TIZENHÉT

 

Közeleg a halál

Kicsúszni egy hurokból

Antioch

Kai vérből, olajból és hűtőfolyadékból szőtt maszkot viselt. Subha cipelte, ahogy mélyebbre hatoltak a városban, olyan gyorsan haladtak, amennyire a sérült Gythua lehetővé tette. Tagore és Kiron támogatták a sérült űrgárdistát, és akármennyire is követelte, hogy hagyják hátra meghalni, semmi pénzért nem eresztették. Kai feladta a sikoltozást. A fájdalom mellbevágó volt, és semmi jelét nem mutatta enyhülésnek. Úgy vélte, ez nem jó jel.

Az arcát vezetékek verdesték, és noha az asztropaták mindennapi világába merült csak bele váratlanul, nehezen alkalmazkodott ilyen súlyos trauma után. Mégis, ahhoz képest, milyen értelmetlen és brutális tett volt, Kai szemeinek eltávolítása nem kevesebb precizitással történt, mintha bármelyik augmentika specialista végezte volna.

Bizonytalan körvonalú fényfoltok villantak el Kai mellett, ahogy vaklátása kétségbeesetten igyekezett helytállni újdonsült elsődleges érzékszervként. Illatok és hangok, érintés és ízek világában utazott. Érezte talpa alatt a durva macskakövet, bőrén a hűvös éjjeli levegőt. Sülő zsír és becses fafüst illata sodródott a fedett sikátorokban, a szorosan egymás mellé préselődött emberiség meleg bűze pedig áthatott minden más összetevőt.

– Miért tette ezt? – sziszegte Kai két fojtott zokogás és fájdalmas hörgés közepette, miközben Severian megállította őket egy útkereszteződésnél.

– Mit? – kérdezte Subha. – Kicsoda?

– Az ikred, miért vette el a szememet?

Subha haragos, vörös és arany foltnak látszott, éles peremek és zavaros villanások egyvelegének, aurája reszketett a szinte elviselhetetlen elhagyatottság érzésétől. Subhának hiányzott légiója testvérisége, és ez a gyengeség belülről emésztette fel.

– Kém voltál – mondta a harcos.

– Micsoda? Nem! Nem voltam! Nem értem...

– A szemeid – magyarázta Subha. – A ránk vadászok a szemeiden keresztül figyeltek minket. Mindent láttak és hallottak, ami azon a romos helyen történt.

Beszívta a levegőt, és a fájdalmat egy kibírható helyre száműzte.

– Hogy voltak rá képesek? – kérdezte.

Subha vállat vont.

– Nem tudom. Asubha az eszes, nem én. A Marsra akarták küldeni, hogy technogárdistává képezzék, de helyette a Terrára helyeztek minket.

– Az augmentikáidat a Telepathica biztosította? – kérdezte Atharva, megfogva Kai fejét, és belebámulva üres szemgödreibe. Amaz be akarta csukni a szemét, de nem voltak szemhéjai, és el sem tudott fordulni Atharva aranyszínben ragyogó körvonalától. Míg a világ többi része kissé homályos kontúrokkal rendelkezett, az Ezer Fiak harcosa csillámló fényben fürdött, és csodálatosan kristálytiszta vonalakkal bírt. Atharva olyan valóságos volt, hogy Kai zsigerei kavargó hányingerben rándultak össze.

– Nem – felelte Kai. – A Castana ház intézte az implantjaimat.

– A Navis Nobilite egyik háza?

– Igen – bólintott Kai, azonnal meg is bánva a mozdulatot, amikor gyomra felkavarodott. Belekapaszkodott Subha karjába, érezte, ahogy a világ színei és fényei csillámló szivárványszín örvényben kezdenek kavarogni körülötte. Lábai összeroskadtak, és fénylő epecsomókat öklendezett.

Subha a földre engedte, és hagyta, hogy hányjon, amíg már nem maradt semmi, ami kijöhetne. Kai olyan gyengének érezte magát, mint egy újszülött, az erő, ami eddig talpon tartotta, minden köpettel csak áradt ki belőle. Atharva letérdelt mellé.

– A hajtóink ravaszak – mondta. – Bizonyára megszerezték az augmentikáid leírását a Castana háztól, és sikerült rácsatlakozniuk az optikai vezetékeidre. Csak a Szem tudja, mennyit láttak és hallottak, de azt kell feltételeznünk, hogy közel járnak.

Kai érezte, amint a földre ültetik és nekitámasztják egy rosszul megmunkált téglákból emelt falnak. Durva felület volt, de egy pillanatra megpihenni leírhatatlanul csodás érzés volt. Fejét a tégláknak vetette, és érezte mögöttük az élet lüktetését. Ez egy lakóépület lehetett, egy otthon, amelyben emberek laktak, szerettek és álmodtak. Kai-nak hiányzott szirtfoki otthona, amelyet egy ősi király erődjének sima szikláira emeltek. Hiányzott neki anyja bús mosolya és az otthon érzésének meleg ölelése.

