdezte Subha, aki feltérdelt, és kiköpte egy marék fogát.

– Életben vagy – szólt Tagore, aki letörölt némi vért a mellkasán lévő mély vágásokról, majd a vállára és arcára kente, mint valami törzsi harci festést. Kai megpróbálta lelökni Atharva karját a mellkasáról, de még mindig túl gyenge volt, a harcos karja pedig túl nehéz. Severian hideg tekintete jelent meg felette, és úgy nézett rá, mint egy vadász egy csapdába esett állatra.

– Beszorultam – mondta Kai, mire Severian leemelte róla Atharva karját. Még mielőtt Kai megköszönhette volna, már tovább is állt. A mozgásra Atharva is magához tért, és fájdalmas mordulással fordult az oldalára. Arcára és karjára vér tapadt, és egy tőrméretű fémdarabot húzott ki az oldalából.

Hirtelen riadt kiáltás harsant, amitől Kai felugrott, és beverte a fejét a sikló behorpadt oldalába. Látta, hogy Kiron a sikló oldalába tépett lyuk mellett térdel, amelyet vélhetően vagy a rakéta, vagy maga a becsapódás ütött. Átmászott a sikló meggyötört belsejéből a fénybe, és ott találta Gythuát, aki saját vérének tócsájában ült, gyomrából és mellkasából pedig széthasadt acélrudak álltak ki.

– Úgy tűnik, Góliátnak igaza volt – mondta Subha.

– Tényleg meg tud halni.

– Ne mondd ezt! – csattant fel Kiron gyilkos pillantással.

Severian letérdelt a Halálgárda harcosa mellé, és beletúrt zsigereinek véres halmába.

– A seb halálos – mondta. – Itt kell hagynunk.

– Igaza van – szólt Gythua fájdalmas grimasszal.

– Nem hagylak itt – erősködött Kiron.

– Én a seb halálosságára értettem – mondta a Halálgárdista. – Haldoklom, de átkozottul nem fogtok itthagyni a vadászoknak.

– Senkit sem hagyunk hátra a vadászoknak – helyeselt Tagore.

Kai-t meglepte a Világfaló együttérzése. Az alapján, amit eddig hallott, Angron harcosait brutális gyilkosoknak vélte, akikben nincs könyörület vagy irgalom. Nehezére esett elhinni, hogy egy ilyen vad és állatias megjelenésű harcosban lakozhat bármi részvét, de Tagore hangjának acélos éle nem tűrt ellentmondást.

Severian ugyanezt hallotta, és rövid vállrándítással beleegyezett.

– Akkor le kell szednünk ezekről a fémtüskékről – mondta.

– Emeljük fel – szólt Tagore, és odaintette Asubhát és ikerfivérét. Kai elfordult, ahogy lehajoltak, hogy lehúzzák Gythuát a nyársról.

– Csináljátok gyorsan, Világfalók – mondta Gythua.

– Miattunk ne aggódj! – felelte Subha. – Te csak magaddal törődj!

Kai a fülére szorította kezeit, de még így is hallotta a fémen csikorgó csont rettenetes sikolyát, és az átlyukadt hús iszonyú cuppanásait. A Világfalók erejüket megfeszítve húzták le Gythuát, de a Halálgárdista becsületére legyen mondva, egy fájdalmas nyögésen kívül semmi más nem hagyta el a száját, amíg lecsúszott a fémrudakról.

Kai nyomást érzett a karján, és hagyta, hogy kivezessék a roncsból. Gythua hatalmas, reszkető lélegzeteket vett, ahogy teste megpróbálta leküzdeni az elkerülhetetlent, Kai pedig önkéntelenül is felkiáltott rémületében, amikor meglátta Gythua testének borzalmasan véres romjait.

– Nem tudom, neked mégis mi okod van panaszra – jegyezte meg Gythua, aki Kironra támaszkodva kecmergett talpra. – Rajtam tátong egy lyuk.

– Sajnálom – felelte Kai, miközben kilépett a lezuhant sikló romjai közül.

