NÉGY

 

Ghota

Öreg istenek

A halál arcai

Ha holtakkal dolgozott, az ember megszomjazott, ezért Palladis Novandio belekortyolt a krematórium ajtajába állított fahordó sós vizébe. A férfiak, akik a testeket rakodták az égetőbe, kemény emberek voltak, hozzáedződtek saját halandóságuk hideg, merev emlékeztetőihez. Szótlanul dolgoztak, raklapszám hányták a holtakat a sziklába vájt óriási kazánba, lehámozták róluk a ruháikat és méltóságukat, mielőtt megragadták volna a bokájukat és a csuklójukat, hogy lóbálva hajítsák őket a tűzbe.

A Kérvényezők Városa nem szűkölködött a holtakban, ez volt a kevés olyan áruk egyike, amelyből mindig bőségesen akadt.

A ruhák halmait a templom asszonyai válogatták át és tisztították meg, majd szétosztották a rászorulók között. Bizonyos napokon úgy tűnt, mintha a város lakossága sosem változott volna, és az ember olykor meg is állított valakit az utcán, azt gondolván, hogy a halottnak hitt csodás módon életre kelt, pedig csak egy halott ember kabátját viselte. Palladist megnyugtatta a gondolat, hogy a holtak még adhattak valamit a hátrahagyottaknak.

Legalábbis a legtöbben.

Víz és saját izzadsága keverékével letörölte arcáról az égető lecsapódott, hamvas üledékét. A salak és a zsír íze mindig a torkában ragadt, de sosem jutott eszébe, hogy bármi mást csináljon. Működőképes polgári hatóság híján a holttestek hétköznapi látványnak számítottak a Kérvényezők Városának utcáin, azoké, akik feladták, vagy egyszerűen csak rossz időben voltak rossz helyen. A halál megannyi formában ragadhatta el az embert, túl sokban ahhoz, hogy megszámolhassák.

A Terrára érkező milliókat a Palota felé vezető úton megszűrték a hegyek, és csak egy töredékük jutott el idáig. Ezzel azonban még mindig ezrek maradtak, akik a kapuk alatt morajlottak, és az oromzatokon menetelő arctalan harcosoknak könyörögtek bebocsátásért. A Kérvényezők Városa tele volt olyanokkal, akik értelmet kerestek életükben, választ a kérdéseikre, vagy akik csak a Császár uradalmát akarták a saját szemükkel látni.

Palladis emlékezett azokra az időkre, amikor a Kérvényezők Városa még egy rendezett közösség látszatát keltette, amikor még elég kicsi volt ahhoz, hogy fenntartsanak bizonyos mértékű rendet és stabilitást. De ahogy egyre több és több ember talált utat a palota falaihoz, rendezett struktúrája elkezdett felbomlani. Az egy éjszaka alatt felhúzott épületek, amelyek a város határait a hegyek oldalára tolták, fokozatosan egyre átmenetibbekké, egyre számosabbakká, és általában véve egyre hitványabbakká váltak.

Azután beköltöztek a bandák is, akiket úgy vonzott az elkeseredett kérvényezőkben rejlő lehetőség, mint keselyűket egy sebesült a sivatagban. Az egyre terjeszkedő város odavonzott bandákat a hegyekből, bandákat a síkságról, és bandákat az Egyesítés csatamezőiről, akik mind megérezték a kihasználásra váró sebezhető embereket.

Megkezdődtek a véres öldöklések, melyek úgy terjesztették a félelmet, akár valami járványt.

Babu Dhakal bandája volt mind közül a legrosszabb. Az ő emberei erősebbek, gyorsabbak és könyörtelenebbek voltak bármelyik másiknál, és nem volt a csonkolásnak vagy lealacsonyodásnak olyan szintje, amelytől visszariadtak volna. Palladis egyszer látta az egyik emberét, akit szemen szúrtak és otthagytak kivérezni a medicae létesítmény lépcsőin. Annak a férfinak a gyilkosait levágott végtagokkal, megtört testüket magas lándzsákra döfve kínálták fel a dögmadaraknak. Bosszúgyilkosságok, becsületgyilkosságok, véletlenszerű gyilkosságok. Egyiknek sem volt értelme, és mire a legrosszabb részén túlestek, egyedül Babu Dhakal maradt.

Senki sem tudta, hogy a rettegett bandavezér honnét érkezett, de sok pletyka keringett. Egyesek azt állították, a Legio Custodes egyik tagja volt, aki sosem tért vissza a Vérjátszmából. Mások szerint a Császár egyik viharharcosa volt, aki valahogy túlélte az Egyesítő Háborúkat. Megint mások azt beszélték, hogy egy űrgárdista, akinek a teste ellenállt a poszthumánná alakulás végső stádiumának, ezért hát elmenekült, mielőtt végeztek volna vele. Feltehetően azonban csak egy könyörtelen rohadék volt, aki minden más rohadéknál könyörtelenebbnek bizonyult.

De elvetemült híre nem tántorította el azokat, akik igazán be akartak jutni a Palotába, és napról napra, évről évre, a Kérvényezők Városa egyre nagyobbra duzzadt. A palota fegyveres erői időről időre kiseperték az utcákat, összeszedték azt a söpredéket és csőcseléket, akik túl lassúak vagy túl ostobák voltak ahhoz, hogy elrejtőzzenek, de a Terra nemesen született urainak lelkiismeretén kívül kevés egyeben javítottak az akcióik. Mindent összevetve, a Kérvényezők Városában a város saját törvényei uralkodtak.