– Haza akarok menni – mondta, ahogy jóleső béke telepedett rá. – Hiányzik az otthonom... szép hely volt. Tetszett volna neked, Athena. Gyöngyházszürke márványpadlója és kúpos mennyezete volt, Isandula Verona munkáinak másolataival.

– Miről beszél? – kérdezte egy érdes hang, amelyről biztosra vette, hogy ismeri. – Ki ez az Athena, akihez beszél?

Egy kéz érintette meg a homlokát, kérges és durva egy élet munkájától. Nagy kéz volt, túl nagy egy átlagos ember kezének.

– A teste kezdi feladni – mondta egy másik hang. – Mire megszereztük, már gyakorlatilag halott volt, a zuhanás és Asubha beavatkozása pedig majdnem bevégezte. Orvosi ellátásra van szüksége.

– Mit tudnánk mi a halandó testekről? – kérdezi egy csengő hang ingerlékeny tónusban. – Egyikünk sem apotekárius.

– Kell lennie egynek ebben a városban, feltehetően többnek is.

– És te tudod, hol találunk egyet?

– Nem, de valaki errefelé tudni fogja.

– Valaki olyat, aki meggyógyíthatja Gythuát?

– Ne légy ostoba – recsegte egy leláncolt vörös angyal éles, durva hangja. – Gythua már a Bíbor Ösvényt járja, és senki ebben a városban nem fordíthatja vissza rajta.

Kai hallotta a hangokat, de mintha csillámló kísértetekhez tartoztak volna, amelyek úgy gyűltek köré, mint a legendák angyalai. Emlékezett egy Scandia fjord-ágyaiban felfedezett elsüllyedt terem oszlopaiba faragott mesékre, amelyet a Konzervatórium tárt fel, és amelyek harcos leányokról regéltek, akik a holtak lelkét egy csatával és lakomákkal teli, hősi túlvilágba vitték.

Felnevetett a gondolattól, hogy harcos leányok jönnének érte. Mit tett, amivel kiérdemelte ezt az összejövetelt? Arcán meleg nedvesség csörgött, ő pedig kinyúlt az egyik alak felé, egy arany óriáshoz, akit ragyogó fényaura vett körül.

– Láttalak... – mondta. – Arzashkunban. Ott voltál az álomtájamon.

– Tényleg?

– Igen, úgy értem, azt hiszem, te voltál – mondta Kai, hangja suttogássá halkult, ahogy az amúgy is legyengült testét ért bántalmak elhatalmasodtak rajta. – Emlékszem, arra gondoltam, ezer más fontosabb dolgod is lehet, mint hogy velem beszélj.

– Beszéltél velem? – kérdezte az arany figura, és közelebb hajolt.

Kai bólintott.

– Azt mondtad, tudni akarod a jövőt, és hogy én vagyok a megértésének a kulcsa...

– Az vagy – mondta a hang leplezetlen érdeklődéssel.

– És beszélhetsz nekem róla, amikor csak készen állsz.

– Úgy lesz – ígérte Kai, és a teste mintha minden másodperccel könnyebbé vált volna. Azon tűnődött, hogy vajon erre vártak-e ezek a lények. Talán könnyebben el tudják majd vinni, ha leveti halandó húsát. De egy dolgot még tudni akart, mielőtt felviszik.

– Miért a Kitaszított Holtak? — kérdezte. – Miért mondta, hogy találó név...?

Kai érezte az arany óriási vidámságát, és mindenáron tudni akarta, mivel szerzett neki örömöt.

– Amikor ez még az istenek világa volt, az emberek úgy hitték, hogy ha elég erősen imádkoznak, és életüket az őrült próféták által tolmácsolt törvények szerint élik, akkor haláluk után egy csodálatos túlvilágra kerülnek. Megszenteltnek titulált földbe temetkeztek, hogy egy adott időpontban ismét felemelkedjenek, és elfoglalják helyüket ebben a varázslatos dimenzióban. De azoknak, akiket ezek a próféták kitaszítottaknak bélyegeztek, nem adatott meg ez az adomány, így a nem kívánatosak, az elfeledettek és a láthatatlanok testét a világ perifériáján süllyesztették el. Jeltelenül. Fejfák nélkül. Égetett mész és keskeny sírgödör. Elfeledve és elhajítva. Ők voltak a Kitaszított Holtak, ahogyan mi is.

– Értem... – mondta Kai, és örült, hogy végre megtudta ezt az utolsó információt is.

Egy másik alak jelent meg az arany angyal mellett, akinek aurája, akár egy árnyék, félig elmosódott és kivehetetlen volt. Kai kihunyó érzékei gyönyörűnek látták, inkább hasonlatosnak valamilyen állatéhoz, mint emberhez.

– Tudja folytatni? – kérdezte a farkasalak.

– Nem – felelte Kai. – Azt hiszem, végeztem.

Friss nedvesség ömlött végig az arcán, egy ujj pedig gyengéden elsöpörte.

– Sírok? – kérdezte Kai.