Kai pislogott augmentikus szemeivel, és elmosolyodott a bőrét érő napsütés feletti örömében. A sikló egy széles udvarban ért földet, egy sor elhagyatott épület között, amelyek egykor talán raktárak lehettek. A talajt keményre döngölt föld és szikla alkotta, az épületek pedig kíváncsiskodókként tömörültek a baleset színhelye körül.

Nem akadt köztük két egyforma, de valamennyit hullámvaslemez és durván megmunkált kő alkotta. Kai még a megperzselt acél és égő üzemanyag bűzén keresztül is érezte az emberi szenny, izzadság és romlott hús áporodott szagát. Milyen messze jutottak a tömlöctől? Ez bizonyosan nem lehet a Császári Palota része.

– Hol vagyunk? – kérdezte, ahogy Atharva is csatlakozott hozzájuk.

– Szerintem a Kérvényezők Városában.

– Borzalmas – mondta Kai. – Itt tényleg emberek élnek?

Atharva bólintott.

– Nem is kevesen.

– Jó hely az elrejtőzéshez – jegyezte meg Severian, és az udvar széle felé indult.

– Elrejtőzni? – szólt Tagore. – Én senki elől nem tervezek elrejtőzni.

– Nem? Akkor mégis mi a terved?

– Eljutunk a legközelebbi kikötőig, és szerzünk egy másik gépet, amely képes eljutni orbitális pályáig anélkül, hogy szétlőnék a seggét.

– És azután? – kérdezte Severian.

Tagore vállat vont.

– Van egy asztropatánk – mondta. – Rajta keresztül üzenünk testvéreinknek.

– Úgy beszélsz, mintha mindez olyan egyszerű lenne – mondta Severian savanyú mosollyal. – És én már egy pillanatig aggódtam, hogy talán nehéz lesz elmenekülni a Terráról.

– Világfaló vagyok – mondta Tagore a hangjába vegyülő fenyegetéssel. – Ne téveszd össze az egyszerűt az ostobával.

Severian bólintott, majd elfordult, miközben Subha és Asubha kisegítették Gythuát a siklóból. Kiron bukkant elő a roncsból, lecsupaszított felsőtesttel, ami Kai-t azoknak a márványszobroknak a tökéletes alakjára emlékeztette, amelyek a Circus Athletica lépcsőjét szegélyezték Aegina szigetbércén. Míg a többi űrgárdista szinte már groteszk módon és idomtalanul testes volt, Kiron testarányai közelebb álltak a halandókéhoz, jóllehet az ideális formára alkotottakéhoz. Letépett testkesztyűje most a Gythua hasában tátongó lyukat torlaszolta el, Kai pedig észrevette, hogy a sárga anyagon már most átütöttek a bíbor foltok.

A Halálgárda harcosa karjait az ikrek nyakán vetette át, és sztoikus vállrándítással szemlélte meg környezetét.

– Szóval ez a Kérvényezők Városa – morogta. – Gondolom, nem sok esélyünk van egy légiós apotekáriust találni errefelé.

Kiron plazmakarabélyának három lövésével felgyújtották a szétroncsolódott siklót, majd bevették magukat a kanyargó utcákba. Severian haladt az élen, és igyekezett olyan távol kerülni a zuhanás helyszínétől, amennyire csak a sérült Gythua engedte. Az árnyak közt maradtak, és minél beljebb hatoltak a városba, Kai annál inkább kezdte elfeledni, hogy melyik korban is jár.

Az utak sötétek és hűvösek voltak, tele árnyékokkal, az épületek, amelyek között elhaladtak, pedig ősiek és lepusztultak, málló, zsíros kőhomlokzatokkal, amelyeken alkalom szülte javítások és sebtiben felkent foltok éktelenkedtek. Az épületek oldalain és tetőin kábelek és huzalok összevisszasága tekergett, egy törvénytelen energiahálózat, amely olyan törékenynek tűnt, akár a pókhálók selyme.

