EGY

 

A világ gyökere

Kislány

Hazatérés

Az utazók felkapaszkodtak Uttrakhand megkövesedett erdőin és Uttar Pradesh sugárpusztáin át. Azután átvágtak a Brahmaputra-völgyön, minden eltelt nappal egyre közelebb araszolva a világ tetejéhez. Áthaladtak a Terai-Duar síkságokon, amelyeket mostanra a Mechanicum hajóácsai kolonizáltak a szárazdokk-udvaraikhoz. Végigmentek az acetiléntől lángoló vaskatedrálisok között, egyre feljebb, a Bhabhar ritkás levegőjébe, ahol a földet párhuzamos folyómedrek szabdalták, melyek egykor olvadékot szállítottak az alattuk húzódó síkra.

Itt valaha óriási kiterjedésű szubtrópusi erdők zöldelltek, mielőtt az ősi háborúk elpusztítottak szinte minden életet a világ felszínén. Az óceánok felforrtak, a kontinensek lángoltak, és szinte minden, ami ezt a világot különlegessé tette, odaveszett a háborúkban, de maga a világ túlélt. Ebben az erdőben itt a sarja dominált, egy régen halott birodalom egyik istenének kedvelt fája, amely egykor ezek felett a földek fölött uralkodott.

Azon birodalom kevés megmaradt mítoszának egyike szerint a leghatalmasabb királynőjük egy halandó istennek adott életet a sákyanok falujában, és közben egy sarjafa ágaiba kapaszkodott. Ez az isten azután új vallást alapított, de mostanra semmi sem maradt fenn a tanításaiból, sem arról, hogy egyáltalán harcos vagy jó szándékú isten volt-e.

Az utazók mit sem tudtak a régió történelméről, mivel a Bhabhar mostanra sivár hátországául szolgált egy nyüzsgő munkatábornak, amely betöltötte az egész látóhatárt. Több millió kézműves, munkás és nagydarab migou gyűlt össze a vásznat és előgyártott plasztacélt termelő iparvárosokban, nyers hús és izom hajtotta azt a gyártógépezetet, amely a hegyek legtávolabbi csúcsait is elborította.

Még magasabban, a Shiwalik övezet felvidékének sziklái közt, ahol az utazók éjszakára megpihentek a Chitwan Körmenet szobrokkal szegélyezett útvonalán, mielőtt átverekedték magukat a Mohan-hágón a Mahabharat Lekhbe, a titáni csúcsok előterében feltűnt az első robusztus kapu, akár egy alvó óriás barlangjába nyíló kísérteties átjáró.

Ez volt a Primus Kapu, melynek damaszkolt ezüst és lapis lazuli kazettái békésebb időkben úgy csillogtak a napfényben, mint a harmat a teremtés legelső hajnalán. Azokat a kazettákat most adamantiumpanelek takarták, és a kőművesség azon remekét, melyet az utazók egykor elsőként pillantottak meg a Császár palotájából, most titkos termekbe zárva őrizték. Csipkés oromzatáról toronymagas daruk és teheremelők törtek az ég felé, a foszforvégű hegesztőfáklyákról pedig szikraeső hullott.

Több ezer kérvényező és folyamodó gyűlt össze a kapu alatt, akik türelmesen várták, hogy áthaladhassanak a fenséges boltozat alatt. Nem mindegyikük éri majd el a palota fényűző szívét. Az emelkedő sokak számára túl erőt próbáló, az út túl hosszú, a csodák pedig túl észveszejtőek. Elefántcsont- és jádeszínű, csillámló mellvértet viselő katonák egy falanxa vigyázott a kérvényezőkre, a levegő pedig ijesztő idegenszerűségtől vibrált. Egy arany teljesvértbe burkolt magányos alak haladt át a tömegen, a sisakját díszítő, bíbor lószőrtaréj úgy világított, mint vérfolt a havon.

A Primus Kaput ezelőtt még sosem zárták be, így mostani lezárása bántó élességgel jelezte, hogy a galaxis tengelye kimozdult. Az emberiség új ellenséggel nézett szembe, amely ismerős arcot viselt, és amelynek ügynökei ezekben a percekben is a soraik közt lehetnek.

A Terra polgárai többé nem járhattak szabadon uruk birtokán.

Az utazókat eddig alig érintették a Császár kontinentális palotája köré újonnan felvont szigorú biztonsági intézkedések, de immáron túl közel merészkedtek a Birodalom szívében lobogó ragyogó lánghoz ahhoz, hogy észrevétlenek maradjanak. Több millió munkás vándorolt a palotához, és olyan sok arcot kellett egyszerre figyelni.

Mint kiderült, a Primus Kapu sem gördített eléjük komolyabb akadályokat, mivel dokumentumaikat az egyik hatalmas navigátor ház pecsétjével látták el, ametiszt színe előtt pedig a kapu kasztellánjai megfelelő tiszteletadással nyitották meg az utat. Több órába telt, míg áthaladtak a kapu árnyai között, a túloldalon pedig a palota valódi pompája tárult a szemük elé.