– Nem – felelte a magányos harcos. – Haldokolsz.

A vadászok szétszóródtak a romos lakóépületben, annak nyomait kutatják, hogy merre mehettek a szökevények. Golovko dühös medveként járkál fel-alá, és a Világfalót átkozza, amiért az rájött, hogy megfigyelik őket, míg Fekete Őrszemei törött bútorokat és lucskos rongyok halmait forgatják fel.

Saturnalia a megrepedt permaton egy nedves foltja mellett térdel, és belemártja az ujjait. Arany vértje nedvességtől fénylik, vörös lószőr taréja pedig ernyedten lóg a vállára.

– Itt voltak, a pokolba is! – vicsorogta Golovko. – Épphogy lekéstünk róluk. Valakinek látnia kellett őket, úgyhogy kimegyünk, és betörünk néhány fejet, amíg valaki beszélni nem kezd.

Saturnalia és Nagasena összenéznek, pillantásuk szavak nélkül is elmond mindent Golovko kitöréséről. A széthasadt gerendák között víz folyik le, a hang pedig megnyugtatja Nagasenát, aki úgy oson át a téren, mintha egy prédát követne. Lábai kissé hajlítva, feje oldalra billentve, mintha egy árulkodó, elroppanó ág vagy megcsörrenő levél után hallgatózna.

Nagasena a tömb beszakadt bejárata felé néz, és hátát a falnak vetve ülő helyzetbe csúszik. Oldalra dől, és fejét a padlóra engedi, hogy érezze egy emberi test melegének utolsó, elillanó nyomát.

– Egy átkozott vadászaton vagyunk, te meg itt lefekszel – csattant fel Golovko. – Most jártak itt, úgyhogy ki kell mennünk oda, és meg kell találnunk őket.

Nagasena rá sem hederít, a Fekete Őrszem pedig felé indul.

– Hallod, amit mondok? – kérdezi Golovko.

Kartono közéjük lép, Golovko arca pedig eltorzul az undortól.

– Takarodj az utamból, torzszülött – mondja.

– Ha még egyszer így nevezed, vele foglak móresre taníttatni a modortalanságodért – szól Nagasena.

– Szeretném látni, ahogy megpróbálja.

– Ulis Kartonót a Culexus kládmesterei képezték – mondja Saturnalia, mintha egy gyermekhez beszélne. – Halott lennél, még mielőtt felemelhetnéd a puskádat, Maxim Golovko.

Golovko kiköp egy adag nyálat, de elfordul, nem óhajt eleget tenni Saturnalia kihívásának.

A Custodes letérdel Nagasena mellé, és követi a pillantását.

– Itt feküdt Kai Zulane? – kérdezi.

– Igen – ismeri el Nagasena.

Saturnalia bólint.

– Vért találtam a bejárat mellett. Halandó vért, még nedves.

– Az Zulane-é – mondja Nagasena, majd benyúl egy halom kő alá, amely meghatározhatatlan idővel ezelőtt hullott alá a tetőről. Ujjai törött kőzúzalékot és port érnek, de azután megérzi a hideg acélt és a sima üveget, és kihúzza a még mindig nedves augmentikus szempárt.

Saturnalia elmosolyodik, ahogy Nagasena felemeli őket, a vékony kábelekről bioolajok és optikai folyadékok csöpögnek.

– Honnan tudtad?

– Asubha itt tépte ki Zulane szemeit, és balkezes – mondja Nagasena. – Logikusnak tűnt, hogy ebbe az irányba dobja el őket.

– Szóval megtaláltad a szemeit – feleli Saturnalia. – Ez segít megtalálnunk?

Nagasena leporolja köpönyegéről a szürke port.

– Lehetséges. Ez csak egy morzsaszem, amelyet sem te, sem én nem tudunk követni, de mások talán igen.

– A telepaták?

– Úgy van – mondja Nagasena, Saturnalia pedig int Athena Diyosnak és Hiriko adeptának, hogy lépjenek be a romos épületbe. Mindkét nő riadt, és nem akarnak itt lenni: sem a vadászaton, sem a Kérvényezők Városában. Ez a környezet számukra teljesen idegen, és Nagasena eltűnődik, hogy vajon ki kell-e majd kényszerítenie az együttműködésüket.

Athena Diyos felnéz a lógó tetőre, elképzeli, ahogy mindjárt leszakad, míg Hiriko adepta egyenesen előre mered, és úgy mozog, akár egy automaton. Neurolocutor társának halála még mindig mázsás súlyként nyomja a vállát, de ezen a vadászaton nincs idő részvétre. Nagasena átnyújtja Hirikónak a kitépett augmentikát, a nő pedig undorodó grimaszt vág.

– Az Kai-é? – kérdezi Athena Diyos.

– Igen – mondja Nagasena, és Hiriko úgy helyezi őket Athena kinyújtott manipulátorkezébe, mintha mérgeskígyó lenne. Az asztropata az arcához emeli a kitépett augmentikákat, és behatóan tanulmányozza őket.