A vezetékek között az ég csupán ecsetvonásnyi, egyre sötétedő kék sávnak látszott.

Minden, technológiára utaló jel kezdett eltűnni, a levegő pedig megtelt a fűszerek, parfümök és az izzadság éles illatával, amely elűzte a Birodalom állott, fémes bűzét. Megváltoztak a hangok is: értelmetlen mondókákat szavaló gyerekek visszhangjai, egy férfi hencegése, aki mintha prédikált volna, a kövön nyikorgó kő zúgása és surrogása, késélezők és több száz másik utcai árus.

Befordultak a régebbi utcákba, melyek olyan keskenyek voltak, hogy az űrgárdisták alig fértek el egymás mellett. Rongyos ponyvatetők és csüngő erkélyek hajoltak az átjárókra, amelyektől Kai egyik irányba sem látott pár méternél messzebbre. Mentális térképe forgott, átfordult és kifordult önmagából. Minden olyan másnak tűnt, de – perverz módon – minden kezdett összeolvadni, amíg már fogalma sem volt, milyen irányba tartanak.

Az a kevés ember, aki látta őket, csodálkozva bámult az óriásokra, majd a rogyadozó épületek oldalának lapult, vagy megfordult és az életéért futott. Színpompás köntösöket viselő, tetovált arcú gyerekek tátották rájuk a szájukat, miközben narancssárga kendőkbe bugyolált nők terelték őket odébb. Tucatnyi bőrszín lakta ezt a helyet, az egzotikustól a hétköznapiig, és látott a világ minden sarkából származó öltözékeket: turbánokat, bőszárú selyempantallókat, mindent elfedő köpönyegeket, amelyek csak a szemeket hagyták fedetlenül, munkásruhákat és holmikat, amelyek bármely királyi palotában megállnák a helyüket. Kai eltűnődött, vajon mire vélik ezek az emberek a köztük járó harcosokat, a hősi erő toronymagas alakjait, akik most aláereszkedtek nyomortelepükre.

Vajon ők is úgy félnek tőlük, mint ő?

Kai szédelegve támolygott Severian után, és környezete kezdett elmosódni előtte. Fogvatartói fizikálisán meggyötörték és kémiailag elkábították, amelyek mind a teljes összeomlásig gyengítették szervezetét. Kai teste egyetlen hatalmas sebnek érződött, és csak gépiesen tette egyik lábát a másik után, túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy érdekelje, hová mennek, és mihez kezdenek, ha odaértek.

Tagore asztropatikus üzenetet akart küldeni világon kívüli fivéreinek, de csalódni fog, ha azt hiszi, Kai lesz a hírvivő. Az Athena által végzett legutóbbi próba alapján Kai még a szomszéd torony asztropatájával is alig képes felvenni a kapcsolatot. Mekkora esélye lenne elérni egy távoli világon lévőt? A Világfaló nem olyan típusnak tűnt, aki jól viseli a csalódottságot, és Kai-on kezdett erőt venni a zsibbasztó félelem a haragjától, ha majd felfedezi a korlátait.

Hogy vett az élete ilyen furcsa fordulatot?

Kai-t az a megtiszteltetés érte, hogy a XIII. Légiót szolgálhatta, és boldogan vállalt részt a galaxis meghódításának grandiózus tervében, abban a biztos tudatban, hogy nála jobb asztropata nem akadt az Adeptus Astra Telepathica szolgálatában. Most pedig űzött ember volt, képességeitől megfosztva, egy csapat olyan harcos társaságában, akiket a Birodalom alapvetően árulóknak tart.

Visszagondolt arra, amikor ez az egész kezdetét vette, arra a pillanatra, amikor az élete kisiklott.

– Az Argó – mondta.

– Az Ultragárdisták jobbágyhajója – szólt Atharva.

– A hajógerinc megsérült a Calth hajóudvaraiban százötvenhat évvel ezelőtt.

– Tessék? – kérdezte Kai, aki nem vette észre, hogy hangosan kimondta a hajó nevét.