A több száz fegyverestől kísért birodalmi heroldok néha egészen a Kinyilvánítás Boltívéig merészkedtek, hogy felolvassák azok neveit, akiknek végre fordult a szerencséje, és bebocsátást nyernek a palotába. De a szólítottak közül kevesen jutottak el a boltíven át a Kérvényezők Kapujáig. A legtöbben vagy holtan hevertek egy sikátorban, vagy – miután felhagytak minden abbéli reménnyel – hogy valaha is beléphetnek, egyszerűen visszatértek a bolygó azon sarkába, amelyet egykor otthonuknak neveztek.

Palladis a szerencsések közé tartozott, akit a családjával együtt akkor szólítottak a palotába, amikor a Kérvényezők Városában még viszonylagos rend uralkodott. A Romanii déli tájairól érkezett, ahol kőművesként és márványfaragóként művelte szakmáját olyan helyeken, ahol a technokrata kartell-házak bukkantak elő a pormedence peremének pergő homokjából. De amint a megastruktúrák egyre magasabbra és magasabbra nyúltak, és az acél és az üveg átvette az ősi kő szerepét, Palladisnak máshol kellett munkát találnia.

Feleségével és újszülött fiaival, Palladis átkelt a vidéken, amely még mindig az emberemlékezet óta dúló háború nyomait viselte. Csakhogy immáron fel lehetett fedezni rajta azt az üdvöt, amiről a Császár heroldjai is beszéltek. Ennek az üdvösségnek a reményében kelt át a Serbis csúcsain, és követte a Kárpátok ívét, mielőtt belépett volna a ruszok szülőföldjére, hogy a Selyemúton haladó kereskedőkaravánok nyomdokain átkeljen a Nakhdjevan-síkságon. Ott keletnek fordultak, át Aryanán és Indoi ismét termékeny földjein, mielőtt a talaj emelkedni kezdett, és felbukkantak a világ peremét jelző hegyek.

Lélegzetelállító látvány volt, amely örökre beleégett az emlékezetébe, de amely egyben keserédessé is vált az elkövetkező években.

Palladis elfordult a gyilkosság emlékeitől, és átnyomakodott a műanyag zsindelyek között, amelyek felfogták a krematóriumból távozó hamu nagy részét. A levegő elnehezedett tőle. Az égetőt nemsokára kiürítik, amint a holtak maradványai megsültek a tűzládában. Felakasztotta gumikötényét, aztán levette vastag vászonkesztyűit. Ezután az orra és szája köré tekert, megnedvesített anyagot oldotta le, majd hamuval borított szemüvegét.

Egy lélegzetvételnyi ideig végigsimított bozontos haján, majd Palladis átlépett az ajtón a templom fő csarnokába. Mint mindig, most is tele volt gyászolókkal a helyiség, és síró nők és férfiak lágy hangja szállt a párkányokon álló sztoikus angyalok felé. Palladis tekintete a Szabad Angyal sima vonalaira vándorolt, kezét pedig a hűvös márvány felszínére helyezte.

A sötét nefritet Syryából hozták, majd kézzel csiszolták és polírozták olyan simára, amilyenre csak egy kézműves munkája iránti szerelme képes. És Vadok Singh mégis elvetette és félredobta. Érezte, ahogy kezei ökölbe szorulnak a Császár hadkőművesének gondolatára. Singh olyannyira megszállottja volt munkájának, hogy bármit félredobott, ami nem felelt meg pontosan a követeléseinek: anyagokat, szerszámokat, terveket és embereket.

Legfőképp embereket.

Szemét a vonásoktól mentes arcra emelte, és ismét elgondolkozott, kinek a képére formázták volna a befejezetlen felszínt. Többé nem számított. Sosem fejezik be, ezért a kérdés lényegtelen. Elszakította pillantását az üres ábrázattól, amikor hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja, és átnézett a termen.

Roxanne Maya és két túlélő gyermeke mellett ült, akik mindketten jól reagáltak az Antiochtól kapott gyulladás-csökkentőkre. A nő férje, Estaben az egyik oldalon ült, Palladist pedig hirtelen bosszúság kerítette hatalmába. Megtiltotta a férfinak, hogy a Lectitio Divinitatus röpiratait osztogassa, mivel tudta, hogy nem volna bölcs dolog még több figyelmet vonni egy olyan helyre, amit az emberek mindenáron templomnak neveztek.

Roxanne felemelte a kezét, ő pedig viszonozta az intést, miközben tudta, hogy csak idő kérdése, amíg a nő bajt hoz rájuk. Egy hozzá hasonló nem maradhat rejtve örökké, még egy olyan helyen sem, mint a Kérvényezők Városa. Itt senki sem tudta, de kivételesen ritka asszony volt, és családja előbb utóbb eléri, hogy visszatérjen közéjük. Ha kell, erővel.

Odasétált hozzá, együttérző mosolyokat villantva a gyászolók, és megértő bólintásokat a mellettük állók felé. Roxanne felnézett a közeledtére, és kezét a Maya karjában fészkelődő gyermek homlokára tette.