Úgy írták le, mint egy fénykoszorút a világ tetején, a páratlan építészeti géniusz kontinentális tömegét, és az emberiség legnagyobb művét, de egyik leírás sem volt képes megragadni legendákba illő felségességét, azt az irdatlan ámulatot, amibe a nézőt ejtette, és létezésének kolosszális lehetetlenségét. Számos folyamodó, akik egész életük vagyonát arra áldozták, hogy láthassák a palotát, áthaladt az első kapuján, és sosem kapaszkodott tovább, mert még legkevésbé említésre méltó felvonulási útjai, tornyai és sugárútjai is a tébollyal határos áhítatba taszították őket. Monumentális vállalkozás volt, melyet nem emberek, hanem istenek mércéjével mértek.

A Brahmaputra-fennsík dokkológyűrűin és leszállópályáin túl emelkedtek a legmagasabb bércek: a Meztelen-hegy, a Nagy Fekete, a Türkiz Istennő és egykor mind közül a leghatalmasabb, a Szent Anya. Egyikük sem kerülte el a Mechanicum vagy a Császár hadkőműveseinek figyelmét, akik ormaikat ellaposították, kőzetükbe pedig mély járatokat vájtak, hogy ahhoz rögzítsék a hatalmas palotát.

– Lenyűgöző – szólt Bellan Tortega a felfegyverzett luxussikló hátuljából.

Kai Zulane ellenségesen meredt a kirurgusra.

– Gyűlöllek.

A sikló belsejét a Yolaeu széles levelű erdeinek fájával burkolták, fémfelületeit vésett platinaélek keretezték, melyek között selymes pictlemezeken megannyi békés, idegen táj festményei villantak fel sorban. Az üléseket ametiszt plüssbársonnyal vonták be, rajtuk a Castana ház arannyal hímzett címerével. A hangulatvilágítás ellágyította a berendezés éles széleit, a jól felszerelt minibár pedig gondoskodott róla, hogy még egy hosszú utazás is kényelemben teljen. Az elegáns megjelenést egyedül a Castana ház fegyvereseinek jelenléte rontotta kissé.

Villogó fekete héjpáncélokba és felszíjazott bőrvértekbe bugyolált, augmentikákkal zsúfolt testük betöltötte a sikló belső terét. A Castana még a Navis Nobilite családjai közül is kimagaslott, ezért könnyedén megengedhette magának, hogy a Mechanicum égbekiáltóan drága implantjaival szerelje fel biztonsági személyzetét. Arcuk a sisakok tükörfényes rostélya mögé rejtőzött, és mindegyikükbe kristályból készült pszi-tompítókat huzaloztak – ahogyan magába a siklóba is –, hogy megvédjék őket a pszichikus behatástól.

Ezek a férfiak látszólag védőkíséretet alkottak, de a nehéz páncélkesztyűikben markolt sörétes puskák kétséget sem hagytak Kai-nak afelől, hogy alig több holmi fogolynál. Hátával nekidőlt a széles széktámlának, és rájött, hogy képtelen élvezni azt a fajta kényelmet, amelyet egykor természetesnek vett. Egy pohár mahagóniszínű amasecet szorongatott, és ráérősen lötybölte az italt a metszett kristálypohárban, amely többe került, mint amennyit a legtöbb polgár egy év alatt keres. Szórakozottságában elmélázott azon, hogy kihajítja a poharat az ablakon, de végül úgy döntött, az ilyesféle kisstílű lázongás később csak a bosszúságára lenne.

Ráadásul a szesz enyhítette a pszi-betegség sajgását, amely a Terrára való visszatérése óta gyötörte.

Kai-jal szemben Bellán Tortega bámult ki az ablakon, az élvezettől elnyílt szájjal. A kirurgus számára ez volt az első alkalom, hogy a palotába látogatott, és ez látszott rajta. Amióta csak beléptek a Primus Kapun, majdnem húsz órával ezelőtt, azzal volt elfoglalva, hogy jellegzetes épületek neveit sorolja, és a palota körleteiben zsongó emberek irdatlan számán ámuldozzon. Útjuk átvezetett a Brahmaputra-fennsík felett, Kai pedig leleményesen unott kifejezést ragasztott az arcára. Tudta, hogy megtiszteltetés ilyen közelségből látni az emberiség bölcsőjét, de túlságosan lefoglalta saját nyomorúsága, hogy tudomást vegyen környezetéről.

– Azt hiszem, az a fedett amfiteátrum ott, amelyiket állványzat veszi körül, az Invesztiárium – mondta Tortega.

– A primarchák szobrait odabent gyászoló leplekkel takarták be.

– Miért? – kérdezte Kai.

– Hogy érted?

– Úgy értem, miért takartak le egy szobrot? Úgysem lát.

– Ez jelképes, Kai – felelte Tortega. – A Császár abbéli vágyát szimbolizálja, hogy megóvja fiait fivéreik árulásától.

