TIZENKILENC

 

Ellenséges Császár

Leszáll az éj

Kivégzés

Kai meleget érzett az arcán, bőrét pedig hűs szellő simogatta csillámló óceánok, hosszú fű és az érzékek felélesztésére szánt egzotikus fűszerek illatát sodorva. Ki akarta nyitni a szemeit, de valamilyen lappangó szorongás miatt inkább csukva tartotta, nehogy elragadják tőle a békének e becses pillanatát.

Tudta, hogy álmodik, de ez a tudat nem aggasztotta különösebben. Az előző világban hagyott élete fájdalomról és félelemről szólt, érzelmekről, amelyekkel ezen ingatag állapotában nem volt ereje szembenézni. Kai kinyúlt érzékeivel, és hallotta a partot mosó víz lágy sóhajait, a magas fák között neszező szelet, és a tér ürességét, amelyet az ember csak a legnagyobb vadonban találhat meg.

– Megteszed a következő lépésed, Kai? – kérdezte egy hang, ami közvetlenül előle érkezett. Azonnal felismerte a beszélőt: az arany alak, akit Arzashkun márványkerengőin át üldözött. Vonakodva kinyitotta a szemét, és valamiért meglepte, hogy meg tudta tenni.

Egy falócán ült egy fényes királygyilkos-tábla előtt, egy Arzashkun falai alatt húzódó tó partján. Zajlott a játszma, Kai előtt az ezüstbábuk álltak elrendezve, az ónixok pedig egy magas illető előtt, aki a legmélyebb fekete színben pompázó köpönyegbe burkolózott. Ellenfele arcát csuklya takarta, de az alatta húzódó sötétségben egy pár aranyszín szem csillogott. Kormos lepleinek minden hajtásába és szálába fekete fonallal hímzett szavak látszottak, de Kai nem tudta elolvasni őket, és fel is adta a próbálkozást, mikor az alak ismét megszólalt.

– Hosszú utat tettél meg, mióta legutóbb beszéltünk.

– Miért vagyok itt? – kérdezte Kai.

– Hogy játssz egy játékot.

– A játék már elkezdődött – mutatott rá Kai.

– Tudom. Kevesen részesülünk abban a kegyben, hogy jelen legyünk az életünket alakító események indulásánál. Az embernek azzal a táblával kell dolgoznia, amit letesznek elé, és abból kihozni, amit tud. Példának okáért, mit gondolsz az én állásomról?

– Nem értek nagyon a királygyilkoshoz – vallotta be Kai, amint ellenfele hátravetette csuklyáját, és felfedte arcát, amely csak úgy csillogott az oázis integető levelei között áttáncoló napfényben. Kedves, atyai arc volt, de mégis volt az álarc mögött valami meghatározhatatlan, vagy talán még meg nem határozott.

– De ismered a játékot?

Kai bólintott.

– A kórusmester játszatta velünk – mondta. – Valami olyasmi miatt, hogy értékeljük a döntések meghozatalára fordított idő fontosságát.

– Bölcs ember ez a Nemo Zhi-Meng.

– Ismered?

– Persze, de nézd meg az állást!- nógatta az ellenfele.

– Mondd el, mit látsz.

Kai végigpásztázta a táblát, és számos csuklyás bábut vett észre, amelyekről lehetetlenség volt megmondani, kihez köti őket a hűség. Azok alapján, amit a játék összetettségéről tudott, úgy tűnt, csakis egy végkimenetele lehet.

– Azt hiszem, vesztésre állsz – mondta Kai.

– Olybá tűnik – helyeselt az alak, lerántva a csuklyát az egyik báburól –, de a látszat néha csal.

A felfedett bábu egy Harcos volt, egyike az ónix számára megmaradt kilencnek, amelyet csillámló vértet viselő ősi katona személyesített meg.

– A tieid egyike – mondta Kai.

– Akkor tedd meg a lépésed.

Kai látta, hogy a felfedett bábut előretolták agresszív nyitás gyanánt, de ezzel társai támogatása nélkül maradt. Kai elmozdította saját Divinitarcháját egy közeli mezőről, és levette vele az ellenfél iménti bábuját, majd a tábla szélére helyezte.

– Fel akartad áldozni a Harcosodat? – kérdezte Kai.

– Egy jó áldozat nem feltétlenül okos lépés, de ellenfeledet elkábítja és összezavarja – mondta az alak.

– Nekem azt mondták, hogy mindig jobb az ellenfél bábuit feláldozni.

– A legtöbb esetben egyet is értenék, de az igazi áldozat radikális változást hoz a játék karakterébe, amelyet nem lehet előrelátás és komoly kockázatvállalás nélkül kivitelezni.

És amint ezt mondta, az alak végigsuhant Erődjével a táblán, és feldöntötte Kai Divinitarcháját. Az alak kezében tartott bábun megcsillant a napfény, és ettől mintha ezüstté változott volna, majd ismét vissza feketére.

