TIZENHÁROM

 

A Hadjáratozó

Sereg Szabadság

Ha élni akarsz

Mivel rendelkezésére állt a Hatalmas Óceán ereje, kevés lehetetlen dolog létezett az Ezer Fiak egy adeptus exemptusa számára, de egy olyan kinepajzs létrehozása, ami ennyi fegyvernek ellenállhatna, még Phosis T’karnak is feladná a leckét. Atharva önmagát megvédhetné egy ilyen pajzzsal, de a Hadjáratozó Sereg többi tagja egészen biztosan itt veszne, és – egyelőre – elevenen volt rájuk szüksége.

Most, hogy kiszabadult cellájának korlátai közül, Atharva testét ismét átjárta a hatalom. Ki akarta élvezni a pillanatot, lubickolni akart képességei teljes tárházának visszatérésében, és az újfent irányítása alá kerülő gondolatok tisztaságában, de az idő immáron az ellenségévé vált, a Szem pedig feladatot bízott rá.

Uttam vére egyenletesen csordogált nyakának csonkjából, végigömlött Atharva kezén, és patakokban folyt végig az alkarján. A szétzúzott csigolya törött éle állt ki a sebből, a benne lévő szürkeállomány pedig másodperceken belül használhatatlanná válik.

De neki már nem volt pár másodperce sem.

A barlang falainak lövegei tüzet nyitottak, és a szirénák vijjogása lézersorozatok és golyók ricsajába fulladt. A lebegő szigetet több ezer lövedék borította villámló tűzviharba. Atharva bevetette magát Tagore eddigi cellájába, a Világfalók őrmestere azonban a külső falának lapult, túl ostoba vagy túl büszke volt hozzá, hogy odabent keressen menedéket.

– Le tudod ezt állítani? – bömbölte Tagore, hangja szinte beleveszett a lövések crescendójába. Keserű lőporfüst és permatonpor felhői gomolyogtak a levegőben, miközben a cellákba vágódó golyók úgy rágták szét őket, mint nekrotizáló vírus az egészséges sejteket.

– Az majd kiderül – kiáltotta vissza Atharva, majd tudatát a Custodes fejébe erőltette, és az immatérium éltető erejét a miriádnyi haldokló érbe áramoltatta, hogy megpróbálja elodázni az agyhalált.

A fejből egy sóhaj szállt fel, ahogy a száj néma sikolyra nyílt. Atharva érezte az idegi tevékenység recsegését a görcsösen szikrázó szinapszisokban, és elméjét összefonta a haldokló aggyal. Immateriális energiákkal citálta vissza az életbe, és a Hatalmas Óceán hatalmának segítségével újjáélesztette a széthullás szélén álló sejteket. Atharva érezte Uttam iszonyát a tudata szélének feszülni, és átfutott fején a gondolat, hogy vajon mennyit érzékelhet most a halott Custodes?

Ahogy Uttam agyának egyre nagyobb része támadt fel, úgy vált egyre erősebbé a tébolyodott borzadály, de Atharva egyelőre visszatartotta. Mentális architektúráját a hatodik enumerációba lépve a Pavonik ritmusára hangolta, és hagyta, hogy teste a Custodes újonnan megízlelt vérének ismeretében újrarendezze önmagát, és biometrikai jellemzőit a megboldogult fegyőréhez hasonlatossá tegye. Noha Atharva teste kívülről nézve változatlan maradt, húsa sejtszinten Uttam Luna Hesh Udar álcáját öltötte magára. Kidolgozatlan, sebtiben összerakott másolat volt, amely egyetlen génmintázót sem tenne sokáig lóvá, de talán éppen elég ideig működhet.

Az Őrző tudásának nagy része immáron Atharváé volt: Khangba Marwu alaprajza, biztonsági protokolljai, a benne állomásozó erők névsora, de ami a legfontosabb, be- és kijáratai. Jelen helyzetben mégis a riadót leállító kódok álltak Atharva fontossági listájának élén, amiket ki kellett szemeznie a halott férfi fejéből.