– Inkább időpazarlást szimbolizál, ha engem kérdezel. Az ember azt gondolná, a Császárnak most nagyobb gondja is akad az értelmetlen szimbolizmusnál.

Tortega felsóhajtott.

– Tudod, mi a legnagyobb bajod, Kai?

– Tökéletesen tisztában vagyok a problémáimmal, jó kirurgus – csattant fel Kai. – Sosem mulasztod el, hogy minden áldott nap emlékeztess rájuk.

– Nem látod be, milyen szerencsés is vagy – felelte Tortega, ügyet sem vetve Kai iménti kirohanására.

Kai elharapta maró riposztját, és új italt töltött magának.

– Verduchina patriarchának abszolút jogában állt volna kivetni téged a Telepathicából, és akkor mihez kezdtél volna? A pszi-kopók még aznap elcsípnek.

Kai a Castana ház Kyprios szigetbércek közt álló medicae létesítményeiben még igyekezett elejét venni az efféle monológoknak, de az idő és az apátia megtanították neki, hogy ha Tortega egyszer belekezd, akkor senki sem állíthatja le.

– Gondolod, hogy megengedhetted volna magadnak azokat az okuláris augmentikákat a Castanák nélkül? – folytatta Tortega. – Csak hozd szégyenbe a házat, és rögvest vissza is veszik, ezt jegyezd meg! Sok mindenért kellene hálásnak lenned, fiatalember, és itt az ideje, hogy ezt te is belásd, amíg még nem késő.

– Már most is késő – mondta Kai. – Nézd csak meg, hol vagyunk, hogy én hova megyek!

– A fajunk kebelén járunk, Kai. És ha a Birodalom ismét egyesül ezután az ostoba háborúcska után, az emberek csak úgy áramlanak majd ide – felelte Tortega, miközben előrehajolt, és egyik kezét Kai térdére helyezte.

Az érintés fájdalmas volt, Kai pedig összerezzent a kirurgus kéretlen közvetlenségén.

– Ne érj hozzám! – szólt Kai. – Hát semmit sem tudsz a telepatákról? Tényleg azt akarod, hogy az utolsó mocskos kis titkodat is lássam?

Tortega visszarántotta a kezét, Kai pedig a fejét csóválta:

– Idióta. Én nem értek a pszichometriához, de aggódtál, nem igaz? Mit rejtegetsz a vén Verduchina elől? Droghasználat? Tiltott afférok a betegeiddel? Aberrált szexuális elhajlás?

A kirurgus elpirult, Kai pedig felnevetett.

– Szánalmas kisember vagy, Tortega! Azt hiszed, Verduchina nagyra tart? Talán kedvel? Semmit sem jelentesz neki, csupán egy eldobható funkcionáriust. Ha egyáltalán a nevedet ismeri.

Tortega háta megmerevedett, de nem kapta be Kai csaliját. Tekintetét ehelyett visszafordította a sikló mellett elsuhanó csodák felé.

– Az ott – szólt ravaszkásan Tortega –, a Hamazan Csontház. Láttam már képeken, de azok nem adják vissza a grandiózus méreteit. Az ember a saját szemével kell, lássa, hogy valóban felmérhesse az arányainak harmóniáját. Ott pedig, az az oszlopos árkádsor az arany oromdíszekkel és gyöngyöző kupolákkal, az vezet az Astartes Toronyba. Azt mondják, az volt az utolsó hely, ahol a Császár és a primarchák beszéltek, mielőtt az expedíciós flották elindultak a Birodalom távoli sarkai felé. Kynska „Húsz Hős”-ének magasztos áriái elbeszélnek minden napot, amit a Császár a fiaival töltött.

– Lefogadom, most azt kívánja, bárcsak többet töltött volna – felelte nyeglén Kai, majd legurította az italát, a poharat pedig a mellette álló fényezett mahagóniasztalra helyezte. Még egyet akart, kiinni az egész palackot. Bármit, ami enyhít a sajgáson.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Tortega.

– Talán ha a Császár egy napnál többet töltött volna Hórusz Lupercallal, akkor most nem lennénk ekkora zűrben.

– Ssssss – csitította Tortega. – Nem mondhatsz ilyesmit, nem itt, nem ezen a helyen.

– És ki fogja megakadályozni?

Tortega megcsóválta a fejét.

– Milyen örömöt találsz abban, hogy ilyen provokatív vagy?

Kai vállat vont.

– Én csak arra akartam rámutatni, hogy ha a Császár több időt töltött volna a primarcháival, akkor talán nem fordultak volna ellene. Ez aligha áruló gondolat.

– Ki tudja már manapság, mi árulás és mi nem? – sóhajtotta Tortega.

– Csak kérdezd meg a Hadjáratozó Sereget – felelte Kai. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy ők meg tudnák mondani.