– Úgy tűnik, a gyógyszer használ – mondta. – Azt hiszem, mindketten rendben lesznek.

– Örömmel hallom – felelte Palladis, összeborzolva a Maya mellett ülő fiú haját.

– A neve Arik – szólt Maya, majd megsimogatta a gyerek arcát.

– Jó, erős név – felelte Palladis, a fiúnak címezve. – Tudod, mit jelent?

A fiú megrázta a fejét, Palladis pedig ökölbe szorította kezét.

– Arik volt a Császár egy villámharcosa az Egyesítés első korszakában – mondta. – Azt mondják, magasabb volt, mint az üres hegy, és hogy az öklével vájta ki a Mohannál lévő átjárót. Még egy kis idő, és lehet, hogy te olyan nagyra nősz.

A fiú elmosolyodott, és maga is ökölbe szorította a kezét. Maya tenyerét a fia vállára helyezte.

– A Császár szeressen – mondta. – Téged megáldottak gyerekekkel?

Palladis letörten sóhajtott, de bólintott.

– Két fiúval.

– Itt vannak? – kérdezte Maya. – Szívesen találkoznék velük, hogy elmondjam, milyen kedves apjuk van.

– Itt voltak – felelte Palladis. – Meghaltak.

– Ó, úgy sajnálom – mondta Maya. – Nem tudtam.

– Mi történt velük? – kérdezte Arik.

– Csitt legyen, Arik! – ripakodott rá az anyja.

– Nem, semmi baj – nyugtatta Palladis. – Tudnia és értenie kell ezeket a dolgokat.

Palladis megfogta a fiú vállait, és egyenesen a szemébe nézett, azt akarta, hogy megértse a súlyát annak, amit most hallani fog.

– Egykor egy hatalmas embernek dolgoztam, aki úgy kívánta, hogy senki másnak ne dolgozzak – kezdte Palladis. – Én nem szerettem ezeket a korlátozásokat, és titkon elfogadtam egy megbízást egy másiktól, noha tudtam, hogy nagy árat fizetek érte, ha kitudódik. A hatalmas ember tudomást szerzett a másik munkámról, és férfiakat küldött a házamhoz, hogy kifejezze elégedetlenségét. Én éppen egy mészkőbányában dolgoztam a palotától nyugatra, de a feleségem és a két fiam otthon voltak. A férfiak elvágták a feleségem torkát, a két fiamat pedig szíven lőtték. Arra tértem haza a bányából, hogy mindhárman vérbe fagyva hevertek.

A fiú szemei elkerekedtek, és Palladis tudta, hogy megijesztette. Ez jó. A félelem majd megóvja a halál számos itt ólálkodó formájától.

– Maga szegény ember... – szólt Maya, miközben elhúzta fiát Palladistól.

El akarta terelni a figyelmét a nő rémült együttérzéséről és saját, feltörő gyászáról, ezért átnézett a férjére, aki az egyik oldalán ücsörgött. Kifejezéstelen arccal, összetörve és kiüresedve, mintha minden életet kiszipolyoztak volna belőle.

Palladis jól ismerte ezt a tekintetet. Olykor úgy érezte, soha nem is visel másmilyet.

– Estaben? – szólt Palladis, de a férfi nem nézett fel.

Megismételte a férfi nevét, mire az végre felemelte a fejét.

– Mi az?

– A fiaid gyógyulófélben vannak, Estaben – mondta.

– Bizonyára megkönnyebbültél.

– Megkönnyebbülve? – szólt vállat vonva Estaben. – Vali és Chio már a Császárral vannak. És állítom, ők a szerencsések. Nekünk, többieknek tovább kell élnünk ebben a világban, ebben a szenvedésben és fájdalomban. Hát mondd meg nekem, pap, miért kellene megkönnyebbülnöm?

Palladison harag suhant át.

– Sajnálom a veszteségedet, de van két fiad, akiknek szükségük van rád. Én pedig nem vagyok pap.

– Az vagy – erősködött Estaben. – Te nem látod, de pap vagy. Ez egy templom, és te vagy a papja.

Palladis megrázta a fejét, de még mielőtt visszavághatott volna Estaben szavaira, széthasadó fa zaja töltötte be az épületet, amelyet egy keretéből kizuhanó ajtó nehéz dörrenése követett. Rémült kiáltások harsantak, és az emberek megindultak a bejárat felé.

Hét ember állt az ajtó romjai felett. Nagy emberek. Kemény emberek. Veszélyes emberek.

Szőrmékbe, bőrszíjakba és páncélokhoz hasonlóra kalapált acéllemezekbe burkolóztak. Ketten csúcsos sisakokat viseltek, egyikük kegyetlen, vasból készült bordás buzogányt szorongatott, egy másik pedig egy vaskos puskát kiszélesedő csővel, amely mentén rézcsövek futottak végig egy apró villámívekkel teli hengerig. Húsos karjaikon örvénylő tetoválások tekeregtek, és mindegyik férfinak szaggatott villám díszelgett a jobb szeme felett.

– Babu Dhakal emberei – sziszegte Roxanne, de Palladis csendre intette.

Kilépett a padsorok közé, felemelt kezekkel.