Mély levegőt vett, testét körülvette a legotrombább kinepajzzsal, és kilépett a cellából. Lövedékek zápora zúdult rá, melyek a Birodalmi Hadsereg egy teljes századán hasítottak volna keresztül egy pillanat alatt, de a pajzs egyelőre kitartott. Úgy tűnt, mintha a barlang falának minden lövege csakis őt célozná, és Atharva tudta, hogy nem lesz sok ideje véghezvinni a tervét.

– Minden lövegnek leállás és készenléti állapot – kiáltotta, hangja olyan tökéletes imitációja volt Uttam Luna Hesh Udarénak, hogy egyetlen voxelemző sem vonná kétségbe a beszélő fennhatóságát. – Omega Omicron Kilenc Három Primus felhatalmazás.

A fülsiketítő sortűz egy szempillantás alatt megszűnt, ahogy minden löveg visszahúzódott a páncélozott tokjába és leállt. A hirtelen kélt hőségben és a több tízezer száguldó lövedék kavarta szellőben füst és por lengett. A bömbölő vészkürtök ehhez képest szinte csendesnek tűntek.

Atharva leengedte kinepajzsát, és megkönnyebbülten felsóhajtott, közben alakok bukkantak elő a fojtogató porfelhőkből. Összesen öt, hihetetlenül összetett tudomány által emberfelettivé nagyított személy, akiknek a járása mégis a Homo sapienséből eredt. Először az ikrek bukkantak elő a porból, Subha és Asubha, a hentes és az orgyilkos. Világfaló és gyilkos kilétük ellenére egyikük sem viselt Tagore rémálomba illő augmentikáihoz hasonlót, de őrmesterfivérükhöz hasonlóan az ő testtartásuk is elfojtott agresszióról árulkodott.

Őket Gythua követte, Mortarion légiójának harcosa, akinek termete és keménysége miatt a Hadjáratozó Sereg többi tagja a „Góliát” becenevet adta neki, az ősi legenda óriása nyomán. Mellette Argentus Kiron, a magas, széles vállú kardvívó kocogott. Kettejüket valószerűtlen barátság fűzte össze, mivel ki gondolta volna, hogy a Császár Gyermekei és a Halálgárda harcosai ennyi közös témát találnak?

Utolsóként Severian érkezett, akit bajtársai csak Farkasként emlegettek magának való, titokzatos természete miatt. Atharva alig ismerte, de Hórusz Lupercal légiójának harcosaként kiemelkedő rangot viselt a Hadjáratozó Serege harcosai között.

Hadjáratozó Sereg...? A név mostanra csak vicc...

A három Világfaló ökölbe szorított kézzel, primitív erőfitogtatással köszöntötte egymást, bár Atharva észrevette az elöljáróság táncát a vitézség rituális kimutatásában. Az alfa hímet és alárendeltjeit egyértelműen megkülönböztették egymástól a félrebillentett fejek és kivillantott nyakak. Atharva legszívesebben megmosolyogta volna, de Tagore nem nézné jó szemmel harcosai ilyen tüzetes vizsgálatát.

Tagore felkapta az első elesett Őrző fegyverét, majd elégedett morrantással próbálgatta a pengét. Eltörte a nyelet épp a vágóéi alatt, így a fegyverből leginkább egy hosszú pengéjű húsvágó bárd maradt. Ezalatt Subha felvette azt a pengét, amelyet Tagore az Uttammal vívott harcában tört el.

– Hogy jutottunk ki? – kérdezte Kiron, miközben felvett egy elejtett plazmakarabélyt. A fegyver abszurd mód aprócskának tűnt a kezében, de a sátorvas letörését követően használhatóvá vált. – A te műved, Atharva?

Sem Gythua, sem Asubha nem alacsonyodtak odáig, hogy halandó fegyvereket vegyenek kézbe, Severian azonban kihúzott egy pengét egy bíbor páncélt viselő halott katona válltokjából. A halott férfi kezei között szörnyeteg fegyver lett volna, emberek számára egy kétkezes acél, de egy Holdfarkasnak alig tűnt többnek gladiusnál.