– A Harcos áldozatát legtöbbször patthelyzet miatt hozzák – mondta az alak szomorú mosollyal. – A legerősebb játékosok ellen meglehetősen hasznosnak bizonyulhat, és az egyik előnye az ilyen kockázatos húzásnak éppen az, hogy az átlagos ellenfél nem nagyon tudja, miképpen védheti ki.

– És mi van, ha nem egy átlagos ellenféllel játszol? – kérdezte Kai. – Mi van, ha a másik éppoly okos, mint te?

Az alak megrázta a fejét, és keresztbe fonta karjait.

– Ha hagyod, hogy a félénkség vezesse a játékod, akkor sosem diadalmaskodsz, Kai. Nem találsz mást, csak újabb kísérteteket, akiktől félhetsz. Túl gyakran engeded, hogy az attól való félelmed tartson vissza a nagyságtól, ami az ellenfelednek még eszébe sem jutott. Ez a királygyilkos igazsága.

Kai lenézett a táblára, kiélvezte ezt a nyugodt percet a fájdalommal teli rémálom közepette, amivé az élete változott. A tény, hogy ez csak időszakos fikció volt, semmivel sem tette kevésbé valódivá ezt a pillanatot, és Kai-nak nem állt szándékában visszasietni éber élete őrületének ölelésébe.

– Vissza kell mennem? – kérdezte, előretolva a Templomosát.

– A Kérvényezők Városába?

– Igen.

– Ez rajtad múlik, Kai – felelte az alak, átmozgatva a Császárát. – Én nem mondhatom meg, melyik utat válaszd, bár azt tudom, melyiket szeretném, ha választanád.

– Azt hiszem, a figyelmeztetés, amit rám bíztak, neked szól – mondta Kai.

– Így van – helyeselt az alak. – De még nem mondhatod el.

– El szeretném – mondta Kai. – Ha az vagy, akinek gondollak, nem tudod egyszerűen csak, nem is tudom, kiemelni az elmémből?

– Ha kitudnám, nem gondolod, hogy már megtettem volna?

– Gondolom, igen.

– Megannyi nagyszabású dolgot láttam már, Kai, de néhány titok még előttem is rejtve marad – mondta az alak, és egy marék fabábura mutatott, amelyekről Kai biztosan tudta, hogy egy pillanattal ezelőtt még nem voltak ott. – Számtalanszor végignéztem már ezt a pillanatot, és ezerszer újrajátszottam szavainkat, de az univerzumnak vannak titkai, amiket nem hajlandó, csak a megfelelő időben felfedni.

– Még előtted sem?

– Még előttem sem – felelte az alak fanyar mosollyal.

Kai mély lélegzetet vett, és megdörzsölte a szemét.

A bőr feszült és fájt körülötte.

– A kórusmester mindig azt mondja, hogy a királygyilkos az igazságról szól – mondta Kai, ahogy felváltva átmozgatták a bábuikat a táblán.

– Igaza van – válaszolta az alak, előrelépve Császárával egy újabb kockára. – Sem fantázia, akármilyen élénk, sem technika, akármilyen kifinomult, sem az ellenfeled pszichológiájának ismerete, akármilyen beható, nem képes művészi szintre emelni a királygyilkost, ha a végén nem vezet el az igazsághoz.

Annak ellenére, hogy Kai állította, nem ért túlságosan a királygyilkoshoz, a játék látszólag kiegyensúlyozottan zajlott kettejük között, bár neki állt még több bábuja. A nyitó támadások és a közjáték rejtélye után immáron egyértelműen a végjátékhoz értek. Mindkét játékos elvesztett jelentős számú bábut, de a tábla urai kezdtek kibontakozni.

– A végkifejlethez érkeztünk – szólt Kai, Császárnéjával egy erős pozícióba lépve, hogy csapdába ejtse az ellenfél Császárát. A játékuk korai szakaszában Kai Császára magabiztos kérkedéssel szelte a táblát, míg ellenfele uralkodója szilárd védekezésben maradt, de az ónixok ura most közelebb merészkedett a frontvonalhoz.

Bábuik jobb helyzetért tülekedtek, Kai-on pedig kezdett eluralkodni az érzés, hogy becsalogatták ebbe a támadásba, de nem látott rá módot, hogy ellenfele győzzön a végső áldozat meghozatala nélkül. Végül magabiztos lépésre szánta el magát, abban a szilárd tudatban, hogy főbb bábuival beszorította az ónixok Császárát.

Csak akkor ébredt rá a hibájára, amikor az alak szemtelenül előretolta a Császárát.

– Királygyilkosság – szólt ellenfele, és Kai egyre növekvő csodálattal és döbbenettel mérte fel, milyen ügyesen vették rá, hogy felfedje a nyakát a hóhér pengéjének.

– Nem hiszem el – mondta. – A Császároddal nyertél. Azt hittem, ilyen szinte sosem történik.

