HUSZONEGY

 

Katarzis

Lehet, hogy megöllek

A Viharúr

Roxanne egy rég elvesztett szerelmes szenvedélyével vetette magát Kai karjaiba, és olyan szorosan ölelte, hogy Kai attól tartott, eltöri. Viszonozta ölelését, belemerült egy másik emberi test közelségének és egy ismerős látványának élvezetébe. Ő és Roxanne hosszú éveken át dolgoztak együtt az Argón, bár az Ultragárdisták minden hajóján érvényes szigorú fegyelmi kódex megakadályozta, hogy igazán közel kerüljenek egymáshoz.

– Eltöröd a bordáimat – nyögte Kai, bár ő sem akarta elengedni a nőt.

– Majd összeforrnak – felelte Roxanne, még szorosabb ölelésbe vonva a férfit. – Sosem hittem, hogy újra látlak még.

– Én sem, hogy téged – mondta Kai, ahogy a másik lassan elengedte és hátralépett, bár még mindig kezébe fogta a vállait.

– Rettenetesen nézel ki – sóhajtott Roxanne. – Mi történt a szemeiddel? Miután elválasztottak minket a Lemuryán, nem mondták meg, hova lettél.

– A Castana fegyveresei szedtek össze és vittek a Kyprios medicae létesítményeibe, majd otthagytak egy idióta gondjaira bízva – felelte Kai gúnyos mosollyal. – De amikor a patriarcha rájött, hogy őket tehetik felelőssé az Argó elvesztéséért, visszadobtak a Látók Városába.

– Szemetek – sziszegte Roxanne. – Engem visszavittek a Galícián lévő birtokunkra, és megpróbáltak elrejteni, mintha nem is léteznék.

– Miért?

– Szégyent hoztam rájuk – mondta Roxanne közönyös vállrándítással. – Egy navigátor, aki képtelen hazavezetni egy hajót ugyanabban a rendszerben, amelyben az Astronomican is van, nem igazi navigátor.

– Ez őrültség – hüledezett Kai. – Egy káoszvihar közepén nem lehet vezetni a hajót.

– Én is ezt mondtam nekik – felelte a nő hevesen gesztikulálva –, de az nem kelt jó benyomást, ha egy hajó elveszik. Mindig a navigátor az első, akit hibáztatni akarnak.

– Vagy az asztropata – suttogta Kai.

Érezte, amint a nő tüzetesen megvizsgálja, és ő is így tett. Mikor utoljára látta, Roxanne egy fizikai és érzelmi roncs volt, akit éppúgy kísértettek a halott legénység véget nem érő sikolyai, mint őt, de a nő aurája mostanra alig mutatta jelét a traumának.

Roxanne elvezette a főhajóból a padsorok közé, megfogva a karját, mintha vak vagy béna lenne.

– Most már látlak ám – mondta Kai. – Valószínűleg tisztábban, mint te magadat.

– Jellemző – mondta Roxanne. – El kell veszítened a szemeidet ahhoz, hogy elkezdj tisztán látni.

Elmosolyodott, amint Roxanne megfogta csontvázszerűen vékony kezeit. Érezte a barátsága melegét, de ahelyett, hogy visszarettent volna, hagyta, hogy enyhítő balzsamként áradjon szét rajta. Amióta csak evakuálták az Argó roncsáról, Kai-t leprásként vagy invalidusként kezelték, és az, hogy most egyenlő félként tekintettek rá, a legcsodásabb dolog volt, amit valaha bárki is tett érte.

– Szóval mit keresel itt? – kérdezte Kai, remélve, hogy el tudja terelni a témát az Argóról. – Ez nem tűnik egy neked való helynek.

– Gondolom, nem, de kiderült, hogy pontosan nekem való hely.

– Hogy érted?

– Castana vagyok – felelte Roxanne. – Soha életemben nem nélkülöztem semmit, és ez azt is jelentette, hogy soha nem is értékeltem semmit, amit kaptam. Ha valamimet eltörtem vagy elveszítettem, azonnal pótolták. A XIII. Légió embereivel töltött idő megtanította, milyen önző voltam. Amikor visszatértem a birtokainkra, képtelen voltam szembenézni azzal az emberrel, aki voltam, így eljöttem.

– És idejöttél? – kérdezte Kai. – Kissé extrém reakciónak tűnik.

