TIZENHAT

 

Egy másfajta dob

A gép tisztánlátása

Vak

Severian átvezette őket egy valaha sebtiben emelt bérház kibelezett romjain, amely feltehetően az ingatag és rosszul megépített alapra emelt sokadik emelet súlya alatt roskadt össze. Atharva érezte azok hátramaradt haragját, akik itt lelték halálukat, a pszichikus visszhangokat, amelyeket a Hatalmas Óceán még nem oszlatott szét vagy szívott magába.

Ez a bánat helye volt, amelytől még az éterre érzéketlenek is távol tartották magukat. Egy milliókat számláló városban Severiannak sikerült rábukkanni egy elhagyatott zugra, amelyben menedékre lelhetnek, és kifújhatják magukat. A Holdfarkas azt állította, hogy senki nem követte őket idáig, bár Atharvának nehezére esett elhinni, hogy teljesen észrevétlenek maradhattak.

A fejük feletti megrepedt födémről víz csordogált, és vészesen instabilnak tűnő acéllemezek és fagerendák kusza halmai függtek, de Gythua szerint nem fenyegettek azonnali összeomlással. A Halálgárdista egy falnak támaszkodva üldögélt, mellette Kiron beszélt hozzá lehalkított hangon, míg a Világfaló ikrek megvizsgálták a két halott Custodestől elrabolt pengéket. Az energiaellátók tokjait felnyitották, és úgy tűnt, az energiamezőket igyekeznek ismét működésre bírni.

Severian a megroggyant falban tátongó legnagyobb rés mellett guggolt, és a menedékükhöz vezető utakat kémlelte a vadászok nyomai után, akik mostanra minden bizonnyal feléjük tartanak. Kai az épület legszárazabb részén hevert az oldalán kiterülve, mellkasa az álom lágy ritmusában hullámzott fel-alá. A halandó teljesen kimerült, elméje és teste egyaránt az összeomlás szélén állt, de Atharva tudta, hogy ki fog tartani. A hatalom, amely megérintette az elméjét, nem hagyja, hogy kudarcot valljon, Atharvának pedig muszáj volt tudnia, mi az. Mint légiója minden tagja, viszolygott a tudatlanságtól, az erőfeszítés és az elszántság teljes csődjének tartotta. Akármi lakozott is Kai agyában, elég létfontosságú volt ahhoz, hogy a Legio Custodes pszichikus kihallgatókat hívjon hozzá, ez pedig személyes kihívássá tette, hogy ő legyen az, aki végül kiszedi belőle.

Atharva lehunyta a szemét, és hagyta, hogy éteri teste kilibbenjen a húsából, miközben átjárta a testi korlátok feloldásának könnyedsége. Nem maradhat sokáig testen kívül, mivel hajszolóik minden bizonnyal pszi-kopókat is hoznak magukkal, az éteri test pedig ragyogó fénycsóva lesz számukra.

A Kérvényezők Városának mentális zaja öntötte el Atharvát, milliónyi ember gondolatainak háttérzöngéje. Kiszűrte abbéli banális és jelentéktelen reményeiket, hogy egy szép napon fogadják őket a palota falain belül, bandáktól való félelmüket, kétségbeesésüket és tompultságukat. Itt-ott megérezte egy látens pszi eltéveszthetetlen jelét, a tehetséggel bíró személyekét, akik képességeiket valami csodálatossá fejleszthetnék.

Elszomorította, hogy a Terrán erre sosem lesz lehetőségük. Ha a Prosperóra születnek, akkor adottságaikat táplálták és edzették volna. A Bíbor Király által a nikaeai árulás előtt megkezdett nagy munka lehetőséget kínált a szemellenzős emberiségnek, hogy kihasználják briliáns elméik teljes kapacitását, de Atharva tudta, hogy az álmok szárnyra kelésének törékeny pillanata örökre elveszett és sosem tér már vissza.

