HUSZONHÁROM

 

A Bíbor Ösvény

Kládjószág

Elszabadult angyal

Majd száz éve volt már annak, hogy Asubha és Subha utoljára együtt háborúztak, egy évszázad, vagy még több, mióta utoljára fivérekként harcoltak egy ilyen véráztatta csatamezőn, egy ilyen rettenetes ellenfél ellen. Éljenek vagy haljanak, a Custodes dicső halálra méltó harcos volt, és Asubha azt kívánta, bárcsak láthatnák ezt a csatát légiós testvérei is.

Az ő képességeikkel rendelkező harcosoknak nem jelentett volna kihívást egyetlen fegyveres ellenféllel szembeszállni, de a Császár testőre nem átlagos ellenfél volt. Méltóságteljes precizitással harcolt, minden csapása kiszámított és pontos, mozgása minden szinten lekövette az övéket. Ők hárman döfések, ellentámadások és hárítások fennkölt táncát járták.

Subha úgy küzdött, mint Angron az arénában: ádáz kérlelhetetlenséggel. Tökéletes ellentétet alkotott Asubha óvatos harcmodorával. Míg az ellenség kétségbeesetten igyekezett kivédeni Subha irdatlan, záporozó csapásait, addig Asubha hűvös számítással helyezte el ütéseit, és a kegyelemdöfésre játszott, amely egy szempillantás alatt véget vet ellenfele ellenállásának.

De a küzdelem nem úgy alakult, ahogy bármelyik fél is számított volna rá.

A Custodes látszólag minden különösebb erőfeszítés nélkül verte vissza Subhát, oltalmazó-dárdája olyan sebességgel mozgott, ami egyszerűen képtelenségnek tűnt. Asubha tüzelt a pisztolyával, de az aranyszín vértes harcos elhajolt a lövés elől. Lándzsája megperdült, és kettévágta a pisztolycsövet, mielőtt irányt váltott volna, és az éles peremekkel ellátott nyelet Subha gyomrába vágta. A kolosszális csapástól az iker megtántorodott, Asubha pedig kihasználta az alkalmat, hogy a Babu Dhakal embereitől szerzett hosszú késsel lesújtson.

A penge elvásott a Custodes vállvértjén, és sisakjának arcvédőjéről pattant le. Ellenfele könyökkel Asubha arcába vágott, aki az ütés erejétől megszédült. Asubha lépett egyet hátra, hogy összeszedje magát, miközben Subha a Custodes oldalába került.

– Mindig is meg akartam küzdeni egy Custodesszel – vicsorogta Subha.

– Azon tűnődtünk, ki kerülne ki győztesen – tette hozzá Asubha. – Közülünk az egyik vagy te?

– Ketten vagytok – mutatott rá az Őrző.

– Igaz, de a kérdés attól még áll. A vitáink mindig patthelyzettel végződtek, mivel valódi választ nem kaphatunk, amíg a halál nincs a lehetséges kimenetelek között – mondta Asubha.

– Tudod a választ. Látom a szemedben. Nem tudtok legyőzni.

Asubha felkacagott, és megfordította pengéjét.

– Mondd meg a neved – mondta. – Hogy emlékezhessünk a hatalmas harcosra, akit a Terrán levágtunk.

A Custodes védekezőállásba hozta fegyverét.

– A nevem Saturnalia Princeps Carthagina Invictus Cronus...

– Elég! – vakkantotta Subha, és Saturnaliára vetette magát. Ikerfivére még mindig a Pincében megölt Custodes fegyverének pengéjét markolta. Bár csak halovány árnyéka volt a Saturnaliánál lévőnek, egy Világfaló kezében így is halálos fegyver. Saturnalia belépett a támadáshoz, alábukott, és lándzsahegyével Subha hasa felé döfött. Ikerfivére azonban kiperdült a csapás elől és a pengével Saturnalia vállára sújtott. Az aranyfényű vért pörögve repült el, de az alatta lévő nehéz láncing eltérítette a pengét, mielőtt az vért fakaszthatott volna.