– Kérlek titeket – kezdte. – Ez a béke és ünnep helye.

– Többé már nem – szólt egy széles vállú alak, aki most lépett be előőrse nyomában. Óriásként magasodott a hét veszélyes fickó fölé, akik eltörpültek mellette. Mellkasán keresztbe vetett késhüvelyek formáztak X-et, övéről pedig három csilingelő húskampó csüngött, közvetlenül egy széles pisztolyt tartó tok mellett, amely a visszarúgáskor garantáltan letépte volna egy átlagos ember karját. Bicepszén szögesdrót karékek tekeregtek körbe, amelyek mögött erei a bőr alatt vonagló kígyókként lüktettek.

A férfi húsát egy tetoválómester művei tarkították, villámok, kalapácsok és szárnyas raptorok miriádnyi ábrázolása. Az a kevés, ami eredeti bőrtónusából megmaradt, egy hulla beteges sápadtságát mutatta, szája sarkából pedig vékony vérpatak csordogált.

De mind közül a férfi szemei árulták el Palladis számára, hogy ki érkezett bosszút venni. Pupillái olyan apróak voltak, hogy alig tűntek többnek fekete pöttyöknél a petechiás vérzések tengerében, a férfi szemei szó szerint vérben forogtak.

– Ghota – szólt Palladis.

Athena felemelkedett a Suttogó Torony középső gerince mentén, a gravitációnak ellenszegülő részecskék kettős hélixén. Bőre förtelmesen borsózott tőle, és az amputált combjait fedő hegszövet fájdalmasan lüktetett az áramlattól. Hogy a Suttogó Torony építői miért gondolták feleslegesnek a pneumatikus liftet, állandó rejtély maradt, és soha nem felejtette el átkozni őket, ahányszor csak függőlegesen volt kénytelen mozogni az épületben.

Nagy szüksége volt Sarashina úrnőre, ezért felfelé tartott a torony szintjein át az Oneirocritica Alchera Mundi felső szárnya, a Látók Városának hatalmas álomkönyvtára felé. Egy köteg papír és álomnapló hevert az ölében, az immatériumba tett legutóbbi látogatásának illékony feljegyzése, amelyhez másodvéleményre volt szüksége. Senki sem értett jobban a vatic-jövendöléshez, mint Aniq Sarashina, és ha bárki képes tisztább betekintést nyújtani a legutóbbi látomásába, hát az ő lesz.

A részecskék árama végül szétoszlott, ő pedig manipulátorkarjával működésbe hozta székét. Az ülés előrerendült, amint egyik taszítómezőt felváltotta a másik, Athena pedig hunyorgott, ahogy szétzúzott végtagjainak dobhártyafeszes szövetei tovább feszültek.

Ahogy áthaladt a könyvtár boltíves bejáratán, Athena biccentett a Fekete Őrszemek egy különítményének, akik a vastagon páncélozott ajtók előtt álltak. Érezte, amint a boltívbe ágyazott zúgó gépszellem ráveti érzéketlen szemeit, és megbizonyosodik afelől, hogy semmi tiltottat nem hoz a könyvtárba.

Több száz méter magasra nyúló polcok töltötték meg az Oneirocritica Alchera Mundinak ezen szekcióját végeláthatatlan sorokban, melyek a központtól sugárirányba nyújtózva hordozták a megannyi értelmező szöveget, álomnaplót, látomásjegyzéket és a szokványos asztropata képanyag több ezer kötetét. Minden, a Látók Városában valaha kapott vagy küldött vízió itt volt, a Terra és a széles galaxis között zajló kommunikáció teljes leltára.

Görnyedt hátú asztropaták tucatjai lebegtek a polcsorok felett, akár a zöld kísértetek, akik mind egy látomás értelmét keresték, míg az idősebb telepaták frissen jóváhagyott szimbólumokat adtak az örökkön bővülő könyvtárhoz. A könyvtárhoz adott minden kiegészítést Artemeidons Yun, a felbecsülhetetlen gyűjtemény őrzője hitelesített, és Athena látta is a testes, vén telepatát, amint éppen a polcok között vág át egy falkányi villogó fénygömbbel és nyugtalan segítővel a nyomában.

Athena elindult a központ körül, mígnem megérezte Sarashina jelenlétét a víziók elementáris szimbolizmusának szentelt szekcióban. Sarashina felé lebegett, volt tanítója pedig felpillantott Athena közeledtére. Noha az asztropaták nem rendelkeztek hagyományos optikai éleslátással, vaklátásuk révén éppoly jól érzékelték a körülöttük lévő világot, akár látó társaik.

– Athena – szólt Sarashina gyengéd, őszinte melegséget sugárzó mosollyal. – Hogy érzed magad?

– Fájdalmasan és fáradtan – felelte Athena. – Erezheti magát bárhogy máshogy egy asztropata?

Sarashina megértően bólintott. Athena elkapta az együttérző megbánás rövid felvillanását, és lenyelte a Sarashina szánalma felett érzett haragját.

– Kai Zulane-ről jöttél beszélni? – kérdezte Sarashina, nem törődve Athena nyers hangnemével.

– Nem, bár a Trón látja, igencsak sérült.

– Helyrehozhatatlanul?