– És mit várnak, mit csináljunk velük?

– Azt reméltem, felhasználhatják őket Kai Zulane megtalálására – mondja Nagasena. – Az aktájából úgy tudom, hogy ugyan nem a metrón irányzat a szakterülete, de rendelkezik hozzá bizonyos adottsággal.

– Egykor talán így volt – mondja Athena. – De a Föníciai elpusztítása óta már nem tudok úgy olvasni a dolgokban, mint régen. Jobban teszik, ha szereznek egy metront a városból.

Nagasena nem tudja biztosan megmondani, hogy a nő hazudik-e, arcának redős hegszövete szokatlan módokba rántja vonásait, amelyek elrejtik egy hazug szokásos jeleit. Úgy dönt, hogy a nő blöfföl, és így szól:

– Meg fogja kísérelni leolvasni azokat az augmentikákat, különben súlyos következményekkel számolhat.

– Ha olvasta az aktámat, akkor azt is tudja, hogy a pszichológiai profilom szerint nem reagálok jól a fenyegetésekre.

– Nem a maga számára értettem – mondja Nagasena. – Hanem a Birodalom számára.

– Túldramatizálja – feleli a nő, de Nagasena látja, ahogy az ellenkezése meginog.

Letérdel az ezüst széke mellé, és egyik kezét a nő kezére helyezi. A bőrének nincs bőrszerű tapintása, inkább a mesterségesen növesztett hús csupasz érzetét kelti.

– Azt hiszi, hogy Kai Zulane-re vadászunk? – kérdezi.

– Nem rá. Mi az elképzelhető legveszélyesebb emberek közül hétre vadászunk. Emberekre, akik a Birodalom több száz hű katonáját ölték meg. Kai a foglyuk, akit el akarnak juttatni Hórusz Lupercalhoz. Érti? Akármit tud is Kai, a Hadúr is tudni fogja. Egyikünk sem lehet biztos benne, mit helyezett Sarashina úrnő Kai elméjébe, de tényleg kockáztatni akarja, hogy a legnagyobb ellenségünk kezei közé kerüljön?

– Ez tényleg igaz?

Nagasena feláll, és egyetlen sima mozdulattal kivonja a kardját. A fegyver felragyog az épület félhomályában, a penge egy fényesre csiszolt ezüstfényű ív, melynek fekete és arany markolatát puha bőrrel és rézdrótokkal vonták be. Athena és Hiriko szemei elkerekednek a fegyver láttán, de Nagasena nem ártalmas szándékkal húzta elő.

– Ez itt Shoujiki – mondja. – Nagamitsu mester alkotta nekem sok-sok évvel ezelőtt, a neve pedig egy rég elveszett ország halott nyelvén őszinteséget jelent. Mielőtt ez a kard eljött volna hozzám, egy bolond hencegő voltam, egy gyenge erkölcsű és hirtelen vérmérsékletű ember. De amikor Nagamitsu mester bemutatta nekem ezt a pengét, az igazsága a részemmé vált, és azóta soha nem szóltam igaztalanul vagy hoztam szégyent a nevére. És most sem teszem, Diyos úrnő.

Nagasena látja, hogy szavait befogadják, amint a nő lassan bólint, és az augmentikákat a mesterséges kezéből a másikba helyezi.

– Hiriko – szól Athena. – Szükségem lesz a segítségedre.

– Persze – mondja a neurolocutor. – Mit akarsz, mit tegyek?

– Tedd a kezed a halántékomra, és koncentrálj mindenre, amit Kai-ról megtudtál, minden álomra, amin osztoztatok, minden szóra, amit mondtatok. Mindenre.

Hiriko bólint, és úgy tesz, ahogy Athena mondta. Mögé lép, és kezét a feje két oldalára helyezi. Athena ujjai Kai kiszakított szemei köré záródnak, ő pedig olyan fürgén forgatja tenyerében az üveges gömböket, mint egy ördögűző. Bőrére száraz vércseppek peregnek, Nagasena pedig azon mereng, vajon ez segít-e neki felderíteni Kai hollétét.

– Mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezi Saturnalia.

– Ameddig tart – feleli Athena. – Vagy esetleg szeretné ön megpróbálni?

Saturnalia nem felel, Athena feje pedig a mellkasára bukik, ahogy alámerül a nuncio transzába. A légzése elmélyül, és Nagasena ellép mellőle, amint megérzi a hirtelen támadt fagyot, ahogy a nő elméje kinyúl azon láthatatlan síkokra, amelyeket ő fel sem tudna fogni.

Amíg Golovko emberei berúgnak néhány közeli ajtót, és kérdésekkel ostromolják a bent lakókat, Nagasena körülpillant a nyomorúságos menedékben, és nem érez mást, csak gyászt, amiért ezeket az embereket árulókká gyalázták.

Nagasena hüvelyébe csúsztatja a kardját, ahogy Saturnalia közelít felé. Noha egy a céljuk, sosem bölcs dolog meztelen pengét markolni egy Custodes jelenlétében.