Asubha azonban nem torpant meg, és mennydörgő rúgást indított Saturnalia védtelen oldala felé. A becsapódás ereje beroppantott egy fényes csípőpáncélt, és a földre terítette Saturnaliát. Asubha kiszúrt pengéjével, de a Custodes elhajolt előle, a penge hegye pedig barázdát vájt a sisakrostélyába.

Saturnalia lába kaszáló ívet írt le, és leterítette Asubhát. Amaz kigurulta az esést, és alig kerülte el az Őrző nyakazóként lecsapó oltalmazó-dárdáját. Asubha egy pillanattal később már újra talpon volt, és látta, amint Subha ököllel sújt Saturnalia vörös tollas sisakja oldalára. A Custodes keményen a földnek vágódott, de még mielőtt Subha kihasználhatta volna előnyét, lerántotta megrongálódott sisakját, és iszonyatos sebességű ívben meglendítve, csontrepesztő erővel csapta Subha állkapcsának.

Subha hátratántorodott, Asubha pedig Saturnaliára vetette magát, amint amaz félredobta összezúzott sisakját. A két harcos végtagok erdejében zuhant a földre, könyökükkel és ökleikkel folyamatosan ütötték és csépelték a másikat, Asubha lefejelte Saturnaliát, és elvigyorodott, amint meghallotta a harcos eltörő orrának reccsenését. A kése után kapott, a pengével Saturnalia állkapcsa felé döfött. Saturnalia alkarjával hárította a csapást, a kés ezért az alkarvédőjébe és csontjába hatolt. Továbbgurultak, és egy páncélozott ököl vágódott Asubha arcába.

Asubha a csapás erejétől hátrarepült. Vért köpött és felguggolt, készen arra, hogy ismét Saturnaliára rontson. Minden furfangnak vége szakadt, haragja átvette az irányítást, és ő és fivére immáron egyek voltak. Subha már talpon volt, alsó állkapcsa gyakorlatilag lógott a koponyájáról, de Saturnaliáé úgyszintén. A Custodes visszaszerezte oltalmazó-dárdáját, és a hegye most Subha szívét célozta.

Egy fegyverből dörgő sortűz robbant elő, Subha pedig hátrarándult, amint a robbanólövedékek belecsapódtak. Mindegyik a húsában detonált, és élénkpiros vér és csontszilánkok felhőiként távoztak a hátán. Subha megrogyott, és az élet már aközben elillant a szeméből, ahogy arcra zuhant.

– Most már tudod – szólt Saturnalia vicsorgó, véres vigyorral.

Asubha érezte, hogy elönti a harag, és noha mindig is vágyott a henteskörmeire, tudta, hogy nincs rájuk szüksége ahhoz, hogy elérje a vegytiszta düh tombolását. Saturnalia észrevette a benne zajló változást, és lépett egyet hátra. Asubha fivére nevét üvöltötte, és belevetette magát a küzdelembe.

Az oltalmazó-dárda kilendült, Asubha azonban lebukott gyilkos íve alá, és felkapta Subha elejtett pengéjét. Gyors egymásutánban kétszer is kidöfött, miközben egyetlen, olajozott mozdulattal a gurulásból álló helyzetbe érkezett. Saturnalia térdhajlatából vér spriccelt a hajlékony páncélzaton ejtett ikervágásokból, a Custodes pedig saját vérének tócsájába roskadt, felállni nem tudott többé, de a harcot még tudta folytatni.

Asubha megkerülte, hogy szembekerüljön vele, haragja színtiszta céltudattal töltötte el.

– Itt fogsz ma meghalni- sziszegte Saturnalia a kínjain keresztül. Maga elé tartotta oltalmazó-dárdáját, Asubha pedig előrelépett, amíg a hegy a mellkasát nem érte.

– Tudom – ismerte el Asubha. – De te is.