De amint a város körüli gondolatai kezdtek elhalványulni, Atharva egy bujkáló jelenlétet észlelt a mélyén, valami hatalmasat és idegent. Éteri teste érezte a másik közelségét, és leküzdötte a késztetést, hogy felé repüljön. Valahol a közelben, valami utat talált a Hatalmas Óceánt ettől a világtól elválasztó fátylon át, egy átjárót, amely elkerülte az anyagi sík lakóinak figyelmét.

És ahogy Atharva észrevette ezt a tudatot, az is észrevette őt, és visszaiszkolt abba a héjba, ami jelenleg a hordozójául szolgált. Még mindig érzékelte; egy ekkora hatalom nem tudja elrejteni magát, tövisként mered ki a világ húsából, sosem gyógyuló sebet ejtve rajta.

Atharva egyelőre figyelmen kívül hagyta, és ismét Kai Zulane felé fordult. Fénytestével az asztropata elméjének felsőbb rétegeibe lebegett, és átnézte kavargó gondolatainak, illetve az elmúlt hetek pánikjának és félelmének kuszaságát. A neurolocutorok által hagyott barbár sebek feldühítették, Kai pedig álmában mozgolódni kezdett, amint ez a harag átszivárgott a gondolataiba.

Atharva egy roppant sivatag felvillanó képeit látta, és egy óriási erődét, amelyben a rég eltűnt Uratru Arzashkun erődjét ismerte fel. Guilliman primarcha száraz, de informatív kézirata írta le, ennek a műnek egy másolata pedig a Corvidae könyvtárában pihent Tizcában. Miért álmodna Kai Zulane egy ilyen helyről? Igaz, a XIII. Légióval szolgált, és nem volt éppen lehetetlen, hogy valahol az Ultramaron találkozott az eredeti művel is, de miért volna rá szüksége, hogy erről álmodjon?

Amint mélyebbre nyomakodott ebbe az álomba, Atharva megérezte egy bazár illatát, a vízipipák füstjét és egy halott kultúra fűszeres zamatát. Ezeket az érzeteket nem tudta mihez kötni, de tudta, hogy fontosak a Kai által őrzött titok nyitjához.

Mit akart a Szem ezzel a halandóval? Mi lehetett olyan fontos, hogy egy ilyen sérülékeny hordozóba helyezzék ahelyett, hogy az őrzésére méltó illetőre bíznák?

Atharva elmosolyodott, ahogy felismerte a gondolatai közé beszivárgott irigységet.

Még erősebben nekifeszült Kai álmának, latba vetette azon együgyűek számára felfoghatatlan képességeit, akik megpróbálták felfeszegetni a férfi elméjét. Látta a sivatagot és az általa jelképezett mérhetetlen ürességet. Felismerte a nagy erőd fontosságát, és a körülötte ólálkodó árnyat, amely egy ragadozó türelmével körözött körülötte. Ez volt Kai menedéke, de egy Atharva tudásával rendelkező igazságkereső ellen teljes mértékben hasztalan.

Ezzel a gondolattal Atharva máris Arzashkun irdatlan kapuja előtt állt, és felpillantott az erőd megannyi tornyának és aranyozott tetejének ragyogó fehérségére. A sziluett bizonyos részei hiányoztak, és látta maga előtt, ahogy a neurolocutorok szétszedik, hogy így próbálják megfélemlíteni foglyukat.

– Csak még mélyebbre űztétek – mondta Atharva.

Kinyújtotta kezét a hatalmas védőkapuk felé, és akaratával nyitásra szólította őket. Mikor nem történt semmi, megismételte a mozdulatot. A kapuk továbbra is makacsul zárva maradtak előtte, Atharva pedig baljós figyelmeztetést érzett, mielőtt a körülötte lévő homokból szivárgó átok fekete patakjai előbukkantak. Haldoklók sikolyai ölelték körbe, és csillogó, fekete anyagból gyúrt karmos kezek markoltak éteri testébe, darabokat szakítva ki immateriális alakjából, amely fekete zúzódásokat hagy majd fizikai testén.

