HÉT

 

Cognoscynthek

A barlang

A kapu meghasadt

A cryptaksthesianusok tanyája még egy olyan fénytelen és néma helyen is, mint a Suttogó Torony, nyomasztónak és baljósnak hatott. Kai és Athena gyorsan haladtak keresztül az olvasztárok vájta alagutakon, időnként meg-meg-álltak, és ujjaikat végigfuttatták a falon, hogy ellenőrizzék a vésett útmutatókat. Az asztropaták hamar megtanultak eligazodni saját tornyuk ismerős folyosóin, de a mélyebb szintekre, ahol a cryptaesthesianusok művelték szakmájukat, senki sem merészkedett nyomós ok nélkül.

– Ez rossz ötlet – szólt Kai, mikor megérezte a súgókövek pszichikus lüktetését, amelyek több száz asztropatikus vízió üledékét szivárogtatták a csapdakamrákba.

– Tudom, de a te ötleted volt – emlékeztette Athena, akinek létfenntartó széke bosszantóan hangosan zúgott a négyszögletű folyosó falai között. – Ráadásul pontosan emlékszem, hogy többször elmondtam, miszerint ez egy rossz ötlet. Az ember nem megy önként a cryptaesthesianusokhoz, ők találnak meg téged.

Több száz méterrel a föld alatt hideg uralkodott, amitől Kai lehelete pamatokban kavargott előtte. A félhomályos folyosó száz meg száz méteren át nyúlt el előttük, falaiba jelöletlen ajtók ágyazódtak, és csak néhány jelzés árulkodott arról, milyen messze jutottak eddig.

– Visszafordulhatsz – mondta Kai.

– Hogy kihagyjam, amint Evander Gregoras ízekre szed? Még mit nem.

– Azt hittem, Sarashina azért küldött, hogy segíts nekem.

– Így is van – mondta Athena. – Most éppen abban segítek, hogy sikerüljön kijutnod erről a szintről úgy, hogy az agyad még mindig a koponyádban van.

– Kicsit túldramatizálod.

– Ezt majd akkor mondd, amikor Gregoras hozzáköt a gépeihez, majd akkor meglátjuk, mennyire vagyok drámai.

Kai tudta, hogy Athenának igaza van. Tényleg ostobaság volt felkeresni a cryptaesthesianusokat, mivel az asztropaták tornyaiban egymást érték a hatalmukról szóló sötét pletykák. Egyesek azt beszélték, képesek az ember pszichéjének legsötétebb részeiben rejlő titkokat is kihámozni, mások pedig azt, hogy át tudják mosni bárki agyát, és rávenni bármilyen elképzelhetetlen tett elkövetésére. Megint mások azt állították, hogy képesek olvasni a holtak elméjében.

Az efféle beszéd nem volt több, csak pletyka, de Kainak nem volt pontos elképzelése arról, hogyan működnek ezek a titkos asztropaták. Gyanította, hogy közük volt a Látók Városának biztonságához, hogy átvizsgálják a tornyokba érkező üzeneteket bármilyen, Káosz okozta romlás után. Ahogy a Fekete Őrszemek óvják a várost fizikai oldalról, Kai úgy hitte, a cryptaesthesianusok látják el a pszichikus védelmét.

Kinyújtotta ujjait, hogy végigfuttassa a falon, érezte a jellegzetes dudorokat, amelyek elárulták, hogy a megfelelő szinten jár, néhány méterre a céljától.

– Ez az – mondta, miközben megálltak a fényesre csiszolt jeltelen ajtó előtt.

– Nem kell ezt tenned- felelte a nő. – Mondtam már, csak egy álom volt. Tudod, hogy egy álomban bármi megtörténhet. Kiváltképp egy telepata álmaiban. Nincs mindennek jelentése.

Kai megrázta a fejét.

– Ugyan már, te is vatic vagy, ennél okosabb.

– Igazad van, okosabb vagyok, de ugyanakkor azt is tudom, hogy ezt az ajtót veszélyes kinyitni, és igen nehéz utána bezárni. Meghívni egy cryptaesthesianust, hogy vizsgálja át az elméd belső szerkezetét, annyit jelent, mint örökre megváltoztatni, felfedni előttük a legsötétebb, legtitkosabb bugyrait. Ha egyszer egy cryptaesthesianus bejut a fejedbe, többé semmi nem marad rejtve előtte.

– Nincs rejtegetnivalóm – felelte Kai.

– Mindannyiunknak van rejtegetnivalója – vágott vissza Athena. – Valami, amiről nem akarjuk, hogy a világ többi része tudjon. Hidd el nekem. Láttam már olyan asztropatákat, akiket a cryptaesthesianusok kérdeztek ki, és mindannyian az üres hegyen végezték.

