HAT

 

Búfonók és végmondók

Elfogadás

A vörös szem

Azt Isstvan V-ön történt mészárlás híre gyorsan terjedt, ahogyan a rossz hírek általában, sebes lábakon járt, mintha az őt megvívők illetlen kárörömmel adnák tovább. A palota lakosságára azonnali és ellentmondásos hatást gyakorolt, a Brahmaputra-fennsík munkástelepein zendülések törtek ki, melyekben az egyik fél tagjai kikeltek a Hadúr árulásának vádja ellen, a másik fél pedig hűtlen esküszegőnek kiáltotta ki. Ter-Guar körleteiben tízezer bömbölő asszony térdepelt az Örökkévaló Kapu erődje előtt, és könyörgött a Császárnak, hogy cáfolja meg a híreket.

Búszövők és végmondók járták az utcákat, és egymás ellen fordult testvérekről sikoltoztak, miközben ordítva, fanatikus dühvel csikorgatták fogaikat. A pánik úgy söpört végig a palotán, akár a rettegett Életfaló vírus, nyomában hamuvá lett reményeket és megtört álmokat hagyva. Férfiak sírtak nyíltan feleségeik és gyermekeik szeme láttára, ahogy a Császár tévedhetetlenségébe vetett hitük alapjaiban rengett meg. Hogy Hórusz Lupercal elárulhatta apját, elképzelhetetlen borzalomnak tűnt, de hogy a Császárnak megannyi fia követte a lázadásba, már több volt, mint amit a legtöbben el tudtak volna viselni.

A Terra népe egy új valóságra ébredt, amellyel a bolygó lakosai közül sokan képtelenek voltak megbirkózni. Az Isstvan V-ön történt vérontás hírének másnapján egy dédelgetett álom elviselhetetlen halálának hideg valósága virradt fel.

A Terra több száz vigasztalhatatlan polgára vetette le magát a palota szurdokairól, vagy vágta fel csendben tulajdon ereit otthonuk hűvösében. Jonasburg merikai síkságán, egy biológiai fegyvereket vigyázó létesítményben hétezer férfi és nő fertőzte meg magát az újonnan kifejlesztett gangshi vírus egyik veszedelmes törzsével, majd égett porrá az automatikus dekontamináló protokollok lángjaiban, csak hogy ne kelljen tovább élniük egy olyan világban, amelyben a Császárt elárulhatják.

Amikor a hírek eljutottak a Diemensland börtönszigetre, a rabok a Hadúr hű szolgáinak kiáltották ki magukat, és lemészárolták felügyelőiket. A Magyar Ossurite-októl behívott regimentek összegyűltek ugyan a meganesiai hátországban, de a sziget visszafoglalása számos, véres hétbe kerül majd.

A Birodalom győzhetetlenségébe vetett szilárd meggyőződés bolygószerte kezdett összeomlani, de a legrosszabb még hátravolt. Ahogy a nap a zenitjére ért az üres hegy felett, és az árnyékok elbújtak, megérkezett a hír, hogy a Császár egyik fia elesett az Isstvan V homokján. Ferrus Manus, a Vasöklök szeretett génatyja holtan hevert, állítólag legjobban szeretett testvére kezétől levágva.

Képtelenség volt elhinni, nevetséges. Már önmagában az is abszurdnak hangzott, hogy egy félistent le lehetne vágni, egy tévelygő elmebeteg hagymázas képzelgése. De ahogy teltek az órák, és a Látók Városából szivárogtak az információmorzsák, egyre nehezebb volt tagadni Ferrus Manus halálának valódiságát. Az emberek a hajukat tépték és húsukat szaggatták a Császár elesett fia iránti vérgőzös tiszteletből. Vulkanról is azt suttogták, halott, bár még senki sem tudta biztosan, hogy ez igaz-e, vagy csak lázas spekuláció. De ahogy a hideg tények szétterjedtek a köztudatban, minden újbóli elmeséléssel egyre vadabb pletykák és mániákus túlzások újabb áradatát hozták magukkal.

Egyes szóbeszédek arról számoltak be, hogy a Hadúr flottája már áttörte a Naprendszer külső határvonalát, míg mások már a Terra orbitális pályáján látták a hadihajóit. Minden kontinensen hamis próféták emelkedtek fel, akik valótlanságok és tévedések krédóját terjesztették, amíg a birodalmi arbitrátorok vagy a Legio Custodes arany vértes harcosai el nem hallgattatták őket. Ahogy a világon egyre több és több hazugság kapott szárnyra, a Terra vezetőinek elméiben gyanú ébredt, hogy nem mindet lehetett a pánik és a pletykák mutációs képességének számlájára írni, hanem egyesek mögött a Hadúr ügynökeinek szándékos ténykedése állhat.

A cryptaesthesianusok hírül adták a Legio Custodesnek, hogy a Terrára számos üzenet érkezett titkos aliratokkal, rejtett kódolással és gyanús irányokból. Ezen információk alapján az Őrzők megannyi letartóztatást hajtottak végre, amelyek azonban csak tovább szították a zavargások lángjait. Az ellenség réme testvért fordított testvér ellen, szomszédokból csinált potenciális kémeket, és aki ellenvetésének adott hangot, azt rögvest árulónak bélyegezték.