Asubha Saturnalia koponyájába döfte véres pengéjét, miközben az Őrző utolsó erejével előredöfte lándzsáját. Az oltalmazó-dárda átfúrta Asubha szívét, és keresztültépte tüdejét, javíthatatlan károkat okozva testében. Mindkét harcos egymásra roskadt, mintegy halálos küzdelmük tiszteleteként ölelték egymást.

Asubha oldalra csúszott és fivére mellé zuhant.

Miközben kivérzett a templom padlóján, testvére halott kezébe nyomta a Saturnalia életét kioltó pengét.

– Együtt járjuk végig a Bíbor Ösvényt, testvér – lehelte Asubha.

Atharva észrevette, amint egy laza testkesztyűt viselő, ruganyos mozgású férfi felemeli Kai-t a földről, és kezeit felé lökve a Pyrae egyik tűzidéző kántálását mormolta. A vízszintes tűzoszlop utat égetett magának a templomon át, és lángra gyújtott minden eléje kerülő fadarabot és testet. Az életre pattanó lángok mohón falták az éghető anyagok alkotta lakomájukat, de sercegve hunytak ki, mielőtt még elérték volna a Kai-t markában tartó embert.

A férfi odafordult, amint Atharva dörgő léptekkel száguldott feléje, és az elméjében készülődő Pavoni-húsmanipuláció hamvaiba halt, amint felismerte Yasu Nagasena kládjószágát. Az övébe tűzött pengéért nyúlt, miközben elnyomta a gyomrát összerántó hányingert, ami a hatalma kárhozatának közelgésétől tört rá.

Puskalövések áradata cikázott keresztül a templomon, de Atharva kérészéletű kinepajzsokkal védte ki őket, miközben átrohant a saját maga idézte lángokon. Látta, hogy Tagore elesett Yasu Nagasenával szemben, de Subha és Asubha sorsáról nem tudott semmit. Mivel Severian bujkált vagy elmenekült, senkitől sem számíthatott segítségre a kládharcos elleni küzdelemben.

– Oninikanabo – szólt a férfi romlott vigyorral, amelytől Atharvának felfordult a gyomra. – Gyere csak egy lépéssel is közelebb, és Kai Zulane meghal.

Atharva szája viszolygó grimaszba torzult.

– Így is, úgy is megölöd, pária.

– Milyen érzés, boszorkánymester? – kérdezte a kládharcos. – Milyen érzés megvakulni?

– Felszabadító – hazudta Atharva, és tett még egy lépést előre. – De a hatalmam segítsége nélkül is meg tudlak ölni.

– Lehet – ismerte el a pária, még jobban megszorítva Kai nyakát. – De azt kétlem, hogy meg tudnál ölni azelőtt, hogy ő meghalna.

Noha génerősített szemeivel tisztán látta a férfit, Atharva csak nehezen tudta megakadályozni, hogy a látása elhomályosuljon. Messze jobban látott, mint a halandók, de a pária árnyékkúpja szinte lehetetlenné tette, hogy az ember az elméjébe vésse. Az alsóbb enumerációkba kényszerítette magát, erősítve koncentrációját és élesítve fókuszát. A pária homályos alakja kitisztult, fekete körvonalai élesen rajzolódtak ki a sárga füst és narancs lángok előterében.

Atharva megpróbálta a Hatalmas Óceán legapróbb morzsáját a testébe idézni, de egy ilyen természetellenes teremtmény közelsége még egy ilyen egyszerű dolgot is lehetetlenné tett. A pária egy tátongó űr volt a világban, amely magába szívott minden létező energiát.

Kai vergődött a szorításában, arca eltorzult a pária érintése okozta fájdalomtól. Kétségbeesésében felkiáltott, és Atharvában sajnálat ébredt. Akármilyen förtelmes is volt emellett a férfi mellett állni, Atharva képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen lény megérintse. A kládgyilkos előhúzott egy hosszú, fűrészes pengét, amely két hegyben végződött.

– Akármit is akartál tőle, már nincs többé – mondta a pária.

