TIZENKETTŐ

 

Ellenség a sorok között

A hiúság testvérisége

Egy betartott ígéret

Noha páncélja elszigetelte a hegyek hidegétől, Uttam Luna Hesh Udar csontjaiban rosszindulatú borzongás kúszott fel, miközben figyelte, amint a halandó katonák végigmanőverezik a tápanyagellátót a hídon a Khangba Marwu szívében lebegő sziget felé. A barlang mennyezetének sötétbe borult vájataiból finom ködszitálás hullott, a nedvesség pedig cseppekben ült ki oltalmazó-dárdája pengéjére. Sziszegve foszlottak szét az apró nedvességgömbök, ahogy az energiamező azonnal elpárologtatta őket, mintha kígyók sodródnának valahol a levegőben.

A telepe így gyorsabban lemerül, de amikor mindenfelé ellenség veszi körbe, akkor az a pár másodperc, amíg feltöltődik, az életébe is kerülhet. Sumant Giri Phalguni Tirtha mellette állt, az ő oltalmazó-dárdája is sistergett a nedves levegőn. Felnézett, sisakjának aranylemezein a vízcseppek könnyekként csorogtak végig.

– Eső a hegyek alatt – szólalt meg. – Még sosem láttam ilyet.

– Hideg van a fenti világban – felelte Uttam. – Mit számít ez?

– A hegy rí – mondta Tirtha.

– Micsoda?

Tirtha vállat vont, mintha szégyellne folytatni.

– Nyögd ki – szólt rá Uttam. – Mi bánt?

– Olvastam Khagba Marwu történetét – folytatta Tirtha.

– Azt írta, a hegy rítt aznap, amikor Zamora megszökött.

– Ma senki sem szökik meg – vágta rá Uttam. – A mi őrizetünk alatt nem.

– Ahogy mondod – helyeselt Tirtha, és noha arcát elrejtette a sisakrostély, Uttam fojtott nyugtalanságot olvasott ki a testbeszédéből.

– Gyere! – szólt. – Ne hagyd, hogy a földalatti csapadék véletlen felbukkanása megakadályozza a Legio Custodes harcosait feladatuk ellátásában!

– Persze – mondta Tirtha, miközben a katonák a cellaszigetre engedték a tápanyagellátót.

A lomha konténer megcsúszott, ahogy antigrav-mezeje összegerjedt a szigetet tartó egyik hatalmas generátor kóbor hullámával. Az Uráli Viharurak szürke tabardját viselő katona átkozódott, ahogy a gerjedő mezők megrázták, és elvesztette a fogást.

– Figyelj oda, mit csinálsz, a pokolba is! – csattant fel, haragját kieresztve.

– Fogd rendesen, és akkor nem csúszik ki! – érkezett a vele átellenben álló férfi, a Gitani Zsiványok veteránjának, a Baikour-kráter sasfészkeiben állomásozó elit repülősosztag ezredesének válasza.

– A te súlyod felét is én viszem – felelte az első férfi. Úgy hívták, Natraj, és Uttam eddig mint az alakulat egyik stabil tagját tartotta számon.

– Csend legyen! – szólt Uttam. – Szolgálat közben tilos beszélni.

– Bocsánat – mondta Natraj. – Többet nem fordul elő.

– Egyek vagyunk – tette hozzá a Zsivány, de Uttam sejtette, hogy bármi ellentét is áll fenn kettejük között, ismét felszítják, amint kikerülnek a hegy gyomrából.

– Ha itt végeztünk, visszatértek a felszínre, és átveszitek az elbocsátási papírjaitokat. Nincs szükségem olyan emberekre, akik képtelenek engedelmeskedni a parancsnak – mondta Uttam.

– Őrző? – szólt Natraj.

– Nagyuram, kérlek...

– Fékezzétek a nyelveteket, mindketten! – vágott közbe Uttam. – Nem tűröm az engedetlenséget. Nem értitek, miért vagytok itt, nem fogjátok fel, milyen veszélyt képviselnek az általatok ellátott foglyok. Feletteseitek hallani fognak erről a fegyelmi kihágásról.

Mindkét ember rámeredt, Uttam stimulátormirigyei pedig csak úgy duzzadtak az ingerlőszerektől, ahogy harci reflexei ösztönösen felismerték a haragot és a közvetlen erőszakos fenyegetést. Megszorította fegyvere nyelét, de a harag éppoly hirtelen, ahogy felbukkant, nyomtalanul el is tűnt, olyan hirtelen, mintha csak átkapcsoltak volna egy kapcsolót.