Az ellenfele vállat vont.

– A nyitás és a közjáték alatt a Császár gyakran terhes figura, mivel mindenáron meg kell védeni, de a végjátékra fontos és agresszív játékossá válik.

– Véres egy játszma volt – mutatott rá Kai. – A legerősebb bábuid közül vesztettél el nem keveset, hogy leszedd a Császáromat.

– Két azonos képességű játékos esetén gyakran alakul így – mondta az alak.

– Játszunk még egyet? – kérdezte Kai a játék alatt elvesztett bábuk felé nyúlva.

Az alak kinyúlt, és megfogta Kai csuklóját. Biztos, rendíthetetlen szorítása volt, és Kai érezte, hogy ereje egy pillanat alatt összeroppanthatná a csontjait.

– Nem, ezt a játékot csak egyszer lehet játszani.

– Akkor miért van a tábla megint kezdéshez felállítva? – kérdezte Kai, mikor meglátta, hogy a bábuk anélkül álltak a kezdeti pozíciójukba, hogy hozzájuk ért volna.

– Mert van egy másik ellenfél, akivel meg kell mérkőznöm, egy olyan, aki ismer minden cselt, minden finomságot és minden végjátékot. Tudom, mert én tanítottam.

– Le tudod győzni? – kérdezte Kai egyre növekvő nyugtalansággal, amint az oázis szélén egy árnyék moccant.

– Nem tudom – ismerte be az alak. – Még nem látom a találkozásunk végkimenetelét.

A köpenyes alak lenézett a táblára, és Kai látta, hogy a bábuk ismét megmozdultak, és bonyolult elrendezésbe álltak, amelyet nem tudott értelmezni. Felnézett, és először látta ellenfelét világosan, amint egy teljes civilizáció terhe nyomja a vállát.

– Hogyan lehetek a szolgálatodra? – kérdezte Kai.

– Visszamehetsz, Kai. Visszamehetsz az éber világba, és elhozhatod nekem a figyelmeztetést, amit Sarashinától kaptál.

– Félek visszamenni – mondta Kai. – Attól tartok, meghalok, ha így teszek.

– Attól félek, meg fogsz – helyeselt az alak.

Kai hideg csomót érzett a gyomrában, és a félelem, ami az Argó óta a markában tartotta, émelyítő erővel tért vissza. Az ég elsötétült, és Kai valahonnét a távolból egy vita motyogó hangjait hallotta.

– Azt kéred, hogy áldozzam fel magam érted?

– Semmilyen áldozat nem túl nagy az ellenséges Császár skalpjáért – felelte az alak.

Hideg pára telepedett a laboratórium felszerelésekkel borított asztalai köré, a generátorok zúgását pedig még az alacsony mennyezetű terem szigetelt falain túl is hallani lehetett. Felszerelésekkel teli pultok búgtak, amelyek egy marsi genetikus csarnokait idézték, amiben centrifugák pörgettek nyersanyagokkal teli csörömpölő fiolákat, inkubátorok tápláltak fejlődő zigótákat, és tápanyagokkal teli folyadékok kádjai érleltek komplex enzimeket és fehérjéket.

Az nem volt meglepő, hogy egy ilyen jól felszerelt labor létezett a Terrán, de az, hogy a Kérvényezők Városának szívében állt, maga volt a csoda. Mintha egy működőképes csillaghajóra leltek volna a Föld őstörténeti romjai között.

Babu Dhakal odalépett az ezüst inkubálóhengerhez, amelyben kémiai elemek levese bugyogott az élettől. A klánvezér páncéljára kiült a lecsapódó pára, arcának haldokló húsát pedig zúzmara lepte. Immáron nem érezte a hideget, ahogyan a fájdalmat, meleget vagy örömöt sem. A létezésnek örömet adó ajándékok egyesével haltak ki.

Ahogyan ő is haldoklott.

Dhakalt előző mestere úgy alakította, hogy gyorsabb, erősebb és hatalmasabb legyen bármelyik állatias, barbár génnövelt harcosnál, akik maguknak követelték az emberiség szülőbolygóját, egy katona, aki visszarángathatja világukat az anarchiából, amibe belesüllyedt. Azok voltak a nagyszerű idők, amikor a sasos és villámos lobogók meneteltek a viharharcosok megállíthatatlan seregei előtt.

A csaták olykor hetekig tartottak, az elesettek milliókat számláltak, és titáni hadurak párbajoztak, akik hegyeket zúztak össze és kontinenseket hasítottak szét. Azokat a diadalokat ma már mint szenzációhajhász túlzásokat írták le, és a történészek nem voltak hajlandóak elhinni, hogy létezhettek ilyen léptékű összecsapások. Hogy ezért az ostoba rövidlátásukért miért nem hasítottak szíjat a hátukból, nem értette, de a szíve mélyén tudta, hogy ez a sivár új kor képtelen lenne ilyen legendákat életben tartani anélkül, hogy kigúnyolná azoknak a mámorító, véres időknek a viharát és előretörését.