Mielőtt azonban az orgyilkos ledöfhette volna Kai-t, egy alak emelkedett fel mögötte, és hosszú, törött fakarót lendített a feje felé. A kládharcos az utolsó pillanatban érezte meg a közeledő támadást, és kifordult a csapás útjából. Teljesen nem tudta elkerülni a suhogva érkező fadarabot, így amaz ahelyett, hogy a feje oldalának vágódott volna, a vállába csapódott.

Atharva látta, amint a navigátornő ismét ütésre emeli a lécet, de a kládharcos nem hagyott neki második esélyt. Elhajolt ügyetlen csapása elől, és nyitott tenyérrel a nő mellkasába ütött. A nő hanyatt repült, és visszataszító, nedves roppanással dörrent neki az arctalan szobornak.

Atharva megragadta a lehetőséget, és saját pengéjét kinyújtva előrelendült. A kládharcos elejtette Kai-t, és teljes testét hátrahajlítva siklott el Atharva döfése elől. Keze lesújtott, de Atharva húsát és csontját genetikailag keményítették meg, hogy kibírjanak akkor nyomást is, amelyet semmilyen halandó, még egy kládban képzett sem bírhat ki.

Atharva visszakézből a pária mellkasára vágott, a harcos pedig a becsapódás lendületét hátraszaltóvá formázta. Könnyedén ért földet a lángok között, egyik lábát oldalra kinyújtva, a másikat maga alá hajlítva.

– Olyan sok pszi – kuncogott. – Szinte már túl könnyű.

Mielőtt még Atharva megértette volna, mit akart ezzel, fémlemezek hullámzó sorozata emelkedett ki a harcos nyakából. Mintha szervesen sarjadtak volna nagy sebességgel, krómozott fémdarabok hajlottak elő, hogy gumószerű, arany és ezüst sisakot alkossanak a harcos feje körül. A pária újonnan képződött fejfedőjéből egy csőszerű alkatrész nyúlt ki_; és felfoghatatlan színben pompázó lencsék csúsztak az egyik szeme elé.

Atharva borzalmas fenyegetést érzett ebből a furcsa szerkezetből, így a kládharcos és Kai közé helyezkedett.

Pengéjét átvette a másik kezébe, és felkészült a közelharcra. Mögötte Kai felnyögött, ahogy a lény érintése okozta hányinger enyhülni kezdett.

– Köszönetét kellene mondjak – szólt Atharva. – Rég volt már, hogy pengével harcolhattam. Üdítő változatosság lesz valakit a hatalmam nélkül megölni.

A pária a levegőbe szökkent, a sisakjára szerelt furcsa készülék pedig fekete fénycsóvát köpött a természetellenes színű lencsén át. Atharva ösztönösen felrántotta kinepajzsát, de a Hatalmas Óceán ereje elhalt benne. A sugarak a mellkasának vágódtak, a testére szíjazott acéllemezek pedig nem jelentettek védelmet a förtelmes fegyver ellen.

Hideg tűz pokla járta át Atharvát, zsibbasztó fájdalom, mintha folyékony nitrogén áramlana az ereiben. A sötét energia lüktető hullámai robbantak szét benne egy halott csillag szupernóvájaként. És épp ahogy a felrobbanó csillag is összeomlik a fekete lyuk gravitációs poklába, Atharva is érezte, amint élete egy halálos szingularitássá rándul össze, amelyből nincs menekvés.

Ez nem pusztán halál volt, hanem egy olyan vég, amely nem engedi élete energiáját a Hatalmas Óceánba áramlani, ahol örök nyers erőként létezhetne. Egy ilyen megsemmisítő elmúlástól való rettegés erőt adott Atharvának ahhoz, hogy ellenálljon, és üvöltve emelkedett ismét talpra. A pária mellette ért földet, pengéje újra és újra kidöfött. A vágásokból vér szivárgott, Atharva pedig a szíve mélyéig hatoló iszonyatot érzett minden csapástól.