– Nehéz biztosat mondani – mondta Athena. – Rengeteg elfojtás van benne, és emiatt pszi-beteg is, de azt hiszem, vissza tudom hozni.

– Szóval, ha nem azért vagy itt, hogy Kai-ról beszéljünk, akkor mi bánt?

– Volt egy megérzésem a X. Légióval kapcsolatban – felelte Athena. – Közvetlenül azután, hogy Zulane-nál jártam.

Sarashina a központtól legtávolabb eső polc vége felé intett, ahol számos olvasóasztal és adatgép állt a torony belső, íves fala mentén. Mivel érezte Athena nyugtalanságát, Sarashina egy olyan asztalt választott, amely félreesett az érintő-szövegkönyveket és kéziratokat tanulmányozó többi asztropatától.

Athena Sarashina mögött lebegett, majd az asztalra helyezte álomnaplóját.

– Ez a megérzés? – kérdezte Sarashina. – Beiktattad már a Vezetékbe?

– Még nem, előbb beszélni akartam veled.

– Rendben, de miután beszéltünk, azonnal iktasd be! Ismered a X. Légió expedíciójának célját?

– Persze – vágta rá Athena. – És éppen emiatt vagyok halálra rémülve, mert nem hiszem, hogy ez valódi megérzés volt.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, ez a látomás szerintem nem a jövőről szólt. Azt hiszem, ez éppen most történik.

– Mondd el, mit láttál! – mondta Sarashina. – Ne hagyj ki semmit!

– Egy nap perzselte sivatagban álltam, amikor egy obszidiánszobrot láttam kiemelkedni a homokból, egy izmos alakot, aki fényes acél mellvértet viselt, és egy sziklához volt láncolva. A szobor ökleit ezüsttel vonták be, és egy borostyánszemű sólyom ült rajtuk, óceánzöld tollruhában és kampós csőrrel.

– A szobor elég egyértelmű – mondta Sarashina. – Prometheus.

Athena bólintott. Az ősi mítosz titánjáról szóló vízió az isteni dekrétummal szemben az emberiségbe vetett hitet szimbolizálta, és az asztropaták gyakori metaforaként használták a primarchák jelképeként. A szobor páncélkesztyűjének ezüstje erősítette meg végképp a primarcha kilétét.

– Igen, Ferrus Manus – felelte Athena. – A Vasöklök primarchája.

– Szóval mi történt ebben a látomásban?

– Árnyék borult a napra, én pedig felnéztem, és láttam, amint a sötétség elnyeli a ragyogó korongot, hogy azután egy fekete, szemcsés homokkal borított világgá álljon össze. Ez új szimbólum, de az utóbbi időben igen sokszor láttam.

– Isstvan V – mondta Sarashina.

Athena bólintott.

– Amint a nap feketévé változott, Prometheus szobra abban a pillanatban nekifeszült a sziklához rögzített láncainak. A sólyom szárnyra kapott, miközben a láncszemek csörögtek, és az óriás markában egy tűzdárda jelent meg. A szobor előrelendült, és a fekete nap szívébe hajította a dárdát, amelynek hegye izzó szikraeső keretében szúródott a szívbe.

– Ez megfelel Dorn nagyúr flottájának – jegyezte meg Sarashina.

– Még nem fejeztem be – mondta Athena.

Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta.

– Ahogy a szobor dárdahajításával leterítette a napot, láttam, hogy belső anyagának nagy részét hátrahagyta. Obszidiándarabok maradtak a sziklához tapadva, és én tudtam, hogy az óriás túl korán sújtott le, nem tudta teljes testsúlyát beleadni a dobásba. A szobor a homok alá süllyedt, a sólyom pedig visszarepült a sziklára. Lenyelte az obszidiándarabokat, majd diadalmas kiáltással felreppent.

– Ez minden? – kérdezte Sarashina.

– Ez minden erősítette meg Athena, az álomnaplójára bökve. – Ellenőriztem az oneirocriticámat, és kellemetlen olvasmány volt.

Sarashina kinyújtotta a kezeit, és egyetértően bólintott, miközben ujjai táncot jártak a dombornyomott szavak és betűk felett.

– Ferrus Manus mindig elhamarkodottan cselekedett – mondta. – Fivérei előtt száguld az Isstvan V-re, hogy halálos csapást vigyen be a lázadóknak, miközben hadereje java részét maga mögött hagyja.

– Igen, de engem a borostyánszemű sólyom aggaszt – mondta Athena.

– A sólyom kiemelkedő jelentőséggel bír – helyeselt Sarashina. – Nyilvánvaló értelmezése aggasztó. Azokat az elemeket, amiket Ferrus Manus hátrahagy, elnyeli. Milyen egyéb interpretációd van a sólyomra?

– A legtöbb kultúrában a háború és győzelem jelképe.

– Amely önmagában még nem baj, úgyhogy mi az aggodalmad oka?

– Ez – mondta Athena, és manipulátorkarjával felnyitotta legrégebbi oneirocriticáját, majd megfordította. Ahogy Sarashina ujjai könnyedén átrebbentek a lapok felett, békés arca komorrá változott, miközben a szavak egyre csak folytatódtak oldalakon keresztül.

– Ez ősi hiedelem – mondta Sarashina.