– Tudom, de ahogy mondtam, Castana vagyok, és mi nem végzünk semmit félszívvel. Először csak világgá akartam menni, hogy megtanítsam a családomnak, nem bánhatnak velem úgy, mint egy gyerekkel. Azután, amikor majd rájönnek, mekkora szükségük van rám, eljönnek értem, és így kiérdemlem a tiszteletüket.

– De nem jöttek, igaz?

– Nem, nem jöttek – ismerte el Roxanne, de nem látszott rajta szomorúság, amiért családja magára hagyta.

– Találtam egy helyet, ahol meghúzhattam magam, de még mindig voltak rémálmaim az Argóról, ami kezdett belülről felfalni. Tudtam, hogy ami történt, nem az én hibám volt, de állandóan csak ezen járt az agyam. Egy napon hallottam egy helyről a Kérvényezők Városában, ahová bárki eltemetheti a halottak, hogy azok békére leljenek. Ezért eljöttem ide, és önként ajánlottam, hogy segítek, amiben csak tudok.

– Segített? Mármint a rémálmokkal?

Roxanne bólintott.

– Igen. Azt hittem, maradok pár napig, csak hogy kiszellőztessem a fejem, de minél többet segítettem az embereknek, annál biztosabban tudtam, hogy képtelen vagyok elmenni. Amikor minden nap a halál vesz körül, az segít perspektívába helyezni a dolgokat. Több száz olyan történetet hallottam, amelybe beleszakadna a szíved, de ez megmutatta nekem, hogy az, amin én keresztülmentem, semmivel sem volt rosszabb, mint amit ezek az emberek élnek meg nap mint nap.

– És mi a helyzet Palladis Novandióval, mi az ő története?

Habozást érzékelt Roxanne aurájában, és azonnal meg is bánta kérdését.

– Óriási veszteséget szenvedett – felelte a nő. – Elvesztette a szeretteit, és önmagát hibáztatja a halálukért.

Kai odafordult Palladis Novandio felé, amíg a férfi lehalkított hangon beszélt temploma hívőivel, és most már megértette az őt körüllengő gyász mértékét. Felismerte a mindent elnyelő bűntudatot és a bűnhődés iránti sóvárgást, mintha csak tükörbe nézne.

– Nagyon hasonlóak vagyunk – suttogta Kai.

– Magadat hibáztatod azért, ami az Argón történt, igaz? – kérdezte Roxanne.

Kai megpróbálta valami sekélyes válasszal elütni a nő kérdését, de a szavak egyszerűen nem jöttek a szájára. Erőfeszítés nélkül képes volt leolvasni aurákat vagy megérteni érzelmeket, de önmagán nem tudta alkalmazni ezt az éleslátást attól való félelmében, amit találhat.

– Az én hibám volt – felelte halkan. – Nuncio transzban voltam, amikor a pajzsok összeomlottak. Rajtam keresztül hatoltak be a szörnyek. Én voltam a rés a védelmünkön. Ez az egyetlen magyarázat.

– Ez nevetséges – mondta Roxanne. – Hogy gondolhatod?

– Mert igaz.

– Nem – felelte Roxanne. – Nem igaz. Te nem láttad, mi történik a hajón túl. Én láttam, mi talált el minket, és bármilyen hajót elpusztított volna. A káoszciklonok egy gömbvihara tört ki a semmiből, és nekivágódott a perem felőli viharok irányából érkező nagy energiájú áramlatoknak. Senki sem látta előre, sem a Nobilite Figyelő Céhe, sem a Kapu Őrzői, senki. Egy a millióból, egy a milliárdból, egy kivételes véletlen. Figyelembe véve, mi folyik itt a Terrán és odakint a galaxisban, meglep, hogy nem látunk még több ilyet életre kelni. Az immatérium a feje tetejére állt, és szerencsés vagy, hogy nem látod.

– Te talán láttad, de én hallottam – mondta Kai. – Hallottam, ahogy meghalnak.

– Kik?

– Mindannyian. Minden férfi és nő a fedélzeten, hallottam a halálukat. Minden félelmüket, minden elveszett álmukat, minden utolsó gondolatukat. Mindent hallottam, mind nekem sikoltott. Még most is hallom őket, ahányszor csak engedek a védelmemen.

Roxanne hevesen megragadta barátja kezét, ő pedig érezte a nő tekintetéből sugárzó elszántságot, noha nem voltak szemei, amikkel viszonozhatta volna. A személyiségének ereje szoláris koronaként izzott, és Kai csak most ébredt rá, milyen erő lakozik a nőben. Roxanne Castana volt, és annak a klánnak kevés tagjából hiányzott a magabiztosság.