– Nos, ha amúgy is oda tartok, akkor sok kárt már nem okozhat.

Athena kinyúlt kicsavarodott karjával, és megragadta a könyökét.

– Hogyne okozhatna – mondta. – Sarashina úrnő azzal bízott meg, hogy hozzalak vissza, de nem tudlak, ha a cryptaesthesianusok törött pempővé redukálják az elméd. Kai, gondolkozz, komolyan gondolkozz el azon, amit teszel!

– Már megtettem – felelte Kai, és öklével bedörömbölt a csiszolt fémajtón.

A hang végigvisszhangzott a folyosón, Kai pedig visszafojtott lélegzettel várta, hogy az ajtó kinyíljon.

Végre becsúszott a falba, Kai pedig szemtől szemben találta magát Evander Gregorasszal.

A férfi megsárgult, feszes vonásait nézve megértette, miért nem keresték sokan a társaságát. Noha arca szinte felejthetően jellegtelen volt, tekintete számító élességgel ragyogott, amelytől Kai úgy érezte, mintha egy boncasztalra kiszögezett kísérleti patkány volna.

– A súgókövek csak úgy zúgnak a folytonos locsogásotoktól, nekem pedig pihennem kell – szólt Gregoras.

– Miért zavartok meg?

Kai egy pillanatra megdöbbent, és csak nagy erőfeszítések árán találta meg ismét a hangját. A Gregoras mögötti szoba tökéletesen illett a jellegtelen arcú emberhez, de Gregoras fürgén belépett Kai és a belső tér látványa közé.

– Én elfoglalt ember vagyok, Kai Zulane, ahogyan mindnyájan ezekben a nehéz időkben – dohogott Gregoras.

– Csak egy okot mondj, amiért ne bocsássalak utadra egy megrovás kíséretében!

– Többet akarok tudni a cognoscynthekről – mondta Kai, és a cryptaesthesianus tekintetében a lenézés óvatos érdeklődésnek adta át a helyét.

– A cognoscynthekről? Miért? Már régen eltűntek. Kai mély levegőt vett, és átpillantott Athenára, tisztában volt vele, hogy veszélyes határt készül átlépni. Lehúzta válláról a köpönyegét, felfedve egy sárgáslila zúzódást, amely egy emberi kéz alakját formázta.

– Azt hiszem, találkoztam eggyel – mondta.

A cryptaesthesianus lakosztálya látszólag egy növendék cellájára hasonlított: hideg, kő és acél alkotta falak, egy kényelmetlen ágy, rézfoglalatba erősített súgókövek, de a hasonlóságok sora itt véget is ért. Ez a terem sokkal nagyobb volt, és egymást érték a teli polcok, és ahol a növendékek polcai üresen várták volna az idők során felgyülemlő álomkönyvtárat, oda Gregoras lenyűgöző gyűjteményt halmozott fel.

Bőrkötésű könyvek, adattüskék és feltekert pergamenek tülekedtek helyért a könyvespolcokon, amelyekről papírkötegek, csillagászati térképek és kézzel írott listák csüngtek alá. A padlón szétszórva több tucat oneirocritica hevert, a falaknak pedig minden négyzetcentiméterét krétával rajzolt ívek, szögek és firkálmányok borították, amelyek Kai szemében egyszerre tűntek ijesztően ismerősnek és teljesen ismeretlennek.

Evander Gregorasról Kai már azelőtt hallott, hogy elhagyta volna a Látók Városát, de sosem akart találkozni vele.

Ebben a percben azt kívánta, bárcsak még mindig így lenne.

– Lökj odébb pár könyvet, ha le akarsz ülni – vetette oda Gregoras, miközben átfutott egy kopott, sötétfa íróasztalon véletlenszerűen széthajigált papírhalmot. – Diyos úrnő, te ne fáradj ilyesmivel.

Kai azon tűnődött, vajon Gregoras aljas akart-e lenni, de végül úgy döntött, csak tárgyilagos. Odébb rakott egy kupac pergament az ágyon, hogy helyet csináljon magának. A nyakát nyújtogatva fürkészte az írást falon, és látta, hogy a kézírás ugyanaz, mint ami a pergamenlapokat is borítja. A rajzok első pillantásra csillagtérképeknek vagy valamilyen csillagászati kartográfiának tűntek, vagy talán az elképzelhető legösszetettebb leszármazási jegyzéknek, de a szimbólumoknak és egymást keresztező vonalaknak semmi értelme nem volt ezen interpretációkban.