Ebben a félelemmel átitatott közhangulatban a Terra népe megragadott mindent, ami kicsit is megnyugtatta őket. Egyesek számára ez szeretteik vigasztalása volt, másoknak az alkohol és a narkotikumok nyújtotta feledés. Egyesek abba a hitbe ringatták magukat, hogy a Birodalom elég erős hozzá, hogy kiállja ezt a szörnyű vihart, bizodalmukat a Császár bölcsességébe és megmaradt seregeinek erejébe vetették.

Megint mások Császárba vetett hite egészen más színezetet öltött, és a Lectitio Divinitatus alattomos templomai hasonló gondolkodású emberek apró gyülekezeteiből tömegeket magukba foglaló eklézsiákká nőtték ki magukat, amelyek titkos pincehelyiségekben, visszhangos raktárakban és ehhez hasonló elfeledett helyeken találkoztak.

Zavaros időkben az emberi elmék ott keresnek vigaszt, ahol csak tudnak, és ez százszorosán igaz a háborús időkre. A Terrán mindenki számára világossá vált, hogy a Hadúr árulása már nem csupán egy izolált lázadás, hanem galaktikus polgárháború.

A templom még sosem látott ilyen zsongást, amely ironikus volt, mivel valamikor a közeljövőben porig fogják rombolni. Ghota nem tért vissza, de Roxanne tudta, hogy csak idő kérdése a dolog. Azon tűnődött, vajon tehetett volna-e valamit másképpen, hogy elkerülje a biztos végzetet. Nem, védte magát egész idáig, és ha nem rendelkezne egyedi képességeivel, akkor elhúzódó, megalázó és fájdalmas halált halt volna.

Roxanne abban a hitben érkezett a templomba, hogy ilyen sorsot érdemel, de az idő és a távolság más megvilágításba helyezte előtte az Argón történteket. Nem az ő hibája volt, akkor sem, ha apja és fivérei egyre csak ezt állították. A hajót a Nagy Hadjárat indulásakor nevezték ki, és a háború szükségletei elejét vették a rendszeres időközönként előírt karbantartásnak. A Geller-mezőkhöz hasonló, alapvetően instabil technológiával csak idő kérdése volt, mikor történik katasztrófa.

Lenyelte a keserű emlékek nyomán torkába feltoluló epét, ahogy csapdába esett a kristálydómjának védelmében, és azon merengett, mi történhetett a legénységgel, de közben pontosan ismerte a végzetüket.

Roxanne tenyere élével megdörzsölte a szemeit, és mély lélegzetet vett.

– A nyugalom révén lát a szem – mondta. – A vihar szétválik előttem, az óceánok áramai pedig méltóságos összhangban emelkednek fel előttem.

– Magunkban beszélni az őrület jele – szólt egy hang a válla felett. – Apa mindig ezt mondta.

Roxanne lenézve Maya legidősebb, megmaradt fiainak vézna, halovány vonásait látta.

– Arik – mondta. – Az apád okos ember volt. Azt hiszem, sejtett valamit.

– Őrült vagy? – kérdezte a fiú.

Roxanne komolyan elgondolkodott a kérdésen. Nem volt benne biztos, mit válaszoljon.

– Azt hiszem, olykor mindannyian kicsit megőrülünk – felelte Roxanne, és letelepedett Arik mellé a fapadra. – De nincs mitől félned.

– Azt hittem, kezdek megőrülni, amikor a testvéreim meghaltak – mondta Arik, miközben az épület túlsó végében álló Szabad Angyalt bámulta. – Egyre csak arcokat láttam azon a szobron, de anya azt mondta, csak kitalálom, és hogy ostoba vagyok.

Roxanne vetett egy lapos pillantást az arctalan szoborra, de egy pillanatnál tovább nem volt hajlandó rajta tartani a szemét. Palladis elmondta neki, hogy szerinte mit látott, miután Ghota emberei meghaltak, és most azon morfondírozott, vajon miféle jelenlét fordíthatta feléjük orcáját. Roxanne hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy megszámlálhatatlan dolog vonzódhatott az erős érzelmekhez, de még sosem hallott róla, hogy ebben a világban léteztek volna.

– Szerintem ezt nem így kéne nézned – mondta, és ujjbegyeivel elfordította a szobortól az apró arcot. A fiú először ellenállt, de végül odafordította a fejét.

– Azt mondják, hogy hamarosan mind halottak leszünk – suttogta Arik.

– Kik mondják?

A fiú vállat vont.

– Ki mondja ezt? – erősködött Roxanne. – Ki mondogatja ezt neked?

– Hallgatózom, és hallok dolgokat – bökte ki Arik.

– Túl sok ember zsúfolódott itt össze ahhoz, hogy ne halljam, amit beszélnek.

– És mit beszélnek?

– Hogy Hórusz már közeleg, hogy megöljön mindannyiunkat. Flottái ebben a percben is a Terra felé tartanak, és le fog mészárolni minket. Pont úgy, ahogy állítólag a Vasöklöket is. Feléget minden világot az űrben, és az emberek attól félnek, hogy velünk is ugyanezt teszi.