– Honnan tudhatta a Világfaló, hogy figyeljük őket?

Nagasena megcsóválja a fejét.

– Nem tudom, de végül is nem is fontos. Ezek az emberek űrgárdisták, és kezdek ráébredni, hogy alábecsültük őket.

– Miért?

– Tökéletes harcosoknak teremtették őket, és könnyű azt felételezni, hogy nem többek géntenyésztett mészárosoknál, akiknek egyetlen céljuk az ölés és a pusztítás. De ennél sokkalta többek. Az elméiket messze a halandó értelmen túlra edzették, és agyuk olyan módon jár, amelyet én sosem fogok tudni leutánozni.

– Azt mondod, nem tudod levadászni őket? – kérdezte Saturnalia.

Nagasena megenged magának egy halvány mosolyt.

– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Minden génerősítésük és fizikai fölényük ellenére a szívükben továbbra is emberek.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Mi a menekülésüket legjobban lassító tényező? – kérdezi Nagasena.

– Egy sérültet visznek magukkal – feleli Saturnalia. – A Halálgárdista már nem sokáig marad életben. Ott kellett volna hagyniuk a zuhanás helyszínén. Nem logikus kockára tenni mindent, csak hogy maguk mellett tartsák.

– Te hátrahagynál egy sérült Custodest? – kérdezi Nagasena.

– Nem – ismeri be Saturnalia.

– Még mindig köti őket a testvériségük esküje – mondja szomorúan Nagasena. – Becsületből cselekszenek. Nem olyasféle viselkedés ez, amit árulóktól várnék.

– Mit akarsz mondani?

– És tévedtél – teszi hozzá Nagasena, elengedve füle mellett Saturnalia kérdését, és a földre csöpögött vérnyomokra mutat. – Két sérültet visznek.

Atharva bedörömbölt öklével a festett acélajtón, majd várt. Az épület egy rongyos fészer volt egy szeméttel borított tér egyik végében, amelyet mocskos vászonponyvák fedtek. Számos keskeny utca vezetett ide, és a környező épületekre állított acélvarjak közönyös, néma bámészkodókként bámultak le a térre. Noha rejtve maradtak, Atharva tudta, hogy legalább száz szempár szegeződik most rájuk.

– Csak rúgd be azt az átkozott ajtót! – csattant fel Tagore, Atharva pedig látta a feje oldalán lüktető ereket. A koponyájába ültetett idegi implantok sisteregtek a hideg levegőben, és Atharva azon gondolkozott, vajon milyen károkat okozhat ez a férfi agyának törékeny struktúrájában.

– Szükségünk van ennek a kirurgusnak a segítségére – magyarázta Atharva. – Szerinted mennyire lesz irántunk elkötelezett, ha betörjük az ajtaját?

– Mintha egy fikarcnyit is érdekelne – felelte Tagore, mialatt lábát a zsalu közepébe lökte, és egyetlen rúgással ledöntötte. Az ajtó egy félhomályos szobában ért földet, amelyet egy nyersolajjal és állati zsiradékkal égő lámpás lángja világított meg. A vegyszerek, szárított gyógynövények és romlott hús szaga átütő volt.

Asubha és Kiron bevonszolták Gythuát, és egy széles tábori ágyra helyezték, amely panaszosan nyikorgott a súlya alatt. Subha behozta a vállára vetett Kai-t, az asztropata ernyedten csüngő teste már most is halottnak tűnt. Aurája tompa és közönyös volt, de Kai-t még meg lehetett menteni, hogy ismét teljes pompájában ragyogjon.

– Tedd oda – mondta Atharva, egy falhoz tolt fapadra mutatva.

Subha gyengéden lefektette Kai-t a padra, Atharva pedig jobban megszemlélte körülöttük a helyet. A szobában szinte alig fértek el, de az alapján, amit Atharva eddig a Kérvényezők Városából látott, úgy vélte, ez a hely mégis igen fényűzőnek minősül.

A falakon száraz növények csokrai, sózott hús rothadó cafatjai, valamint kémiai szerkezeteket és anatómiai metszeteket ábrázoló papírlapok lógtak. Számos asztal roskadozott a nehéz könyvek és rozsdás sebészeti eszközökkel teli tálcák alatt. Repedt üvegajtóval ellátott faliszekrényekben több száz jelöletlen üvegcse sorakozott, bennük különböző folyadékokkal, porokkal és összetört tablettákkal. A sarokban egy petrokémiai generátor mellett biomonitorok pultja sorakozott, bár Atharva nem hitte, hogy bármelyik is működik.

– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – követelte Tagore. – Nekem csak egy újabb szaros háznak tűnik. Tényleg azt hiszed, hogy itt egy kirurgus lakik?

– A jelek mind erre a helyre mutattak – felelte Atharva, és egy közeli asztalról felemelte a Jövendölések Könyvének egy másolatát. Látta Hippokratész más munkáit is, amelyek minden látható rendszer nélkül hevertek szerteszét Pergamoni Galen, Abscantus és Menodotosz kötetei között. Ezek ősi és felbecsülhetetlen értékű írások voltak, bár már jelentősen túlhaladottak.