– Kövessetek! – mondta Uttam, majd megfordult, és átvezette a katonákat a cellák között. A harci stimulátorok maradéka táncot járt az ereiben, Uttam pedig a cellák közötti teret fürkészte ellenség után kutatva. A szigeten lévő ellenségeket mind bezárták, ez a rövid összetűzés a halandók között azonban nyugtalanította. Nem hitt az előjelekben, de a szitáló esővel együtt feszültté, harcra késszé és ösztönössé tette.

Nem egy kívánatos állapot, ha az elővigyázatosság és az alaposság kulcsfontosságúak.

– Melyikkel kezdjük? – kérdezte Tirtha.

– Tagoréval – felelte Uttam, a jobbján álló cella felé bökve.

Uttam megvetette Tagorét, aki háromszázötvenkilenc embert ölt meg, mielőtt legyűrték, és ez majdnem olyan veszélyessé tette, mint egy Custodes. A katonák körbefordították a tápanyagellátót, miközben Uttam az ajtó elé helyezkedett.

A harcos odabent járkált fel-alá a cella hosszában, akár egy ketrecbe zárt ragadozó, a feszültségtől dagadó izmokkal és összeszorított állkapoccsal, mint egy veszett farkas. A rab óriási fizikummal rendelkezett: egy óriás, aki egy rongyos ágyékkötőn kívül nem viselt mást. Egykor a tömlöc szabvány testkesztyűje volt, de a fogoly darabokra szaggatta. Testét a megvastagodott csontokon húzódó, genetikailag megnövelt izmok és elszórt sebhelyek domborzati térképe alkotta, míg húsa egymásba fonódó tetoválások vásznaként szolgált. Fejszék és kardok keveredtek koponyákkal és recés fogakkal, amelyek egész világokat nyeltek el.

A férfi fejének hátulja barázdált vájatokba ültetett fémlemezek borzalmas halma volt, amelyeket a koponyacsontjába fúrtak, és a harcos arcán olyan tébolyult kifejezés ült, amelyet semmilyen önkontroll nem tudott elrejteni.

– Hátrálj el az ajtótól, áruló! – utasította Uttam.

A harcos kivicsorította fogait, az áruló szó hallatán megrándult, de engedelmeskedett. Hátát a túlsó oldali falnak vetette, de izmai pattanásig feszültek. Tagore egy Világfaló volt, és Uttam eddig soha sem látta másban támadó pozíción kívül. Légiója többi tagja ugyanilyen volt, és Uttam azon tűnődött, hogy képesek állandóan ilyen ugrásra készen állni. Egyesek zabolátlan gyilkosoknak, hallgatólagos beleegyezéssel esztelen hentesekként viselkedő pszichopatáknak nevezték a Világfalókat, de Uttam ennél okosabb volt. Végtére is, mennyi fegyelemre lehet szükség ahhoz, hogy ennyi agressziót tartsanak folyamatosan a felszín alatt, ilyen rövid pórázon?

A Világfalók veszedelmesebbek voltak, mint azt bárki is gondolta volna róluk.

Tagore vadállati vigyorral fixírozta, de nem szólt semmit.

– Van valami mondandód? – csattant fel Uttam.

Tagore bólintott és így felelt:

– Egy napon megöllek. A mellkasodon át tépem ki a gerincedet.

– Üres fenyegetések? – kérdezte Uttam. – Tőled többet vártam.

– Ostobább vagy, mint amilyennek látszol, ha azt hiszed, ezek üres fenyegetések – mondta Tagore.

– És kettőnk közül mégis te vagy bezárva.

– Ez? – intett körbe Tagore, miközben a tápanyagellátó egy pár táplálékos zacskót ejtett a cellába. – Ez nem sokáig tart bent engem.

Uttam elmosolyodott, és Tagore fennhéjázásán önmagát is meglepve mulatott.

– Tényleg ezt hiszed, vagy csak a koponyádba kalapált förtelem miatt gondolod így?

– Világfaló vagyok – mordult Tagore büszkén. – Nem kenyerem az elvont fogalmazás, én az abszolút realitásban élek. És tudom, hogy meg foglak ölni.