Dhakal felidézte, amikor az Azurita Tornyot a puszta kezével rombolta le, és eltűnődött, hogy vajon a surrogó kis memorátorok, akik ezt a csillogó csecsebecse Birodalmat dokumentálják, mire mennének az ő történeteivel.

Az előtte álló gép csipogott, és Babu Dhakal dicső napjainak emlékeitől az előtte álló feladat felé fordult. Az ezüstszínű acélcső hűtőgázokat eregetett, egy bordás vezeték pedig gurgulázva engedte le a táplevest. A henger felső fele sziszegve kinyílt, felfedve egy párnás gézlapot, amelyen egy nyers szövetből frissen növesztett csillogó szerv hevert. Mesterséges kapillárisok hálózata hiperoxigenizált vérrel látta el a szervet, de a nekrózis fekete vénái foltokban járták át, akár egy beteg tüdőt.

– Már megint- suttogta Babu Dhakal, és kezei ökölbe szorultak. – Azt próbálom kijavítani, ami kijavíthatatlan.

Gyengéden lecsukta az inkubációs hengert, mély lélegzetekkel lecsillapította a mellkasában ébredő haragot. Úgy vélte, már hozzá kellett volna szoknia az efféle kudarcokhoz, de nem az a fajta férfi volt, aki az ilyesmibe könnyen beletörődött. Vajon végigharcolta volna a Morzsolók öt csatalégióját, ha olyan ember lenne? Vajon ledönthette volna az Acél Tzar Pöröly Körét, ha olyan ember volna, aki beletörődik a kudarcba?

Vaskos kezeivel megragadta a pult szélét, ádáz csalódottságával meghajlította a fémet. Babu Dhakal le akart söpörni mindent az asztalról, és egyre gyülemlő dühét kitölteni a laboratóriumon, amely már oly régóta dacolt vele, és csak minden erejét beleadva sikerült megőriznie önuralmát. Mint a testében mindéül más, az önuralma is szétmállóban volt, és egy hajszál választotta el attól, hogy azzá váljon, akinek a barbár emberek gondolták. Igen, az Egyesítés keserű napja óta embereket ölt, igen, egy városnyi embert igázott le a saját szolgálatában, de talán nem egy nemes cél érdekében tette?

Villogó, vörös fény társult a mögötte felhangzó de-kompressziós zsilip robajlásához. Rajta kívül csak egyetlen másik embernek volt engedélye belépni ide, az elfeledett csodák birodalmába, és Babu Dhakal odafordult, ahogy Ghota lehangolt kifejezéssel az arcán belépett. Még a vértől oly vöröslő szemeit is beárnyékolta a kudarc.

– Legyőzöttként térsz vissza – szólt Babu Dhakal, a szó idegenül és tompán csengett ajkain.

– Igen, subedarom – felelte Ghota, térdre hullva és felemelve fejét, hogy felfedje nyaka kábelszerű ereit. – Az életem a tiéd, hogy véget vess neki. A vérem a tiéd, hogy kiontsd.

Babu Dhakal lelépett a platformról, amelyen eddig dolgozott, és combtokjából hosszú, fűrészes pengéjű tőrt húzott elő. Az élét Ghota nyakának egy lüktető erére helyezte, és eljátszott a gondolattal, hogy átdöfje, csak hogy érezze a férfi vérének meleg nedvességét.

– Annak idején gondolkodás nélkül fejedet vettem volna.

– És én szívesen fogadtam volna.

Babu Dhakal eltette tőrét, és így szólt:

– Ez egy új kor, Ghota, és kevesen maradtunk ahhoz, hogy folytathassuk a régi szokásokat – mondta. – Egyelőre arra van szükségem, hogy a szíved a mellkasodban dobogjon.

Ghota felkelt, és öklét a mellkasához szorította, egy mostanra népszerűtlenné vált tisztelgésként, de amely még mindig sokat jelentett egy elfeledett korban született harcosok számára.

– Subedar – mondta Ghota. – Parancsolj velem!

– Az emberek, akiket magaddal vittél?

– Mind halott.

– Nem számít – felelte Babu Dhakal. – Mind kudarcba fulladt kísérlet volt. Mesélj nekem ezekről az „űrgárdistákról”. Milyenek?

Ghota elfintorodott, és kiegyenesítette vállait, noha nem volt hozzá joga.

– Nem érnek fel hozzánk, de a sas hordozására méltó harcosok.

– És ez így van rendjén – mondta Babu Dhakal. – A vállunkon állva nyújtóznak a nagyság felé. Nélkülünk nem léteznének.

– De nem többek halovány árnyékainknál – mondta Ghota.