– Tudom. Számos kihalt kultúra által tisztelt isten rendelkezett sólyom szimbólummal harci erényeik utalásaként, amely csak megerősíti a nyilvánvalóbb szimbolikát. De emlékeztem egy szövegre, amelynek a másolatát a Konzervatórium csupán egy évvel ezelőtt egy márvány-szoborról mentette ki annak a bolynak a romjai közül, amely Nordafrikban összeomlott.

– Kairos – szólt Sarashina megborzongva. – Éreztem az elestét. Hatezer embert temetett el a homok. Rettenetes volt.

Athena a Lemuryán, a Terra körül keringő egyik orbitális lemezen volt akkor, amikor a Kairos Boly a sivatagba süllyedt, de ő is érzékelte a pusztulás éteri utórengéseit, mint a félelem és fájdalom szökőárját. Sarashina aurájában gyász rezgése pulzált.

– A boly megsemmisülése felfedett egy sor kriptakomplexumot nyugatabbra, és a halottas kamrák faragásai között találtak sólymokat. Úgy tartják, hogy a gyptomiak a sólyomban a győzelem tökéletes jelképét látták, bár ők az ellentétes elemi erők közötti küzdelemként értelmezték, legfőképp a spiritualitás és romlottság harcaként, és nem fizikai győzelem értelmében.

– És ez hogy illeszkedik a megérzésedhez? – kérdezte Sarashina.

– Most térek rá – felelte Athena, és egy papírlapot tolt elé. – Ez egy tekercsnek a szövege, amit néhány évvel ezelőtt másoltam ki egy oszlófélben lévő adattárcsáról, amelyet Neoalexandria romjai között találtak. Csak egy lista, régi istenek panteonja, de az egyik név kitűnt a többi közül. Ha összevetjük a borostyánszínű szemekkel és a tollruha színével...

– Hórusz – szólt Sarashina, ujja pedig félúton megállt a lista felett.

– A borostyánszemű sólyom jelentheti a Hadurat és lázadóit?

– Add ezt át a Vezetéknek! – mondta Sarashina. – Azonnal!

– Kérlek – szólt Palladis. – Ne bántsd ezeket az embereket, épp elég bajon vannak túl így is.

Ghota tett egy lépést a templomba, nehéz, szegekkel kivert bakancsai puskalövésekként dörrentek, ahogy talpa alatt szétzúzta az üveg- és kőtörmeléket. Tekintetét végighordozta a rémült sokaságon, majd végül megállapodott Roxanne-on. Elmosolyodott, és Palladis látta, hogy fogait acélagyarak helyettesítik, háromszögletűek voltak, mint a cápafogak.

Gotha Roxanne-ra mutatott.

– A többiek nem érdekelnek – mondta. – Csak őt akarom.

A férfi hangja lehetetlenül mély volt, mintha akarata ellenére rángatnák ki beleinek sziklás kanyonjából. Úgy hangzott, mintha kövek csikorognának egymáson, és érdekes módon nem vert visszhangot a templom kőfalain.

– Nézd, tudom, hogy ontott egy kis vért, de a te embereid támadtak Roxanne-ra – érvelt Palladis. – Minden joga megvolt, hogy megvédje magát.

Ghota félrebillentette a fejét, mintha ezt az érvet még sosem hozták volna fel előtte. Mulattatta, és felkacagott, vagy legalábbis Palladis úgy sejtette, hogy a szájából felharsanó lezúduló lavina robaja nevetés volt.

– Tilosban járt – morogta Ghota. – Vámot kellett volna fizetnie, de úgy döntött, ez rá nem vonatkozik. Az én embereim Babu törvényét tartatták be. Megszegte a törvényt, ezért most fizetnie kell. Ilyen egyszerű. Vagy velem jön, vagy megölök mindenkit idebent.

Palladis leküzdötte egyre feltörő feszültségét. Csak egyetlen embernek kell bepánikolnia, és ez a templom csontkamrává változik. Maya a két fiát óvta, míg Estaben összeszorította szemhéjait, és valami kivehetetlent mormolt maga előtt összekulcsolt kezekkel. Roxanne leeresztett fejjel ült, Palladist pedig mellbe vágta a nőből áradó félelem.

Olyan könnyű megfeledkezni arról, mennyire más...

Tett egy lépést Ghota felé, de amaz felemelte a kezét, és megrázta a fejét.

– Jó helyen vagy ott, ahol vagy – mondta Ghota –, de látom, hogy habozol, azt próbálod kitalálni, hogy tudnád kidumálni magad ebből a helyzetből. Nem tudod. Azt is fontolgatod, hogy vajon a boksi lány meg tudná-e ismételni azt, amit a meggyilkolt fickókkal tett. Talán képes lenne néhányunkat megölni, de rajtam nem fog működni. És ha megpróbálja, gondoskodom róla, hogy hetekig ne haljon meg. Pontosan tudom, milyen törékeny egy emberi test, és megígérem, hogy szenvedni fog. Gyötrelmesen. Ismersz engem, így tudod, hogy komolyan beszélek.

– Igen, Ghota – mondta Palladis. – Tudom, és higgy nekem, minden szavadat elhiszem.

– Akkor add át, és itt sem vagyunk.

Palladis felsóhajtott.

– Nem tehetem.

– Tudod, micsoda?

– Tudom.