– Az enyém, bizony – felelte Atharva, aki máris a szigetről kivezető híd felé kocogott. – De a magyarázat várhat, amíg kijutunk a hegyből.

Tagore mellette futott, és gyanakodva méregette a néma lövegeket.

– Ezt hogy csináltad? – dörrent rá, szavai még mindig kissé elmosódottak voltak a harci stimulátorok és a Custodesszel vívott küzdelem utóhatásaként.

Atharva megcsóválta a fejét.

– Túl sokáig tartana elmagyarázni.

A Világfaló erősen megragadta a karját.

– Nem vagyok ostoba, Atharva. Mondd meg!

Atharva egy pillanatra elmélázott, vajon hogyan is magyarázhatná el a biopszichikus tudományok bonyolultságát a Világfalók egy harcosának. Ugyanolyan hiábavaló, mint a Pandorus Zheng és Ahzek Ahriman tudományos teljesítményében mutatkozó különbségeket fejtegetni egy amőbának.

Felemelte a levágott fejet, és így szólt:

– Ki tudtam vonni a deaktiváló kódokat a Custodes fejéből, mielőtt még az agya felmondta volna a szolgálatot.

Tagore zord elégedettséggel bámulta az általa meggyilkolt férfi fejét.

– Úgy hangzottál, mint ő – mondta.

Ezek szerint mégsem akkora barbár...

– Tehetséges utánzó vagyok – felelte Atharva, és hatalma szikrájával ismét elváltoztatta hangszálai sűrűségét és hosszát, hogy Uttamét idézzék.

A híd nehéz űrgárdista léptektől kongott, ahogy átvágtak a feneketlen katlan peremén álló sziklakiszögellésre. A harcosok megálltak, ahogy leléptek a hídról, mindannyian átérezték a helyzet súlyát. Celláikból ugyan kiszabadultak, de még temérdek küzdelem állt előttük, mielőtt valóban szabadnak nevezhetik magukat.

Atharva magán érezte Kiron tekintetét.

– Az a fej még életben van? – kérdezte a Császár Gyermekeinek harcosa viszolygó grimasszal. A harcos hajába kevert mesterséges színező albínóvá tette, amíg a hódító légiók képviselőit tisztelték bennük, de mivel fogolyként nem fért hozzá festékeihez, halántékánál sötét tövek kezdtek mutatkozni.

– Bizonyos mértékig – felelte Atharva –, a lövegeken át tudok jutni vele, de sietnünk kell, mielőtt a szinaptikus kapcsolatok annyira leépülnek, hogy már én sem tudom fenntartani őket.

– Meggyalázol egy elesett ellenséget – szólt Subha, Atharva arcába mászva.

Atharva türelmetlen pillantást lövellt Tagore irányába, és noha a Világfalók őrmestere is egyértelműen osztotta Subha véleményét a halott ellenség testének megbecstelenítéséről, egyetértően bólintott. Tagore öklével a mellkasára vágott, a régi Egység idejét idéző tisztelgése gyanánt, amely jobban illett fogolystátuszukhoz, mint az aquila.

– Világfalók vagyunk, Subha – mondta Tagore. – Te is ott voltál a láncok nagy elszakításánál. Megesküdtünk, hogy senki szolgái nem leszünk, emlékszel?

– Emlékszem – felelte Subha vadállati vicsorral, ökölbe szorított kezekkel.

– Mind emlékszünk – tette hozzá ikertestvére. – Az Acélbéklyó előtti Bíbor Ösvény.

– Jó szavak – mondta Tagore, és az előttük álló kő boltíven túlra mutatott. – Szavak, amelyek szerint élni kell. Szavak, amelyek jelentéssel bírnak.

– Angron szavai – válaszolta Subha, mintha ezzel lezárták volna az ügyet, de Atharva figyelmét nem kerülte el az Asubha és Tagore által váltott nyugtalan pillantás.