Atharva kiemelkedett a borzalom és rettegés bugyogó mocsarából, és bosszankodva szidta magát, amiért hagyta, hogy ilyen alapvető érzelmek törjenek rá meglepetésszerűen. Teste magasan Arzashkun fölé lebegett, de a fekete miazma egy láthatatlan épületre kapaszkodó folyondárként tört utána. Atharvát elöntötte a biztos tudat, hogy Kai saját bűntudata rejti a titkot, és mosolyogva adózott elismeréssel az azt elrejtő leleményességének.

– Nagyon okos – mondta. – A védelmet csakis belülről lehet feloldani.

Atharva kinyitotta szemeit, és felnyögött, ahogy éteri teste visszatért az anyagi világba börtönzött húsba. Rejtekhelyükön megváltozott a fény, a nap közelebb ereszkedett a nyugati horizonthoz a hegyek fejői közelítő éjszaka elől.

– Hova mentél? – szólt Tagore, Atharva pedig összerezzent, amikor rájött, hogy a Világfaló közvetlenül mellette áll.

– Sehova – felelte Atharva.

Tagore felnevetett.

– Ahhoz képest, hogy állítólag okos vagy, borzalmasan hazudsz.

Atharvának el kellett ismernie, hogy igaza van.

– Én tudós vagyok, Tagore. Tényekkel foglalkozom, és a tények mindig igazak. Ne feledkezz meg ennek a ténynek az igazáról.

– Te harcos vagy, Atharva – mondta Tagore. – Elsődlegesen és legfőképpen ennek teremtettek. Ne feledkezz meg ennek a ténynek az igazáról.

– Már megvívtam a magam háborúit, Tagore – felelte Atharva. – De az mindig ugyanaz a brutális folyamat, amely nem tanít mást, csak pusztítani. A tudás egy háborúban csakis elveszni tud, és az efféle veszteség számomra förtelmes.

Tagore elgondolkozott a hallottakon, majd hüvelykjével Kai felé bökött.

– Szóval megszöktettük, és még mindig életben van. Hajlandó vagy elmondani, mi olyan fontos benne, és miért kockáztattuk az életünket miatta?

– Még nem tudom biztosan – mondta Atharva. – Megpróbáltam behatolni az elméjébe, hogy kiderítsem, mit akart tőle a Legio Custodes, de mélyen el van rejtve.

– Valami, aminek a Császárhoz van köze – felelte Tagore.

– Ez az egyetlen ok, amiért az Őrzők belefolynak bármibe.

– Igazad lehet – helyeselt Atharva.

– Most pedig elmondod nekem, miért beszéltél a vadásszal a Birtok lépcsőin.

Atharva már számított erre. A Világfaló őrmester hangjában vibráló haragot el sem lehetett téveszteni, és dacára annak, hogy híján volt a kifinomultság leghalványabb jelének is, Tagore hamar kiszúrt minden valótlanságot.

– Nehéz megmagyarázni – kezdett bele Atharva, feltartva kezét, hogy csillapítsa Tagore haragját –, de ezt nem azért mondom, hogy kikerüljem a válaszadást. A légióm számos harcosa a jövendölés mesterségét űzi, és a Hatalmas Óceán, amit egyesek Káoszként, immatériumként ismernek, hullámait fürkészik a múltat, jelent és jövőt összekötő fonalak után. Minden, ami valaha volt és valaha lesz, kiolvasható a mélységekből, de a lesz elkülönítése a lehet fonalaitól évtizedes tanulást kíván, és még akkor is pontatlan.

Atharva elmosolyodott, eltűnődött, hogy vajon Ahriman főkönyvtáros hogyan vélekedne erről.

– Te is egy ilyen látnok vagy? – kérdezte Kiron, aki ellépett az ájult Gythua ernyedt alakjától. – Látod a jövőt?

– Én egy adeptus exemptus vagyok, testvériségem egy magas rangú tagja, aki tanulta légióm valamennyi mesterségét, de ahhoz nem vagyok elég képzett, hogy bármekkora pontossággal előrelássam a jövőt.

– De aznap láttál valamit, nem igaz? – kérdezte Asubha, akinek a kezében tartott penge recsegett az energiától.