– Nem, ők a szuperharcosok evolúciójának következő lépései, mi vagyunk azok, akik az ő halovány árnyékaik. Igen, erősebbek és szívósabbak vagyunk náluk, de a mi genetikai örökségünket soha nem hosszú távra tervezték. Az Öreg Éjnek talán vége, de miránk egy új éj kezd leszállni. Minket nem arra szántak, hogy túléljük az Egyesítést, ezt tudtad?

– Nem, subedarom.

– A génjeink mindig is hibásak voltak, de nem tudom eldönteni, hogy vajon szándékosan, vagy pusztán tudatlanságból. Az utóbbit remélem, de az előbbit gyanítom. Ennek a világnak az ura meggondolatlan a teremtményeivel, és eltűnődöm, vajon a primarchái tudják-e, hogy ha feladatukat bevégezték, félredobják őket a halandókért cserébe, akiknek a nevében harcolnak. Akárcsak a régi világ angyalai, attól tartok, ők sem fogadják majd jól az elutasítást.

Ghota nem felelt, az ősi szövegre történő utalás elvásott rajta.

– Hány harcossal néztél szembe? – kérdezte Babu Dhakal.

– Héttel, de közülük kettő mostanra halott, subedarom – felelte Ghota. – Csak öt maradt.

– Magad ölted meg őket?

– Az egyiket igen, a másik amúgy is a halálán volt.

– Akkor meg kell találnunk őket, Ghota – mondta Babu Dhakal, felemelve egy fémszerkezetet egy közeli pultról, és a páncélkesztyűje felső részéhez erősítve. Tűk, pengék és sebészi eszközök berregő sorai csattantak a helyükre a kriohűtött levegő sziszegésétől kísérve, Babu Dhakal pedig elmosolyodott.

– Minden nappal haldoklunk, de az ő genetikai anyagukkal talán rábukkanok egy módra, hogy visszafordítsam testünk lassú rothadását. Felfogod ennek a jelentőségét?

– Fel, subedarom – mondta Ghota.

Babu Dhakal bólintott, és megkérdezte:

– Hol van most ez az öt harcos?

Ghota így felelt:

– Keleten. Az embereim figyelik őket. Megüzenik.

– Helyes – mondta Babu Dhakal. – Ezt magunk intézzük, jamadarom. Te és én. Az élő húsukból tépjük ki a vérző progenoidokat, és miénk lesz az, amit a Császár megtagadott tőlünk.

– Az élet – mondta Ghota, ízlelgetve a szót.

A nyílt tér holdfényben fürdik, amely kifakítja a színeit, de semmilyen égi világ nem fakíthatja ki a macskaköveinek, járólapjainak és puszta talajának kusza keverékére kiontott vér vörösét. Nagasena a tetőket kémleli kósza fenyegetések után, bár nem számít valódi ellenállásra. Legalábbis nem a prédájuktól. Az épületek ereszeit és szegélyeit, illetve a tér szélének szeméthalmait kovácsoltvas varjak díszítik.

A nappali piac maradványai, gondolja.

A nap további hulladékai közé egy sereg holttest keveredett, legalább huszonöt, talán több. Mindegyiket könyörtelenül mészárolták le, lelőtték vagy kibelezték puskával, pengével vagy puszta kézzel.

– Ez az űrgárdisták műve – mondja, és Saturnalia egyetértően bólint.

Hiriko és Athena tátott szájú iszonyattal merednek az emberekben okozott károkra, megdöbbenti őket, hogy egy emberi testet milyen végzetesen lehet darabokra törni. Nincsenek hozzászokva a fizikai erőszakhoz, és a velejükig megrázza őket a Legiones Astartes puszta zsigeri képességeinek látványa.

– Nem szép látvány, igaz? – kérdezi Nagasena, de nem rosszindulatúan.

Hiriko adepta felnéz, arca sápadt, szája kiszáradt.

Bólint és így felel:

– Tudom, mik az űrgárdisták, de látni, hogy milyen teljességgel képesek szétszedni egy másik ember testét...

– Borzalmas – fejezi be Athena Diyos.

– De erre teremtették őket.

– Erre és még megannyi másra – mondja Nagasena.

Hiriko zavartan néz rá, de nem szól semmit.

Athena Diyos vezette őket erre a térre, Kai Zulane gyötrelmének halványodó, megfoghatatlan fonalát követve, és noha nehezére esik a férfi vadászait segíteni, a Birodalom iránti hűsége az első és legfontosabb. Megbízik Nagasena őszinteségi esküjében, bár ő maga már nehezebben igazolja saját maga számára ezt a vadászatot.

Azt már tudja, hogy a kórusmester magyarázata azt illetően, hogy miért kell megtalálniuk Kai Zulane-t, hazugság, de ez egyáltalán nem vigasztalja. Kiváltképp annak ismeretében, amit Nagasena az optikai vezetékeken át Atharvától hallott szökevénytársainak címezve. Saturnalia és Golovko nem veszik figyelembe az árulók szavait, de Nagasena tudja, hogy csak azért, mert egy embert árulónak bélyegeznek, még nem válik hazuggá.