Újabb napba telt, mire elérték céljukat, amit Tortega azzal töltött, hogy katalogizálta a palota látnivalóit, amelyeket feltehetően soha többet nem lát: A Téli Galériát, Upanizad Síremlékét, a Kérvényezők Nagytermét, a Kristály Obszervatóriumot, a tűztől megfeketedett Birtokot, a Hosszú Termet és a Hús és Acél Kohóját, ahol a marsi papság és a Terra közötti történelmi paktumot pecsételték meg. Kétfejű sast formázó zárókövét palából és porfírből mintázták. A lehanyatló nap fényében véresnek tűnt.

Kai már jóval azelőtt megérezte a Látók Városát, hogy a horizonton megpillantották volna a mogorván üres teret és a mentális aktivitás nyüzsgő hangyabolyát. A siklóba épített pszi-tompítók gyakorlatilag blokkolták a palota vastag falai mögött hemzsegő milliárdnyi munkás, írnok, technikus, kézműves és katona minden kóbor gondolatát, de Kai így is érezte az irdatlan lakosság lüktetését a háttérben.

Ahogy közeledtek az Adeptus Astra Telepathica főhadiszállásához, egyáltalán semmi arra utaló jelet nem láttak, hogy bárki is élt volna a palotának ezen az elátkozott részén. Kai azonban ennél dörzsöltebb volt, miután már majdnem egy évtizedet töltött kongó tornyaiban, és megtanulta, hogyan zabolázza meg képességeit a Birodalom javára. Ahogy visszagondolt azokra a napokra, enyhe nosztalgia fogta el, de keserűséggel azon nyomban el is fojtotta, mivel ez most nem örömteli hazatérés volt.

Ahogy a palota többi része az Egyesítés ünneplésének helyszíne volt, a Látók Városának építői láthatóan minden tőlük telhetőt megtettek, hogy valami kifejezetten nyomasztót hozzanak létre. Az asztropaták birtokán túl a palota építészete az emberiség dicsőségének állított fenséges emléket, szobrászművészete emlékeztette a hálás lakosságot arra, mi mindent építettek újjá egy rettenetes, világon átívelő háborút követően, amely majdnem a kipusztulásba taszította az egész fajt.

Mindennek nyomát sem találták a Látók Városában, és Kai nem érzett mást, csak sajgó kétségbeesést, amint a sikló áthaladt a külső fal Obszidián Boltívén. Tortega a fejét tekergetve bámulta a fémtornyok erdejét, a bennük rejlő sötét padlásszobákat és a köztük átívelő néma átkelőket. A tükörsima, fekete boltíven túl a palota az emberek lélegző, vibráló tömegével lüktetett, de ezeket az utcákat csak csuklyás, zöld köpenyt viselő kísértetek lakták.

– Sok emlék köt ide, ha jól gondolom – szólt Tortega.

Kai bólintott és így szólt:

– Igazán gyűlöllek.

Ostobaság volt ilyen későn az utcákat járni, de Roxanne-nak nem volt más választása, minthogy megkockáztatja a sötétséget. Noha éjszaka volt, a Kérvényezők Városa sosem sötétedett el igazán. Hordótüzek vetettek remegő alakokat a körülötte magasodó épületekre, a hevenyészett lámpagyújtó oszlopokról pedig sisakos lámpások csüngtek.

Kémiai égők füstje ült az egymásnak támaszkodó épületek között, amelyeket a Mechanicum selejthalmairól vagy a palota falain túl elterülő gyármezőkről lopott előregyártott panelekből emeltek. Néhány nagyobb épületről rezgő antennák nyúltak az ötletszerűen felhúzott város felett lebegő füstös homályba, a sarkok közé feszített lobogók pedig hasztalan igyekeztek feledtetni a nyomort. A mellette magasodó falat a Lectitio Divinitatus röpirataival ragasztották tele, régi propagandalapokra készített durva nyomatokkal.

Roxanne minden idegszála ellenezte, hogy elhagyja a templomot, de Maya síró gyermekeinek látványa meggyőzte, hogy nincs más választása. A törékeny testüket rágó fertőzés igen előrehaladott állapotban volt, és gyógyszer nélkül reggelre halottak. Maya ivadékai közül kettő már így is a Szabad Angyal lábai alatt hevert, miközben anyjuk a kifejezéstelen arcába üvöltött és zokogott.

Palladistól kapott útbaigazítást a Kígyó Házhoz, Roxanne pedig pontosan követte az utasításokat. Még sosem merészkedett ilyen messzire a templomtól, az élmény egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Egy lány számára, akit a családja gyakorlatilag fogságban nevelt fel, a veszély felszabadítóan és mámorítóan hatott.

És épp úgy, ahogy a város soha nem volt teljesen sötét, soha nem is volt teljesen csendes.

Fém csengett fémen, gyerekek sírtak, anyák kiabáltak, tébolyodott prédikátorok olvasták fel szent irományukat a Császárról, és részegek kiáltoztak trágárságokat. Roxanne többkötetnyi történelemkönyvet olvasott a családi könyvtárban, amelyek a Régi Föld városairól meséltek, a millióktól nyüzsgő nyomortelepekről, amelyekben egymáshoz préselődve, felháborító szegénységben éltek az emberek.