– Mindkettőnket megpróbáltak hibáztatni az Argó elvesztéséért, úgyhogy mit gondolsz, mennyit tudhatnak arról, hogy valójában kinek a hibája volt? Valakinek vállalnia kellett a felelősséget. Borzalmas dolog történt, és az emberi természet mindig azt akarja, hogy valaki más fizessen meg érte. Szüntelen azt mondogatták nekem, hogy az én hibám volt, hogy valamit rosszul csináltam, hogy újra kell végeznem a képzést. De én nemet mondtam, megmondtam nekik, hogy tudom, hogy nem az én hibám volt. Tudtam, hogy nem volt semmi, amit én vagy bárki más tehetett volna a hajó megmentéséért. Elveszett, bármit is tettem volna. Elveszett, bármit is tettél vagy tett volna más.

Kai hallgatta a nő szavait, és érezte, ahogy mindegyik a szívének irányzott gyilokként csúszik el a vértje mellett. Ő is ugyanezt mondogatta magának újra meg újra, de az elmének nincs nagyobb vádlója saját magánál. A Castanák azt mondták neki, ő okozta az Argó halálát, ő pedig hitt nekik, mert mélyen legbelül bűnhődni akart a túlélésért.

Szükségük volt egy bűnbakra, és amikor a sajátjaik egyike nem volt hajlandó kötélnek állni, akkor ő volt a második legjobb választás: egy önkéntes áldozat. Kai érezte, amint a bűntudat fekete láncai lejjebb csúsznak a lelkén, és kis mértékben engednek engesztelhetetlen szorításukon. Nem teljesen, egy barát egyszerű szavai még nem fogják őket ilyen könnyedén feloldani, de a tény, hogy kissé meglazultak, már önmagában felért egy kinyilatkoztatással.

Elmosolyodott és felnyúlt Roxanne arcához. A nő megrettent a mozdulattól, ahogy minden navigátor, mivel nem szerették, ha az emberek a harmadik szemük körül nyúlkáltak. Arca sima volt, a férfi bőrét csiklandozó haja pedig pazar. Kai számára hónapok óta ezek voltak az emberi érintésnek az első olyan pillanatai, amikor nem elvenni akartak tőle valamit, és most elidőzött bennük, minden lélegzetét szabad emberként véve.

– Okosabb vagy, mint amilyennek látszol, tudod? – kérdezte Kai.

– Ahogy mondtam, ez a hely perspektívát ad, de te honnét is tudhatnád? Nem is látsz azzal a kötéssel a szemeiden. Nem is mondtad, mi lett velük.

Így Kai elmesélt neki mindent, ami a Látók Városába való megérkezése óta történt vele, az újraképzését, a pszichikus lökéshullám rettenetét, amely megölte Sarashinát, és valami olyan értékeset helyezett az elméjébe, hogy az emberek ölni is hajlandóak voltak azért, hogy megszerezzék. Elmesélte szökésüket az Őrzők tömlöcéből, a zuhanást és menekülésüket a Kérvényezők Városán át, bár ezen utolsó rész emlékeit bizonytalanságok és félig elfeledett látomások tarkították, ahol a félelmek és az álmok összeértek. Mesélt Roxanne-nak a Kitaszított Holtak tervéről, miszerint Hórusz Lupercal elé viszik, a Hadúr nevének említésére pedig a nő aurája megremegett.

Amikor Kai a történet végéhez ért, azt várta, hogy Roxanne arról kérdezi majd, amit Sarashina a fejébe rejtett, de a kérdés csak nem jött, és érezte, amint egy kicsit beleszeret a nőbe. Amaz az ajtó felé nézett, amelyen át az űrgárdisták vitték el a halottaikat.

– Nem hagyhatod, hogy a Hadúr elé vigyenek – mondta.

– Szerinted tartozom még bármivel is a Birodalomnak, azok után, amit velem műveltek? – kérdezte Kai. – Nem fogom csak úgy átadni magam megint a Legio Custodes börtönőreinek.

– Nem azt mondom, hogy ezt tedd – csitította Roxanne, ismét megfogva a kezét. – De még mindezek után sem vagy a Birodalom árulója, igaz? Ha hagyod, hogy Hórusz elé vigyenek, az leszel. Tudod, hogy igazam van.

– Tudom – sóhajtott Kai. – De hogy tudnám megakadályozni, hogy elvigyenek? Nem vagyok elég erős, hogy szembeszálljak velük.

– Elfuthatsz.

Kai megrázta a fejét.