Ha Kai Zulane valóban tudja az igazságot, vajon Nagasenának jogában áll elhallgatni?

Azon az elven építette újjá az életét, hogy az igazság a szikla, amelyen minden más áll, és régi életének hamvai felett esküdött meg, hogy többé sosem bújik el az igazság elől vagy hagyja, hogy írások elrejtsék azt. Nagasena elmereng, vajon hogy alakul majd mindez a vadászat végére...

– A testek még melegek – jegyzi meg Saturnalia. – Közel járunk.

– Mit gondol, kik voltak? – kérdezi Athena, aki undorodva elfintorodik, ahogy Kartono ellép mellette, ügyelve rá, nehogy megérintse. Nagasena rabszolgája kihúz egy levágott kart a szétszabdalt hús nedves halmából, és letörli a vért a bicepszről, amely még mindig rángatózik a hátramaradt elektromos aktivitástól. Egy egymást keresztező villámokat ábrázoló tetoválás díszeleg egy bika fejének művészi ábrája felett. Nagasena tudja, hogy a marhafélék egykor szentek voltak az ebben a régióban élők számára, de a szimbólum jelentőségére vonatkozó tudása ezzel véget is ér.

– Ez Babu Dhakal klánjelzése – mondja Kartono.

– És ennek jelentenie kéne valamit számunkra? – csattan fel Hiriko. Ellenségességére Kartono nem tettével, egyszerűen csak a természetével szolgált rá. Már régóta hozzászokott a telepaták indokolatlan gyűlöletéhez, és egyszerűen elengedi füle mellett a nő haragját.

– Ő egy bűnöző – mondja Kartono. – Egy banda klánvezére, amely a Kérvényezők Városának nagy részét uralja. Ringyók, étel, drogok, fegyverek, ami csak van, egyik sem moccan Babu szava nélkül.

– Akkor hát hogyan estek ezek az emberek a prédánk áldozatául? – tűnődik Nagasena.

– Kit érdekel? – kérdezi Maxim Golovko. – Ezek a Birodalom árulói, és ha meg akarják ölni valami klánvezér embereit, annál jobb.

– Nézd csak meg ezeket az embereket, Maxim – biztatja Nagasena. – Nem átlagos emberek.

– Halott emberek – mondja Golovko, a vita lezárásaként.

Saturnalia megragadja Golovko karját, és megszorítja.

A Fekete Őrszemek vezetője rendkívül nagy tiszteletű pozíció, de még ő is meg kell hajoljon a Legio Custodes hatalma előtt. A Custodes mellett Golovko eltörpül, aranyszín vértje pedig még nagyobb nyomatékot ad fennhatóságának.

– Hallgasd meg Nagasena mondandóját! – javasolja Saturnalia.

Golovko bólint, és lerázza magáról az Őrző kezét.

– Szóval mi olyan különleges bennük? – kérdezi.

– Nézd meg a méretüket – mondja Saturnalia.

– Nagyok, na és?

– Tudom, hogy nehéz megmondani, de én úgy becsülöm, hogy ezek közül az emberek közül a legtöbb akkora volt, mint azok, akikre mi vadászunk – mondja Nagasena, és elképzeli, amint a testrészek ismét emberi alakká állnak össze. – Ez a keresztezett villám tetoválás pedig egykor a viharharcosok jelképe volt, akik a Császár oldalán harcoltak az Egyesítés legelső időiben.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezi Athena Diyos.

– Hogy ezek ugyanazok a harcosok?

Nagasena megrázza a fejét.

– Nem, azok már régen halottak, de úgy vélem, valaki lemásolta annak a folyamatnak legalább egy részét, amelynek során egy halandó emberből olyan harcos lett.

– Lehetetlen – mondja Saturnalia. – Efféle technológiával egyedül a Császár bír.

– Láthatóan nem – feleli Nagasena. – És az előttünk álló kérdés most az, hogy ezek az emberek hogyan akadtak össze a prédánkkal? Én nem hiszem, hogy puszta véletlenről lenne szó. Úgy vélem, felkutatták őket. És ez azt jelenti, hogy bárki is alkotta ezeket az embereket, nyilvánvalóan tisztában van a prédánk természetével.

Lenéz a tetemekre, és hozzáteszi:

– Még ha a képességeivel nem is.

– Más szóval nem vagyunk egyedül a küldetésünkkel – mondja Saturnalia, elérve Nagasena gondolatmenetének logikus végkövetkeztetéséhez.

Golovko megcsóválja a fejét, majd megjegyzi:

– Akkor az időt vesztegetjük. – Ezután a térre vezeti a Fekete Őrszemeket. Profi katonákként mozognak, minthogy azok is, Nagasena pedig követi őket, és azonnal tudja, hová kell mennie, amint szemei megállapodnak egy fészer parázsló maradványain, amelyet nagy kaliberű puskatűz tépett szét.