Minden porcikája el akart inalni a rémálomba illő lény elől, ezelől a förtelem elől, amelynek nem volt joga létezni az élők uralta világban. Az értelmetlen félelem arra sarkallta volna Atharvát, hogy elfusson és elrejtőzzön, akármit megtett volna, hogy távolabb kerüljön ettől a rettenetes, torz teremtménytől. Leküzdötte a pária alattomos hatását, amint egy újabb késszúrás nyitotta fel a húsát, és a kládharcos sisakjának perzselő, fekete tüze elborította.

A döbbenetes fájdalmon át Atharva úgy látta a kibontakozó csatát, mintha egy lassan berepedő ablakon át nézné. Feketébe öltözött harcosok öntötték el automatonok gleccsereként az égő templomot, fegyvereik lövedékei lassított felvételként döcögtek, miközben lemészárolták a vérontás elől menekülő összeverődött embereket. Tagore ott feküdt, ahol elesett, hasának füstölgő maradványaival és a mellkasába ütött tátongó lyukkal.

A halott harcossal átellenben Atharva meglátta Asubhát és Subhát. Az ikrek egymás mellett feküdtek holtukban, a Legio Custodes harcosának felhasított teste mellett. Akárcsak Tagoréét, az ő mellkasukat is feltépték, és hatalmas tócsányi döbbenetesen vörös vér vette őket körül. A templom elveszett, és minden abbéli reményük, hogy Kai Zulane-t a Hadúr elé viszik, szétfoszlott.

Atharva tudta, hogy kizárólag egyetlen lehetősége maradt, és noha irtózatosan drasztikus megoldás volt, ez tűnt az egyetlen módnak, hogy legyőzze a páriát, és megakadályozza, hogy a Kai Zulane fejében lévő adatok olyanok kezébe kerüljenek, akiket mostanra ellenségeinek tekintett. A megoldás majdnem olyan zord volt, mint a halál, de enélkül a végső áldozat nélkül képtelen tovább harcolni. Atharva űrgárdista volt, egy harcos, és noha ezzel fel kellett adnia azt a részét, ami egységes egésszé tette, nem maradt más választása.

Lenyúlt mélyen önmagába, arra a titkos helyre, ami képes volt bepillantani a Hatalmas Óceánba és rákapcsolódni a korlátlan hatalmára. Törékeny dolog volt, milliárdnyi random mutáció felbecsülhetetlenül értékes eredménye,, amelyek hihetetlenül hosszú időn keresztül épültek egymásra. Egy örökkévalóságon át tartó, fagyott másodpercig, Atharva eltűnődött, hogy vajon a halál kívánatosabb végkifejlet lenne-e az életen át tartó vakságnál.

– Csakis az értékes áldozatok bírnak jelentőséggel – mondta, majd összeroppantotta létezésének titkos részletét, és örökre elvágta az immatériummal való kapcsolatát.

Úgy sikoltott gyötrelmében, ahogyan az astartes légiók harcosa még soha nem sikoltott, és soha nem is fog, a háború utolsó pillanatáig, amikor az emberek felfedezik annak a szenvedésnek a valós mélységeit, amit az univerzum hozhat rájuk.

Atharva egyedül maradt, minden gondosan előkészített terve oda. Mivel nem maradt már vesztenivalója, hatalma utolsó megmaradt foszlányával felnyúlt a sötétlő arctalan angyalhoz, amely cirkáló keselyűként lebegett felette. Megérezte a kifejezéstelen álarc mögött gyülekező, soha meg nem született teremtmények várakozását, és széttépte az őket bebörtönző fátylat.

– Öljétek meg mindet! – parancsolta. – Senkit se hagyjatok életben!

Kai elmosódott és átfedő aurák ködén át érzékelte Atharva csatáját a páriával. A testét az utóbbi jelenlététől keletkező fájdalmas görcsök rángatták, ő pedig csak nagy erőfeszítések árán tudott eszméleténél maradni, ahogy visszataszító közelsége kifordította a gyomrát. Odakuporodott az arctalan szobor lábához, tehetetlenül nézte a templomra zúdított vérontást, miközben mellkasához szorította Roxanne-t, ahogyan egy ismeretlen nő mellette ugyanígy tett két fiatal fiúval.