Miután felismerte a további diskurzus hiábavalóságát, Uttam megcsóválta a fejét, és még mélyebbre hatolt a börtönkomplexumba. A többi rab hideg pillantásokat lövellt felé, vagy ellenséges kirohanásokat intézett ellene, de mint mindig, most is Atharva nyugtalanította leginkább.

A boszorkány a cellája közepén állt, kezeit oldalai mellé engedve, állát kissé felszegve, mintha várt volna valamire. Szemeit lehunyta, ajkai pedig mozogtak, mintha néma felajánlást tenne. Az eső itt jobban esett, a cella permaton széléről csöpögött. Uttam szemei összeszűkültek, ahogy a belépéskor tapasztalt hidegrázás egyre erősödött. Harci ösztönei, melyek a röpke stimulátorlökettől már így is kiélesedtek, most még inkább megfeszültek a veszély előszelétől.

A lándzsaszerű fegyver megperdült a kezében, ahogy Atharva kinyitotta szemeit, Uttam pedig felhördült, amikor meglátta, hogy a férfi szemei immáron nem kék és borostyánszínben csillognak, hanem izzó fehérben, mint a téli napkorong.

– Visszavonulás! – parancsolta, miközben elhátrált a cellaajtótól. – Azonnali kivonás!

– Ahhoz már túl késő – szólt Atharva.

– Tirtha! – kiáltotta Uttam. – Veszély les ránk!

Túlhevített levegő robbanása harsant, akár egy ostorcsapás, Uttam pedig megperdült a tengelye körül. Natraj az Uráli Viharuraktól plazmapuskáját szorosan a vállához fogta, a cső menti hűtőbordákból füst és gázok szivárogtak.

Sumant Giri Phalguni Tirtha térdre rogyott, gyomra közepén egy füstölgő, átégetett lyukkal.

– A hegy rí – mondta, mielőtt arcra borult volna.

A kihallgatószoba hideg volt, mint mindig, de Kai feszültséget érzett a levegőben, amelynek semmi köze sem volt Scharff és Hiriko folyamatos kudarcba fulladt kísérleteihez, hogy megszerezzék az információt, amit Sarashina plántált belé. Noha Kai fizikai leépülése feleslegessé tette a béklyókat, most is a terem közepén álló ergonomikus székbe volt szíjazva. Hiriko adepta vele szemben ült, Kai pedig sötét karikákat látott a szeme alatt, amelyek még nem voltak ott, mikor utoljára találkoztak az ébredő világban. A kihallgatás procedúrája majdnem annyira kimerítette őt is, mint Kai-t.

Kai így szólt:

– Kérlek, muszáj újra végigcsinálnunk? Nem adhatom meg, amit akarsz.

– Hiszek neked, Kai, igazán hiszek – felelte Hiriko –, de ha a Legio Custodes nem kaparinthatja meg a fejedben lévő titkokat, akkor megelégszenek a haláloddal is. Ők egy könyörtelen szervezet. És ha nem adod ide önként, amit akarok, akkor nincs más választásom, mint hogy kitépjem belőled.

– Ez mit jelent?

Hiriko rászegezte tekintetét, amely részben melankolikus, részben dühös volt.

– Pontosan azt jelenti, amit gondolsz, Kai. Ezt nem éled túl.

– Kérlek – nyögte Kai. – Nem akarok meghalni. Nem akarok így meghalni.

– Ez többé már nem számít – felelte Hiriko. – A többiek úgy döntöttek, meg kell halnod, de ha ez jelent némi vigaszt, tudd, hogy nemsokára eszméletlen leszel, és nem érzel majd semmit.

A kihallgató ajtaja kinyílt, mielőtt még Kai válaszolhatott volna. Scharff adeptus lépett be rajta, aki úgy festett, mint aki hetek óta nem pihente ki magát. A férfi bágyadt mosolyt küldött Kai felé, Hiriko pedig aggodalmas pillantással nézett fel.

– Elkéstél – mondta. – Te sosem késel.

– Rosszul aludtam. Egy bíbor és elefántcsontszín vértet viselő alakról álmodtam – felelte Scharff, és a leírás megpendített egy húrt Kai elméjében. – Nekem kiáltott.

– Mit mondott? – kérdezte Hiriko.

– Nem tudom, nem hallottam a szavait.

– Talán az umbra maradványa? – kérdezte Hiriko. – Aggódnom kellene?

Scharff megrázta a fejét.