A fiú halkan sírni kezdett, Roxanne pedig átkarolta. Odahúzta magához, és tekintetével Mayát kereste, de Arik anyját sehol sem látta. A nő egy teljes napot és éjszakát töltött a Szabad Angyal lábai előtt sikoltozva, de Palladisnak végül sikerült elvezetnie, ahogy egyre nagyobb embertömeg verődött össze a templomban.

A történtek híre gyorsabban terjedt a Kérvényezők Városában, mint a palota belső körleteibe szólítottak neve, és a kíváncsiak, a kétségbeesettek és a rászorulók mind a templomba sereglettek. Palladis eleinte elutasította őket, de ez egyhamar meddő vállalkozásnak bizonyult. Majd háromszáz ember töltötte meg most a templomot, sokak valódi gyásszal eltelve, mások egyszerűen azért, hogy valami nagyobb részeseinek érezhessék magukat.

Roxanne hagyta sírni a fiút, és próbálta kitalálni, mi reménytelit mondhatna neki.

– A Hadúr még messze jár – mondta. – Hosszú időbe telik még, mire az Isstvan V-ről a Terrára ér, de a Császár flottái már jóval azelőtt útját állják.

Arik felnézett, sírástól felpüffedt arcán könnyek és váladékpatakzott.

– Megígéred?

– Megígérem – felelte Roxanne. – Bízz bennem, értek az ilyesmihez. Egykor egy csillaghajón dolgoztam, ezért tudom, mennyi időbe telik a galaxis egyik végéből a másikba elérni.

Arik elmosolyodott, a nő pedig igyekezett elrejteni előle a dolog valódi igazságát. Igaz, az Isstvan V hihetetlenül messze esett a Terrától, de jó áramlatokkal és egyenletes pályán a Hadúr erői hónapok alatt elérhetik a Birodalom szívét.

Roxanne immáron nem először tűnődött azon, mit is keres itt, olyan emberek körében, akiket nem is ismer. Minden hibájuk ellenére a családja mindig is szorosan a tagjai mellett állt, még azok mellett is, akik – helyesen vagy hibásan – szégyent hoztak a Castana jó hírére. Még őt is a család kebelére ölelték, azok után, az Argó elvesztése után, bár az őráhárított bűntudat iszonyú nyomása alatt.

Ahogy Babu Dhakal elkerülhetetlen megtorlása kitörni készülő viharként lebegett felettük, tudta, hogy biztonságosabb lenne elhagyni ezt a helyet. Egy ezüstgyűrűt viselt, amellyel helymeghatározó impulzust küldhet a Castana ház birtokaira, és egy szkiff perceken belül úton lenne érte. Egy órán belül ismét a családja hatalmas galíciai udvarházának aranyozott termeiben lehetne, tekintélyes könyvtáraival, arcképekkel teleaggatott galériáival és luxusfelszereltségével. Szinte észre sem vette, hogy forgatni kezdte a jobb mutatóujja körül a gyűrűt, hüvelykje az aktiválógomb felett imbolygott, elméjében pedig testet öltöttek az első kódrészletek.

Roxanne elkapta hüvelykujját a gyűrű fölül, tökéletesen tisztában volt vele, hogy bármennyire is szeretne eliszkolni, sosem hagyná magukra ezeket az embereket. Nem számít, hogy Babu Dhakal verőemberei nem hagytak neki más választást, az ő hibája, ha visszajönnek, és elpusztítják ezt a helyet, a benne lévőkkel együtt. Épp annyira nem tudná sorsukra hagyni ezeket az embereket, mint amennyire a szívét sem tudná megállásra bírni.

Arik felnyúlt, a ruhaujjával megtörölte az orrát és a szemeit. Utóbbiak feldagadtak a könnyektől, de végre sikerült kicsit megnyugodnia.

– Mit csináltál a csillaghajón? – kérdezte.

Roxanne habozott, még nem állt készen, hogy megossza kilétét a körülötte lévőkkel. Akárcsak a Látók Városának vak asztropatái, az ő népe is elengedhetetlen fontosságú volt a Birodalom fennmaradása érdekében, de éppen annyira félték őket, mint amekkora szükségük volt rájuk. Mint a legtöbb félreértett dolgot, a képességeiktől való félelem őket is kitaszítottakká tette.

– Segítettem neki, hogy biztosan elérjen oda, ahová indult – mondta Roxanne.

– Ezért viseled a kendőt a csuklyád alatt – felelte Arik.

– Bizonyos értelemben – válaszolta Roxanne hirtelen gyanakvással.

– Te egy olyan navigátor vagy, nem igaz?

Roxanne felkapta a fejét, és körülpillantott, hogy kik halhatták a fiú kérdését. Ha bárki is hallgatózott, nem adta jelét. Visszafordult Arik felé, és a fülébe súgta:

– Igen – válaszolta. – Az vagyok, de senkinek sem árulhatod el. Az emberek nem igazán értik, mik vagyunk, és hogy csináljuk, amit csinálunk. Emiatt pedig félnek, és a riadt emberek szörnyű dolgokat tehetnek azokkal, akiktől félnek.