– Tíz percig sem maradnék életben odakint.

Roxanne némasága a várt egyetértésről árulkodott.

– Akkor hát mit fogsz tenni? – kérdezte végül.

– A leghalványabb fogalmam sincs – felelte Kai. – Nem akarom többé, hogy kihasználjanak, csak ezt tudom biztosan. Elegem van abból, hogy egyik helyről a másikra rángatnak. A saját sorsom urává akarok válni, de nem tudom, hogyan tegyem.

– Hát, pedig jobb lesz, ha rájössz – súgta Roxanne, amint a templom hátuljának nehéz kapuja kitárult. – Visszajöttek.

A halottak hamuvá lettek. Argentus Kiron és Orhu Gythua többé nem léteztek, testüket elnyelték a lángok. Tagore csak zsibbadtságot érzett a haláluk felett, tudta, hogy gyászolnia kellene a távozásukat, de képtelen volt a következő ölésén kívül bármi másra gondolni. A Babu Dhakal embereivel vívott csata óta teste egy pattanásig feszült huzal volt, amely mások számára láthatatlan szinteken vibrált, de amely bármelyik pillanatban elpattanhatott.

Jó érzés volt bevérezni a kezét, és a koponyájába ültetett henteskörmök endorfináradattal jutalmazták gyilkolását. Tagore kezei megfeszültek, öntudatlanul is ökölbe szorultak, amint végigpásztázta a termet ellenségek, támadási pontok és kelepcék után. Az emberek idebent puhányok, érzelmesek és hasznavehetetlenek voltak. Könnyeket hullajtottak egy általa bánatnak feltételezett állapot miatt, de ő maga többé nem tudott kötődni ehhez az érzéshez.

Míg Severian és Atharva szót váltottak a deres hajú férfival, aki ezt a helyet vezette – nem tudta rávenni magát, hogy a templom szót használja – Tagore elküldte Subhát és Asubhát, hogy biztosítsák a peremet. Légzése sekély, kapkodó zihálássá vált, és tudta, hogy pupillái akkorára tágultak, hogy szemei teljesen feketének tűnnek. Testének minden izma pattanásig feszült, és Tagorénak szüksége volt vasakarata minden unciájára, hogy ne vesse rá magát az első emberre, aki rápillant.

Nem mintha bárki rá mert volna nézni egy emberre, aki ilyen ellentmondást nem tűrő veszélyt sugároz. Senki sem nézett a szemébe, ő pedig leült egy nyikorgó padra, hogy lecsillapítsa dühöngő érzelmeit. Harcolni akart. Ölni akart. Dühének nem volt célja, teste mégis tombolásért és a koponyájába csavarozott készülék által ígért jutalomért könyörgött.

Tagore beszélt a harc becsületéről, de a szavak még a számára is üresen csengtek. Csak elismételte az annyiszor hallott frázisokat, és noha elárulva akarta érezni magát, amiért még előtte is csak semmiségnek tűntek, még erre sem volt képes. Jó szavak voltak, olyanok, amelyekben egykor hitt, de ahogy a holtak lajstroma egyre bővült, úgy vált a csata őrjöngésén kívül minden egyre lényegtelenebbé. Pontosan tudta, hány életet oltott ki, és fel tudta idézni minden gyilkos csapását, de egyikkel sem érzett semmilyen kapcsolatot. Nem társult büszkeség a jól elhelyezett lendítéshez, nem lobbant diadalmámor egy méltó ellenfél legyőzésekor, és nem volt dicsőség azért harcolni, amiben hitt.

A Császár egy katonává tette, de Angron faragott belőle fegyvert.

Tagore felidézte a béklyók elszakításának rituáléját a Hódító fedélzetén, abban a hatalmas erődben, amelyet az égbe küldtek, akár egy nemes lovag harci kopóját. A Vörös Angyal, maga Angron állította a láncokkal körülfont üllőt, majd kérges öklével lesújtott a hatalmas acélcsomóra. Egyetlen ütéssel szétzúzta a rabszolgaságát jelképező láncokat, a széthasadt láncszemeket pedig a több ezer összegyűlt Világfaló közé hajította.

Tagore fivéreivel tülekedett és dulakodott az eszeveszett, kavargó közelharcban, hogy megszerezze azon szemek egyikét. A 15. Század őrmestereként elég elvetemült volt ahhoz, hogy elragadjon egy szemet egy Skraal nevű harcostól, az egyik utolsó rekrutától, akinek még beültették a henteskörmeit. A harcos ifjú volt, még nem tapasztalta ki implantjai használatát, Tagore pedig könyörtelen ütések záporát zúdította rá, amíg el nem engedte jutalmát.