– Miféle jelek? – kérdezte Kiron, letörölve válláról egy gyantafoltot. – Hogy élhetnek emberek egy ilyen helyen?

– Az emberek úgy élnek, ahogy élniük kell – mondta Atharva. – A jeleket pedig bárki láthatta, akinek van két jó szeme. Ez egy Kígyó Ház.

– Egy mi? – kérdezte Subha.

– Ez egy gyógyító hely – magyarázta Atharva, a Tagore által berúgott ajtó festményére mutatva. Az ajtó két darabra esett, de még mindig ki lehetett venni egy hosszú tógába öltözött szakállas férfi alakját, akinek a kezében tartott pálcáján egy kígyó tekereg fel.

– Az ki akar lenni? – kérdezte Kiron.

– Ő Aesculapius – szólt egy agg hang az árnyak közül.

– A grekiánusok egy ősi istene. Vagy legalábbis az volt, amíg ez a rusnya gazember barátod át nem tolta rajta a mocskos patáját.

A szoba hátuljából egy otromba alak görgött elő egy eddig észrevétlen ágyról, és Atharva most már el tudta különíteni a férfi mosdatlan testének és izzadságának bűzét a levegőben terjengő vegyszerpára koktéljától. Tagore egy szempillantás alatt a fickó előtt termett, a nyakánál fogva felemelte, és a falnak szorította. Szemeiben gyilkos düh lobbant, ahogy ökle ütésre készen hátrahúzódott.

– Ne öld meg, Tagore! – kiáltotta Atharva.

Tagore ökle a falnak vágódott, beszakította, és téglapor és törmelék záporát zúdította a földre.

– Ki vagy te? – követelte.

– Az én házamban állsz! – csattant fel a fickó. – Én vagyok a kirurgus, mégis mit gondolsz, ki az ördög vagyok?

– Tagore, engedd el! – mondta Atharva. – Szükségünk van rá.

Tagore vonakodva leengedte a férfit, majd Atharva felé lökte.

– Elnézésedet kérem, medicae – szólt Atharva. – Nem akarunk ártani neked.

– És biztos vagy benne, hogy ezt ő is tudja? – kérdezte a férfi a Világfalóra meredve és a nyakát dörzsölgetve. – És mégis ki a Császár heréi vagytok ti?

A mindössze egy vékony hálóinget viselő medicae nem nyújtott lehengerlő látványt. A szaga és a tekintete alapján iszákos és narkotikumok élvezője volt, de a jelek erre a helyre vezették őket, és a közelben feltehetően nem találnak még egy gyógyító tudományokban jártas illetőt.

– A nevem Atharva, és a segítségedre van szükségünk. Hogy hívnak, barátom?

– A nevem Antioch, és nem vagyok a barátod – felelte a kirurgus. – Pokoli késő van már az efféle ügyekhez, úgyhogy mi az ördögnek rugdossátok be az ajtómat és zavarjátok meg a háznépemet? Most túl részeg és túl szétesett vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak veletek.

– Ez élet-halál kérdése – jelentette ki Atharva.

– Mind ezt mondják – csattant fel Antioch.

– Ő a tiédre értette – szólt Tagore, amint Antioch válla fölé magasodott.

– Fenyegetsz? – kérdezte Antioch. – Remek. Na, így fogsz majd rávenni, hogy segítsek nektek.

Atharva átkarolta a parányi kirurgus vállát, és a pad és az asztal felé terelte, amelyen Gythua és Kai hevertek kiterítve.

– Mi bajuk van? – kérdezte Antioch, szinte alig pillantva rájuk.

– Azt hittem, te vagy a kirurgus – dörrent rá Kiron.

– Nem tudod megmondani?

Antioch felsóhajtott és így szólt:

– Figyelj, mondjátok meg Babu Dhakalnak, hogy ha továbbra is növekedési hormonokkal akarja lőni az embereit, és a génkódjukkal akar babrálni, akkor az én segítségemre ne számítson, hogy ismét talpra állítom őket. Kezd túl messzire menni.

– Babu Dhakal? Nem tudom, ki az – mondta Atharva.

Antioch felhorkant és szúrós szemmel nézett fel rá, mintha most látná világosan először. Csipás szemekkel lesett ki sűrű szemöldöke alól, és alaposan megszemlélte Atharvát és a harcosokat.

– Nem Babutól jöttetek?

– Nem – ismerte el Atharva. – Nem tőle.

Antioch közelebb lépett, és felfelé nyújtogatta a nyakát, a helyzet valódisága kezdett átszűrődni az agyát körülfogó ismeretlen narkotikum ködén. Mocskos ruhaujjával megdörzsölte a szemét, és vadul pislogott, mintha a csipát akarná kipislogni.

– Ti az astartes légiókból valók vagytok... – lehelte, egyik harcosról a másikra kapva a tekintetét.