– Azon a boltíven túl vár ránk a szabadság, de a szabadságot vérrel kell kivívni – mondta Tagore, a lándzsa pengéjét forgatva. – Megmutatjuk ellenségeinknek, mit jelent megláncolni egy Világfalót.

– Vesztegetjük az időt – szólt Severian. – Induljunk. Most.

– Az első értelmes szó, ami bárki száját elhagyta – mordult Gythua. – Nem mintha nem úgy halnánk meg, hogy innét próbálunk kijutni, de legalább állva, ellenségeinkkel szembenézve tesszük.

– Meghalni? – szólt Kiron. – Milyen erő teríthetné le a Góliátot? Túlságosan nagy és makacs vagy hozzá, hogy meghalj, barátom.

– Mind meghalhatunk, Kiron – felelte Gythua. – Még én is.

Kai felugrott a székéből, ahogy a riadókürtök valahol messziről visszhangzottak. Nem kellett hozzá pszichikus képesség, hogy rájöjjön, valami rettenetes történik, valami, ami még sosem történt a Custodesek tömlöcében. Scharff érthetetlen viselkedése és a riasztók csakis egyet jelenthettek. Valaki meg akart szökni a hegyből, és noha nem tudta, ki vagy hogyan, Kai biztos volt benne, hogy valahogy ő is részese a szökésnek.

Kirántotta testéből a kanülöket és az infúziókat, és felkiáltott, ahogy a tűk beletéptek a bőrébe. A karján vér csörgött végig, az átlátszó műanyag csövek pedig színes folyadékokat nyáladzottak a kihallgatószoba csempéjére. A kemiákáliák bűze gyomorforgató volt, Kai pedig hátrahőkölt a gondolattól, hogy ki volt téve a hatásuknak.

Elhátrált Hirikótól, hogy a szék kettejük közé kerüljön. A végtagjai vége még mindig zsibongott, gondolkodása pedig olyan világossá vált, hogy ez csakis a Scharff által beadott stimulánsok hatása lehetett. Testét rémisztően legyengítette a Hiriko által rázúdított pszichikus abúzus, Kai-nak pedig ötlete sem volt, meddig lesz működőképes, mielőtt újdonsült fizikai és mentális élessége halványodni kezdene.

– Ülj vissza a székre! – parancsolta Hiriko, Kai pedig felkacagott.

– Komolyan? Azt akarod, hogy visszaüljek a székre egy olyan procedúrához, ami minden valószínűség szerint megöl?

– A tiednél több élet forog kockán – mondta Hiriko, zöld szemeit Kai-éba fúrva. – A tiednél fontosabb életek.

– Kizárt – felelte Kai.

– A Császár élete – folytatta Hiriko.

Ez elgondolkodtatta Kai-t, mivel még mindig a Birodalom hű szolgája volt.

– Nem kérhetsz tőlem ekkora áldozatot – mondta Kai könyörgő hangon.

– Miért nem? – vágott vissza Hiriko, megkerülve a széket. – A szemeidet már feladtad. Hallgass ide, Kai, mindenki hoz áldozatot a Császárért: a Birodalmi Hadsereg katonái, az astartes légiók harcosai, mindazok az asztropaták, akik meghaltak a Suttogó Toronyban. Miért volnál te más? Minden áldozat jelent valamit, és te is jelentést adhatsz a tiédnek, valamit, ami végtelenül hatalmasabb, mintsem el tudnád képzelni. Hős lehetnél.

Kai megrázta a fejét, ahogy hirtelen elfogta a szédülés.

– Én nem vagyok hős – mondta. – Nem tudok megtenni olyasmit, ami megöl. Nincs elég bátorságom hozzá.

– Hogyne tudnád – felelte Hiriko. – Azt hiszed talán, hogy a hősök nem félnek? Hogyne félnének. Ezért hősök. Szembenéztek félelmeikkel, és legyőzték őket. Azt tették, ami helyes, még ha ez az életük végét jelentette is.