– Ez boltertűz – mondja Saturnalia, felemelve fegyverét és leeresztve vállait.

Nagasena bólint, majd előhúzza puskáját, és kicsattintja a biztosítópecket, miközben az összedőlt épület felé indul. A csata számos jelét látja a földön heverni, törött pengéket, szakadt szövetet és réz töltényhüvelyeket, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy bolterből lőjék ki őket, ami a ma használtaknál sokkal régebbi modellekre utal.

Vérfoltok és lábnyomok ádáz küzdelem jeleit mutatják, de a helyet kipucoló guberálók elfedték a prédájuk további útjának nyomait. A romok széléhez lép, és az onnét szivárgó illatban az égő qasht ismeri fel. Nagasena a pillanat törtrészéig visszaemlékezik arra, mikor ő maga is a qash révületébe veszett, és Nihon selymes sárkányházaiban hevert kiterítve, egyik kezében egy pisztollyal, és a sürgető késztetéssel, hogy maga ellen fordítsa.

Lerázza magáról a pillanatot, és felemeli a puskáját, amint megpillant egy vékonydongájú embert egy magas lócán ülve, az egyetlen bútoron, amely megúszta az otthonát széttépő eszeveszett sortüzet. Az alak egy vékonyszárú pipát szív a törött üveg és széthasadt fadarabok forgatagának közepén. A pipa hasának bendőjéből illatos füst száll fel, hívogatóan és tiltott gyönyöröktől zamatosan.

– Te kirurgus vagy – szól Nagasena.

– Én Antioch vagyok – mondja a férfi, szórakozottan és elmosódó hangon. – Szívok egyet. Kívánsz csatlakozni hozzám?

– Nem – feleli Nagasena.

– Ugyan már – nevetett Antioch. – Látom, ahogy a pipát bámulod. Te is a gyanta imádója vagy, én mindig meg tudom mondani.

– Egykor talán az voltam – ismeri el Nagasena.

– Mindig az maradsz – kuncog Antioch, miközben Saturnalia és Golovko megindulnak a romok között.

– Itt jártak, nem igaz? – kérdezi Nagasena.

– Kik?

Golovko visszakézből pofozza le a férfit a lócájáról, az pedig a leomlott kabin összezúzott maradványai közé zuhan. A bőrét üveg döfi át, de Antiochot látszólag nem érdekli. Vért köp, és nem ellenkezik, amikor Golovko az összemocskolt hálóingénél fogva talpra rántja.

– Az áruló űrgárdisták – morogja Golovko. – Itt voltak, tudjuk, hogy itt voltak.

– Akkor ő miért kérdezte? – kérdez vissza Antioch.

Golovko ismét megüti a férfit, és Nagasena így szól:

– Elég, a fickó migou gyantát szív, nem érdekli, és nem érzi, ha megvered.

Golovkót láthatóan nem győzte meg, de egyelőre békén hagyja. Saturnalia megfordít egy felborult asztalt, amely ragad az alvadt vértől. Lehajol megszagolni az asztallapot, és bólint.

– Űrgárdista vér – mondja.

– A segítségedért jöttek – szól Nagasena. – Mit tettél értük?

Antioch vállat von, és lehajol elejtett pipájáért. Lágyan ráfúj a pipa hasára, az pedig meleg, hívogató narancs-sárga fénnyel felragyog. Beleszív, és számos tökéletes füstkarikát fúj.

– Igen – feleli –, itt voltak, de mit tudok én az ő anatómiájukról? Semmit sem tehettem a nagy emberért. Már azelőtt haldoklott, hogy hozzáértem volna.

– Az egyikük halott? – kérdezi Saturnalia. – Kicsoda?

Antioch elmerengve bólint.

– Azt hiszem, Gythuának nevezték.

– Halálgárda – mondja Golovko. – Helyes.

– És mi a helyzet Kai Zulane-nal? – kérdezi Saturnalia.

– Volt velük egy asztropata is.

– Hát az volt? – csodálkozik Antioch. – A fickónak nem voltak szemei, az igaz. Sosem gondoltam volna, hogy asztropata. Azt hittem, azok mind odafent laknak a Látók Városában.

– Ez nem – mondja Nagasena. – Súlyosan megsérült. Még életben van?

Antioch elmosolyodik, és vállat von, mintha az ügy már nem az ő dolga volna.

– Összefoltoztam, persze. Kipucoltam a szemeit, és bekötöttem a sebet steril gézzel. Már amennyi haszna lesz belőle.

– Ezt hogy érted?

– Úgy értem, hogy haldoklik! – csattan fel Antioch.

– Túl sok trauma, túl sok fájdalom. Láttam már ilyet a Hadseregben, néhány fiú egyszerűen csak feladja, amikor nem bírnak több sebet elviselni.

– De még életben van? – erősködik Nagasena.