Hallotta, amint Atharva a felette lévő szoborra kiált, és csontig hatoló hideg járta át, amint a sima, sötét kőre ropogó fagy ült ki. Kai összerezzent a csípős hidegtől, és felnézett, amint megérezte valaminek a jelenlétét, ami messze rosszabb és végtelenül iszonytatóbb volt bármilyen páriánál.

A Szabad Angyal körvonalai megfolytak, mintha két példánya küzdene ugyanazon térrész elfoglalásáért. Akárcsak egy átfedő, átlátszó képpár, összeütődtek és összefolytak. Kai az egyikből egy sereg szemet, agyaras szájat és karmot látott előnyomakodni. Mintha az univerzum többé nem tudna megbirkózni két ilyen ellentétes realitással, a homályos körvonalak széthasadtak, a templomot egy vinnyogó sírás rázta meg, fájdalmasabb és kéjesebb, mint amelyet bármilyen halandó újszülött hallathat.

A Szabad Angyalból egy kísérteties forma emelkedett elő, és noha Kai vaklátása még nem tért vissza, teljesen tisztán ki tudta venni az alakját. Egy rongyos óriásra hasonlított, halotti, csuklyás köpenyben, mélyén egy olyan feneketlen űrrel, amelybe galaxisok tértek meghalni, és amelynek üres pusztaságai csakis egy fekete lyuk eseményhorizontja mögött létezhettek. Csontos karok hajlottak elő, terjedelmes köntöse pedig lobogott az éteri energia bömbölő szeleitől. A hátából egy pár jegesen fehér szárny csavarodott ki, fagyott pára sávjait hasítva a levegőbe.

A templom kőfalain recsegő jégvirágok futottak végig, és csörömpölve tört ki az üveg, amint a hőmérséklet egy szempillantás alatt fagypont alá esett. Kai lehelete pamatokban gomolygott előtte, ő pedig reszketett a csodálatos és rettenetes teremtmény láttán, akit Atharva idézett elő az arctalan szoborból.

Iszonyata mélyebben érintette Kai-t, mint bármilyen, eddig ismert félelem, még az Argón töltött legsötétebb percekben is. Minden gyász, minden szenvedés, mindaz az elviselhetetlen fájdalom és bánat, amelynek ezen a helyen hangot adtak, most alakot öltött benne, egy immateriális energiákból szőtt lényben, amely immáron egy szörnyűséges bosszúálló angyallá állt össze.

Arctalan szívébe a halált szőtték, és arra utasították, hogy azt most az elképzelhető legközvetlenebb módon szabadítsa el. A Szabad Angyal kitárt karokkal vetette magát a templomra, csuklyája mélyéről pedig elhúzódó, gyászos sikoly harsant. Kai a füléhez szorította kezeit, amint a hang a szívébe mártott pengeként vágott át rajta.

A Fekete Őrszemek az angyalt lőtték, de a puskatűzhöz hasonló vackok nem árthattak egy ilyen teremtménynek. A golyók átrepültek fantomszerű alakján, a lézerlövedékek pedig egyszerűen fénnyel borították be, miközben ártalmatlanul haladtak át rajta. A férfiak térdre rogytak, amint feléjük repült, az angyal csuklyás fejére vetett egyetlen pillantástól megtébolyodtak.

Az angyal tekintete maga volt a halál, és amerre fordította a fejét, ott katonák zuhantak a földre, mintha a szívük megfagyott volna a mellkasukban. Sikolya a holtak végtelen panaszaként harsant, az élet hiábavalóságának és a halál elkerülhetetlenségének ünnepélyes, fülsiketítő dicshimnusza. A sikolyát meghallani annyit tett, mint a sír hideg érintését érezni, és azok a Fekete Őrszemek, akik addig nem vesztek oda, most maguk ellen fordították fegyvereiket.