– Az Argó – felelte Atharva. – Tizenegy évig szolgáltál rajta.

– Honnan tudod ezt?

– Sokat tudok rólad, Kai Zulane – mondta Atharva, megkocogtatva a halántékát.

– Olvasod az elmémet?

– Nem – mondta Atharva. – A primarchám mesélt nekem rólad.

Kai Atharva arcát fürkészte a gúny leghalványabb jele után, de nehéz volt a vonásait bármilyen pontossággal is olvasni. Noha Kai-nak és Atharvának ugyanaz volt az alapvető fiziognómiája, az űrgárdista arcvonásai kissé különböztek a halandókétól, és az emberiség két ága nem pontosan ugyanolyan megjelenéssel bírt.

– Tényleg? A Bíbor Király mesélt rólam?

– Így van – helyeselt Atharva. – Másképp honnét tudtam volna, hogy el kell, menjek érted? Honnét tudtam volna, hogy az Argó fedélzetén voltál, amikor a Geller-mezője kritikus hibát szenvedett, és ezzel egy sereg káoszlényt szabadított magára, amelyek halomra gyilkolták a legénységét, hogy azután csak téged és Roxanne Larysa Joyanni Castanát hagyják életben?

Kai émelyegni kezdett az Argón történt mészárlás említésére, és kinyúlt, hogy megtámaszkodjon egy közeli épület falán. A gyomra felfordult, noha nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára szilárd ételt. Úgy érezte, bármi is van a hasában, nemsokára kiteszi.

– Kérlek – hörögte. – Kérlek, ne beszélj az Argóról.

Atharva felsegítette, és így szólt:

– Bízz bennem, Kai, én a legtöbbeknél jobban ismerem a Hatalmas Óceán veszélyeit, és hidd el nekem, ha azt mondom, annak a hajónak az elvesztése nem a te hibád volt.

– Ezt nem tudhatod – ellenkezett Kai.

– Ó, dehogyisnem – felelte Atharva. – Éteri testem berepülte a legtávolabbi immateriális áramlatokat is, és alámerült a Káosz legtitkosabb álmaiba. Ismerem végtelen potenciálját, és megküzdöttem lényekkel, melyek a legsötétebb zugait lakják; veszedelmesebbek, mint képzelnéd, de a gondolat, hogy egymagad elveszejthetnél egy teljes hajót, nevetséges. Túl sokat képzelsz magadról.

– Ettől most jobban kéne éreznem magam?

Atharva összevonta a szemöldökét.

– Ez egy ténymegállapítás volt. Hogy jobban érzed-e tőle magad vagy sem, irreleváns.

Kai a combjára támaszkodott, és kezével megdörzsölte a homlokát. Bőre ragadt a verejtéktől, gyomra pedig továbbra is csillapíthatatlanul kavargott. Felkrákogott egy vaskos adag keserű nyálat, és a földre köpte.

– Kérlek – mondta. – Meg kell állnom. Nem tudok továbbmenni.

– Nem, valóban nem tudsz – felelte Atharva. – Pihenj itt egy kicsit.

Kai mély levegőt vett, és megpróbálta elnyomni hányingerét. Pár perc elteltével kezdte jobban érezni magát, és felnézett. Severian és Tagore éppen vitatkoztak, de a szavaikat nem hallotta. Asubha Gythuát támogatta, akinek hamuszürke arca egy halottéra hasonlított. Combjain vérfoltok vöröslöttek, és még Kai is látta, hogy a percei megvannak számlálva. Kiron a háztetőket pásztázta fegyverével, míg Subha megvizsgálta a Halálgárdista sebét.

Az összes légió közül, Kai úgy vélte, a Világfalók tudnak a legtöbbet a harctéri sérülésekről, mivel azok, akik leginkább értenek a testek szétszereléséhez, bizonyára az összerakásukról is épp annyit tudnak.

– Meg fog halni, igaz? – szólt Kai.

Atharva bólintott.

– Igen, meg.