– Ne próbáld megérteni, Zulane – szólt Gregoras, miközben felemelt az íróasztalról egy könyvet, és lesöpörte borítójáról a rászállt port. – Majd két évszázada próbálom, és még mindig csak egy apró részletét értem.

– Mi ez? – kérdezte Athena mellé lebegve, mialatt manipulátorkarja ideges ritmust dobolt az ezüst karfán.

– Kérlek, hagyd ezt abba, Diyos úrnő, rendkívül bosszantó! – fakadt ki Gregoras, mielőtt szünet nélkül folytatta volna. – Én a mintázatnak nevezem, és hogy pontosan mi is ez...

Gregoras egy karosszéket húzott ki az asztaltól, és Kai elé ült, ölében a könyvvel. Úgy nézett fel a falat díszítő szimbólumokra és vonalakra, mint aki először látja Kozarsky tájképeit.

– Úgy vélem, ez egy közelgő apokalipszis töredékes víziója. Egy látomás a jövőről, amelyet az emberiség eónokkal ezelőtt tapasztalt meg és zúzott több milliárd, össze nem illő szilánkra, amik idestova több százezer éve pörögnek a fajunk tudatában. Ezt próbálom összerakni.

A hangjából fanatikus meggyőződés sugárzott, és Kai elgondolkozott, vajon a cryptaesthesianusok rossz hírének mekkora részéért lehet felelős ez az ember egymagában.

– Na és mikor esedékes az apokalipszis? – kérdezte Kai. – Remélem, még egy ideig nem.

– Éppen most történik – felelte Gregoras.

Kai majdnem felnevetett, de aztán meggondolta magát, amikor meglátta Gregoras komoly arcát.

– Csak viccelsz, ugye? – kérdezte Kai.

– Sosem viccelek – válaszolta Gregoras, és Kai hitt neki.

– Ez az egész Hóruszról szól? – érdeklődött Athena.

– Elképzelhető, vagy az egyik fivéréről, de sok másik lehetséges értelmezés is van, úgyhogy biztosat nem tudhatok. Még mindig túl sok a változó, és az általam összetallózott adatok nagy része... finoman szólva megkérdőjelezhető hitellel bír. Most pedig meséljétek csak el ismét, miért zavartátok meg a pihenőmet!

– A cognoscynthek – szólt Athena. – Mit tudsz nekünk mondani róluk?

Gregoras hátradőlt a székén, és egy sóhaj kíséretében megcsóválta a fejét.

– Az utolsó cognoscynthet évezredekkel ezelőtt vágták le – mondta. – Miért akartok tudni egy kihalt diszciplínáról?

Kai habozott mielőtt válaszolt volna. Noha Gregorasban nem volt semmi kézzelfogható fenyegetés, tárgyilagos közönye miatt bürokratikus ellenszenvet árasztott magából. Az a fajta ember volt, aki ugyanazzal a lélegzettel ír alá száz kivégzési parancsot és rendel egy kancsó friss koffeint. Nyers, tekintélyt kölcsönző hidegség lengte körül, amely miatt Kai óvakodott engedni éberségéből, nehogy valami ostobaságot mondjon.

– Mondtam, hogy találkoztam eggyel – felelte Kai.

Gregoras felkacagott, száraz, köhintésszerű hangon, és így szólt:

– Lehetetlen.

– Ez lehetetlennek tűnik neked? – kérdezte Kai, lehúzva köpenyét a válláról, és ismét kivillantva az emberi kezet formázó zúzódást. A cryptaesthesianus letette a könyvét, és megvizsgálta a foltot Kai bőrén. A férfi vállán feltűnő elszíneződés éktelenkedett.

Gregoras a foltra helyezte saját kezét. Könnyedén elfért a zúzódásban. Lenyúlt, és Kai kezét annak vállához húzta. Az is kisebb volt, mint a folt.

– Egy nagydarab férfi nagydarab kézzel – mondta Gregoras. – Biztos vagy benne, hogy nem Golovko egyik Fekete Őrszemével gabalyodtál össze, aki hátrakötött sarokkal vezényelt vissza a celládba? Légy őszinte, megtudom, ha hazudsz nekem!

– Esküszöm, hogy ez a folt nem volt ott, amikor aludni mentem – erősködött Kai. – Másnap reggel vettem észre, amikor öltöztem. Nem tudom megmagyarázni, hogy került oda.

– Csakis egy több évezrede kihalt pszi-fajta jelenléte révén – felelte Gregoras. – Ez azért nem csekély logikai ugrás.

– Nos, te mivel magyarázod? – kérdezte Athena.