– Valamit, amitől félreálltál, amikor figyelmeztethettél volna minket a támadók közeledtére.

– Így igaz – mondta Atharva. – Egy felfordult galaxist láttam, amely egy más ritmusra lüktetett. Láttam magunkat egy titok őrzőiként, amely megváltoztathatja Hórusz Lupercal zendülésének végkifejletét.

– Elég a rejtvényekből! – csattant fel Subha. – Beszélj világosan arról, mit láttál!

– Csak lehetőségekről beszélhetek, mivel csak azokkal rendelkezem – mondta Atharva. – Mindannyiunk számára érthetetlen okokból Hórusz az atyja ellen fordult, három fivére pedig vele tartott. Angron, Fulgrim és Mortarion nagyurak csatlakoztak Hórusz felkeléséhez, és nem hiszem, hogy ők lesznek az egyetlenek.

– Miért nem? – kérdezte Tagore.

– Mert Hórusz nem ostoba, és nem tenne kockára mindent egy halott világ homokjában. Nem, az Isstvan V csak Lupercal tervének kezdete, és vannak még játékosok, akik nem fedték fel magukat.

– És mi köze mindennek hozzá? – kérdezte Kiron Kai felé bökve.

– Úgy vélem, Kai Zulane ismeri Hórusz nagy tervének kimenetelét – mondta Atharva.

Megállt, és hagyta, hogy a kijelentés leülepedjen, és mindenki a saját tempójában eljusson ugyanahhoz a kikerülhetetlen kérdéshez. Végül Asubha volt az, aki hangot adott neki.

– Szóval, mi történik? Legyőzi Hórusz a Császárt?

– Nem tudom – válaszolta Atharva –, de akárhogyan is, jelenleg Kai Zulane a legfontosabb ember a galaxisban. Az élete többet ér bármelyikünk életénél, és ezért szöktettük meg a fogságból.

– De azt mondod, az információ bele van börtönözve – mondta Tagore. – Hogy szedjük ki?

Atharva felsóhajtott.

– Nem vagyok biztos abban, hogy ki tudom – felelte. – Az információt a bűntudata legsötétebb sarkaiba ágyazták, és az efféle érzelem elég erőteljes ahhoz, hogy ellenálljon bármilyen vallatásnak.

– Akkor mégis mi haszna van? – követelte Subha. – Meg kéne ölnünk, és túltenni magunkat az egészen. Nem tesz mást, csak lelassít és megölet mindannyiunkat.

– Van igazság abban, amit Subha mond – mutatott rá Kiron. – Ha a jövő előre elrendeltetett, mit számít egy asztropata élete vagy halála? A vége úgyis ugyanaz lesz.

– Én nem hiszek az előre elrendelésben – felelte Atharva. – A jövőről szerzett tudással képessé válunk annak megváltoztatására, én pedig nem fogom hagyni, hogy a jövő csak úgy elmenjen mellettem, tudván, hogy lehetőségem lett volna más irányt szabni neki.

– Ez arroganciától bűzlik – szólt Severian, odafordulva a bejárat melletti őrposztjából.

Atharva megcsóválta a fejét.

– Valóban? Arrogáns dolog lenne, hogy meg akarom változtatni egy olyan háború menetét, amely százezrek, ha nem milliók életét követeli majd? Képzeld csak el egy olyan sereg erejét, amelyik abbéli teljes bizonyossággal menetel, hogy nem veszíthet. Most pedig képzeld el azét, amelyik megtudja, hogy bármit is tesz, nem nyerhet. A tudás hatalom, a Mechanicum is tudja, és az én légióm is tudja. Bárki birtokolja is ennek az asztropatának a fejében lapuló titkot, ezt a háborút az nyeri.

– Szóval mihez kezdjünk vele? – kérdezte Kiron.

– Az Isstvan V-re visszük – mondta Subha. – Nem egyértelmű? A mi helyünk a légióink mellett van, és ha a Vörös Angyal Hórusz mellé állt, akkor arra minden bizonnyal jó oka volt.