Arik a könnyein át rámosolygott.

– Emiatt nem kell aggódnod.

– Ezt hogy érted?

– Mindenki tudja, mi vagy – mondta. – Már azóta tudják, hogy idejöttél. Apa már régen elmondta nekem. Még azelőtt, hogy elmentél volna az orvosságért.

Roxanne teljesen ledöbbent.

– Tudják, mi vagyok?

Hátradőlt a padon, és hagyta, hogy a titoktartás terhe lehulljon a vállairól. Egész életében azt tanították neki, hogy az átlagember fél tőle, és minden alkalmat megragad az üldöztetésére. Most pedig egyetlen apró fiúcska szavai és a körülötte lévők tettei egy szempillantás alatt cáfolták meg ezt az állítást, és a megkönnyebbülés úgy áramlott végig rajta, mintha a legtisztább fényből készült elixír ömlött volna végig az ereiben.

Végignézett az őt körülvevő egyszerű, gyanútlan arcokon, és most azoknak a csodálatos, erős és elszánt embereknek látta őket, akik valójában voltak. Azért fogadták maguk közé, mert itt volt, nem bármiféle családi kapcsolat, kereskedelmi megállapodás vagy szolgálati egyezmény miatt.

– Igaz, hogy van egy másik szemed a kendőd alatt?

Roxanne bólintott.

– Igen.

– Megnézhetem?

– Nem, attól tartok, nem, Arik.

– Miért nem?

– Mert veszélyes lehet – magyarázta Roxanne.

– Úgy hallottam, embereket is tudsz ölni vele.

Roxanne megborzolta a fiú haját.

– Nem kéne elhinned mindent, amit a navigátorokról hallasz, Arik. Igen, az embereknek baja eshet, ha belenéznek, de éppen ezért tartjuk letakarva. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen.

– Ó – mondta Arik, és lerázta magáról csalódottságát.

– De a jövőt látod, ugye? Úgy értem, a rejtett szemeddel.

– Attól tartok, nem – felelte Roxanne. – Mi csak csillaghajókat irányítunk, ez minden.

Arik bólintott, mintha immáron tökéletesen átlátná egy olyan kaszt tagjainak összetettségét és árnyalatait, akiket egyszerre kerültek és kerestek a Birodalom működése érdekében. Egy csoportét, amely hatalommal és gazdagsággal bírt, de sosem foglalhatta el jogos helyét az emberek között, akiket szolgált.

Roxanne-nak hirtelen eszébe ötlött valami, és így szólt:

– Palladis tisztában van vele, hogy mindenki tudja?

– Áh, azt hiszi, ő az egyetlen – mondta Arik. – Azt hiszem, a fiai elvesztése kissé összerázta a fejében az üveggolyókat. Senkiben sem bízik.

– Azt hiszem, igazad lehet – suttogta Roxanne. – Eszes fiú vagy, Arik, tudtad ezt?

– Anya is mindig ezt mondja nekem – felelte amaz büszke mosollyal.

A nő odahúzta magához Arikot, és csókot nyomott a homlokára.

– Fogalmad sincs, milyen becses ajándékot kaptam tőled – mondta.

A fiú zavartnak látszott, de egy gyermek komolyságával bólintott.

– Gyere, hadd adjak valamit én is cserébe – mondta Roxanne, miközben megfogta az egyikujját, és a gyermek tenyerébe csúsztatott valamit. Összezárta felette az apró ujjakat, mielőtt bárki láthatta volna, mit ad neki.

– Mi ez? – kérdezte Arik.

Roxanne elmosolyodott.

– Egy varázsgyűrű – felelte.

Rubal Khali fehér homokja végtelen dűnékben hullámzott Arzashkun erődjének falain túl. Kai kellemesen céltalan léptekkel járta az üres bástyákat és elhagyott tornyokat. A falakon túli néma homokot meleg sirokkó kavargatta, amely sült hús, forraltbor és egzotikus parfümök illatát hozta.

Ujjaival végigsimított az ezüst és arany pártázaton, és hagyta, hogy környezete békéje és üressége megnyugtassa. A homokban semmi sem moccant, sem árnyvadászok, sem eltemetett emlékek, amik a felszínre töréssel fenyegettek volna, mivel Kai csupán álmodott. Elég fejlett metakognitív képességekkel rendelkezett ahhoz, hogy tudja, hogy álmodik, így a legtöbb alvónál sokkal ügyesebben formálta környezetét.

Noha Arzashkun szolgált menedékként az immatérium veszélyes létformái elől, ennél sokkal több is volt. Ezen a helyen békére, némi vigaszra és magányra lelt. Senki nem jöhetett ide, csak az ő kifejezett meghívásával osztozhattak álomtáján, Kai pedig habzsolta a csendet, ami a díszes épület minden boltíves termében és csúcsos kupolájában uralkodott.

Kai leereszkedett a lépcsősoron át az udvarra, könnyed léptekkel és borús hangulatban, amely azonban az Argón történt katasztrófa óta sokat javult. A félelem még mindig ott lappangott, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Emlékezni annyit tett, mint érezni, és érezni annyit tett, mint átélni. Tízezer fejében sikoltó halál egy időre megtébolyította az elméjét, és még nem volt benne biztos, hogy megint teljesen ép.