A Kai végtagjaiban sajgó zsibongás kezdett eltűnni, és helyét jeges zsibbadtság vette át. Átpillantott Scharffra, de a férfi csak állt ott üveges tekintettel, mint egy bábu. Abból a sarokból nem számíthat segítségre.

Hiriko felemelt egy hosszú, hegyes végű, bőr alatti fecskendőt a székre csatolt ezüst tálcáról, majd a tűt egy áttetsző folyadékkal teli üvegcsébe döfte. Kimért egy adag folyadékot az injekcióba, majd megpöccintette, hogy kihajtsa belőle a levegőbuborékokat.

– Nos, rendben van, Kai – mondta a nő, miközben a tű hegyén egy csepp folyadék csillogott. – Ha te magad nem tudsz hőssé válni, akkor majd én azzá teszlek.

Bent, a szigetről kivezető folyosón ragyogó fénycsövek űzték el az árnyakat, ahogy Atharva végigvezette őket a sziklába vájt átjárón. Subha és Asubha közrefogták őrmesterüket, míg Kiron és Gythua egymás mellett rohantak, Severian pedig ad hoc képződött alakzatuk hátvédjét adta. Előttük két, szervitorok irányította lövegtorony perdült az irányukba. A szervók felvisítottak, ahogy a csövek irányba forogtak, az automata töltők pedig töltényeket löktek a helyükre.

Vörös szemű célzólencsék meredtek Atharvára egy démon szemeiként.

– Atharva – szólt Tagore.

– Látom őket – felelte, maga elé tartva a testétől elválasztott fejet, hogy a kogitátorok leolvashassák kontúrjait és elektromos aktivitását. Tovább táplálta az agy haldokló sejtjeit, életben tartva őket, akár egy betegéért küzdő medicae, aki pontosan tudta, hogy az illető nem éli túl a sérüléseit.

– Uttam Luna Hesh Udar – mondta Atharva, ismét a Pavoni művészetéhez folyamodva, hogy utánozza a halott Custodes hangját.

– Nem működik – jegyezte meg Kiron, és a folyosó falához lapult, mikor az ágyúcsövek továbbra is csak forogtak.

– Működik – vágott vissza Atharva összeszorított fogakkal. A Custodesek fejlett biometrikus olvasókat használtak automata fegyvereikben, de remélhetőleg nem olyanokat, amelyek képesek megkülönböztetni egy meleg testet egy pszichikus módszerekkel életben tartott testrésztől. Atharva érezte, amint a gépek ismét végigpásztázzák a fejet, mielőtt eszébe jutott volna – noha az emlék nem a sajátja volt –, hogy a zöldbőrű toxinja, amely miatt Uttam el kellett hagyja a frontvonalat, nehezebben olvasható a jelvevők számára.

– Uttam Luna Hesh Udar – ismételte magabiztosan, és a fegyverek ezúttal elfogadták, hogy egyik mesterük áll előttük. A csövek lelassultak, a szervitorok szemei pedig zöldre váltottak.

– Vigyétek őket! – szólt Atharva.

A három Világfaló láncaikról eleresztett kutyákként lendült előre.

Asubha a bal oldali puska felé száguldott, és az oldalára szerelt karbantartó létrára szökkent. Kitárta kezeit, ujjait megmerevítette, és a szervitor feje máris olyan könnyen vált el a nyakáról, mintha energiapengével metszették volna el.

Ikertestvére és Tagore a jobb oldali lövegre ugrottak fel, pengéik mélyen a szervitor testébe fúródtak gyors ütéssorozatokban. A kibernetikus lényekből másodperceken belül nem maradt semmi, ami akár csak távolról emlékeztetett volna egy emberre, csak szétszabdalt hús lehanyatló cafatjai, amelyek nedves loccsanásokkal hullottak a lövegről. A mészárlás ádáz külsőségei ellenére azonban mégsem volt esztelen, minden csapást precízen és kimérten vittek be, felesleges erőpazarlás nélkül.

– Menjünk – szólt Tagore földet érve.