– Nem, szerintem a Magnus primarcha érkezése miatti pszichikus trauma szivárgása. Az alak vértjének bíbor és elefántcsontszíne végül is az Ezer Fiakra utal.

Hiriko bólintott.

– Ez valószínűnek tűnik.

Scharff helyet foglalt Kai mellett, és átnézte a sápadt bőrébe döfött főbb vegyi söntöket és kanültűket. Kai nem tudta elfordítani a fejét, hogy lássa, mit csinál, de perifériás látása majdnem olyan éles volt, mint binokuláris érzékelése. Scharff szemeiben alig észrevehető tompaság csillogott, mint egy alvónak, akit nemrég ébresztettek fel mély szendergéséből. A férfi kezeit nem látta, de Kai hallotta a lágy szisszenést, amint az egyik gyógyszeradagoló újabb idegen anyagot juttatott a véráramába.

Miután az eszméletvesztésre számított, Kai-t kissé meglepte a végtagjaiban érzett enyhe zsibongás. Szemei Hirikóra rebbentek, de a nő gyönyörű, zöld szemei éppen az adatlemezén megjelenő írássorokat böngészték. Kai átnézett Scharffra, és most már képes volt a fejét is megmozdítani, ahogy a Scharff által beadott valamilyen szer kezdte hatástalanítani az őt kézben tartó izomlazítókat és altatószereket.

Kai beharapta az ajkát, ahogy visszanyerte teste felett az uralmat. Végtagjai ismét az övéi voltak, de ennél többről volt szó. Ez megfiatalodásnak tűnt, egy stimulusnak, amely ismét élettel töltötte meg a szervezetét. Meg akarta kérdezni Scharfftól, hogy mit csinál, de veszélyérzéke figyelmeztette, hogy fogja be a száját. Tettei nem sokáig kerülték el Hiriko figyelmét, és a Kai életjeleit figyelő gépek feljegyezték emelkedő agyi aktivitását és gyorsuló szívverését.

Hiriko átpillantott a biojelzőkre, orrnyerge sima bőrét két sáv szelte keresztül. Szemei egyik jelentésről a másikra villantak, egyetlen pillantással mérte fel Kai visszatértét az alvásközeli állapotból.

– Scharff? Láttad ezeket az értékeket? – kérdezte, miközben letette az adatlemezt, és felállt. Amikor társa nem válaszolt, végül odafordult felé, és arcán a meglepetés bosszúsággal keveredett.

– Scharff? Mit művelsz? Kai-nak eszméletlennek kell lennie a beavatkozáshoz.

– Nem – felelte Scharff.

– Nem? – kérdezte Hiriko. – Elment az eszed? Hagyd abba, bármit is csinálsz!

– Azt nem tehetem, Hiriko adepta – mondta Scharff olyan hangon, ami azt sugallta, nagyon is szeretné, ha tudná. Scharff kezei a fekete dobozból kihúzott billentyűzet felett táncoltak, amely Kai megannyi újonnan kelt rémálmának forrásaként szolgált. Hiriko megkerülte a széket, és megragadta Scharff karját. Kai látta, amint a nő is felfogja, amire ő is csak pillanatokkal ezelőtt jött rá.

– Scharff adeptus – csattant fel Hiriko. – Hátrálj el a rabtól, azonnal! Úgy vélem, az elméd károsodást szenvedett.

Scharff megrázta a fejét, halántékán az erek úgy lüktettek, mint egy infarktus előtt álló szív.

– Az alanynak tudatánál és mozgásra képesnek kell lennie, ha el akarja hagyni ezt a létesítményt.

– Nem megy sehova, Scharff – erősködött Hiriko.

Kai érezte, hogy a testét a székhez láncoló acélbilincsek pneumatikus szisszenéssel engednek fel, miközben vészjelző kürtök harsantak szerte Khangba Marwuban.

– Ó, dehogynem – mondta Scharff, de nem a saját hangján.

Natraj már azelőtt halott volt, hogy Tirtha földet ért volna. Uttam oltalmazó-dárdájának penge alatti része lövedéket köpött, a férfi feje pedig vérpárává és csontszilánkokká robbant. A lökéshullám a két legközelebb álló katonát is földre taszította, de Uttam már mozgásba is lendült, mire a vészjelzők zaja betöltötte a barlangot. Natrajt megrontották, így bajtársai lojalitása is megkérdőjeleződött. Ezért aztán mindannyiuknak meg kellett halnia.