– Nekem semmit sem kell megmagyaráznom – válaszolta Gregoras, miközben összefonta vékony ujjait az ölében.

– Ti jöttetek énhozzám. Bemehetnék az elmédbe, hogy körülnézzek egy másik pszi-jelenlét hátramaradt nyomai után, de ez nem egy tapintatos procedúra, és nem is fájdalommentes. Biztos vagy benne, hogy készen állsz az elmédbe történő fájdalmas behatolásra?

– Tudnom kell, hogy csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént.

– Persze hogy álmodtál – felelte Gregoras, mintha ez mindent megmagyarázna. – Álmot láttál, Zulane, semmi többet. Mintha nem lenne elég baj, hogy elromolva érkezel vissza közénk, most azt állítod nekem, elvesztetted a képességet, hogy megkülönböztess egy álmot egy fantáziától.

– Ez több volt álomnál – kötötte az ebet a karóhoz Kai.

– Bármely növendék is ugyanezt mondaná.

– Kai nem növendék – szólt Athena.

– Valóban? – csattant fel Gregoras, és Athena felé fordult. – Mégis köztük szállásolták el, és nekem azt kell hinnem, hogy többé nem képes a nuncio használatára. Ahogyan az asztropatikus üzenetek küldésére és fogadására sem. Immáron csak az üres hegyre alkalmas. Talán akad ezen állításaim közül akár egy is, amelyik nem helytálló?

– Ami azt illeti, akad – válaszolta Athena. – Kai előtt még hosszú út áll, mielőtt teljes mértékben kiheveri az Argón történteket, de a képességei minden nappal egyre erősebben térnek vissza. Nemsokára visszatérhet az elmetermekbe, efelől biztosíthatom.

Kai-t elöntötte a hála, ahogy Athena a védelmére kelt. Csak rövid ideje ismerték egymást, és noha első találkozásuk nem aratott éppen viharos sikert, elszenvedett sérüléseik révén közös nevezőre találtak. Gregoras megérezte a nő oltalmazását, és a szája szegletében bujkáló mosollyal dőlt hátra. A cryptaesthesianus apró levegőt vett, majd köpenyéről lepöccintett egy darab gézt, mielőtt kinyitotta az ölében heverő könyvet.

– Egy cognoscynth valóban nagy hatalmú pszi, egy igen különleges modus operandival – szólt Gregoras. – A Terrán igencsak nehezen használhatná a képességét anélkül, hogy a Látók Városának legalább egy ügynöke ne tudna róla.

– Szóval nem hiszel nekem? – kérdezte Kai.

– Mondjuk úgy, hogy fenntartok egy egészséges mértékű szkepticizmust – felelte Gregoras –, de átmenetileg engedek a képzelgésednek, és mesélek a cognoscynthekről.

A fél galaxison túl két ember találkozott egy csillámló barlangban, messze egy paradicsomi világ alatt, amit otthonuknak neveztek. A barlang falai sosem hallott harmóniát zengtek, a világ zenéjét, amelyben a bolygó tudatának felszíne alatt bugyogó pszichikus hatalmak búgtak.

Az egyik ember egy óriás volt, egy fehérbe öltözött toronymagas alak, kezében egy nehéz, bőrkötésű könyvvel, amelyről egy apró tömjénfüstölő és pergamenszalagok lógtak. A neve Ahzek Ahriman volt, és a halandók között félistennek számított, olyan mérhetetlen hatalom és intellektus birtokában, hogy a Terra legnagyobb elméi közül is csak kevés ért fel hozzá tudásban és bölcsességben. Lehangolt arccal nézte a második alakot, aki keresztbe vetett lábakkal ült a sziklás padlón, pontosan a barlang középpontjában.

Noha Ahriman is óriásnak látszott, az ülő alak még nagyobb volt nála. Ugyanolyan fehér köpönyegbe burkolózott különös figura volt, bőre, akár a fényes bronz, bíbor haja pedig akár egy ádáz oroszlán sörénye.

Ezen a világon, ebben a percben, csak egyetlen személy létezhetett, aki magába gyűjthette a barlang fényét és hatalmát.

Magnus, a Vörös. A Bíbor Király, az Ezer Fiak primarchája, Prospero ura.

A primarchát ismerők közül soha senki nem adott azonos leírást az arcáról, nem írta le ugyanolyan színűnek a szemét, vagy akár gondolta ugyanolyannak a humorát. Változékony, akár a szél vagy az óceán hullámai, Magnus sosem jelent meg kétszer ugyanabban a formában, és a több ezer kristály fényét, amelyet szolgák százai hordoztak körbe a barlang peremén, bőre egyaránt visszaverte és beitta.