Atharva ellépett a lövegek mellett, és önmagát is meglepve elismeréssel adózott a Világfalók támadásának alapossága és gyorsasága előtt. Kiron, Gythua és Severian a nyomában voltak, és Atharva érezte csodálatukat fivéreik sebessége iránt.

A folyosó végén egy nehézpáncélos ajtó állta el a továbbhaladás útját, áthatolhatatlan borítását feketére és aranyra pingálták, rajtuk azokkal a numerikus kódokkal, amelyek Atharvának elárulták, hogy a börtönkomplexum pontosan melyik részén tartózkodnak. Gythua az ajtónak vetette magát, és lehunyta szemeit. Csak nem egyedül akar áttörni rajta?

– Legalább két méter vastag – szólt Gythua, válla és bicepsze izmai úgy dagadtak, akár a felfúvódott üzemanyagcsövek. – Ha lenne rá időm, ki tudnám nyitni.

– De nincs – mutatott rá Kiron, és a plazmakarabélyt az ajtóra szegezte.

– Az még a festékréteget sem fogja megkarcolni – felelte Gythua lenéző pillantással.

– Még hetünk egyesített erejével sem törhetünk át rajta – mondta Asubha. – Atharva, maradt még némi élet abban a fejben? Ki tudja nyitni ezt a kaput?

– Remélem, különben ez egy pokolian rövid menekülési kísérlet lesz – jegyezte meg Subha.

Atharva rájuk sem hederített, és a fejet az ajtóba épített jelolvasó fekete lemeze elé emelte. Keze ragadt a vértől, és érezte, ahogy a halál súlya a feledés felé húzza a Custodes tudatának gyötrődő szinapszisait.

– Egy utolsó szívességet kell még kérnem tőled, Uttam Őrző – mondta Atharva, miközben a fejet a jelolvasó felé tartotta. Légzése felületessé vált, ahogy a Hatalmas Óceán erejét a levágott koponyában lévő haldokló szervbe áramoltatta. Az efféle energiák maguk voltak a korlátoktól mentes teremtés, de ami egyszer meghalt, az meghalt végérvényesen, a fekete mélységből pedig nem volt visszatérés. Atharva csak abban reménykedhetett, hogy Uttam Luna Hesh Udar még nem zuhant idejekorán az ölelésébe. Ezen megtévesztés véghezvitelére szüksége volt képességeinek utolsó morzsájára is, ahogy génjei felvették egy másik álcáját, izomsűrűsége pedig átalakult, hogy testtömege megegyezzen a Custodes tömegével.

A jelolvasó kattant, amint az üres lemez mögötti gépagy végigpásztázta az előtte álló élőlényt.

– Nem működik – hallotta maga mögött Kiront. – Miért hoztál ki minket, ha az első átkozott ajtón való átjutásra sem volt terved? Azt hittem, ti Ezer Fiak okosak vagytok...

– Csend legyen – sziszegte Severian.

– Akkor szólok, amikor csak kedvem tartja, Farkas – felelte Kiron mérgező pillantással.

– Elég – sziszegte Asubha. – Adj neki egy esélyt, mielőtt beismered a kudarcot.

A kioldódó zárak sziszegése és döngése még azelőtt válaszolt, mielőtt Kiron visszavághatott volna Asubha szavaira, és amint az ajtó lassan kitárult zsírozott zsanérjain, Atharva a fal mellé roskadt. A Hatalmas Óceán hathatós eszköze volt a lehetetlen tettek véghezvitelének, de ugyanakkor könyörtelen úr is. Amint az ajtó megfelelő szélességűre tárult, Severian kísértetként libbent át rajta.

Tagore lehajolt, hogy Atharva szemébe nézzen.

– Tudod folytatni? – kérdezte.

Atharva bólintott, és mély levegőt véve talpra állt.

– Tudom folytatni.

– Helyes – mondta Tagore. – Nem akarok itt meghalni, amikor a nyílt égbolt már olyan közel van.