De az a néhány alkalom, amikor el tudott menekülni Arzashkunba, lehetőséget adott rá, hogy egyedül gyógyuljon, hogy anélkül tapasztalja meg mindazt, amit az emberi elme megidézni képes, hogy közben borzalmas emlékektől és szimpatikus rémektől kéne tartania. Kai kinyitotta a főterembe vezető ajtót, és beszívta az illatos lámpások és friss termények illatát. A terem közepén egy kör alakú medence vize csillogott, melynek alját arany és skarlát rombuszokkal burkolták, a közepén pedig egy szigonyt markoló hős ezüst szökőkútja ragyogott a kupola festett üvegén át beszivárgó napfényben.

A kitáruló ajtó kavarta fuvallatban pálmalevelek hajladoztak, és citromfű és vízipipa füstje ülte meg a helyet. A levegő régmúlt, távoli királyságok illatait hordozta, a múlttal való erős kötelék pedig horgonyként szolgált Kai-nak ebben a képzelet és álmok szülte birodalomban.

Annak idején azt kívánta, bárcsak képes lenne a tudatából bármit megidézni, de csupán ennyire volt szüksége. Béke és magány a figyelmét követelő ezernyi hangtól távol.

A tetőt márvány- és nefritoszlopok tartották, Kai útja közöttük kanyargott, ahogy a fenti kolostorokba vezető főlépcsősor felé tartott. Bíbor, smaragd és aranyszínű harci lobogók lógtak a méltóságteljes boltívekről, olyan csatákban nyert kitüntetések, amelyekre immáron senki sem emlékezett. Furcsa, hogy azt, ami egykor több ezer ember életében volt ilyen meghatározó és rettenetes, milyen könnyedén elfelejtik. A férfiak, akik ezeket a csatákat vívták, mostanra nem voltak többek az Üres Negyed homokjánál, de az életük egykor meghatározó volt. Nem számított, hogy a történelem kereke mindegyiküket jelentéktelen piszokszemekké morzsolta, egykor fontosak voltak, egykor jelentettek valamit.

A tény, hogy ez a valami mostanra már csupán egy álomban létezett, még nem csökkentette életük értékét. Kai felidézte őket, még akkor is, ha csak egy primarcha írásaiból kölcsönvett emlékek voltak. Idővel őt magát is elfelejtik, de ahelyett, hogy megijesztette volna, a gondolat megmosolyogtatta. Belemerülni a feledés homályába, ahogyan ezek, kész áldás volna. A tömegek magasztalása, a megannyi élet, amely tőle függött, olyan teher volt, amelyet soha senkinek sem lenne szabad viselnie.

Kai elgondolkodott, vajon a Malcadorhoz, Dorn nagyúrhoz vagy a kórusmesterhez hasonló emberek hogy bírták elviselni.

Megállt a széles lépcsősor aljánál, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szökőkút bugyogó hangja magával ragadja. Vaklátása megremegett, és arcán a szél lehelete sóhajtott végig, miközben beszívta egy már rég a történelem martalékául lett vidék illatait. Az álomtájakon a szaglás bizonyult az egyik legerősebb érzéknek, az alinazik, habesh és mahlab testes aromái pedig Kai gondolatait egy nyílt színi szukba, egy keleti piacra repítették, melynek zsúfolt sikátorait lökdösődő, izzadó testek töltötték meg: csevegő árusok, alkudozó vevők és felvágott nyelvű zsebtolvajok.

Kai érezte a főzőtüzek füstjét, a hasis gomolygó felhőit és a papazkarasi erős bűzét, amelyet agyagkancsókból öntöttek az itatóállványokhoz szögezett ónbögrékbe. Az érzet olyan valóságosra sikerült, hogy Kai-nak meg kellett kapaszkodnia a faragott balusztrádban, nehogy összeroskadjon a hirtelen rászakadó sajgó bánat alatt.

Szemei sarkából könnycseppek buggyantak elő, Kai pedig nem értette, honnét ismerheti ezeket a hangokat és illatokat. Ez nem a képzelet mélyéről felbukkanó fantázia volt, hanem érzék-emlékek, amelyek egy másik elméhez tartoztak. Az érzeteket egy olyan ősrégi elme mélyéről kotorta elő, hogy Kai-t már az is megdöbbentette, miként képes bármilyen elme ennyi történelmet tárolni.

Kai felhördült, és felnyitotta szemeit. A világ megingott, amint a szilárdságát tartó szorítása egy pillanatra meggyengült. Zihálva lélegzett, noha tudta, hogy álomtáján valójában nem lélegzik. Alvó teste a priccsén hevert, de bizonyos törvények éppúgy érvényesek voltak az álmok világára, mint a való világban – bár ez utóbbi kifejezés szinte értelmét vesztette olyasvalaki előtt, aki életének java részét egy halandók számára elképzelhetetlen létezésben tölti.