– Mikor utoljára láttam, még életben volt.

– Mi történt itt? – kérdezi Saturnalia. – Miért jöttek ide azok az emberek odakint?

– A Babu emberei? Nem tudom, de azt akarták, hogy ezek kijöjjenek és megadják magukat.

Nagasena bólint, megerősítette gyanúját, hogy Babu Dhakal emberei tudták, az űrgárdisták itt vannak, és hogy micsodák. Egy ilyen helyen nehéz lenne bármit is titokban tartani, de mi vihet rá egy ilyen embert arra, hogy nyíltan nekitámadjon az űrgárdistáknak? Egy ilyen ember minden bizonnyal tisztában van vele, milyen halálosak lehetnek ezek a harcosok. Miért kockáztatná a konfrontációt, ha nincs náluk valami, ami megéri ennyi ember életét elpazarolni?

– De nem adták meg magukat – mondja Antioch, és még a narkotikum delején át is összerázkódik az emléktől. – Még soha életemben nem láttam ehhez foghatót, és remélem, soha többet nem is látok. Néztem, amint úgy szedték szét Babu embereit, mintha egy csapat együgyű lenne. Hat ember harminc ellen, és úgy gyilkolták őket, mintha semmiség volna. Egyedül Ghota sétált el élve.

– Ghota? Ő Babu Dhakal egyik embere?

– Az bizony – helyesel Antioch. – Nagydarab kurvapecér, majdnem akkora, mint a maguk által keresettek. És ha nem haragszanak meg, nem hinném, hogy megtalálják őket. Még akkor sem, ha már csak öten maradtak, én úgy nézem, nincs elég emberük ahhoz, hogy leszedjék őket.

– Öt? – kérdezi Nagasena.

– Ghota megölte a fehér hajút – mondja Antioch, és Nagasena nyugtalan pillantást vált Saturnaliával. A kimondatlan kérdés bűnös titokként csüng közöttük. Miféle halandó volna képes megölni egy űrgárdistát?

– Hol vannak most? – követeli Golovko. – Hová mentek, miután segítettél megszökni az árulóknak?

– Áh, eddig segítőkész voltam, de nem hiszem, hogy bármi többet el akarnék árulni maguknak – mondja Antioch. – Nem tűnik helyesnek.

– Mi a Birodalom szolgálói vagyunk – mondja Saturnalia, és a törékeny kirurgus fölé tornyosul, aki apjával dacoló gyermekként pillant fel rá.

– Az lehet, de ők legalább őszinték voltak – mondja Antioch.

Nagasena Antioch és Golovko közé lép, mielőtt utóbbi ismét lesújtana a férfira. Odainti Hiriko adeptát, és megkérdi:

– Meg tudja keresni az elméjében azt, amire szükségünk van?

Hiriko óvatosan átlépked a romokon Antioch felé. A férfi rosszallóan néz rá, de nem szól semmit, amikor a nő a feje két oldalára helyezi a kezeit.

– Mit csinál? – kérdezi Antioch.

– Semmi olyat, ami miatt aggódnod kellene – nyugtatja meg Nagasena.

A kirurgus nem nyugszik meg, és gyanakodva, szemében ideges csillogással méregeti a nőt.

– Kicsoda ő? – kérdezi.

– Neurolocutor vagyok – mondja Hiriko magyarázatképpen. – Most pedig maradjon nyugton, különben fájni fog.

Antioch megmerevedik a fájdalomra számítva, ahogy Hiriko lehunyja a szemét.

Milyen lehet egy qash bódulatában ringatózó ember elméje? Ki lehet egyáltalán emelni belőle bármit is, vagy olyan lesz, akár egy erőd, melynek kapuját kitárták és minden ajtaját nyitva hagyták?

Hiriko majd egy percig nem mozdul, azután erőltetett kilégzés közepette lecsúsztatja kezeit Antioch fejéről.

Szemei üvegesek, és Nagasena eltűnődik, hogy vajon a qash hatásai a nő elméjébe is átvándoroltak-e.

– Ó – mondja a nő a fejét rázva.

– Talált valamit? – kérdezi Nagasena.

Bólint, még mindig igyekszik lerázni magáról az Antioch elméjébe mélyedés utóhatásait. A férfi most már fél, és Nagasena észreveszi, hogy Hiriko megszabadította a qash bódulatától. Ha az ember a gyanta vigasztaló függönye nélkül kénytelen szembenézni a valósággal, a világ ijesztő hellyé változik.

– Egy Bánat temploma nevezetű helyre tartanak – mondja Hiriko.

– Tudja, merre van? – kérdezi Golovko.

Hiriko Antioch szemébe néz.

– Igen. Innen keletre, most már tudom az utat.

– Akkor már nincs szükségünk erre az árulóra – morogja Golovko.

Még mielőtt Nagasena megállíthatná, a Fekete Őrszem előrántja pisztolyát, és golyót röpít Antioch fejébe.