Ebből a szemből alakította ki Bevégző, a harci fejszéje nyelét, de ez a fegyver mostanra elveszett. Harag lobbant benne a gondolatra, hogy a fegyver, ami többször mentette meg az életét, mintsem össze tudná számolni, most az ellenség kezébe került. Tagore hasadó fa hangját hallotta, és támadásra számítva nyitotta ki szemeit, de a tenyerében csillogó vércseppek elárulták, hogy csak ő Toppantotta össze a pad szélét.

Tagore lehunyt szemekkel kezdte a Csata Végének Énekét szavalni.

Magasba emelem öklömet, mely sokakra sújtott le,

És tisztelgek vele a győztes csata előtt.

Ellenségeim vére keresztvizem volt,

S én a halálnak szívében bizonyítottam.

De a tűz most hűljön ki.

A dögmadarak lakomáznak,

És megkezdődik a holtak lajstroma.

Sokat láttam elesni ma,

De haláluk közben sem felejtem,

Hogy a mi vérünk éppoly szívesen látott.

A háborút nem érdekli, honnét folyik a vér.

Tagore reszkető levegővel ejtette ki az utolsó szót, és érezte, ahogy a testét satuba szorító feszültség némiképp enyhül. Ökleit szétnyitotta, ujjai közül faszilánkok potyogtak a padlóra. Jelenlétet érzett maga mellett, és a fejét elfordítva egy fiatal fiút látott maga mellett ülni. Tagorénak fogalma sem volt, mennyi idős lehet a fiú, ő nem emlékezett a fiatalságára, és a halandók fiziológiája olyan gyorsan változott, hogy lehetetlenség volt az idő múlását törékeny húsukból megbecsülni.

– Mi volt az, amit az előbb mondtál? – kérdezte a fiú, amint felnézett a röpiratból, amit éppen olvasott.

Tagore körülnézett, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy a fiú tényleg hozzá beszél.

– Szavak, amik lehűtik a csata tüzét egy harcos szívében, ha végzett az öléssel – felelte óvatosan.

– Te űrgárdista vagy, igaz?

Bólintott, nem tudta pontosan, mit akar tőle a fiú.

– Én Arik vagyok – mondta a fiú, és kezet nyújtott neki.

Tagore gyanakodva pillantott le a kézre, szemei fel-le villantak a fiú vékony testén, tudat alatt is azt keresték, hol törhetné el a leghatékonyabban a csontjait, hogy végezzen vele. A fiú csontjai kiálltak a vállánál, bordái pedig vékony ingén át is látszottak.

Még csak erőfeszítésébe sem kerülne elpusztítani.

– Tagore, a 15. Század őrmestere – felelte végül. – Világfaló vagyok.

Arik bólintott és így szólt:

– Jó, hogy itt vagy. Ha Babu Dhakal emberei visszajönnének, megölnéd őket, ugye?

Örömmel váltott számára is ismerős témára, Tagore tehát bólintott.

– Bárki jön ide a keresésemre, megölöm.

– Jó vagy az emberek megölésében?

– Nagyon jó – helyeselt Tagore. – Nincs nálam senki jobb.

– Akkor jó – jelentette ki Arik. – Mert utálom.

– Babu Dhakalt?

Arik ünnepélyesen bólintott.

– Miért?

– Megölette az apámat – mondta a fiú, az épület végében térdeplő szobor felé mutatva – Ghota éppen ott lőtte le.

Tagore követte a fiú mutatóujját, és észrevette a hüvelykujján csillogó ezüstgyűrűt, melynek minősége és értéke egyértelműen túlmutatott a fiú lehetőségein. A szobor sötét kőből készült, melyet vékonyabb, szürke és még feketébb erek hálóztak be, és noha nem volt arca, Tagore biztosra vette, hogy ki tudja venni a helyeket, ahová az arcvonásait szánták, mintha a szobrász megkezdte volna a munkáját, de azután befejezetlenül hagyta.

– Ghota megölte az én egyik... barátomat is – mondta Tagore, furcsán formálva a szokatlan szót. – Tartozom neki egy halállal, és én mindig lerovom a vértartozásom.

Arik bólintott, az ügyet ezzel túltárgyalta, és visszatért röpirata olvasásához.