Mozgásra lett figyelmes, és Kai éppen időben nézett fel a kolostorra, hogy lássa, amint egy alak kilép a látóteréből. Egy pillanatig csak elképedve állt, képtelen volt elhinni, amit az imént látott. Valaki más jár az álomtáján? Kai is hallotta a nagy erejű pszikről szóló szeszélyes történeteket, akik képesek behatolni az alvók álmaiba, és megváltoztatni azok elmevidékeit, de az utolsó ilyen cognoscynth állítólag több ezer éve meghalt.

– Várj! – kiáltotta Kai, miközben megfordult, és kettesével szedte a lépcsőfokokat. Mire elért a lépcsőfordulóhoz, kezdett kifogyni a szuszból, majd kilencven fokkal elfordult, hogy felkaptasson az utolsó sor lépcsőfokon is. A terrazzo padlóját négyzetes szélű spirálmotívummal rakták ki, amelynek útvesztője csak egy ki- és bejárattal rendelkezett, Kai pedig végigrohant a kolostoron arra, amerre utoljára látta a rejtélyes alakot.

A boltíves nyílásokon befújó szellőben selyemfüggönyök dagadtak, és valahol egy távoli dob ütemét verték, amely mintha a világ egy másik szívverése lett volna. Kai nem látott zenészeket, és tudta, hogy a hangok éppoly lehetetlenek, mint az álmába behatoló idegen látványa. Végigrohant a kerengőn, nyomában kopogó lábak hangjaival, és egy lefüggönyözött ajtón át belépett egy fénnyel és zöldellő növényekkel teli terembe. A padlóból fák törtek a magasba, mintha a természet évezredes elhanyagoltság után követelné vissza az erődöt. A kusza indák aranyozott fali füzérekként csüngtek a pilaszterekről, az ablakokban pedig kusza páfrányok hajladoztak.

A terem túlsó végében egy magas alak fehér és arany köpönyegben épp az ajtó felé lépett. Túl távol volt ahhoz, hogy az arcvonásai látsszanak, de szemeiből iszonyatos bánat és megértés sugárzott, mint aki tudja, milyen árat fizetnek az emberek az álmaikért.

– Állj! – kiáltotta Kai. – Ki vagy te, hogy lehetsz itt?

Az alak nem válaszolt és eltűnt a szeme elől. Kai átrohant a termen, félresöpörte útjából a kavargó leveleket és tekergő indákat, miközben afelé az ajtónyílás felé verekedte magát, amelyen a köpenyes alak lépett át. A fűszerek, friss növények és régi emlékek illata itt volt a legerősebb, Kai pedig diadalmasan felkiáltott, amikor végre elérte az ajtót. Az ajtón túlról sós víz és forró kő szaga érződött, és – most, hogy elérte – Kai hirtelen már vonakodni kezdett, hogy áthaladjon rajta.

Összeszedte megmaradt csekély bátorságát, és átlépett a küszöbön.

Egy erkélyen találta magát, amelyről eddig nem is tudta, hogy létezik, magasan az erőd központi tornyának oldalában. A vörösen izzó nap égette a szemét, és egy inkább óceánnak nevezhető, óriási tó terült el előtte, bámulatos, szinte szembántó kék színben. A vízen madárrajok gyülekeztek, és a part mentén apró halászcsónakok ringtak.

Az erkély elhagyatottan állt, amely megint csak lehetetlen volt, mivel a behatoló innét sehová sem menekülhetett. Az erkélyről a mögötte lévő ajtón kívül csak az alatta tátongó több száz méteres mélységbe lehetett volna kijutni. Csakis az álomtáj megalkotójának állt hatalmában megváltoztatni az álomban uralkodó logikai szabályokat, és még az is veszélyekkel járt, vagyis hogy miként menekült el előle ez a titokzatos figura, kész rejtély volt Kai számára.

Kai az erkély széléhez sétált, és kezeit a napmelengette korlát kövére helyezte. Beszívta a friss levegőt, amely mentes volt a Terra légkörének minden lélegzetét átjáró kemikáliák bűzétől.

– Mi ez a hely? – szólt Kai, aki valahogy tudta, hogy az általa üldözött férfi hallani fogja a szavait.

Egy kéz erőteljes szorítását érezte a vállán. Az érintésben erő remegett, és Kai-nak az a benyomása támadt, hogy ha a kéz tulajdonosa úgy döntene, akkor csuklójának egyetlen mozdulatával törhetné apró darabokra.

– Ez a Régi Föld – mondta egy hang a fülébe. Lágy, lírai, mégis acélosan kemény.

– Hogyan? – kérdezte Kai, akit elbűvölt a férfi hangja.

– Az emberi elme elképesztően összetett, még olyasvalaki számára is, mint én – felelte a férfi –, de az emlékeimet nem nagy művészet megosztani veled.

– Tényleg itt vagy? – kérdezte Kai. – Nem csak képzelem ezt az egészet?

– Azt kérdezed, valóban itt vagyok-e? Egy álomban, amit te hoztál létre? – szólt a férfi fanyar kuncogással.

– Ez aztán a filozófusoknak való kérdés, mi? Különben is, mi a valóság? Ez talán bármivel is kevésbé valódi számodra, mint a Suttogó Toronyban töltött életed? Talán az álombéli tűz nem melegít épp úgy, mint a fából és gyújtósból rakott?