Tagore egyetértően bólintott, és Atharva látta Kironon, hogy ő sem ellenzi az ötletet. Asubha közönyös maradt, Severisn nem nézett fel. Atharva mély levegőt vett, tudta, hogy veszélyes dolgot készül mondani.

– De ugyanezen meggondolásból, ha a Császár árulóknak bélyegezte őket, nem lehet, hogy neki is jó oka volt? Talán a légióitok nem méltók a hűségetekre.

Tagore felpattant, pengével a kezében.

– A Legio Custodes árulónak nevez, most meg már te is? Itt helyben meg kéne öljelek!

– A Föníciai mint áruló? – szólt Kiron, plazmakarabélyával Atharva fejét célozva. – Megköszönném, ha jobban megválogatnád a szavaidat, varázsló.

Atharva tudta, hogy nem hátrálhat meg, de nem is vághatja csak úgy a puszta tényeket ilyen heves érzelmek viharába.

– Honnét tudhatja bármelyikőtök is biztosra, mi történt a légióinkkal? Mikor töltött utoljára bármelyikünk is időt a csatatestvérei társaságában? Ötven éve? Egy évszázada? Ki tudhatná, mivé lett ezalatt a légiója? Én több mint hetven éve nem láttam a Bíbor Királyt, Tagore, te pedig több mint egy évszázada, hogy utoljára Angron színe előtt térdeltél. A páncélunkon viselt címer miatt zártak a Terra legmélyebb tömlöcébe, nem a szívünkben lakó igazság miatt, így ki mondhatná meg, immáron hová köt a lojalitásunk? Legfőképp és elsődlegesen a Birodalmat szolgáljuk, vagy nem?

– Amelyik úr láncra ver, az többé nem méltó a hűségemre – mondta Tagore.

– Talán nem, de mi a helyzet légiós testvéreinkkel? Mi szakíthatja el a háborúkban kovácsolódott testvériséget? Immáron csak feléjük tartozunk hűséggel? Vagy talán a szökésben lévő testvérek bandája felé is, amelyben itt találjuk magunkat? Gondoljatok csak bele, egyedülálló lehetőséget kaptunk, lehetőséget arra, hogy mi magunk válasszuk ki az urat, akinek hűséget esküszünk.

– Szép beszéd – szólt Tagore, megkocogtatva feje oldalát. – De én tudom, engem hova köt a lojalitás, a primarchához, akinek a szavait és tetteit megannyi csata tüzébe követtem, és aki megajándékozott az acélba börtönzött haraggal.

– Tőled nem is vártam mást, Tagore, te már a Harci Kopók utolsó napjai óta harcolsz Angron mellett, amióta Desh’ea, de mi a helyzet kettőtökkel? – kérdezte Atharva Asubha és Subha felé biccentve. – Egyikőtök sem visel még olyan augmentikákat, mint Tagore. Ti mit mondtok?

– Én egyetértek Tagoréval – felelte Subha, és Atharva erre a válaszra is számított.

– És te?

Subha ikerfivére rezzenéstelen tekintettel állta Atharváét. Arcán megfontolt, kimért kifejezés ült, és Atharvának tetszett, hogy időt szán a kérdés rendes átgondolására.

– Úgy vélem, nem áll rendelkezésünkre elég információ egy ilyen fontos döntés meghozatalához – mondta.

– Ez egy gyáva válasza! – csattant fel Tagore, Atharva pedig haragot látott átsuhanni Asubha arcán. Tagore az őrmestere volt, és kijárt neki a tisztelet, de ideát messze jártak légiójuk törvényeitől, és sosem volt okos dolog becsmérlő szavakat használni az ilyen notóriusan erőszakos harcosok közelében.

– Összetéveszted a körültekintést a gyávasággal, Tagore – mondta Asubha. – Meglehet, hogy Hórusz Lupercalnak és primarcháinknak nyomós oka van erre a lázadásra, de Atharva igazat szól, amikor azt mondja, egyikünk sem ismeri már a légióját. Talán bagatell féltékenység áldozatául estek, vagy hagyták, hogy az ambíció tegye őket hűségesküjükre vakká, ki tudja?