Halovány ragyogás kapcsolta össze Magnust egy különös szerkezettel, amely az üreg mennyezetéről lógott. Alakja egy óriási teleszkópét idézte, felszínére csakis ezen a világon ismert címereket véstek, és ezüstszín szárnyak nyúltak ki egy platinakeretből, amely a közepén lévő óriási, zöld kristályt ölelte körül.

Magnus két éjszakán keresztül meditált, és megannyi másikat töltött mozdulatlanul ülve a bronzkészülék alatt, miközben akolitái soha véget nem érően olvasták fel a könyv formuláit, varázsigéit és numerikus algoritmusait.

Ha a Terra polihisztorai közül egy is jelen lehetett volna, bizonyosan zokogásban tör ki ezen egyenletek gyönyörű összetettsége és lírai egyszerűsége hallatán. Magnus eszelte ki őket évtizedeken át tartó kutatások és tanulmányok során, és kizárólag az Ezer Fiak ismerték őket. Egy egész életművet alkotó pótolhatatlan tudást rejtettek az Ahriman kezében tartott könyv lapjai, és felbecsülhetetlen értéke minden képzeletet felülmúlt.

Az Ezer Fiak főkönyvtárosa nem akadt meg olvasás közben, minden bonyolult sillabuszt olyan tökéletességgel ejtett ki, amelyre még a Császár Gyermekeinek legszigorúbb kapitánya is büszke lett volna. Egy fiú atyja iránti szeretetével vigyázta Magnust, és noha hitt primarchája géniuszában és bölcsességében, nem tudta elrejteni a tettük felett érzett nyugtalanságát.

Magnus négy napja meg sem mozdult, fényteste az immatérium elfeledett és ismeretlen tájait szelte át egy reményteli találkozó felé.

Szívében Magnus egy figyelmeztetést vitt apja Birodalmának, de tetteiben a végzet magjait hordozta.

Gregoras feléjük fordította az ölében tartott könyvet, Kai pedig egy színes nyomatot pillantott meg, amely egy csatajelenetet ábrázolt. Azonban mégsem szokványos fegyveres összecsapás volt, hanem a Régi Föld háborús katonái közötti küzdelem, egy dühöngő, viharos égbolt alatt, amelyet villámok hasítottak ketté, és amelyen groteszk arcok nyomakodtak elő a felhők közül. Egy elvetemült nap vonta pokoli fénybe a jelenetet, a küzdőfelek arcát pedig nem a gyűlölet, hanem a rémület és kín torzította el.

– Akkadi Sargon Uruk Kapuinál – mondta Kai, felolvasva a képaláírást. – Nem mondhatnám, hogy hallottam már erről a csatáról.

– Nem meglepő – felelte Gregoras –, bár felteszem, a pszi-háborúkról hallottál?

Kai bólintott. Athena szintén.

– Persze hogy hallottatok, tudatlan pszik lennétek, ha nem hallottatok volna. Az igazat megvallva, kevés biztosat tudunk azokról a globális háborúkról, csak a megmaradt feljegyzések kiszemezett töredékeit, amelyek megúszták az utánuk zajlott tisztogatást. Úgy hisszük, mint minden háború, ezek is ambícióval és mohósággal kezdődtek, de nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy az egymás torkának eső harcos királyokat az árnyak közt rejtőző hataloméhes személyek irányították.

– A cognoscynthek? – kérdezte Kai.

Gregoras bólintott.

– A pszik egy ritka mutációi. Talán minden millióból egy gyermek születik valamiféle látens képességgel. És azok közül a gyerekek közül talán egy tized rendelkezik majd a használatra érdemes hatalommal. A cognoscynthek génkódja ennél két helyértékkel ritkább. Na mármost, szeretném, ha megértenétek, mit jelent ez, mivel ez nem csupán valami hiperbolikus megfogalmazás. A cognoscynthek jelentősen ritkábbak bármely átlagos pszinél, ezért az, hogy ennyien emelkedtek fel egyszerre a Régi Földön, olyan egyedülálló esemény volt, amely kiérdemelte, hogy külön korszakká nevezzék ki. A feljegyzésekben mégsem találunk említést ilyen korszakról, mivel bizonyos időket legjobb elfelejteni.

Kai már hallotta a pszi-háborúk korai éveinek kiherélt beszámolóit, de ismeretei a legnagyobb jóindulattal is hézagosnak voltak nevezhetők. A pszi-történelemnek ezt a szeletét nem tanították kimondott alapossággal a Látók Városában. Senki sem akarta felidézni azokat az időket, amikor a pszichikus hatalmak majdnem elpusztították a világot, legkevésbé maguk a pszik.