A raktárban füst és sült hús illata terjengett, amely párás rétegben ült a tető alatt, és fehér ködbe vonta az acélgerendákat. A falakról hosszú szövetek lógtak, acélpanelek és hamu borította őket. A tér közepén, egy hosszú árokban parázsló szén lángjai lobogtak, és megkérdőjelezhető eredetű húsok forogtak nyárson, amelyeknek repedezett bőre zsírtól csöpögött.

A raktárban kemény férfiak gyűltek össze, durva falócákon ültek, vagy fegyvereiket tisztogatták és lehalkított hangon beszélgettek. Mindegyikük egy széles vállú vadállat volt, akiket természetellenes izomnövelés, valamint a küzdő- és erőpróbák szigorú rezsimje gyúrt ekkorára, amelyek az astartes légiók kiképzőtermeiben is megállták volna a helyüket. Mellettük eltörpültek az őket szolgáló rabszolgák, noha a Dhakal klánhoz köthető romlott alakok közül senki sem volt kimondottan aprónak mondható.

A kemény férfiak legtöbbje nagy kaliberű pisztolyt viselt, övükről pedig hosszú, gyári sorozatszámos pengék lógtak. Egy letűnt kor legnagyobb kézifegyverei: levél alakú fejszék, hosszú nyelű pallosok és láncos buzogányok. Akár a harcosok, akik egykor a Régi Föld pusztaságait rótták, ők is a tudományos fejlődés és haladás korának anakronizmusai voltak, de itt, a Kérvényezők Városának szívében, ők uralkodtak vasmarokkal.

Az egyik falon fegyverállványok sorakoztak, a terem végében lévő keskeny gödörben pedig fémlapokból vert pajzsok álltak körben. Úgy nézett ki, mint egy aréna, a sötét földet mély, saras barnára színezte a több száz rémült férfi és nő, akiket a kemény férfiak és uruk szórakoztatására vetettek a verembe meghalni.

És nem ez a küzdőverem volt az egyetlen arra utaló jel, hogy a raktár lakói minden képzeletet felülmúlóan vérszomjasak. A tetőről egy tucatnyi, csörlőre erősített, hosszú, fekete fémlánc lógott, melyek mindegyikéhez egy megfeketedett tetemet erősítettek, amelyeket hentesek által használt kampókra akasztottak fel. A tetemek rothadástól bűzlöttek, de a helyiségben látszólag senkit sem érdekeltek. Idővel kidobják őket, hogy a város kóbor kutyái falják fel, de az üres kampókra mindig akad majd friss hús.

Ennek a teremek az ura a helyiség másik végében ült, egy vasból kalapált hatalmas trónon, bár a csarnok lakói közül senki sem merte rávetni a tekintetét.

Engedély nélkül ránézni a klánúrra egyet jelentett a halállal, és ezt mindenki tudta.

A raktár félhomályát gyenge fény járta át, ahogy az egyik fal közepén lévő ajtótábla dörögve kinyílt. A kemény férfiak alig néztek fel, mivel tudták, hogy senki sem lenne elég ostoba ahhoz, hogy támadó szándékkal érkezzen erre a helyre. Még a Császár törvényének arbitrátorai sem jöttek ide.

Néhány fej üdvözlésképpen biccentett, amint Ghota termetes alakja belépett a terembe, és egy munkásruhába öltözött zokogó férfit vonszolt maga után. Ghota vaskos marka a férfi torka köré szorult, és noha tagbaszakadt munkás volt, a klánúr fővégrehajtója olyan könnyedén cipelte, akár egy férfi egy engedetlen gyermeket.

Ghota súlyos medvebundát és párnázott kezeslábast viselt, amelynek nyitott cipzárja teret engedett izmos hasának, a mellkasán keresztbe tett pengék pedig ragyogtak a parázs vörös fényében. Húsa vöröslő fénnyel izzott, amely majdnem, de azért nem teljesen, természetes színt kölcsönzött sápadt bőrének.