– Itt maradnál és meghalnál velem? – kérdezte Atharva. Tagore gyilkos volt ugyan, de legalább lojális gyilkos, akár egy hű harci kopó, amely mestere oldalán küzd és hal meg.

Tagore furcsa pillantással mérte végig, mintha nem is értené a kérdést.

– Nem kedvellek, Atharva, és kettőnknek még van egy elintézetlen ügye, de te is az astartes légiók egy fivére vagy. Egyként küzdünk és halunk meg.

Atharva nem hitte, hogy a csoport többi része is ilyen elfogult érzéseket táplálna irántuk, de nem tette szóvá.

– Ráadásul – tette hozzá Tagore, az Atharva markában lévő levágott fej felé biccentve –, te vagy az egyetlen, aki ismeri a kivezető utat.

– Ami ezt illeti – kezdte Atharva –, kell tennünk egy kis kitérőt, mielőtt elérjük a felszínt.

– Egy kitérőt? Miről beszélsz?

Atharva ledobta Uttam fejét, és fagyos verejtéket törölt le a homlokáról.

– Van itt egy másik rab, akit ki kell szabadítanunk, mielőtt felperzselnénk ezt a helyet.

– Újabb katonák jönnek – ellenkezett Tagore. – Nincs időnk bolond küldetésekre.

– Ez nem bolond küldetés – csattant fel Atharva. – Kiszabadítjuk ezt a foglyot, különben akár most rögtön meg is adhatjuk magunkat.

– Ki ez a rab? Kicsoda ő nekünk? – követelte Tagore.

– Valaki, aki fontosabb, mint el tudnád képzelni – felelte Atharva. – Valaki, akinek a kezében van mindannyiunk sorsa.

Kai nem tudta levenni a szemét a tű végén csillogó cseppről. Az üveget, amelyből kiszívták, elfordította a nő, hogy ne lássa a címkéjét, de kétsége sem, volt afelől, hogy egy erős nyugtató. A fecskendőben elegendő mennyiség volt ahhoz, hogy pillanatok alatt kiüsse, vagy talán meg is ölje.

– Scharff adeptus, vagy akárki is vagy – szólt Kai. – Csak hagyod neki, hogy ezt csinálja?

– Scharff összerezzent a neve hallatára, de nem mozdult vagy adta bármi jelét annak, hogy hallotta volna Kai szavait. Akármi szállta is meg Scharffot, hogy segítsen neki, nyilvánvalóan továbbállt, de ugyanakkor arra sem mutatott nagy hajlandóságot, hogy volt kollégájának segítsen.

– Itt Hiriko adepta, azonnali segítséget kérek – szólt bele Hiriko a gallérján lévő voxgyöngybe. – Négy Hét Primus Zéró kihallgató.

A nő elmosolyodott és így szólt:

– Pillanatokon belül egy osztagnyi vagy még több katona ront majd be ide, talán még egy Őrző is, úgyhogy akár meg is adhatod magad.

– Próbára teszem a szerencsémet – felelte Kai, és az ajtó felé lódult. Lenyomta a nyitószerkezetet, de az ajtó dacosan zárva maradt. Hiú remény volt azt hinni, hogy nem zárták be, de másba nem tudott kapaszkodni.

Éppen akkor fordult hátra, amikor Hiriko rávetette magát a maga elé tartott tűvel. Kai védekezésként felrántotta karját, és inkább mázliból, semmint józan számításból, elkapta a nő alkarját, ahogy a tű alig egy tenyérnyire közelítette meg nyaka egyik lüktető vénáját. Alacsony és vékony termete ellenére Hiriko erősebb volt, mint amilyennek tűnt, a tű pedig egyre közeledett a bőre felé. Akármit adott is neki Scharff a nyugtatók ellen, kezdett elmúlni a hatása.

Kai Hiriko zöld szemeibe bámult, és egy pillanatra elég ideje maradt megállapítani, hogy ha már egyszer itt kell meghalnia, legalább közben valami gyönyörűségeset láthat.