– Végül fény derült rá, hogy a világ hatalmas államai csupán hatalmas személyek bábjai voltak, akik a saját barbár szórakoztatásukra uszítottak nemzetet a nemzet ellen. Erre egyetlen normális telepata sem lett volna képes, csakis a cognoscynthek egyedi képességeivel rendelkezők.

– De miért akarna bárki is ilyet tenni?

Gregoras vállat vont, de így felelt:

– Te is ismered a pszichikus hatalmak vonzerejét, Zulane. A veszélyeik ellenére is minden asztropata ráérez a hatalmának ízére. Ha az elméd egyszer megérinti az immatériumot, úgy vágyik a határtalan lehetőségeinek forrására, mint semmi másra. Emlékszel még, mikor először használtad a hatalmadat?

– Igen – mondta Kai –, mámorító volt.

– Diyos úrnő?

– Az elmém képes volt átnyúlni az égbolton, és úgy éreztem, mintha része lennék magának az univerzum szövedékének – ismerte be Athena.

– Pontosan, de nem számít, hogy az első alkalom után hányszor léptek kapcsolatba, soha nem lesz már pont ugyanolyan – mondta Gregoras. – Minden kapcsolat veszélyes, de így is önként lökitek elméteket a rettenetes veszedelmek birodalmába, csak hogy újra átéljétek mámorító erejét.

– De többé sosem érezzük – mondta Kai.

– Nem – helyeselt Gregoras. – És ha felhagytok a próbálkozással...

– Pszi-betegek leszünk – fejezte be Athena. – Az elménk azért sajog, amit egykor birtokolt. Éreztem, amikor visszahoztak a Föníciairól, és hetekig nem használhattam a hatalmam. Soha többé nem akarok azon keresztülmenni.

– A cognoscynthek képesek voltak fenntartani az első érzetét – mondta Gregoras. – Minden alkalom, amikor megérintették a Káoszt, épp olyan volt, mint az első. A hatalom függőivé váltak, és úgy mondják, gyakorlatilag immunissá váltak a Káosz veszélyeivel szemben. Az immatérium egyetlen lénye sem érinthette őket, és saját hatalmukra és ambíciókra vonatkozó korlátok nélkül, a cognoscynthek az átlagemberek feletti uralom megszállottjaivá váltak. És hatalmukban is állt.

– Hallottam szóbeszédeket a képességeikről, de mind kicsit túlzónak tűnt, olyasféle hatalomról szóltak, amilyeneket az átlagember tulajdonítana nekünk.

– Akármit is hallottál, feltehetően igazak – mondta Gregoras. – Kevés dolog akadt, amire a cognoscynthek ne lettek volna képesek. Végtére is, ha az ember képes irányítani mások elméjét, akkor bármit megtehet.

– Bejuthattak az elmédbe, és... megváltoztathattak dolgokat? – kérdezte Kai.

– Bejuthattak az elmédbe, és bármit megtehettek – ismételte Gregoras. – Például éppúgy nem tudnálak rávenni, hogy megfojtsd Diyos úrnőt, mint hogy elvágd a saját torkodat egy éles pengével. Vagy például, ha jól sejtem, Dada Antiszimfóniájának disszonáns gyönyörűségéről sem tudnálak meggyőzni, akármennyire is igyekeznék. A legtöbb ember veleszületett önvédelme, illetve a jóról és rosszról alkotott elképzelése túlságosan is mélyen gyökerezik ahhoz, hogy felülkerekedjünk rajta, de egy cognoscynth egy lélegzetvételnyi erőfeszítéssel tehet a bábjává. Rávehet elképzelhetetlen borzalmak elkövetésére, és hogy nevess, miközben megteszed őket. Kitörölheti az emlékeidet, újakat alkothat a helyükbe, és azt láttathatja veled, amit láttatni akar, éreztetheti, amit éreztetni akar. Az elméd mindazon részei, amelyek azzá tesznek, aki vagy, neki mind karnyújtásnyira vannak csupán.

Kai lúdbőrzött ilyen invazív pszichikus hatalom hallatán.

– Nem csoda, hogy félik a fajtánkat – mondta.

– A fajtánkat mindig is félték, még a pszi-háborúk előtt is – sóhajtott Gregoras. – Ez emberi tulajdonság, hogy félnek attól, amit nem értenek, és az irányításuk alá akarják vonni. A pszi-háborúk utóhatása pedig tökéletes indokot szolgáltatott rá. És íme, mostanra itt vagyunk, egy acélvároshoz béklyózva, a világon valaha látott leghatalmasabb erődítmény közepében.