– Ostoba – felelte Ghota, majd olyan sebességgel kapta elő a pisztolyát, hogy Palladis nem is volt biztos benne, mit látott, amíg egy fülsiketítő csattanás nem töltötte be a csarnokot. Mindenki sikoltozott, és csak még jobban kitört a pánik, mikor meglátták, hogy a lövés mit tett Estabennel.

Megsemmisítette. Szó szerint megsemmisítette.

A becsapódás péppé változtatta a felsőtestét, melyet áthajított a termen, és a Szabad Angyal mellkasának vágva zúzta szét. Széthasadt hús szalagjai csurogtak a szobor imára kulcsolt kezeiről, vonásoktól mentes arcát pedig ragacsos agyszövet és koponyatöredékek díszítették.

Maya sikoltott, Roxanne pedig a földre vetette magát. Zokogó gyászolók verődtek össze a padok között, abban a szent meggyőződésben, hogy nemsokára csatlakoznak szeretteikhez. Gyermekek sikítottak félelmükben, az anyák pedig hagyták sírni őket. Roxanne felnézett Palladisra, és csuklyája szegélye után nyúlt, de a férfi megrázta a fejét.

Ghota megfeszítette csuklóját, Palladis pedig egy fegyver irgalmatlan méretű csövével találta szemben magát, amely készen állt, hogy elpusztítsa. A puskáról torkolattűz füstfoszlányai tekeregtek felfelé, és Palladis érezte a magas minőségű üzemanyag kémiai bűzét. A templom halvány fénye megcsillant a pisztoly csövére ütött sason.

– Te következel – mondta Ghota. – Meghalsz, mi pedig így is, úgy is elvisszük a lányt.

Palladis érezte, ahogy testhőmérséklete hirtelen leesik, mintha egy közeli húshűtő nyílt volna ki, hogy sarki fagyot leheljen a csarnokba. Karján égnek álltak a szőrszálak, és úgy reszketett, mintha valaki az imént sétált volna át a sírján. Homlokán verejték gyöngyözött, és noha minden érzéke azt súgta, hogy a teremben meleg van, a teste remegett, mint azokon az éjszakákon, amelyeket Nakhdjevan nyílt síkságain töltött.

A riadt emberek hangjai a háttérbe olvadtak, Palladis pedig valami nedvesnek és rothadtnak a horkoló, sípoló lélegzetét hallotta. A világból kifutott a szín, és még Ghota színpompás tetoválásai is fakónak és egyszerűnek tűntek. A termet hideg levegő járta át, hirtelen támadt, jeges szellő, amely mintha ott kavargott volna minden élőlény körül, és visszataszítóan atyai érintésével simított volna végig rajtuk.

Palladis figyelte, ahogy Ghota egyik martalóca megfeszül, és a mellkasába markol, mintha egy óriási ököl nyúlt volna a bordaketrecébe, és szorította volna össze a szívét. A férfi az egyhetes hó színét öltötte fel, majd egy padnak vágódott, miközben levegőért kapkodó arca a fájdalom és rémület maszkjába torzult.

Újabb ember esett el, mintha alabárddal sújtottak volna le rá, és bajtársa minden drámaiságát nélkülözve arca a borzadály feszes grimaszába rándult, de teste érintetlen maradt. Ghota felmordult, és pisztolyát Roxanne felé irányította, de még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy újabb embere vonyított fel nyomorúságos rettegéssel. Sivítása olyan elemi erejűre és állatiasra sikerült, hogy még egy Ghotához hasonló embertelen szörnyeteget is váratlanul ért.

A szín hirtelen visszaáradt a világba, Palladis pedig oldalra vetette magát, épp amint Ghota pisztolya fülsiketítő robajjal sült el. Palladis nem látta, mire lőtt, de zúgó recsegést hallott, ahogy eltalált valamit. A terem túlsó végéből újabb viharos, sürgető és rémült sikoltások hallatszottak. Palladis végigkúszott a padok közt a földön, tudta, hogy valami rettenetes történik, de nem tudta, mi az.

Lélegzete ködpamatokban kavargott előtte, és jégvirágokat látott formálódni a mellette álló fapad hátulján. Összerezzent, amint Ghota ismét haragtól bömbölve tüzelt, ami már önmagában félelmetes erővel harsant. Dühének hangja átcsapott Palladison, velejéig hatolt és émelyegve és a félelemtől lebénulva hagyta hátra.

Halandó harcos képtelen lett volna ilyen harci láznak hangot adni.

A rémülettől a földre szegezve, Palladis a feje köré kulcsolta karjait, és megpróbálta kizárni a rémisztő hangokat. Arcát a templom hideg macskaköveihez nyomta, és minden riadt lélegzetével újabb korty fagyos levegőt szívott a tüdejébe. A sikoltás úgy tűnt, egy pillanatra sem szűnik. A rémület és fájdalom sikításai furcsa csatakántálást alkotva fedtek át a mennydörgő ellenállás haragos ordításaival, mintha egy ősi háborús isten dühe bömbölne.

Palladis mozdulatlan maradt, amíg egy csepp jéghideg víz nem hullott a nyaka hátuljára. Felnézett, és látta, hogy a pad hátuljáról olvad a dér. A fagyos hőmérséklet éppoly hirtelen tűnt el, ahogyan megjelent. Egy kezet érzett a vállán, és karjait a támadó felé lóbálva felkiáltott.