Tagore ismeretlen területen kalandozott, társalgási készségei a harci kántálásra és a parancsokra korlátozódtak. Nem volt hozzászokva a halandók társaságához, képtelen volt megérteni az aggodalmaikat és a logikájukat. Most tovább kéne beszélgetnie ezzel a fiúval, vagy végeztek?

– Mit olvasol? – kérdezte pillanatnyi gondolkodás után.

– Valamit, amit az apám szokott olvasni – felelte Arik, anélkül, hogy felnézett volna. – Nem sokat értek belőle, de ő nagyon szerette. Újra és újra el szokta olvasni.

– Megnézhetem? – kérdezte Tagore.

A fiú bólintott, és átnyújtotta a papírlapot. Vékony volt, és túl sokszor hajtották már össze, a tinta foltokat hagyott és a hajtások mentén megfolyt. Tagore a taktikai térképek és harci parancsok olvasásához szokott, ez a nyelv pedig számára ismeretlen dialektusok és szavak keverékéből állt, agya idegpályái azonban mégis olyan sebességgel alkalmazkodtak, amely bármelyik terrai nyelvészt ámulatba ejtette volna.

– A Császár céljaiban egyesített emberek magukon hordozzák tekintete áldását, és emlékezetében örökké élnek – olvasta Tagore, szemöldöke összeszaladt a furcsa kijelentésre. – Én az igazságosság útját járom. Noha törött üveg borítja, én úgy is mezítláb járok rajta; noha tűz folyamain vág keresztül, és átkelek rajtuk; noha messzi távolba kanyarog, az én lépteimet a Császár vezérli. Csak egyetlen Császár létezik, ő a pajzsunk és védelmezőnk.

Tagore felnézett az olvasmányából, és érezte, ahogy implantja mélyen a fejében lüktetni kezd, ahogy feltámad benne a harag a hit és babonaság szavai hallatán. Arik átnyúlt, és a röpirat egy lejjebb lévő szekciójára mutatott.

– A Császár erőssége az emberiség, és az emberiség erőssége a Császár – mondta Tagore, egyre fokozódó dühvel. – Ha az egyik elfordul a másiktól, mi válunk az Elveszettekké és Kárhozottakká. És ha az Ő szolgái elfelejtik kötelességüket, akkor többé nem emberek, és még a bestiáknál is alantasabbakká válnak. Nincs többé helyük az emberiség bölcsőjében vagy a Császár szívében. Hadd legyenek holtak és kitaszítottak.

Tagore szíve kalapált, és apró, agresszív kortyokban szívta be a levegőt. Összegyűrte a kezében tartott röpiratot, és a földre ejtette.

– Menj innen, fiú – mondta vicsorgó fogakkal.

Arik felnézett, szemei kitágultak a félelemtől, ahogy Tagore megváltozott.

– Mit tettem? – kérdezte remegő hangon.

– Azt mondtam, menj innen!

– Miért?

– Mert lehet, hogy megöllek – morogta Tagore.

Nagasena a kanyon egyik sziklakiszögelléséről figyeli az épületet, tudja, hogy prédája közel van. A mögötte lévő utcákon hat páncélos jármű és majdnem száz katona várja a parancsait. Bár csak egyetlen kiadandó parancs létezik, Nagasena vonakodik kiadni. Athena Diyos és Hiriko adepta odalent várnak velük, de nekik feltehetően nincs több szerepük ebben a vadászatban

Azt még Nagasena is elismeri, hogy a vadászat kései szakaszában van valami borzongató, de most semmit sem érez ebből. Mióta elhagyta hegyi otthonát, túl sok bizonytalanság vegyült az életébe ahhoz, hogy a fenntartáson kívül bármi egyebet érezzen a Kai Zulane-nal és a renegátokkal történő szembenézés gondolatától.

A puskája távcsövén át látja, hogy az épületből nem vezetnek ki menekülési útvonalak, szobrokkal borított homlokzata jelenti az egyetlen nyilvánvaló ki- és bejáratot. Több száz ember gyülekezik az építmény előtt, akik magukkal hozták a halottaikat is. Nagasena megérti az elveszettekhez való ragaszkodás, az emlékük tiszteletben tartásának és megőrzésének szükségességét, de a hozzájuk való imádkozás, vagy az abbéli hit, hogy a létezés egy másik síkjára lépnek, idegenek számára.

Nagasena látcsövének látómezeje, melyet csillagászati áron szerzett a marsi Mechanicumtól, áthalad a márványhomlokzaton, és színes hőtérképet rajzol az épület belsejéről. A kép egy finom rézdróton át megjelenik Kartono lemezén.