– Nekem csak a lojalitásra van szükségem – szólt Subha, és ellépett testvére mellől. – Megtalálom a módját, hogy visszajussak a légiómba és a primarchám oldalán harcoljak.

– Így beszél egy igaz Világfaló – dicsérte Tagore, és kezével nagyot csapott Subha vállára. – Mindannyiunknak vissza kéne térnie a légiójához. Ha te a Terrán akarsz maradni, Atharva, az a te dolgod, de én meg fogom találni a módját, hogy visszatérjek a primarchámhoz. Megvan az erőm, és velem vannak csatatestvéreim, hogy védjék az oldalamat. Ki fogok jutni a Terráról. Elképzelhető, hogy előbb sétálok végig a Bíbor Ösvényen, mint hogy az Isstvan V-re érjek, de ezen az úton tervezek végigmenni.

– És azután? – kérdezte Atharva. – Mi lesz, ha eléred Angront, és ott jössz rá, hogy valóban egy megrontott áruló, aki nem érdemli meg a hűségedet?

– Akkor magamhoz veszem a kardom, és úgy halok meg, hogy őt próbálom megölni.

– Halljátok ezt? – kérdezi Saturnalia. – Megdöbbent az őrültsége.

– Hallom – feleli Nagasena –, és a szomorúságától meghasad a szívem.

Saturnalia felnéz rá, képtelen olvasni az arcáról, és Nagasena tudja, éppen azt próbálja eldönteni, hogy viccel-e vagy árulás szavait vette a szájára.

– Válogasd meg jobban a mondandód, vadász – mondja az óriási Custodes különben még a végén úton találod magad Khangba Marwu felé ezekkel az árulókkal együtt.

– Félreértesz, Saturnalia barátom – feleli Nagasena.

– A Terra utolsó szögletéig űzöm ezeket az embereket. Könyörület és félelem nélkül, de félelmüket és zavarukat hallva világossá válik, hogy ha nincs a genetikai baleset, a mi oldalunkon is harcolhattak volna. Elveszettek, és nem tudják, mit tegyenek.

– Nem tudom, te milyen adást hallgattál – mondja Golovko, aki felpillant a Kartono által tartott adatlemezből –, de én hallottam, amint azt mondják, megpróbálnak kijutni a világról és visszatérni a légiójukhoz. Meg kell állítanunk őket.

– Egyetértek – bólint Nagasena, és az adatlemez szemcsés képébe fúrja a tekintetét. A jel gyenge, és eltorzítja a rengetegfém és illegális antenna, amelyek acél gaztengerként állnak ki a közeli háztetőkből, de ahhoz elég tiszta, hogy a vadászok megpillanthassák zsákmányukat.

Nagasena mögött a Cargo 9 kiégett romjai lila fénnyel parázslanak a kora esti félhomályban, körülötte Fekete Őrszemekkel, akik vállukhoz emelt fegyverrel állnak őrt. Közeleg az éj, a Kérvényezők Városa pedig veszélyes hely a sötétben, de nincs más választásuk, mint továbbmenni. A hajó nagy részét már elvitték a guberálók, szárnyait acetilénfáklyákkal vágták le, belső szerkezetének acélbordáiról pedig lehántották a támpilléreket és gerendákat.

Néhány roncsvadász szembeszállt velük, azt hitték, ők is az értékes darabokra ácsingóznak, de ők mostanra halottak voltak, lelőtték őket a Fekete Őrszemek, amikor megrohanták a roncsot a kétszáz méterre lévő landolási hely felől. Saturnalia és Golovko értékes időt veszítettek a maradványok átfésülésével, de Nagasena tudta, hogy nem találnak semmit.