– Palladis, én vagyok – szólt Roxanne. – Vége van, elment.

Palladis megpróbálta feldolgozni ezt az információt, de túlságosan hihetetlennek tűnt ahhoz, hogy felfogja.

– Elment? – nyögte végül. – Hogyan? Úgy értem, miért?

– Nem tudom – felelte Roxanne, kilesve a pad teteje felett.

– Te csináltad? – kérdezte Palladis, ahogy kezdte visszanyerni önuralmát. Felhúzta magát, és megkockáztatott egy gyors pillantást a pad felett.

– Nem – mondta Roxanne. – Esküszöm, hogy nem én voltam. Nézd meg! Én ilyesmire nem lennék képes.

Roxanne nem hazudott. Ghota elment, és nem hagyott hátra mást, csak zsíros félelemszagot és fanyar puskafüst bűzét.

Hét tetem hevert a templom bejáratánál kiterítve: hét kemény, veszélyes emberé. Mindegyik mozdulatlanul feküdt, természetellenes szögekbe csavarodott végtagokkal, mintha egy együgyű óriás kapta volna fel őket, hogy azután addig tekergesse, amíg eltörnek. Palladis már nem kevés meggyötört tetemet látott, így tudta, hogy testük minden egyes csontját összezúzták.

– Mi a Terra szent neve történt itt? – szólt Palladis, ahogy kilépett a templom közepébe. – Mi ölte meg ezeket az embereket?

– Átkozott legyek, ha tudom – felelte Roxanne –, de nem mondom, hogy nem vagyok hálás neki, bármi is volt.

– Hát igen – ismerte el Palladis, ahogy újabb fejek bukkantak elő a padok mögül. Félelmük ámulattá változott, amint meglátták Palladist a hét ember maradványai között állva. Palladis észrevette arcukon a csodálatot, és felemelte kezét, hogy visszautasítson a halálukban vállalt mindennemű szerepet.

– Ez nem én voltam – mondta. – Nem tudom, mi tört...

A szavak az ajkára fagytak, ahogy végigpillantott a templom központi folyosóján a Szabad Angyal irányába. Az Estaben belsőjéből kirobbantott zsigerek úgy csüngtek a szoborról, akár valami groteszk fesztivál dekorációi, Maya pedig bansheeként üvöltött legújabb, kínzó vesztesége felett.

Egy röpke pillanatig halovány fénynimbusz játszott a szobor körvonala mentén. Palladis megérezte a köztük időző halált, és nem lepte meg, amikor egy meredő, bíbor szemű koponyát látott úszni a szobor sötéten erezett márványarcában. Olyan hirtelen tűnt el, hogy Palladis nem is tudta biztosan, látott-e egyáltalán valamit.

– Tehát végül eljöttél értem – lehelte maga elé.

Roxanne egy percen belül mellette termett.

– Mit mondtál?

– Semmit – felelte Palladis, és elfordult a szobortól.

– Meg akartam köszönni – mondta Roxanne.

– Mit?

– Hogy nem hagytad, hogy elvigyenek.

– Te közénk tartozol – mondta. – Téged éppúgy nem hagynám, hogy elvigyenek, mint bárki mást.

Csalódást látott a nő szemében, és azonnal megbánta meggondolatlan szavait, de már túl késő volt visszavonni őket.

– Szóval mi történt itt? – kérdezte Roxanne.

– A halál történt- felelte Palladis, leküzdve a késztetést, hogy a válla felett a Szabad Angyalra nézzen. Felemelte a hangját, hogy a gyülekezet többi része is hallja. – A gonosz emberek eljöttek hozzánk, és megfizettek alattomosságukért. A halál minden lehetőséget megragad, hogy sötét ölelésébe fogadjon, és a gonosz útját járók magukra vonták a figyelmét. Nézzetek körül, és lássátok ennek az útnak az árát!

A templomban lévő emberek éljeneztek, és egymást szorongatva hallgatták szavait. Kiléptek a halál árnyékából, és a kinti fény sosem tűnt még ilyen ragyogónak. A világ színei szinte elviselhetetlenül élénkké váltak, és egy szeretett személy közelsége utáni vágy még sosem érződött ennyire sajgónak. Úgy néztek rá, mint újonnan meglelt örömük forrására, ő pedig el akarta mondani nekik, hogy nem ő okozta ezeknek az embereknek a halálát, és hogy épp annyira megdöbbentette őt is, hogy még mindig életben vannak.

De egyetlen, elragadtatott arcukra vetett pillantás elárulta neki, hogy nem tud olyan szavakat megidézni, amelyek megváltoztatnák a belé vetett rendíthetetlen hitüket.

Roxanne a holttestek felé intett.

– Szóval mihez kezdünk velük?

– Ugyanahhoz, mint a többivel – felelte. – Elégetjük őket.

– Ghota ezt nem fogja könnyen venni – mondta Roxanne. – El kéne tűnnünk innen. Porig fogja darálni ezt a helyet.

– Nem – felelte Palladis, amint felvette a Ghota egyik embere által hordozott furcsa fegyvert. – Ez a halál temploma, és amikor az a rohadék visszatér, meg fogja tudni, pontosan mit jelent ez.