Érezte, ahogy a tű benyomja a bőre felszínét, de még mielőtt vért fakaszthatott volna, Scharff adeptus kezei Hiriko válla köré kulcsolódtak. Hátrarántotta a nőt, és a székbe taszította, amely Kai-t tartotta fogva a pszichikus kihallgatás megannyi, rémálomba illő felvonása alatt.

– Scharff! – kiáltotta Hiriko. – Akármi is van benned, harcolj ellene!

Támadója ügyet sem vetett szavaira, Kai pedig lassan lecsúszott a fal mellett, amint a férfi a nő arcába vágott. Hiriko hátrarándult a csapástól, és a székbe rogyott. Scharff felugrott rá, kezeit a torka köré fonta, és nekiállt kiszorítani belőle az életet, miközben arca lilává vált az erőfeszítéstől, hogy ellenálljon a gyilkolásra késztető erőnek.

Kai tudta, hogy be kéne szállnia a küzdelembe, de végtagjai jeges vízzel és ólommal kezdtek megtelni.

Scharff kezei egyre csak szorították Hirikót, a nő neurolocutor kollégájával szemben tanúsított ellenállása pedig semmivé foszlott, amint ráébredt, hogy a Scharffot irányító erő túl hatalmas a férfinak.

Kai látta, amint a tű megvillan a mennyezeti lámpák éles fényében, és nézte, amint rövid ív leírását követően Scharff adeptus szemébe vájódik. A férfi felüvöltött, háta pedig ívben meghajlott a fájdalomtól. Scharff letépte magát Hirikóról, mintha a fájdalma forrásától való távolság valahogy enyhítené kínjait. Testnedvek csorogtak végig Scharff arcán, a férfi pedig hanyatt borult, amint a vegyszerek az agyába száguldottak.

Teste rángatózott, mintha kóbor elektromos impulzusok rántanák görcsbe az izmait. Szájából köpet röpködött, tüdejéből iszonytató, nedves gurgulázás keretében epés tajték habzott fel. Scharff sarkai a padlót verték, meggörbült ujjai pedig a csempét karmolták, leszakítva körmeit, és véres kenődéseket hagyva maguk után.

Hiriko a földre hanyatlott, amint Scharff testét a kevés maradék élet rángatta, Kai pedig émelyegni kezdett a látványtól. Végignézte a Primus Kórus asztropatáinak halálát, érezte magán Sarashina vérét, és végighallgatta, amint az Argó teljes legénysége meghal, de látni, amint egy ember ilyen fájdalmak közepette leheli ki a lelkét az orra előtt, valóban borzalmas látvány volt.

A kihallgatószoba csendbe borult, leszámítva a biojelző berendezések lágy ciripelését, Hiriko ziháló légzését, és a Scharff tátott szájából kibugyogó okádék csöpögését.

Kai rémült harákolást engedett ki, tudta, hogy csupán néhány drága pillanata maradt kihasználni a lehetőséget, amit Scharff adott neki. Mielőtt még bármi mást tehetett volna ennek érdekében, robajló lövés vágódott a kihallgató ajtajának. Azt egy újabb követte gyors egymásutánban, Hiriko pedig elmosolyodott, ahogy lecsúszott a fal mentén.

– Érted jönnek – mondta, szavai érdes reszelésként törtek elő.

Újabb lövedék rázta meg az ajtót, amely ezúttal behorpadt, de a zárak még mindig ellenálltak az őket ostromló erőnek. Egy újabb csapás kitépte tokjából a páncéllapot, amely csattanó dörejjel ért földet a csempepadlón. Az ajtónyílásban egy toronymagas alak bukkant fel sárga testkesztyűben, Kai pedig rémülten hőkölt hátra az új rettenet elől.

A vaskos, lapos vonásokkal bíró arcot hosszú, fekete haj keretezte, amely összességében véve jóképű megjelenést kölcsönzött neki, Kai pedig pikáns bűzt érzett a harcos bőréről, amint az felé nyújtotta egy kezét.

– Kai Zulane, én Atharva vagyok, az Ezer Fiak harcosa – szólt az óriás. – Gyere velem.