Atharva a szobortalapzatához tántorgott, és noha ő szabadította ki ezt a borzalmas angyalt, Kai látta, hogy auráját gyász itatja át, mintha elvesztette volna azt, ami a világon a legtöbbet jelentette neki. Kai még a pária jelenlétének homályán keresztül is látta, hogy pontosan ez történt.

Atharva többé nem volt pszi.

– Mit tettél? – hördült fel Kai, lehelete párafelhőkben kavargott előtte.

– Amit tennem kellett – felelte Atharva, és Kai érezte, amint Roxanne megmozdul. Kai elborzadt tekintetét az Ezer Fiak harcosáról a karjában tartott lányra fordította. A nő felemelte a fejét, de még mielőtt a tomboló, ördögi avatár örvénylő iszonyatára nézhetett volna,. Kai elfordította a fejét.

– Ne nézz rá! – mondta, és Roxanne elég okos volt ahhoz, hogy hallgasson rá.

– Mi ez? – kérdezte, szorosan lehunyva szemeit.

– A halál – felelte Kai, noha tudta, hogy ez csupán féligazság.

Mozgást észlelt maga mellett, és odafordulva látta, ahogy Palladis Novandio kisétál a templom pusztulásának káoszába. A szentély, amelyet a saját gyászának hamvaiból emelt, most egy csontkamrává változott, az élők kriptájává, és félelmetes tükrévé annak, amit itt próbált elérni.

– Palladis! Mit művelsz? – kiáltotta Kai.

– Amit muszáj – zokogta, miközben az élők között öldöklő angyal felé masírozott.

– Mondtam, hogy vigyél engem! – sikoltotta Palladis.

– Vigyél, és tűnj el!

Az angyal közvetlenül a templom tetejének rommá tört maradványai felett lebegett, éteri alakját az alatta égő tüzek vonták pokoli fénybe. A csuklyája alatti sötétség megremegett, mintha az angyal ismerős dolgot pillantott volna meg a felé közeledő emberben.

A lény szélesre tárt karokkal ereszkedett le, fagyott pára csillámló csóváját húzva maga után. Metsző siránkozása egyre élesebbé vált, és Kai csak elborzadva nézte, amint csillogó, jeges szárnyai hátborzongató ölelésükbe vonják Palladis Novandiót.

– Palladis, kérlek! – sikította Roxanne, amint meglátta, mit művel a férfi. – Gyere vissza!

A templom ura visszafordult a nő hangjára, de nem próbált szabadulni az angyal karmaiból.

– Semmi baj, Roxanne – mondta, miközben a szárnyak körbezárták. – Most már velük leszek...

Akárcsak a katonák előtte, Palladis Novandio is a templom padlójára hanyatlott, egy pillanat alatt meghalt, lelke pedig szabadon csatlakozhatott elvesztett családjához.

– Ne! – ordította Roxanne, mire az angyal felnézett, és szem nélküli tekintetét a börtöneként szolgáló szobor talapzata alatt összegyűlt halandók csoportjára függesztette.

Siránkozó kiáltásait úgy visszhangozták a falak, mint a korok alatt feledésbe merült, kárhozott lelkek kórusát. Kai hallotta a halálát a hangban.

Roxanne megfogta a kezét, és maga felé fordította az arcát.

– Kai, ennek véget kell vetni – mondta. – Méghozzá most azonnal!

Megrázta a fejét.

– Én nem tudom megállítani, nem tudom, hogyan kell.

– De igen – felelte a nő. – Ez az egyetlen dolog, amit ennek az egésznek a kapcsán teljesen biztosan tudok. Csak te állíthatod meg.

– Hogyan? – kérdezte Kai, miközben érezte a daemonikus angyal kérlelhetetlen közeledését.

– Gyere velem – mondta Roxanne, és lehunyta a szemét.

Roxanne kezeiből melegség áradt, és átfűtötte Kai testét. Légzése elmélyült, és megérintette a nő furcsa pszichikus manifesztációja. A navigátorok egy asztropatáktól eltérő faj voltak, és a Navis Nobilite határain túl senki sem ismerte képességeik teljes tárházát. Kai egyre lassuló légzéssel érezte, mintha magát az esszenciáját vonzaná magához Roxanne.