Uttam elhajolt egy pokolpuska lövése elől, majd fegyvere hegyét egy bíbor harci vértet viselő katona mellkasába vágta. A sisak aranyszín rostélya mögül vér spriccelt elő, ahogy a viselője kulcscsonttól medencéig széthasadt. Mellette egy másik puska ugatott fel, de lövései elvástak Uttam vállvértjén. Fejét lehúzva megperdült, lándzsájával pedig alacsony ívben kaszált maga körül, ezzel elmetszve négy támadóját térdmagasságban. Egy sistergő plazmarobbanás pár pillanatra elvakította, amint elvillant a sisakja mellett, ő pedig védekezőállásba ereszkedett, lándzsájával folyamatosan maga körül kaszálva az adamantium és ezüst kavargó förgetegében.

A pengéről lövések pattantak le, de védőmezejét egy sem ütötte át. Látása egy perc múlva visszatért, így Uttam szorosan a teste mellé húzta a fegyvert. Előrebukfencezett, amiből talpra érkezett, és lendületből mellkason vágott egy tükörfényes, fekete páncélt viselő harcost. A péppé vált maradványok a legközelebbi cellatömb falának csattantak.

A vészhelyzeti protokollok azonosították a veszély-forrásokat.

Uráli Viharúr egy pokolpuskával. Minimális fenyegetés.

Két Vitruviai-komisszár, az egyik egy iontörővel, a másik egy gránátvetővel. Közepes mértékű fenyegetés.

Három Bíbor Dragonyos; hálóvető, plazmakarabély és egy tömegprés. Közvetlen fenyegetés.

Folyamatosan tüzeltek és mozogtak, támadókként messze jobb munkát végeztek, mint börtönőrként valaha, de még a hat magasan képzett, fejlett fegyverekkel ellátott halandó sem jelentett kihívást a Legio Custodes harcosának. Uttam körbelendítette oltalmazó-dárdáját, és megölte a tömegpréssel felfegyverzett fickót, tiszta vágással választotta el a fejét a nyakától, amely a lefejezéssel egy időben kauterizálta is a sebet. A plazmakarabély újra tüzet nyitott. Uttam egy vízszintes vágással hárította a lövést, és egyúttal a gránátvetős komisszár mellkasába küldte a szuperforró lövedéket. A férfi fojtott sikkantással zuhant el, amely sikításból üvöltéssé erősödött, amint a tüdejében lévő levegő belobbant.

Egy pokolpuska lövése csapódott a sisakja oldalába, Uttam pedig a lövész felé perdült, miközben érezte a páncélja körül szélsebesen szilárduló hálót. Ha nem áldották volna meg a génerősítettek természetfelettien gyors reflexeivel, most fogságba esett volna a gél ultragyorsan megkötő masszájában, de Uttam kitépte magát, mielőtt még a háló bevégezte volna a munkáját. Fegyvert tartó karját az anyag ragacsos foszlányai borították, de balja szabad volt és halálos.

A hálóvető arcának elülső felét iszonytató erejű ütés zúzta be, az utána érkező könyék pedig eltörte a plazmapuskát éppen vállához emelő másik lövész nyakát. Ezzel nem maradt más, csak a szürkébe öltözött Viharúr, így Uttam kocogva indult abba az irányba, amelybe a férfi rohant, közben lerázta karjáról a feloldódó gél utolsó darabkáit is.

– Most meg kell halnod – szólt Uttam, megkerülve a cellatömb sarkát.

Döbbenet és rémület markolta meg a szívét, amikor meglátta, hogy az Uráli Viharúr egy nyitott cellaajtó előtt áll, melynek zárópaneljébe Sumant Giri Phalguni Tirtha jelzőgyűrűjét nyomja bele. A nyitott ajtóban egy toronymagas, vegytiszta haragból és sebhelyekből gyúrt alak állt, tetovált bőre alatt dagadó izomkötegek vonaglottak.

– Meg foglak ölni – mondta Tagore a Világfalóktól. – A mellkasodon át tépem ki a gerincedet.

Atharva törökülésben ülve, arcán elégedett mosollyal nézte bábjai táncát. Egyetlen mentális rántásától az Uráli Viharúr futva indLilt a cellája felé, míg Tagore és Uttam egymással szemben álltak. Az idő kritikus fontosságú volt. Nem hagyhatta, hogy a Világfaló megölje a Custodest, különben ennek a szökésnek még azelőtt vége szakad, hogy elkezdődött volna.