– Nem értem – mondta Kai. – Miért vagy itt? Velem, most.

– Látni akartalak, többet megtudni rólad.

– Miért? Ki vagy te?

– Mindig ez a nevek iránti megszállottság – felelte a férfi. – A hosszú évek során számos nevem volt, és egyik épp olyan jó, mint a másik, amíg le nem vetem a következőért.

– Akkor hát, hogy nevezzelek?

– Ne nevezz sehogy – mondta a férfi, és a Kai vállán érzett szorítás exponenciálisan erősödni kezdett. Kai összerezzent, ahogy a vállát alkotó csontok komplex struktúrája egymásnak dörzsölődött. – Te csak hallgass!

Kai bólintott, és a vállában lüktető fájdalom némiképp enyhült. A tó feletti madarak a halászcsónakok körül cikáztak, kiáltásaik úgy visszhangzottak a víztükörről, mintha a messzeségből szólnának. Kai szemei összeszűkültek. A szikrázó kék látvány bántotta a szemét, augmentikáinak nem állt módjában kisegíteni az álomban.

– Hatalmas és rettenetes erők gyülekeznek a galaxisban, Kai, és milliárdnyi és milliárdnyi fonállal nyúlnak a jövőbe, amelyeket még a legtapasztaltabb látók sem foghatnak fel, de az egyik ilyen fonál, amelyet láttam, az enyémmel gabalyodik össze. Kitalálod, kié lehet?

– Az enyém? – kockáztatta meg Kai.

A férfi felnevetett, a hang pedig olyan ragályos volt, hogy Kai a vállában egyre növekvő fájdalom ellenére is elmosolyodott. Valahogy azonban mégis őszintétlennek hatott, mintha a férfi már nagyon régen nem nevetett volna, és elfelejtette volna, pontosan hogyan is kell.

– Te, Kai Zulane? Nem, neked nem sorsod, hogy megemlékezzenek rólad az eljövendő korok történetregélői – felelte a férfi, és Kai érezte, hogy a másik a nap izzó, vörös korongjába bámul. – Egy másikról beszélek, egy olyanról, aki képes tönkretenni mindent, amit elértem, és elvágni a fonalamat, de akinek az arca rejtve marad előttem.

– Akkor hát miért vagy itt és beszélsz velem? – kérdezte Kai. – Ha az vagy, akinek gondollak, akkor milliónyi fontosabb dolgod kell legyen, mint hogy velem foglalkozz.

– Milyen igaz – ismerte el a férfi. – De azért vagyok itt és beszélek veled, mert te tanúja leszel a végzetemnek. Érzem, ahogy magával ránt a láthatatlan fonál, amely a halálomhoz vezet. És ha megláthatod, akkor én megtudhatom.

– És megállíthatod? – kérdezte Kai, miközben a vörös nap nyugodni kezdett.

– Azt majd meglátjuk.

A királygyilkos-tábla érintetlenül hevert. Ez nem a játék ideje volt, és ezt mindannyian tudták.

Nemo Zhi-Meng zaklatott arckifejezéssel járkált fel-alá lakosztályában, amelytől markáns és éles vonásai még jobban elmélyültek. Azóta nem aludt, hogy a Vezeték átadta az Isstvan V-ön történt katasztrófa hírét, és a kimerültség kezdett meglátszani rajta.

– Ülj le, Nemo, idegesítesz! – szólt Sarashina.

– És vegyél fel valami átkozott ruhát! – tette hozzá Evander Gregoras.

– Nem tehetem – felelte. – Az eszem mozgás közben jár a legjobban. És a meztelenség is segít, az energiák sokkal szabadabban áramlanak át rajtam.

– Tudod, hogy ez ostobaság – mondta Sarashina.

Zhi-Meng felkapta a fejét, és leintette a nő ellenvetését.

– Te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy akármi is használ, csakis azért használ, mert te úgy akarod.

Sarashina visszaheveredett a párnázott kanapéra, remélte, hogy masszírozó felülete kicsit enyhít a vállát és nyakizmait fogva tartó rettenetes görcsön. De hiú reménynek bizonyult. Napok óta szüntelen telepatikus kommünikéket tartottak fenn a Birodalom-szerte bejelentkező asztropatákkal, és ez mostanra kikezdte mindannyiuk állóképességét. A kórusok messze a biztonságos terhelést meghaladó erőfeszítéssel dolgoztak, és több százan égtek ki, akár az éjjeli csatamező felett ellobbanó gyújtólövedékek.

Több tucatnyian szenvedtek végzetes elme-betörést, amelyeknél Golovko Fekete Őrszemeinek kellett közbeavatkozniuk. Hála az égnek, az efféle incidenseket képesek voltak megfékezni, az ilyen szerencsétlenül járt párák celláit pedig mostanra tűzzel tisztították meg és pszi-pecsétekkel zárták le.

– És a vatic ennek semmi előjelét nem látta? – kérdezte Zhi-Meng. – Efelől biztosak vagyunk?