– Hogyan lett vége a háborúknak? – kérdezte Athena.

– A legenda szerint egy hatalmas, aranyszemű harcos emelkedett fel, az egyetlen ember, aki elég erős volt hozzá, hogy ellenálljon a cognoscynthek befolyásának. Sereget gyűjtött a kevés megmaradt királyságból, és kiképezett egy sosem látott harcosokból álló keretszervezetet, akik erősebbek, gyorsabbak és keményebbek voltak a régiek valamennyi csapatánál. Egyesével rohanták le a cognoscynthek citadelláit óriási, repülő ezüstmasinák hátán. Még a leghatalmasabb cognoscynth sem volt képes uralma alá hajtani az arany szemű harcost, és minden alkalommal, amikor levágott egy ilyen pszi-ördögöt, a rabszolgasorba taszított seregek felszabadultak a kötelékből, és örömmel csatlakoztak a hatalmas harcos haderejéhez. Újabb harminc évbe került, de seregei végül az utolsó cognoscynthet is leterítették, és a világ népe ismét felszabadult.

– És mi lett a harcossal? – kérdezte Kai.

– Senki sem tudja biztosan. Bizonyos legendák szerint meghalt az utolsó cognoscynthtel vívott küzdelemben, mások azt írják, megpróbálta magához ragadni a hatalmat, és a saját emberei végeztek vele.

Gregoras elhallgatott, és a szája szélén megjelenő ránc elárulta Kai-nak, hogy mosolyog. A gesztus nyugtalanító volt, mint egy holttest grimasza.

– Egyesek még azt is mondják, a harcos még mindig köztünk él, és azt a napot várja, amikor a cognoscynthek hatalma visszatér.

– De te nem hiszed? – kérdezte Athena.

– Nem, persze hogy nem. Egy ilyen teremtmény létezésének a gondolata gyerekmesékbe és ostoba hőskölteményekbe való. Nem, az a harcos, ha egyáltalán létezett, ahogy a legendák állítják, mostanra már régen csak por és csont.

– Kár – szólt Kai. – A Birodalom nagy hasznát venné most egy hozzá hasonlónak.

– Való igaz – mondta Gregoras. – Most pedig, hogy értitek a cognoscynthek hatalmának valós mértékét, hadd halljam az egyikükkel történt, úgymond, találkozásodat.

Úgyhogy Kai végigvezette Gregorast álmának minden lépésén: az Üres Negyeden, az elhagyatott erődön és a távoli táj furcsa hangjain és illatain, amelyek csak úgy a semmiből tűntek fel. Beszélt a ragyogó kék tóról és a vörös szemként meredő napról, amely izzó pörölyként vágott le a sivatag homokjára. Végül Kai a kísérteties alakkal fejezte be elbeszélését, amely könnyed helyismerettel libbent keresztül Arzashkun üres termein.

Gregoras vele szemben ült, miközben ő beszélt az alakkal történt találkozásáról, a láthatatlan jelenlétről és Kai vállának erőteljes megszorításáról. Felidézett mindent, amit az alak mondott, és elbeszélése befejezéseként ismét megmutatta a vállát tarkító foltokat.

A cryptaesthesianus megnyalta a szája szélét, Kai pedig erővel kényszerítette le arcáról a visszatetszést. A mozdulat arra emlékeztette, mint amikor egy gyík várja a friss prédáját, de Gregoras tartásába feszültség költözött, amit ideérkezésükkor még nem látott. Noha nehéz lett volna bizonyítani, de Kai úgy látta, a cryptaesthesianus nyugtalan.

– Írd le megint a napot – utasította Gregoras. – Beszélj, és fogalmazz érthetően! Hogy nézett ki, milyen érzéseket ébresztett benned? Milyen képekkel írnád le? A metafora és a benyomás. Beszélj róluk, és ne tegyél hozzá vagy színezd ki! Csak ahogy láttad.

Kai visszapörgette elméjét addig, mielőtt a köpenyes alak megjelent volna mögötte.

– Emlékszem a sivatag parázsló hőségére, a levegő sós ízére és a délibábos horizontra. A nap vörös volt, élénkvörös, és úgy tűnt, mintha lenézne a világra, mintha egy hatalmas szem volna.

– A vörös szem – suttogta Gregoras. – A Trónra, mindjárt itt van.

– Kicsoda? – kérdezte Athena. – Ki van itt mindjárt?

– A Bíbor Király – felelte Gregoras, és a Kai háta mögötti falra firkált, lehetetlenül bonyolult mintázatra révedt. – Sarashina, nem! Ez most történik. Ez éppen most történik.