Az, mondták neki gondosan megválogatott tanítói, egy ősi kor volt, egy kor a Császár eljövetele előtt. Roxanne frissen felnyitott szemeinek úgy festett, nem sok minden változott. Abszurdnak tűnt, hogy ilyen fokú szegénység egyáltalán létezhet a palota árnyékában, a haladás és felvilágosodás új korának eme élő szimbólumánál. A palotát körülölelő arany glória ragyogó pompába vonta a hősi építészek legmagasabb épületeit, de abból a fényből és csodából, amit a Császár seregei galaxisszerte megvittek, vajmi kevés jutott a Kérvényezők Városába.

Roxanne elgondolkodott, vajon küldött-e valakit a családja a keresésére, hogy járták-e, akár ebben a percben is, apja ügynökei a város köves utcáit csökönyös lánya után. Falán, de nem valószínű. Még nem ült el a vihar a legutóbbi utazása körüli botrány után, és úgy vélte, lesznek a családi hierarchiának olyan tagjai, akik szívesebben látnák beleveszni az arctalan tömegekbe.

Elűzte ezen gondolatokat a fejéből, és az előtte álló útra koncentrált.

Éppen elég veszélyes a város utcáit ilyen későn járni anélkül is, hogy közben a világ igazságtalanságán vagy hátrahagyott életén tépelődne. Ez volt most az élete, és olyan messze állt attól, amit ismert, amennyire az lehetséges volt.

Egy durva szövésű, sáros, barna köpenybe burkolózva, amilyet pár hónapja még álmában sem vett volna fel, Roxanne meglehetősen ártalmatlan benyomást keltett. Az a kevés ember, akik mellett elhaladt, óvatosan kerülte a tekintetét, és gyorsan tovasiettek az utcákon. Csuklyáját szorosan a fején tartotta, vonásait az árnyak közé rejtve, és a város lakóira jellemző görnyedt tartással lépdelt.

Minél kevesebb figyelmet kelt, annál jobb.

A Kígyó Ház mélyen a Dhakal klán területének szívében lapult, és semmiképpen sem akart összefutni Babu egyik emberével, mielőtt odaérne. Legjobb esetben megölnék és gyorsan kirabolnák. Legrosszabb esetben elidőznének azzal, hogy megerőszakolják, mielőtt megcsonkított tetemét a csatornába vetik.

Roxanne egyszer látta egy fiatal lány testét, aki összefutott Ghotával, Babu legrettegettebb végrehajtójával, és egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy egy emberi lény hogy képes ilyen iszonyatra. A lányt az apja hozta el a templomba, és átadta minden ingóságát. Palladis megpróbálta megállítani a távozó férfit, mivel pontosan tudta, hova készül, de az apa gyászában vigasztalhatatlan volt. Szétszabdalt teste a következő éjjel a Dhakal-területek peremén, fém húskampókon lógott.

Igen, veszélyes idekint a Kérvényezők Városában napszállta után, de Maya kicsinyeinek ellenbiotikum kell, és Antioch az egyetlen kirurgus, akinek a gyógyszere még elég szennyezetten ahhoz, hogy hasson. A vénember aranyárban mérte, de ez Palladisnak mit sem számított, ha gyerekekről volt szó.

Akárhogyan is, milyen árat szabsz egy életnek, amikor a templom sosem szűkölködött?

A hátramaradottak mindig bőkezűek voltak, mintha attól tartanának, hogy a leghalványabb fukarkodás is valamiképpen megakadályozná, hogy halottaik békére leljenek. A Birodalmi Igazság nem ismert el semmilyen életet a testi lét után, miszerint a halál az ember utazásának végét jelenti, de Roxanne tudta, hogy ez nem igaz. Ő már benézett a valóság förtelmesen vékony határán túl elterülő sötét síkokra, és olyan dolgokat látott, amelyek megpillantása után kétségbe vont mindent, amit addig hallott.

Lerázta magáról veszélyes gondolatait, mivel érezte, hogy a légzése és a szívverése egyre gyorsul. Az elnyomott emlékek azzal fenyegettek, hogy ismét a felszínre bukkannak, a bőrtelen testek rémségei, melyek velejükig lángolnak, a felhasadt torzókból csüngő nedves belsőségek, és a koponyák, melyeknek belsejét tisztára nyalták, de szembeszállt velük azzal, hogy valami lényegtelenre összpontosított.

A mellette lévő falra valamit odafirkáltak, ő pedig minden figyelmével arra koncentrált, miközben elméje felidézte a vér szagát, és az összeomló pajzsok ózonos leheletét. A falfestmény az astartes légiók termetes alakjait ábrázolta egy újonnan meghódított világ tetején, cifra színekben és erőtől, ha nem is esztétikától duzzadva. A művész láthatóan nem volt tisztában valós méretükkel, mivel a páncélos alakok nem voltak sokkal magasabbak a mellettük sorakozó halandó katonáknál.