Lázadni akart énje ilyetén feladása ellen, de Roxanne nyugtató hangja mágnesként vonzotta. Az érzés hasonlított a nuncio transz korai szakaszához, és noha fizikai testük halálos veszélyben volt, Kai hagyta, hogy Roxanne különös hatalma körülölelje. Ha egyszer eljön érte a halál, hol fogadhatná jobb helyen, mint egy barát lélekölelésében?

– Hova megyünk? – kérdezte.

– Az Argóra – felelte Roxanne.

Kai kinyitotta a szemét, és a Rub’al Khali ismerős álomtáján találta magát, a végtelen sivatag aranyszín homok íves vonalaival nyúlt a világ pereméig. Az azúrkék tó partján állt, melynek víztükrén szokatlan áramlatok hullámzottak, a nap pedig olvadt bronz félgömbként csüngött a távoli horizont felett.

Arzashkun erődje ékes csecsebecseként csillámlott félúton, tornyai a naplemente aranyában fürdőztek, falai pedig reszketve verték vissza a sivatag hőségét. Tudta, hogy meg kéne próbálnia elérni az erőd biztonságát, de furcsa vonakodást érzett, hogy abba az irányba induljon. Helyette a tópart felé fordította tekintetét.

Egy királygyilkos-tábla állt ott egy alacsony asztalon, a bábuk látszólag véletlenszerűen voltak elrendezve rajta, mivel egyes darabok mintha olyan négyzeteken álltak volna, amelyekre nem léphettek. Kai emlékezett, hogy játszott itt valakivel, egy arany szemű, csuklyás alakkal, de az emlékezete nem volt hajlandó további részleteket elárulni.

Roxanne mellette állt, és a kezét fogta, miközben a nap lassan a horizont alá bukott.

– A nap lenyugszik – mondta Kai. – Ilyet még sosem csinált.

– Ez már nem pusztán a te álomtájad. Hanem az enyém is.

– Tudom, de nem bánom.

– Gyönyörű itt – mondta Roxanne. – Most már értem, miért jársz ide.

– Itt biztonságos – felelte Kai. – Legalábbis az volt.

– Az Argó előtt?

Bólintott, már érezte a homok alatt ólálkodó fekete borzalom jelenlétét. Mintha ősidők óta nem járt volna itt, bár tudta, hogy nem lehetett több egy napnál. A nuncio transzában az idő elveszítette a jelentőségét, és egy álmodó egyetlen álom alatt leélhetett egy egész életet is.

– Itt van, nem igaz? Az Argó.

– Igen – felelte Kai, amint az árnyék a homok alól egyre közelebb lopózott. Érezte, amint a bűntudat karistoló karmai és a megbánás csápjai a homok felszíne felé törnek, de ezúttal nem érzett sürgető késztetést, hogy az erőd biztonságába rohanjon.

Roxanne azt mondta, neki kell véget vetnie ennek, és soha semminek nem lehet véget vetni azzal, ha elfutunk előle.

Ezúttal szembenéz vele, bármi is bukkan elő tudatalattija mélységeiből.

Mintha csak Kai döntése, hogy szembenéz vele, magához rántotta volna, a homok alól előnyomakodott az Argó iszonyata, a sikoltó halál ragacsos rémálma. Kai küzdött a szorítása ellen, és a félelem, amit eddig Roxanne jelenléte tartott vissza, most fojtogató hullámként lángolt fel.

– Nem tudom végigcsinálni – nyöszörögte.

– De végig tudod – felelte Roxanne, és megfogta a kezét. Kai azt kívánta, bárcsak rendelkezne a nő önuralmának akár egy morzsájával is. – Itt vagyok melletted, és ez az én álomtájam is, emlékszel?

– Emlékszem – mondta Kai, amint a fekete áradat úgy húzta le őket, akár az olajos futóhomok.

– Akkor hadd mutassam meg neked, én mit láttam – mondta Roxanne.