A bőrébe mart tetoválások rángatóztak és tekeregtek, ahogy a vastrónus felé menetelt, és egy csomónyi sűrű nyálkát köpött a padlóra. A férfiak kerülték a tekintetét, mivel Ghota kiszámíthatatlan hangulatáról, hirtelen haragjáról és pszichotikus dührohamairól volt híres. Vérvörös szemeiből képtelenség volt bármit is kiolvasni, és Ghotával beszélni már önmagában is annyit tett, mint táncot járni a halállal.

Ghota megállt a trón előtt, és egyik szögesdróttal betekert öklével a mellkasára vert.

– Mit hoztál nekem, Ghota? – szólt a trónon ülő alak rákos daganatoktól reszelős hangon. A tűzárok halovány fénye nem ért fel a beszélőig, mintha ő is belátta, volna, hogy bizonyos dolgokat jobb meghagyni az árnyaknak.

Ghota a trón előtti földre taszította a munkást.

– Ez közeledő harcosokról beszél, subedar – mondta.

– Harcosok? Igazán? Vajon a palota felbátorodott, azon tűnődök...

– Nem közönséges harcosok ezek – tette hozzá Ghota, aki nehéz csizmájával a munkás hasába taposott. A férfi fájdalmában felsikoltott, és az oldalára fordult, miközben vért köhögött, és összeszorította a szemét. Ghota rúgása valamit széthasított benne, és még ha a kemény férfiak nem is ölik meg azonnal, vagy nem vetik a verembe pillanatnyi mulatságért, napkeltére halott lesz.

– Beszélj, nyomorult! – utasította eme csarnok ura, aki előrehajolt, így halovány fény csillant egy borotvált koponyán, és egy robusztus homlokba ültetett hat aranyszegecsen. – Mesélj ezekről a harcosokról!

A férfi zokogott és felkönyökölt. Alig kapott levegőt, és ziháló hörgésekkel beszélt.

– A keleti üres mezőknél láttam őket – mondta. – Az égből hullottak alá, és egy szétroncsolt szállítóban csapódtak be. A kinézete alapján egy Cargo 9.

– Lezuhantak, majd sértetlenül elsétáltak?

A munkás megrázta a fejét.

– Az egyikük vérzett, és a többieknek vinniük kellett. Egy nagydarab fickó, nagyobb, mint bárki, akit eddig láttam.

– Nagyobb még az én Ghotámnál is? – kérdezte a trón sötétbe burkolózó alakja.

– Úgy, nagyobb nála is, mind azok voltak. Mint az űrgárdisták a Kérvényezők Kapujánál.

– Érdekes. És hány ilyen óriás volt?

A férfi élénk színű, artériás vércsomót köhögött fel, és megrázta a fejét.

– Hat, hét, nem tudom biztosan, de volt velük egy ványadt fazon is. Nem tűnt nagy számnak, de az egyik nagy ember gonddal vigyázott rá.

– Hol vannak most ezek az emberek?

– Nem tudom, mostanra bárhol lehetnek!

– Ghota...

Ghota lehajolt, és felrántotta a fickót, akinek a lábai csak úgy lengedeztek a levegőben. Karját teljesen kinyújtotta, de semmi jelét nem adta, hogy ez a mutatvány bármi erőfeszítésébe telt volna. Szabad kezével Ghota előhúzott tokjából egy óriási pisztolyt, amelynek lefűrészelt csövére egy sas jelét nyomták.

– Hiszek neked. Elvégre miért hazudnál, ha tudod, hogy úgyis meghalsz? ‘

– Mikor utoljára láttam őket, a Varjú Udvar felé mentek, esküszöm!

– A Varjú Udvar? Vajon mi vonzza őket abba az irányba?

– Nem tudom, kérlek! – zokogta a munkás. – Talán Antiochhoz viszik a sérültet.

– Ahhoz a vén bolondhoz? – nevetett a nedves hang.

– Mit tudhat ő a magasztos astartes légiók csodálatos anatómiájáról?