Severian gondoskodott róla, és Nagasena tudja, hogy a renegátok közül őt lesz a legnehezebb elkapni. Az egy farkas, egy magányos farkas, aki habozás nélkül hagyja majd hátra társait, amint megérzi a nyakába lihegő vadászokat. Hiriko adepta az összetört géptörzs mellett áll, tenyerét végigfuttatja a meleg fémen, és megpróbál célpontjaik hátramaradt pszi-nyomaira bukkanni. Reménytelen feladat. Túlságosan sokan utaztak már ebben a bárkában, és túl sokan érintették a zuhanás óta ahhoz, hogy bármilyen nyomra bukkanhassanak, de minden követ meg kell mozgatni, minden tényezőt számba kell venni.

Saturnalia türelmetlenül várja, hogy folytathassa a hajszát, de Nagasena tudja, hogy prédájuk a közeljövőben nem megy sehová, és rendkívül sokat megtudhatnak abból, ha egyelőre csak figyelik őket. Amíg a szökevény űrgárdisták a jövőjüket latolgatják, nem sejtve, hogy minden mozdulatukat figyelik – hála a Castana ház és Kartono technikai képességei között kicsikart együttműködésnek –, fokozatosan felfedik erősségeiket és gyengeségeiket, ezzel megpecsételve a vadászat kimenetelét. Nagasena így tanulta a vadászatot, így dolgozik már hosszú évek óta, és ezen sem Saturnalia, sem Golovko nyomására nem fog változtatni.

Saturnalia Kartonóhoz fordul, durva és goromba modorban szól hozzá.

– Meg tudod határozni a helyzetüket ebből az adásból?

Kartono átnéz Nagasenára, majd lassan bólint, mielőtt válaszolna.

– Nem pontosan, de talán pár száz méteren belül.

Saturnalia ezek után Athena Diyoshoz intézi a szavait.

– És te abból a távolságból be tudod mérni a pontosabb helyszínt?

Athena Diyos nem akar itt lenni, de tudja, hogy nincs más választása. Az alapján, amit Nagasena megtudott róla, tudja, hogy a nő kíméletlen tanár, de rendíthetetlen barátja azoknak, akik kiérdemlik a bizalmát. Nem nehéz belátni, miért védelmezi Kai Zulane-t.

– Azt hiszem, igen – mondja.

– Akkor indulnunk kell – feleli a Custodes.

Nagasena Saturnalia elé lép, és az útját állja.

– Csak óvatosan, Őrző – szól. – Ez az én vadászatom, és én diktálom az ütemet. Alábecsülöd ezeket az embereket. Akármilyen forgatókönyvet is követünk, elképzelhetetlenül veszélyesek. Ha sarokba szorítod őket, úgy harcolnak majd, mint a régiek viharharcosai.

– Csak heten vannak, és kétlem, hogy a Halálgárdista megérné a hajnalt – húzódott gúnyos mosolyra Golovko szája. – A Trón tudja, mi hasznot vársz a várakozástól.

– Az igazság megismerését várom – mondta Nagasena, jobb kezét kardja markolatán nyugtatva. – És az a legfontosabb dolog.

– Igazság? – kérdezte Saturnalia. – Miféle igazságot akarsz megtudni árulóktól?

Nagasena habozik, mielőtt válaszolna, de nem fog hazudni Saturnaliának, mivel egy hazugság lealacsonyítaná.

– Azt remélem kideríteni, hogy egyáltalán el kell-e kapnom ezeket az embereket.

Kai egy rettenetes álomból ébredt, amelyben a fejét lassan agyag vonta be, amely minden lélegzettel egyre jobban megszilárdult körülötte. Mintha befalaznák egy pontosan a teste vonalait követő barlangba, minden lélegzet felszínesebbé és nehézkesebbé vált az előzőnél. Ahogy lassan újra felmérte környezetét, kimerültsége olyan mázsás súllyal zuhant rá, mintha egy percet sem pihent volna.

Szemei fájtak, így megdörzsölte körülöttük a bőrt. Koponyája mintha belülről vibrált volna, és a csipeszek, amelyek a kihallgatás során kitágították szemgödreit az okuláris leolvasók behelyezéséhez, csúnyán felsértették az arcát és a homlokát. Megvakarta szemeit, úgy érezte, mintha a bőre alatt viszketne valami, amit nem ér el.