Talán hatvanan lehetnek a templomban, az astartesek pedig azonnal elkülönülnek hőjegyeik és méretük alapján. Lehetetlenség megmondani, hogy az emberek közül melyik lehet Kai Zulane. Ahogy Antioch mondta, öten vannak, és egy sokkal kisebb alak köré gyűlnek. Hőképük összeolvad. Túlméretes testük mögött valami zavarja az optika jelfogóját, és az egész képet örvénylő, szemcsés statikus zajjá torzítja, amitől Nagasena szeme viszketni kezd.

– Ennyit a drága bioszűrőkről – mordul fel Kartono, tenyerével a lemez oldalára csapva. A pict minősége nem javul, de elég információval rendelkeznek ahhoz, hogy sikeres támadást intézzenek az épület ellen.

– Le kéne rohannunk a helyet – mondja Golovko. – Több mint száz emberünk van. Innét sehová sem tudnak futni. Egy órán belül véget vethetünk ennek.

– Igaza van – mondja Saturnalia, aki egyértelműen vonakodva helyezkedik a Fekete Őrszem oldalára. – A prédánk csapdába esett.

– És ez kétszer olyan veszélyessé teszi – feleli Nagasena.

– Nincs veszélyesebb egy aggódó harcosnál, akinek nincs mit veszítenie.

– Akárcsak Kallaikoi követői- mondja Kartono.

– Pontosan – csattan fel Nagasena, akinek nem akaródzik feltépni ezt a sebet. Még mindig viseli annak a vadászatnak a soha be nem gyógyuló hegeit.

Saturnalia kiveszi Kartono kezéből a lemezt, és feltartja Nagasena elé, mintha amaz még nem látta volna. Ujjával megböki annak az öt embernek a képét, akiket megölni jöttek.

– Nincs semmi oka annak, hogy ne menjünk be – mondja az Őrző. – Megvannak a parancsaink, és elég világosak. Minden itt-tartózkodónak meg kell halnia.

Nagasena újra és újra elolvassa a parancsaikat, próbálja őket valami olyan módon értelmezni, amely nem fog az emlékezetében életre szóló sebeket ejteni, és annyi ártatlan halálát eredményezni, de Saturnaliának igaza van; a parancsaik semmilyen kétséget nem hagynak.

– Ezek birodalmi polgárok – mondja, bár tudja, hogy hiábavalóan igyekszik meggyőzni Saturnaliát arról, hogy módosítsa a tervét. – A tetteinkkel őket szolgáljuk, és ilyen módon elárulni őket helytelen.

– Helytelen? Ezek az emberek befogadták ezeket az árulókat, így bűnrészesek – mondja Saturnalia. – Én a Legio Custodes harcosa vagyok, a kötelességem pedig a Császár védelme, amely kötelesség nem ismer megalkuvást. Ki tudja, milyen álnokságokat terjeszthettek már ezek az emberek a Kérvényezők Városának népe között? Ha életben hagyunk bárkit, akit megérintettek, akkor az árulásuk pudvás gazként burjánzik majd, amely a sötétből táplálkozik, hogy egyre nagyobbra nőjön, és egyre mélyebbre fúrja gyökereit.

– Ezt nem tudhatod – ellenkezik Nagasena.

– Nem kell tudnom, elég, ha hiszem.

– Ez volna a Birodalmi Igazságod? – kérdezi Nagasena, szinte köpve a szavakat.

– Ez csak az igazság – mondja Saturnalia. – Se több, se kevesebb.

Nagasena tekintete találkozik Kartonóéval, de nem lát semmit szolgája szemében, ami érzelmekről árulkodna. A Culexus klád gondoskodott erről. Megragadja Shoujiki szorosan beburkolt markolatát, és tudja, hogy itt kéne hagynia az egészet, de ezzel gyakorlatilag aláírná a saját halálos ítéletét. Ha törik, ha szakad, elkötelezte magát emellett a vadászat mellett a legvégsőkig.

Bólint, és gyűlöli, hogy Saturnalia és Golovko diadalmas összeesküvőkként mosolyognak össze.

– Rendben – mondja. – Essünk túl rajta.

Mielőtt azonban bármilyen támadási parancsot kiadhatna, Kartono meglepetten hördül fel. Ellenőrzi a lemeze képét, és zavartan pillant fel.

– Van egy kis gondunk – mondja a kanyon felé mutatva. – Új jövevények.