Roxanne tanúja volt a légiók rettenetes erejének, és jól tudta, milyen természetellenesen duzzadtak, nagydarab testük furcsán ogreszerű, de mégis ruganyos és kecses.

A falfestményt megrongálták, és több alakot is lelocsoltak mésszel, vagy eltakartak szlogenekkel, amelyek biztosították róla, hogy a Császár megóvja. A Császár Gyermekeinek lilája és a Világfalók kékje szinte teljesen eltűnt, míg a Halálgárda fehére és sápadt zöldje több haragos ecsetvonás alól is kikandikált. Egy széles festékfolt mögül egy Holdfarkas vonyított ki, míg egy Vasharcos arcát igazságtalanul leverték a falról, és most darabokra törve hevert a keményre döngölt földön.

Roxanne légzése lelassult, ahogy kinyúlt, hogy megérintse a freskót, és hagyta, hogy a fal megnyugtató szilárdsága ismét visszaállítsa lelki egyensúlyát. Lehunyta szemeit, homlokával a durva tégláknak támaszkodott, és lassú légvételekkel maga elé idézett egy üresen elnyúló sivatagi pusztaságot. A belek fémes bűze eloszlott, és visszatért a sülő hús és az áporodott izzadság csípős szagának túlságosan is emberi aromája. A bac-pálcák mérgező illata erősen érződött a szagáradatban.

– A sivatagban nincs élet – mondta, a tanítóitól olyan régen tanult mantrát ismételgetve. – A sivatagban egyedül vagyok, és semmi sem érhet el. Érintetlen vagyok.

– Kár, hogy ilyen messze jársz a sivatagtól, kislány – mordult fel mögötte egy hang.

Roxanne rémülten perdült meg, az egyensúly és a sivatag körüli összes gondolata tovaszállt, akár az őszi levelek. Három, nehéz prémeket és durva vászonból készült munkásoverallt viselő férfi állt a falfestménnyel szemközti fal tövében. Mindhárom füstölt, és a kékes füstfelhők ködpamatokként csüngtek a fejük felett. Barna képükkel és cserzett bőrükkel nyersnek és faragatlannak látszottak, de Roxanne okosabb volt annál, semmint hogy egyszerű részegekként vagy útonállókként könyvelje el őket.

– Nem keresem a bajt – mondta Roxanne, és tenyereit feléjük fordítva felemelte két kezét.

Azok felkacagtak, és egy vékony szemű, hosszú, lekonyuló bajszos alak kilépett közülük.

Elpöccintette bac-pálcáját.

– Ez szomorú, kislány, mert a baj megtalált.

– Kérlek – felelte Roxanne. – Ma Babu Dhakal emberei vagytok, akkor itt kéne hagynotok. Mindenkinek jobb lenne, ha egyszerűen csak békén hagynátok... Higgyetek nekem!

– Ha tudod, hogy Babunak dolgozunk, akkor azt is tudod, hogy nem engedünk elmenni – mondta a férfi, maga mellé intve társait. Roxanne nehézpisztolyokat látott az overalljuk övébe gyömöszölve, és primitív, kézzel készült furkósbotokat a combjukra erősítve. A bajuszos vezér csillogó fegyvert húzott elő az övéről, egy hosszú kést előretartott pengével. Az ajkaihoz emelte, megsárgult nyelvét pedig végigfuttatta az élén. Az állán vér csörgött le, ő pedig elmosolyodott, megvillantva vörösre színeződött fogait.

– A haláltemplomból jöttél, ugye? – kérdezte a férfi.

– A Bánat templomából jöttem, igen – ismerte el Roxanne, olyan semleges hangon, amennyire csak tőle telt. – Ezért kellene inkább békén hagynotok.

– Ahhoz már túl késő, kislány. Ha jól sejtem, Antiochhoz tartasz, ami azt jelenti, nem kevés érmét cipelsz, hogy kicsengethesd valaminek az árát. Add ide most, és akkor nem leszünk túl kemények veled, talán csak megvágunk egy kicsit.

– Azt nem tehetem – mondta Roxanne.

– Már hogyne tehetned? Csak nyúlj be abba a köntösbe, és add ide. Hidd el, megkönnyíted a dolgot magadnak, ha szót fogadsz. Anil és Murát nem olyan kedvesek, mint én, és ők már most is meg akarnak ölni.

– Ha elveszed a pénzem, azzal megölsz két gyereket – magyarázta Roxanne.

A fickó vállat vont.

– Nem ők lesznek az elsők. És azt is kétlem, hogy az utolsók.

Intésére az oldalán álló két barom a nő felé iramodott. Amaz megfordult és az út vége felé rohant, segítségért kiáltozott, de tudta, hogy senki sem válaszol a kérésére. Egy kéz megragadta a köpenyét. Ki vergődött belőle. Egy ököl csapódott a vállának, amitől előrebukott, és a fal felé nyúlt támasztékért.