– Semmit sem jegyeztek be a Vezetékhez, Athena Diyos álomvízióján kívül – felelte Gregoras, miközben végigpergette az adatlemezén tárolt hatalmas adatmennyiséget.

– Még rosszul értelmezett töredékeket vagy képeket sem.

– És efelől biztos vagy, Evander? – követelte Zhi-Meng.

– A palota ezért fejeket akar, és mi vagyunk a következők a bitóhoz vezető sorban.

– Biztos vagyok, kórusmester – mondta Gregoras, hangjában érezhető feszültség vibrált a gondolattól, hogy emberei bármit is elnéztek volna. – Ha akadt volna valami megtalálnivaló, a cryptaesthesianusok észreveszik.

Zhi-Meng bólintott és ismét nekilátott meztelen mászkálásának.

– A pokolba is, de miért nem küldte Athena a vízióját rögtön a Vezetékhez? Miért vesztegette az idejét azzal, hogy előbb hozzád ment, Aniq?

– Ezúttal elengedem a fülem mellett a kérdésben rejlő sértést, Nemo, de soha többé ne beszélj így velem!

– Ne haragudj, de tudod jól, mire gondolok.

Sarashina kisimította köpönyegét, és így szólt:

– Mit sem számított volna, és ezt te is tudod. Mire Athena értelmezte a látomását, már túl késő volt. Az árulók lecsaptak. Sehogy sem tudtuk volna figyelmeztetni Ferrus Manust vagy a többieket.

– Tudom, de akkor is az én szívemet nyomja – mondta Zhi-Meng. Majd megállt, hogy beleszívjon egy lágyan füstölgő vízipipa összetekert csövébe. A sivatagi hegyek aromás illatától terhes pára libbent a levegőbe. – Dorn nagyúr készen áll rá, hogy lerombolja az Obszidián Boltívet, és a grabancomnál fogva rángasson ki ezért. Tudni akarja, miért nem láttuk ennek a bekövetkeztét. Mégis mit kéne mondanom neki?

– Mondd meg neki, hogy az immatérium áramlatai folyamatosan változnak, és hogy a tippeknél bármi biztosabbat kiolvasni belőlük a jövőt illetően olyan, mint kilőni egy nyilat a szélbe, és megjövendölni, melyik homokszemet találja majd el.

– Ezt már mondtam neki – felelte Zhi-Meng. – Nem volt elragadtatva. Úgy gondolja, kudarcot vallottunk, és hajlok rá, hogy egyetértsek vele.

– Azt mondtad neki, hogy mi nem jövendőmondók vagyunk? – kérdezte Gregoras. – És azt, hogyha képesek lennénk előre látni a jövőt, akkor a Hadjáratozó Sereg egy csarnokába lennénk zárva a többi árulóval, akiket az Őrzők előállítottak?

– Persze, de Dorn nagyúr nyers ember és válaszokat követel – felelte Zhi-Meng. – Mindannyian tudjuk, hogy lehetséges látni a potenciális jövőket, az elkövetkező események visszhangjait, de hogy a város egyetlen asztropatája előtt sem derengett fel erről semmi, ez nekem nagyon gyanús. A vaticod egy tagja sem érzett meg ebből egy morzsányit sem, Aniq, egyetlen egy sem!

– Kivéve Athena Diyost – mondta Gregoras.

– Kivéve Athena Diyost – ismételte Zhi-Meng. – Hogyan lehetséges ez?

– Nem tudom – felelte Sarashina.

– Derítsd ki! – utasította Zhi-Meng.

– Talán ez a mintázat – szólt Gregoras.

– Te és a mintázatod! – kiáltott fel Zhi-Meng, karjait a levegőbe lökve, majd a fejére ejtve őket. – Nincs itt mintázat! Csak képzelődsz, Evander! Én láttam olyasmit, amit te sosem, és én nem látok mintázatot.

– Teljes tisztelettel, kórusmester, te nem az álmok hordalékában élsz, mint én, és te nem látod azt, amit én. Évszázadok óta tanulmányozom a mintázatot, és megannyi éve halad valami rettenetes felé. Minden hang egy hatalmas, vörös szemről beszél, amely lemered a Terrára, egy óriási, pusztító erőről, amely örökre megváltoztatja a történelem vonalát.

Zhi-Meng megtorpant járkálás közben.

– Hát ezt mondja neked a drágalátos mintázatod? Nincs szükségem Yun oneirocriticájára, hogy tudjam, mit jelent mindez. Egy újonc is tudja, hogy a vörös szem Hóruszt jelképezi. Ha a nem létező mintázat elemzésével töltött éveid pusztán ennyi eredménnyel jártak, akkor csak az idődet vesztegetted, Evander.

– A szem nem Hóruszt jelképezi – mondta Gregoras.

– Akkor hát kit? – kérdezte Sarashina.

– Én úgy hiszem, Magnust, a Vöröst – felelte a cryptaesthesianus. – Szerintem a Bíbor Király a Terrára jön.

– Ne légy nevetséges, Evander! – sziszegte Zhi-Meng.

– Magnus még mindig a Prosperón van, és a Nikaeán megsérült büszkeségét nyalogatja.

– Efelől biztosak vagyunk? – kérdezte Gregoras.