Messze azon faj születésének sziklája alatt, amely jelenleg a galaxis feltörekvő uraként járta azt, egy nyüzsgő terem lüktetett a sürgölődéstől. Több száz méter magasan és még több száz méter szélesen, gépektől zúgott és felhólyagzó ózontól bűzlött. Egykor Birodalmi Tömlöcként szolgált, de ezt a célt már rég felváltotta egy másik.

Elképesztő erejű és összetettségű óriási gépezetek álltak szerte a teremben, irdatlan áruhalmok és egyedileg kialakított tárgyak, amelyek még a Mechanicum legrátermettebb adeptusának is fejtörést okoznának.

Olyan benyomást keltett, mintha a világ eddigi legbriliánsabb tudósának laboratóriuma lenne. Nagy dolgok, ki nem használt potenciál és olyan álmok látszatát keltette, amelyeket éppen most készülnek átrángatni a valóságba. Roppant aranykapuk, mintha a legcsodásabb erődítmény bejáratai lennének, töltötték meg a terem egyik végét. A gépesített ajtószárnyakat nagyszabású faragások díszítették: összefonódott testvérek, rémisztő nyilas, bömbölő oroszlán, az igazság mérlege és sok egyéb.

Több ezer tech-adeptus, szervitor és logi sietett végig a terem miriádnyi átjáróján, akár a vérsejtek egy élő szervezetben, hogy ellássák a szívét, ahol egy hatalmas aranytrónus lebegett tíz méterrel a föld felett. Testes volt és gépies, egy erdőnyi, kígyózó kábel kötötte össze egy óriási, lezárt portállal a terem túlsó végében.

Kizárólag egyetlen lény tudta, mi rejtőzött az ajtókon túl, egy iszonyatos intellektussal megáldott teremtmény, akinek képzelőereje és feltalálókészsége páratlan volt. A hatalmas trónon ült, egy aranyszín páncélba burkolva, és minden intellektusát annak szentelte, hogy csodás művének következő állomását készítse elő.

Ő volt a Császár, és noha ebben a teremben sokan már több emberöltő óta ismerték, senki sem ismerte másként. Semmilyen más cím, semmilyen elképzelhető név nem írhatta volna le ezt a ragyogó egyént. Rangidős praetoriánusaitól körülvéve, és legbizalmasabb szövetségeseinek társaságában, a Császár ült és várt.

Amikor a baj kezdetét vette, gyorsan lendültek mozgásba a dolgok.

Az aranyportál saját, belső fényével ragyogott fel, mintha a másik oldalról lehetetlen hőség égetné át a fémet. A barlang peremén felállított irdatlan puskafészkek körbefordultak, csöveik előtekeredtek a tüzeléshez. Villám ugrott egyik gépről a másikra, ahogy a törékeny, pótolhatatlan áramkörök túltöltődtek és felrobbantak. Adeptusok rohantak szét az áttörés helyszínéről, nem sokat tudtak arról, ami a túloldalon lapult, de ahhoz eleget, hogy menekülőre fogják.

Az olvadt kapukból recsegő energiasugarak ömlöttek, elevenen nyúzták meg a forráshoz túl közel állókat. A barlang sziklájába vájt aprólékos szimbólumok sivító detonációkkal robbantak fel A teremben minden fényforrás szikraeső keretében durrant szét, és az elképzelhető legdöbbenetesebb, több évszázadnyi munka vált semmissé egyetlen szempillantás alatt.

Amint az első riasztó megszólalt, a Császár Custodesei már fegyvert ragadtak, de a képzésük során semmi sem készíthette volna fel őket az elkövetkezőkre.

Egy alak nyomakodott át a portálon: masszív, vörös és az utazásának izzó erejétől lángoló. A teremben bukkant elő, kísérteties tűzbe burkolózva, amely lassan kialudt, hogy egy fény és csillagok anyaga alkotta, köpenyes alakot fedjen fel Vakítóan ragyogott, és senki sem nézhetett megannyi szemébe anélkül, hogy ne érezné saját halandósága jelentéktelenségét.

Még soha, senki nem látott egy ilyen elképesztő jelenést, egy olyan hatalmas lény igaz szívét, amely csakis tervezett húsba zárva képes dobogni. Egyedül a Császár ismerte fel ezt a boldogító angyalt, és a szíve szakadt meg tőle.

– Magnus – szólalt meg.

– Atyám – felelte Magnus.

Elméik találkoztak, és a fagyott összekapcsolódásnak ebben a pillanatában a galaxis mindörökre megváltozott.