A vályogfal egy része kilazult, ő pedig felkiáltott, ahogy térdre zuhant. Szemtől szemben találta magát a téglafal egy részével, amelyen egy vörös és fehér páncélt viselő harcos sisakja látszott. Egy láb csapódott a lapockái közé, és erősen meglökte. Roxanne arca a döngölt utca talajának vágódott, száját pedig elöntötte a vér, ahogy elharapta arca belsejét. Durva kezek fordították hanyatt.

Roxanne csuklyája lecsúszott a csomóra kötött fejkendővel együtt, támadója pedig foghíjas vigyort villantott rá.

– Csini, csini! – köpte. Furkósbotja megvillant egy közeli lámpa fényében.

Egy második pár kéz feltépte köpönyegét, Roxanne pedig vergődni kezdett a szorításukban.

– Szállj le rólam! – sikoltotta, de Babu Dhakal emberei nem hallgattak rá.

– Figyelmeztettelek – mondta a vezér szinte kedvesen.

– Nem – felelte Roxanne. – Én figyelmeztettelek téged!

Az övét ráncigáló gengszter hirtelen görcsbe rándult, mintha áramütés érte volna. Fogai mögül vérpettyes tajték robbant elő, szemei pedig nyálkás gőzzé forrtak a szemgödrében. Sikoltozva gurult le Roxanne-ről, és füstölgő koponyáját markolászta, miközben úgy dobálta magát, mintha egy egész sereg láthatatlan támadó esett volna neki.

– Mit műveltél? – vicsorogta a második fickó, aki rémülten hátrált el előle.

Roxanne felült, és kiköpte egy törött fogát, a benne égő harag és fájdalom túlságosan is erős volt ahhoz, hogy a könyörület gondolata áthatoljon rajtuk. Tekintetét a rémült férfira szegezte, és ismét csak ugyanazt tette, amire tanítói figyelmeztették, hogy sose tegye.

A férfi felsikított, orrából és füléből pedig élénkvörös vér lövellt elő. Az élet egy szempillantás alatt hunyt ki belőle, ő pedig úgy roskadt a fal mellé, mint egy részeg. Roxanne ingatag lábakon tápászkodott fel, mialatt a harmadik bandita halálra váltan iszkolt el előle.

– Boksi vagy! – kiáltotta a férfi. – Egy daemon boszorka!

– Mondtam, hogy hagyjatok békén – felelte Roxanne. – De nem hallgattatok rám.

– Megöllek! – ordította a fickó, és a pisztolya felé kapott.

Mielőtt azonban a fegyver kiszabadult volna az overalljából, hanyatt vágódott, és koponyájának minden nyílásából sistergő agyszövet bugyborékolt elő. Hang nélkül dőlt oldalra, miközben koponyája kiürült léghólyagként roppant össze.

Roxanne megtámaszkodott a falnál, kimerülten és megdöbbenve az általa elszabadított pusztításon. Fürgén visszavette fejkendőjét, visszahúzta köpönyege csuklyáját, mielőtt még bárki meglátná az arcát, és felismerné benne azt, ami.

Ismét csak vér és halál szegődött a nyomába. Ő volt, amit az ősidők tengerészei úgy neveztek, Jonah, és úgy tűnt, akárhová is bújik, balszerencse és halál veszi körül. Nem akarta megölni ezeket az embereket, de bekapcsolt a túlélés nyers ösztöne, és nem tehetett semmit, hogy útját állja a haláluknak.

Az egyik férfi karján klántetoválásokat vett észre, és hirtelen elöntötte a hideg valósága annak, amit tett.

Ezek tényleg Babu Dhakal emberei voltak!

Ő pedig vért követel majd a halálukért, és Babu nem az a fajta, aki korlátot szabna bosszújának. Amikor utoléri a megtorlás, az exponenciálisan rosszabb lesz.

– A Trónra, mit tettem? – suttogta.

Roxanne belemenekült az éjszakába.

A sikló végigsuhant a Látók Városán, kék és ametiszt színei tündöklőén ragyogtak a homályos körletek hosszúra nyúló árnyai között. Errefelé kevés szobrot emeltek, és noha a sápadt, oszlopos épületek közül nem egyet nagyszabású, hősi arányokkal terveztek, inkább mélabús, monolitikus struktúrák voltak, amelyek építészeti fekete lyukakként nyomták a hegyek felszínét, magukba szívva a hanyatló nap fényét és melegét.

Kai tudta, hogy most kissé melodramatikus, amely jellemvonást másokban megvetette, de egyszerűen képtelen volt ellenállni az élvezetnek. Már régen azt hitte, hogy egyszer s mindenkorra végzett ezzel a kietlen hellyel, de lám, ismét itt volt, visszavetve, mint egy elbukott jelölt.

A hasonlat igencsak illik rá, hasított belé a gondolat, mert hát nem pontosan ez volt?