– Úgy van – mondta Atharva, Kai felé irányítva az öreget. – És neki szüksége van a segítségedre.

– Először Gythuán segíts! – szólt Kiron.

– Nem – jelentette ki Atharva. – Gythua várhat, Kai nem.

– Gythua egy űrgárdista – tiltakozott Kiron. – Elébe helyeznél egy halandót?

– Mindannyiótok elé helyezném – felelte Atharva, mielőtt visszafordult volna Antiochhoz. – Most pedig gyógyítsd meg!

Antioch bólintott, és Atharva már szinte sajnálta a férfit, aki bódulatából arra ébredt, hogy haragos óriások követelik, mentsen meg két életet, amelyek már csak egy hajszálon függenek. Még egy Antiochhoz hasonlóan dezorientált ember is érezte volna, hogy a saját élete is ugyanazon hajszálon függ.

Becsületére legyen mondva, a kirurgus hamar magához tért, mély levegőt vett, és előszedett egy sebészi eszközökkel teli tálcát, amelyek feltehetően több baktériumnak szolgáltak otthonul, mint a szemközti asztalon álló biologis génlabor. Kai fölé hajolt, és nekiállt megvizsgálni Kai véres szemgödreit.

– Augmentikus sérülések. Kitépték a bemeneti csatlakozókat, és felsértették a szemgödröt – mondta Antioch, miközben hálóinge ujjával törölgette le Kai arcáról a ragacsos vért. Egy üvegekkel teli szekrényből kivett egy lezárt csomagot, és feltépte a steril szigetelést. Anélkül, hogy felnézett volna munkájából, Antioch több kis köteget helyezett Kai mellkasára, majd Atharva által nem várt gonddal és pontossággal fertőtlenítőzselét fecskendezett Kai üres szemgödreibe, mielőtt teletöltötte őket valamivel, aminek sós-petróleumos gézszaga volt.

– Hogy történt ez? – kérdezte Antioch. – Nem sebészi beavatkozás volt, de pontos.

– Én szedtem ki a szemeit – mondta Asubha.

Antioch felpillantott, mintha azt akarná megfejteni, hogy vajon Asubha csak viccel-e.

Megcsóválta a fejét, és felsóhajtott.

– Nem fogom megkérdezni, miért. Van egy olyan érzésem, hogy nem tetszene a válasz.

– A ránk vadászó emberek azokon keresztül kémkedtek utánunk – mondta Subha.

Antioch megállt, és beharapta a szája szélét.

– Na, és ki vadászik hét astartes harcosra? – Felemelte a kezét, még mielőtt Subha válaszolhatott volna. – Ez, amúgy, költői kérdés volt, és garantáltan nem tetszene a válasza. Most pedig mindannyian maradjatok csendben, ha azt akarjátok, hogy ez a férfi életben maradjon.

Antioch kinyitotta a varrókészletet, és határozott tűszúrásokkal nekiállt bevarrni Kai szemgödreit, gyorsan és módszeresen haladva mindkét szemen. Az izzadság puskagolyónyi cseppekben gyűlt a homlokára, és Atharva látta, mekkora összpontosítást kíván a kirurgustól, hogy fenntartsa a higgadtságát, és biztos öltésekkel vezesse a kezét. Miután végzett a varrással, Antioch bekötözte Kai fejét, amelyen – csodálatos módon – nem éktelenkedtek foltok.

– Mi visz rá egy ilyen tudású embert, hogy egy ilyen helyen éljen? – kérdezte Atharva, amint Antioch rögzítette a kötést, és megkönnyebbült nyögéssel kiegyenesedett.

– Nem a te dolgod – érkezett a kurta válasz. – Szóval, hajlandóak vagytok elárulni, mi baja van még, vagy találgatnom kell?

– Hozzáértő neurolocutorok begyógyszerezték, és többször is pszichikus vallatásnak vetették alá.

– Hát persze – sóhajtott Antioch, a mellkasába törölve a kezeit. – És gondolom, azzal, hogy segítek ezeken az embereken, én is bűntárssá válók, akármibe is keveredtetek, ugye?

– Talán – felelte Atharva. – Ez attól függ. Mentsd meg az életüket, és eltűnünk. Soha senki nem tudja meg, hogy itt jártunk.

Antioch keserű nevetés gyanánt felugatott.

– A fél város már most tudja, hogy itt vagytok, a másik fele pedig reggelre megtudja. Azt hiszitek, hét ilyen harcos képes úgy mozogni egy ilyen városban, hogy ne vonja magára a figyelmet? Akármilyen szuperhumánok is vagytok, ennyire ti sem vagytok jók.

– Igaza van – szólt Tagore. – Nem kéne itt időznünk.

– Nem megyünk sehova, amíg nem látja el Gythuát – szólt Kiron.

– Nem is ezt mondtam – vágott vissza haragosan Tagore. – Ne adj a számba szavakat!