A másik bábja éppen most keltegette Kai Zulane-t, bár nem volt könnyű megtartania az uralmát Scharff felett. A férfi kapott kiképzést a mentális behatás visszaverésére, s noha az Ezer Fiak adeptusaihoz képest csak alapvető ismeretekkel rendelkezett, de volt hozzá tehetsége, amelytől akarata igen sikamlóssá vált. Az Atharva uralmának megtörésére tett kísérletei nevetségesen naivak voltak, de honfitársa a segítségére sietett, és a nő ravasz kis rókának bizonyult.

Az izzadságcseppek könnyekként görögtek Atharva arcán. Noha a halandók irányítása nem számított bonyolult feladatnak, az már annál nagyobb erőfeszítést kívánt, hogy a pszichikusan levédett permatonon át is fenntartsa anélkül, hogy látná szolgáit.

Egy alak tűnt fel a cellája ajtajában, egy szürke tabardot viselő férfi, rajta villámokkal és egy alábukó raptor egyszerű ábrázolásával. A katona falfehér arccal, reszkető kézzel, sírva próbált ellenállni Atharva uralmának.

– Ne próbálj küzdeni ez ellen, Tejas – szólt Atharva.

– Nincs hozzá elég erőd.

Tejas Doznya hat éve szolgált az Uráli Viharuraknál, és háromszor terjesztették fel előléptetésre. Túl vakmerő, mondták felettesei, ami azért valami egy olyan regimentnél, amely arról ismeretes, hogy kivetik magukat egy tökéletesen működő gépből, hogy egy papírvékony ejtőernyővel álljanak ellen a gravitáció vonzásának. A Legio Custodeshez történő kiküldetésének az volt a célja, hogy a Császár testőreinek segítségével zabolázzák meg a meggondolatlanságát, de félreállítása felett érzett sértettsége addig fokozódott, amíg végül már szinte könyörgött, hogy utat nyithasson elméje irányításához.

Tejas tehetetlen ordítással helyezte a Custodes jelzőgyűrűjét a zárópanelbe, a cella ajtaja pedig a falba csúszott. A halott férfi kezéről levágott gyűrű álkulcsként működött, ami jól demonstrálta a Legio Custodes arroganciáját, mely szerint soha fel sem merült bennük annak lehetősége, hogy valamelyik drágalátos gyűrűjük egyszer ellenséges kezekbe kerülhet.

Atharva olajozott, kitekeredő mozgással állt fel, akár egy prédájára lecsapni készülő kígyó. Kilépett a cellájából, és felhördült, amint ismét megérezte a Hatalmas Óceán körülötte hullámzó energiáját. A nyaka körüli pszi-tompító gallér megrepedt és széttört, mintha láthatatlan kezek gyűrnék össze. A darabjai csörömpölve hullottak a földre, Atharva pedig felkacagott, amint a Hatalmas Óceán áramlatai és hullámai ismét átjárták a testét.

– Tejas, a gyűrűt, ha megkérhetlek – szólt Atharva, kinyújtva az egyik kezét.

A viszolygó Tejas Atharva tenyerébe ejtette a gyűrűt, ő pedig az ajkához emelte, mintha meg akarná csókolni. Nyelvét kinyújtva lenyalta róla a vért, mire érzékeit elöntötte az Őrző gazdag, génerősített aromája, a genetikai tanok ambróziája.

– Ó, ez igazán káprázatos, Tejas – mondta Atharva. – Miféle titkokra deríthetnénk fényt a vizsgálatával? Vajon egy Hathor Maathoz hasonló mester milyen csodákra és varázslatra lenne képes egy ilyen zseniális palettával?

Tejas nem válaszolt, Atharva pedig visszaadta neki a becses gyűrűt. Túlméretes kezét a jobbágya vállára helyezte, és az elméjébe idézte az öt harcos képét. Öt. Akik felértek volna tizenkettővel is. Micsoda pazarlás.

– Tejas, azt akarom, hogy engedd el ezeket az embereket, és csakis őket – mondta Atharva.