– Aki elég elkeseredett ahhoz, hogy itt zuhanjon le, akár ezt is megkockáztathatja – mondta Ghota.

– Való igaz – helyeselt a trónon ülő. – Nekem pedig kötelességem megkérdeni, mi hozza az efféle harcosokat az én városomba.

Az alak felállt, és tett egy lépést a tróntól levezető lépcsőkön. A munkás reszketett a félelemtől a férfi láttán, egy rettenetesen eltorzult óriástól, olyan hatalmas termettel, hogy még Ghotánál is nagyobb volt. Hegyomlásnyi izmok tapadtak a testére, amelyeket alig tudtak összefogni a vert acélból és keramitlapokból álló ívelt páncéllemezek. Vértjét az astartes harci páncélzat mintájára szíjazták rá.

Babu Dhakal odalépett a zokogó munkáshoz, és lehajolt, amíg arcukat csupán centiméterek választották el egymástól: az egyik egy sima, jellegtelen arc, amelyet az életen át tartó munka viselt meg, a másik egy sápadt halott arca, száraz, aszalt bőrrel, amelyet bugyogó csövek és fémkapcsok járnak át, hogy helyén tartsák az elrákosodott húst. Egy vékony taréj futott a klánúr szegecsekkel kivert homlokától a nyakszirtjéig, középvonalából pedig recés villámívek tetoválásai nyúltak a válláig.

Akárcsak Ghotának, az ő szeme is petechiás bevérzések rémálma volt, mely a felszakadt vérerektől vöröslött és teljes mértékben képtelen volt az emberi együttérzésre. Ezek egy gyilkos szemei voltak, egy harcos szemei, aki végigverekedte magát a világ egyik végétől a másikig, és levágott bárkit, aki az útjába állt. Ennek az embernek a tekintete előtt seregek hunyászkodtak meg, városok tárták ki előtte kapuikat, és hatalmas hősök hajoltak meg a színe előtt.

Egy halandó emberrel egymagas kard volt a hátára szíjazva, amelyet lassan és nagy műgonddal húzott elő, akár a sebész, aki a beteg felnyitására készül.

Vagy egy kínvallató, aki a kínzás eszközét készíti elő.

Babu Dhakal bólintott, Ghota pedig elengedte a férfit.

A kard kilendült, acél és vörös villanás, és hatalmas mennyiségű bíbor alvadék fröccsent a raktár padlójára. Sziszegve és bugyborékolva landolt a parázson, égett vér szagával töltve meg a levegőt. A munkás már azelőtt halott volt, hogy érezhette volna a kardcsapást, amely egyenletes vonalban metszette át a fejétől az ágyékáig, akár a vágómarhát. A férfi kettémetszett felei a padlóra roskadtak, Babu Dhakal pedig Ghota medvebundájába törölte pengéjét.

– Akaszd fel azokat – mondta, a padlón kiterült élettelen húscafatokra bökve, miközben válla felett ismét hüvelyébe dugta a kardját. Babu Dhakal visszatért trónusára, és leemelt egy óriási fegyvert az ülés oldalára hegesztett kampóról.

Csillogott a sok szeretettől és törődéstől, amellyel elhalmozták, egy kézzel készített ostrompuska, amelyet az efféle fegyvereket gyártó egyik első manufaktúrában alkottak. A csövén egy vésett sas díszelgett, és noha sokkal nagyobb volt Ghota pisztolyánál, egyértelműen ugyanahhoz a lőfegyvercsaládhoz tartozott.

Egy boltpuska volt, de a Mars és a Terra egysége óta az astartes légiók egyetlen harcosa sem viselt ilyen brutális, régimódi tervezésű fegyvert.

– Ghota – szólt Babu Dhakal leplezetlen éhséggel. – Találd meg ezeket a harcosokat, és hozd el őket nekem!

– Úgy lesz – felelte Ghota, öklével a mellkasára vágva.

– És Ghota...

– Igen, subedarom?

– Élve akarom őket. A génmag semmit sem ér a tetemeikben.