Antioch oda se figyelt a szócsatára, hanem a szekrényeiben kutakodva, számos jeltelen üvegcséből egy keveréket kotyvasztott. A végterméket egy megrepedt injekciós tűbe töltötte, a tűt pedig Kai karjának ernyedt húsába nyomta. Mielőtt lenyomta volna a fecskendő végét, a szívós kirurgus felnézett Atharvára.

– Rohadt egy seggfej vagy, ugye tudod? – szólt Antioch.

Atharva felkuncogott.

– Harcoltam a Vlka Fenryka oldalán- felelte. – Ennél valami jobbra lesz szükséged, ha meg akarsz sérteni.

– Ezt észben tartom – mondta a fickó, és lenyomta a fecskendőt.

Kai hörgő, mély lélegzetet vett, háta pedig hallható ropogás közepette ívbe feszült. Izmai görcsbe rándultak, szájából förtelmes nedvek gejzíre tört elő. Kai az akasztottak táncát járta a pádon, sarkait a fának verte, miközben teste minden nyílásán keresztül igyekezett megtisztítani magát.

– Én a helyetekben az oldalára fordítanám – jegyezte meg Antioch, mialatt hátrébb lépett a rángatózó asztropatától.

– Hátul van pár többé-kevésbé tiszta ruha, amit felvehet, ha befejezte a szarást és az okádást. Szüksége lesz rájuk.

Tagore megragadta Antiochot, és az arcába köpte:

– Az asztropata életben marad, ugye?

Antioch arca a Világfaló szorításától fájdalmas görcsbe rándult.

– A vegyszerhajtóknak ki kell pucolniuk a szervezetét, igen, de olyan végletekig kimerült, hogy az is csoda, hogy egyáltalán még életben van.

– Megteszi – felelte Tagore, a Halálgárdista felé lökdösve Antiochot. – Most pedig tedd meg ugyanezt a testvérünkkel!

Gythua már alig lélegzett, teste a legtöbb felszíni működést felfüggesztette, hogy minden energiáját az önfenntartásra koncentrálja. Atharva már látott űrgárdistákat, akik ennél is iszonyúbb sérüléseket éltek túl, de az apotekárium létesítményei nélkül gyanította, hogy Gythua javíthatatlan károkat szenvedett.

Antioch Gythua fölé hajolt, és ugyanazokat a szerszámokat használva, amelyekkel Kai-t is megvizsgálta, alaposan átnézte a Halálgárdista sápadt húsába tépett véres krátereket és hasadékokat. Az arckifejezése megerősítette Atharva legrosszabb félelmeit.

– Ennek a férfinak már halottnak kéne lennie – mondta végül Antioch. – Először is ez a seb úgy tűnik, mintha átszakította volna a szívét, és azt hiszem, mindkét tüdő összeomlott. Azt a szervet pedig fel sem ismerem, amit ez a seb sértett fel. Meglőtték energiafegyverekkel, és egy egész osztagnyi bokorugró felszereléséhez elég lövedék van benne.

– Azt akarod mondani, hogy nem lehet megmenteni? – követelte Kiron.

– Azt akarom mondani, hogy még csak találgatni sem tudok a maradék bőre alatt rejlő anatómiát illetően – mondta Antioch. – Nem tudok segíteni rajta. Ha jól gondolom, senki más sem, de szerintem ezt már mind tudjátok.

– A pokolba veled – felelte Kiron, a saját háza falához nyomva a kirurgust. – Muszáj tenned valamit. Van fogalmad róla, ki ez? Ez Gythua, a XIV. Légióból. Ő volt az első Lámpáshordozó, egyike az eredeti Heteknek! Ez az ember megmentette az életemet, amikor visszaszorítottuk az Iapetus egyenlítőjéről a Portyázókat. Ő hordozta a Császár lobogóját, és döfte a Cassini Regio sötét szívébe a Szaturnusz bukásakor. Megértetted?

Atharva és Asubha lefeszegették Kiron ujjait a kirurgus nyakáról, mielőtt haragja és gyásza felülkerekedne intellektusán.

– Kiron, engedd el – szólt Atharva. – Ha megölöd, azzal nem segítesz Gythuán.

– Meg kell mentenie!

– Most már semmi sem mentheti meg Gythuát – mondta Asubha. – Végigment a Bíbor Ösvényen.

Kiron ellépett Antiochtól, kezei ökölbe szorultak, és szürke szemei mögött vegytiszta düh forrongott. Gyűlölködve meredt a guggoló kirurgusra, de amikor pusztítási vágya már azzal fenyegetett, hogy haragját gyilkossággá változtatja, Severian figyelmeztető kiáltása harsant a bejárat melletti őrposztból.

– Tartogassátok a haragotokat, testvérek – mondta. – Jobb célpont közeledik.

– A vadászaink? – kapta fel a fejét Tagore. – Kik azok, Birodalmi Öklök vagy a Legio Custodes?

A Holdfarkas megrázta a fejét.

– Nem tudom, kicsodák – felelte Severian, visszapillantva az ajtón túli térre –, de állig fel vannak fegyverkezve, és határozottan nem birodalmiak.