Atharva figyelte amint Tagore felkel a padról, és merev testtartással halad át a főhajón feléjük. A harcos aurája izzott a haragtól, a dühös foltok kavargó színeitől és a forró, lüktető vértől. Ennek a tűznek a puszta érintésétől fellángolt Atharva agressziója, ezért hamar az alsóbb enumerációkba emelkedett, hogy visszanyerje önuralmát.

– Lehet, hogy ki tudunk jutni a Terráról – mondta Asubha, amint Tagore csatlakozott hozzájuk.

A Világfalók őrmestere bólintott, összeszorított fogakkal és sápadt bőrrel.

– Hogyan? – kérdezte.

– Mondd el neki – mondta Atharva, és intett Palladis Novandiónak.

– Ennek a bércnek a csúcsán van Vadok Singh-nek, a Császár egyik hadkőművesének lakhelye – mondta Palladis annyi keserűséggel és vonakodással, hogy Atharva majdnem visszahőkölt. – Ő felügyeli a palota minden építkezését, és kedveli a magaslatokat.

– Na és? – csattant fel Tagore, akit türelmetlensége tüskés köpenyként burkolt.

– A hadkőműves szereti néhány nagyobb művét orbitális pályáról megszemlélni – pontosított Palladis. A férfi nem akarta, hogy elmenjenek, és csakis Atharva közbenjárására kottyantotta el ezt az utóbbi információmorzsát.

– Most már érted? – kérdezte Severian.

– Van egy orbitális repülésre alkalmas hajója? – követelte Tagore, akinek haragja kezdett érdeklődéssé alakulni.

– Van – felelte Palladis.

– Ki tudunk jutni erről a világról – csapott Subha lelkesen a tenyerébe az öklével.

– Még jobb – szólt Asubha. – Ha el tudunk jutni az egyik orbitális lemezre, akkor egy immatériumképes hajóra is feljuthatunk.

– Szóval egyetértünk? – kérdezte Atharva, oldalra pillantva Palladis Novandióra. – Az Isstvan felé tartunk?

– Isstvan – helyeselt Tagore.

– A légió – mondta Asubha és fivére szinkronban.

– Irány az Isstvan – kontrázott Severian. – Keresek egy utat a hadkőműves villájához.

Atharva bólintott, amint a Holdfarkas beleolvadt a templom hátuljának sötétjébe.

– Hová mentek, ha kijutottatok a világról? – kérdezte Palladis Novandio, aki képtelen volt leplezni a csalódottságát. – Nem fontolnátok meg, hogy itt maradtok? Elvégre, hova máshová mehetnének a Halál Angyalai, mint a nevüket viselő templomba?

Tagore a férfi felé fordult, és a magasba emelte.

– Most rögtön meg kéne öljelek azért, amit hagytál itt meggyökerezni – vicsorogta a Világfaló. – Nevezz templomnak egy épületet, és az emberek találnak benne isteneket.

– Miről beszélsz, Tagore? – kérdezte Atharva.

Tagore kinyújtott karjában lengette Palladis Novandiót, mintha a férfi valamilyen fertőző betegséget terjesztene.

– Hamis isteneket imád. Ez nem a megemlékezés helye. Ez egy szentély, ahol a Császárt, mint valami isteni teremtményt imádják. Mindez itt csak hazugság, és ő a fő próféta. Megölöm, és már mehetünk is.

– Ne! – kiáltotta Palladis. – Mi semmi ilyet nem teszünk itt, esküszöm!

– Hazudsz! – bömbölte Tagore, hátrahúzva az öklét.

Mielőtt még Tagore elszabadíthatta volna gyilkos erejét, a templom kapui kivágódtak, és két óriási alak körvonala jelent meg az odakint lobogó több száz fáklya és lámpa vibráló fényében. Félelem gomolygott be velük a hamut hordó szél hátán, Atharva pedig hirtelen ragadozó elmék jelenlétét érezte meg a templom falain túl.

Ghotát felismerte az Antioch sebészete előtt vívott csatából, de a második harcos méretétől elállt a lélegzete.

A Ghota termeténél is nagyobb harcos magasabb volt Tagorénél, vállai pedig szélesebbek voltak Gythuáénál. A bronz és az éjfél színeiben tündöklő, fényes lemezpáncélt viselt. A régen halott harcosok mintájára készült vért úgy állt rajta, mintha abban született volna. Oldalán egy kiöregedett szériájú bolter, hátán keresztbe vetve egy irdatlan pengéjű kard.

– Én vagyok a Viharúr – szólt Babu Dhakal. – És van nálatok valami, ami kell nekem.