Kai magán érezte a Kitaszított Holtak tekintetét, és mély levegőt vett, amint kitekintett a búvóhelyükön túli sárgáslila égre, amely friss zúzódásra hasonlított.

– Mit történik? – kérdezte, ahogy észlelte a körülötte álló harcosok közötti feszültséget. – Bajban vagyunk?

Severian kuncogott, a Világfalók pedig szélesen elvigyorodtak.

– Árulóknak bélyegeztek minket, és az ellenségeink vadásznak ránk – mondta Tagore. – Mondhatjuk, hogy bajban vagyunk, és még leszünk is egy ideig.

– Nem így értettem – mondta Kai.

– Azt próbáljuk eldönteni, mi legyen veled – mondta Atharva, és Kai-t hirtelen elfogta a félelem a könnyed hangnemétől.

– Ó – felelte, megdörzsölve a szeme alatti bőrt. – És döntésre jutottatok már?

– Még nem – ismerte be Atharva. – Néhányan közülünk el akarnak menekülni a Terráról, és elvinni téged Hórusz Lupercalhoz, míg mások egyszerűen csak meg akarnak ölni.

– Megölni? Miért? – hördült fel Kai.

– Nagyon is komoly veszélyt jelentesz, Kai – mondta Kiron, egyik kezét a vállára helyezve, és Kai érezte szorítása gyilkos erejét. Az űrgárdista keze olyan hatalmas volt, hogy befedte a teljes vállát, kulcscsonttól a lapockáig. A nyomás leheletnyi növelésével Kiron minden csontját gondolkodás nélkül eltörhette volna.

– Veszélyt, milyen veszélyt?

– Gyanítom, hogy az általad őrzött információ a jövőre vonatkozó tudás – felelte Atharva. – És az igazság a legveszélyesebb fegyver minden háborúban.

– De én nem tudok semmit – ellenkezett Kai. – Már nekik is mondtam!

– De tudsz – mondta Kiron, aki elég erősen szorította ahhoz, hogy Kai összerezzenjen a fájdalomtól. – Csak nem tudod, hogy tudsz. Az a sereg, amely az igazságot hordozza lobogója gyanánt, nem inog meg. Képzeld csak el a tökéletes háborút, amelyet olyan harcosok vívnak, akik tudják, hogy nem veszíthetnek. Ennek az ígéretét hordozod magadban, és ezen tudás megszerzéséért hatalmas és jó emberek is megtesznek bármit, csak hogy a lobogójukká válj.

– Kiverekedjük magunkat erről a világról, te pedig segíteni fogsz nekünk – mondta Tagore.

– Elhagyjuk a Terrát? – kérdezte Kai, grimaszolva és kezeivel a halántékát masszírozva. – Trónra, olyan érzés, mintha a szemeim lángolnának.

– Mi baja van? – kérdezte Subha.

Asubha letérdelt Kai mellé, és a kezébe fogta a fejét.

A Világfaló elfordította Kai fejét, és visszahúzta a bőrt az augmentikái varratainál. Egy vérkönny szaladt végig Kai arcán.

– Angron vérére! – káromkodott Asubha. – Hallgassatok mindannyian, mindent látnak és hallanak!

Kai vergődött ugyan a Világfaló markában, de teljesen hasztalanul. Sem a fejét, sem a vállát nem tudta megmozdítani. Asubha egyenesen Kai szemébe bámult, és ha képes lett volna megmoccanni, akkor hátrahőkölt volna a mélyben örvénylő méregtől.

– Okos – mondta Asubha, ujjbegyeit Kai orcáján nyugtatva –, de ennek most vége.

– Miről beszélsz? – hördült fel Kai.

– Mit csinálsz? – szólt Atharva.

– Elfedem a nyomainkat – felelte Asubha, majd hüvelykujjait mélyen Kai koponyájának húsába fúrta, és kiömlő vér és kábelek közepette kivájta a szemeit.