A férfi bólintott, elméjét majd szétvetette a vágy, hogy teljesítse Atharva utasításait, és ugyanakkor tettének borzalma is. Noha a férfi akaraterejének minden szálával igyekezett ellenállni uralmának, csak egy falevél volt a forgószélben. Atharva figyelte, amint a többi cella felé rohan, majd elméjét az enumerációk középső magasságába emelte, hogy kiélesítse biomanipulációs képességeit. A torka hátuljában lapuló érzékszervek igyekeztek kielemezni a Custodes vérének tartalmát, noha reményük sem volt egy ilyen kifinomult struktúra feltérképezésére. Mégis, az a kevés összetallózható ismeret is talán elég lesz.

Noha Atharva Pavoni-képességei nem voltak Hathor Maatéhoz mérhetőek, így is eleget ismert a hiú testvériség művészetéből ahhoz, hogy elhagyhassa börtönét.

Feltéve, hogy Tagore nem öli meg túl hamar Uttam Luna Hesh Udart.

Öklök és könyökök, térdek és lábak. Viharzó ütések, csont-repesztő rúgások és titáni becsapódások forgatagában küzdöttek. Két harcos, akiket az emberi harc csúcsának szántak, dühvel, neurokortikus implantokkal és a legkifinomultabb génsebészet remekműveivel vetette magát egymásra a hűség két ellentétes oldaláról.

Tagore vicsorogva, tébolytól kidülledő szemekkel harcolt. Minden elővigyázatosságtól és visszatartó gondolattól mentesen, mit sem törődve sérüléssel vagy halállal. Uttam Luna Hesh Udar pontossággal, méltósággal, és a Legio Custodes csataműhelyeiben kovácsolt tűpontos ütésekkel küzdött.

Két teljesen eltérő harcos, két küzdőfél, akik teljesen más módokon osztották a halált.

Uttam vértet viselt, Tagore csupasz bőréről patakzott a vér.

A Custodes oltalmazó-dárdája kettétörve hevert közöttük, nyele aprófaként roppant szét Tagore markában. Pengéje sistergett és köpködött a barlang tetejéről csöpögő nedvességtől. Tagore kiperdült Uttam elől, és sarkával az Őrző térdhajlatába rúgott. Uttam egy mordulás kíséretében esett el, de a következő térdrúgást már felemelt páncélkesztyűivel kapta el. Uttam átfordította markát, ezzel kirántotta Tagore alól a lábait. Rögtön mozdult is utána, lába viharos gyorsasággal száguldott a Világfaló feje felé.

Tagore kigurult alóla, ültében felemelkedett, és Uttam combjának oldalába ütött. A páncéllemezek megrepedtek, és a Custodes a bénító idegi csapástól fél térdre rogyott. Egy jobb horog letépte a sisakját, egy felfelé irányuló ütés pedig hanyatt vágta. Tagore talpra ollózta magát, és az elzuhant Custodesre vetette magát. Uttam a felé repülő ellenfelét egy lefelé irányuló ökölcsapással fogadta, amelytől Tagore úgy vágódott a földnek, mint egy lezuhanó Viharmadár. Tagore oldalt gurult az elkerülhetetlen, fejroppantó könyék elől, és éppen időben pattant fel, hogy fogadja az Őrző rohamát.

Utcai csőcselékként dulakodtak. Kézélek csapódtak vesékbe, lábak akaszkodtak össze, majd váltak szét ismét, ahogy mindkét harcos igyekezett fogást találni ellenfelén. A Tagore fejébe szegecselt acéllemezek kövér, vörös szikrákat okádva fecskendezték véráramába a kémiai pörgetőszereket és haragfokozókat, és elektromos impulzusokat küldtek agya dühközpontjaiba. Tombolása már bebörtönzése óta gyűlt a kritikus mértékig, és ebben a harcban most elszabadult.

Az első előny Uttamé volt. Tagorénak minden ütése fegyvermesterek által kovácsolt páncélt ért, amelyet kézzel alkottak az anatóliai csúcsok alatti fegyvertermekben, miközben Uttam védtelen húst döngetett. A becsapódás puszta ereje megrepesztette a Tagore mellkasa alatt húzódó csontpáncélt, ő pedig felmorrant, amikor egy cölöpverő felsőütés a zsigerei közé robbant. Egy alig észrevehető hunyorgás, de akkor is egy lehetőség.

Uttam megcsavarta és Tagore állkapcsába vágta könyökét. A Világfaló szájából fogak és vér repült szét. Uttam belépett a végső ütéshez, de a fájdalom csak egy újabb inger volt egy Tagoréhoz hasonló gyilkos számára. A Világfaló kiköpte egy fogát, és egyetlen, pőre jobbjával elkapta Uttam száguldó öklét. A másikat szintén mozgás közben markolta meg bal kezével, majd homlokával Uttam arcába fejelt. A Custodesnek eltört az orra, és mindkét járomcsontja szilánkokra hasadt. A vér egy pillanatra elvakította, mielőtt még kirázta volna a szeméből, de Tagorénak egy pillanatnál nem is volt többre szüksége.

Véres ökle Uttam mellkasába dörrent, vértől és árulástól hajszolva.

Keramit zúzódott porrá, adamantium roppant be, és csont törött.

Tagore a világba ordította ősi diadalát, miközben hatalma, lendülete és ereje markát mélyen az Őrző mellkasába fúrta. Döfő kezének hús és vér engedett utat, mígnem ujjai acélkemény csontok körül záródtak össze.

A Custodes szemei kimeredtek a kíntól, teste még mindig küzdött az életért, akkor is, amikor Tagore kitépte belőle. Tagore vért köpött az arcába, mániákus koponyaként vigyorgott.

– Még mindig csak üres fenyegetésnek gondolod, Custodes? – vicsorogta.

Uttam megpróbált válaszolni, de szétroncsolt mellüregéből csak egy szörnyű szörcsögésre futotta. Tagore érezte, amint a csont megroppan, és enged kérlelhetetlen szorításának. Erős volt és kemény, de nem annyira, mint a Világfalók egyik őrmestere.

A háta mögött egy magas alak tűnt fel, akinek hideg fém- és jégszaga volt.

– A pokolba veled, Tagore, élve van rá szükségem – szólt egy hang, amely nem lehetett másé, csakis Atharváé az Ezer Fiaktól. – Ezt még mindig túlélheti, Tagore. Ne öld meg!

– Csak Angron és az ő kapitányai mondhatják meg nekem, mit tegyek – sziszegte Tagore. – Magnus fattya nem.

Rettenetes, recsegő hangtól kísérve, amely mintha soha nem akarna véget érni, Tagore megcsavarta öklét, és kirántotta kezét Uttam mellkasából. A könyék alatt bíborba öltözött kéz törött csontokat markolt. Csillogó, nyálkás vér és gerincvelői folyadék csöpögött a széthasadt csontok éléről, és élete utolsó pillanataiban Uttam ráébredt, hogy saját gerincének egy darabját látja maga előtt.

– A mellkasodon át tépem ki a gerincedet! – bömbölte Tagore, a földre hajítva Uttam csontjainak roncsait. – Amire azt mondom, megölöm, azt meg is ölöm!

Az Őrző az oldalára bukott, teste még mindig próbált harcolni az elkerülhetetlen halál ellen. De még az ilyen felséges testbe plántált, elképesztő állóképesség sem gyűrhetett le egy ilyen súlyos sérülést, és Uttam Luna Hesh Udar élete saját vérének csillámló tócsájában ért véget, annak a harcosnak a lábai előtt, aki számára minden legyőzött ellenfél egy újabb dicső diadal volt.

– A Szemre, Tagore! – csattant fel Atharva, és fél térdre ereszkedett az elesett Custodes mellett. – Felfogod, hogy mit tettél?

– Megöltem egy hatalmas ellent, aki méltó a megemlékezésre – felelte a Világfaló.

Atharva csak legyintett Tagore szavaira.

– Irreleváns – mondta, miközben felnézett a barlang mennyezetére és falaira, amelyeken majdnem száz hólyag-löveg állt készenlétbe, hogy lepucoljon minden életet erről a lebegő szigetről. Mindkét harcos tisztában volt vele, hogy ekkora tűzerőt nem bírnak elviselni.

– Az Acél Béklyó előtti Bíbor Ösvény! – bömbölte Tagore, aki magasba emelt kezekkel várta a halált.

Atharva felnevetett ilyen szeszélyesen önpusztító becsületkódex láttán, és tudta, hogy csak egyetlen módon élheti túl a következő néhány másodpercet.

– Elnézésedet kérem a megszentségtelenítésért, Uttam Luna Hesh Udar, de az én érdekeim most fontosabbak a tiédnél – mondta Atharva, majd letépte a halott Custodes fejét a nyakáról.