Az üres hegy a város fölé tornyosult, árnyékot vetve Kai-ra. Noha érdektelenséget sugárzott, a gondolat, hogy odavigyék, bénító félelem hullámait lövellte végig a testén. Kiűzte elméjéből annak az iszonyú helynek a képzetét, és az előttük fekvő útra koncentrált. Tortega elfordult az ablaktól, ezzel demonstrálva, hogy még egy idióta is érzi a Látók Városából áradó ünnepélyesség súlyát. Kai kinyúlt pszichikus érzékeinek vékony kis csápjával, hogy megállapítsa, pontosan merre járnak.

Augmentikus szemeinek, a Castana ház kötelékeiben dolgozó Mechanicum-adeptusok alkotta precíziós okuláris implantoknak hála, nem volt sok oka vaklátását használni, és pusztán egy pillanatig tartott érzékelését pszichikusról vizuálisra állítani.

Lehunyta szemeit, érezte a közeli épületek súlyát, és a pszik megannyi magas tornyának éteri tömegét. Eltartott egy pillanatig, míg betájolta magát, de másodperceken belül felmérte az őket körülvevő, fényszalagokkal és csillogóan színes fonalakkal átszőtt architektúrát. A sikló éppen a Tükrök Galériája, egy roppant, katedrálisszerű építmény mellett úszott el, amelyen át a sikeres beavatottak továbbhaladhattak a város alatti, ámulatba ejtő barlangokba. Messze a palota alatt letérdeltek a Császár elé, és hagyták, hogy elméjük lehetetlenül összetett idegpályáit gyötrelmes folyamatok során átformálják, amelytől jobban ellenállnak a Káosz veszélyeinek.

Kai emlékezett, amikor a Fekete Őrszemek őt terelték végig a galérián, idegesen, izgatottan, bizonytalanul, hogy az út végén mi vár rá. Úgy vélte, a tükrök azt a célt szolgálják, hogy a jelöltek még egy utolsó pillantást vethessenek az arcukra, mielőtt szemeiket egy minden képzeletet felülmúlóan hatalmas erő kiégeti a szemgödrükből. A séta óta eltelt években Kai sosem tudta eldönteni, hogy ez irgalmas vagy kegyetlen gesztus volt-e.

Lerázta magáról az emléket, nem akart átélni egy ilyen rendkívüli pillanatot olyanok társaságában, akik fájdalmas arckifejezését tévedésből félelemnek értelmeznék attól a helytől, ahová tartanak. Tudatával ehelyett előrenyúlt, a város legmagasabb tornya felé tartó lapos út mentén. A körülötte magasodó épületek közül egyedül a Suttogó Tornyon táncoltak csipkés, ezüst fények, mintha a halandók látásán túli fények lennének.

De minden ragyogása ellenére is elnyomta az az égő dárdafény, amely az üres hegyből áradt. Az a tündöklés egy teljesen másik skálán mozgott, Kai pedig csak nehézségek árán volt képes kizárni érzékeléséből.

– Miért nincsenek telepaták az utcákon? – kérdezte Tortega. – Csak szervitorokat, sherpa-hordárokat és néhány Mechanicum-jobbágyot látok.

Kai kinyitotta a szemét, és a fényből és színből szőtt városkép eltűnt lelki szemei elől, helyét pedig az egyszerű kő és közönyös sarkok prózai geometriája vette át. Noha kapva kapott az alkalmon, hogy visszaszerezze látását, az ilyen pillanatokban szinte azt kívánta, bár ne tette volna.

– A Telepathica diákjai és adeptjei leginkább egy csatornahálózaton és a város alatti sziklába vájt átjárókon keresztül közlekednek. Ha tehetik, csak kevesen jönnek fel a felszínre.

– Miért?

Kai vállat vont.

– A bőrödön érezni a napfényt csak egy újabb emlékeztető arról, mit vesztettél.

– Hát persze, már értem – bólintott Tortega, mintha az emberi psziché valami komplex összefüggését fedezte volna fel, nem pedig egy teljesen nyilvánvaló tényt.

– A városfalakat és az alattunk húzódó sziklát pszi-romboló kristályok szövik át, amelyek egyben csendesebbé is teszik a tereket – mondta Kai. – A föld feletti utazás egy asztropata számára igen zajos. Folyamatosan fegyelmezetlen gondolatokat, random fecsegést és vad érzelmeket hall. Természetesen megtanítják, hogyan szűrjük ki őket, de mindig ott marad a zaj a háttérben. Egyszerűen csak könnyebb úgy járkálni, ha az ember nem hall hangokat.

– Most is hallasz valamit?

– Csak a szüntelen locsogásodat – felelte Kai.

Tortega felsóhajtott.

– Az ellenségességed csak egy védekező mechanizmus, Kai. Engedd el!

– Kímélj meg! – mondta Kai, fejét a fejtámla puha szövetére hajtva, és lehunyva szemeit. Vaklátása ismét felfedte a Suttogó Torony csillámló tündöklését, és a bejáratában várakozó elméket.

Az egyik szívélyes volt, míg a másik teli ellenségességgel, amelyet még a levédett sisak sem tudott elrejteni.

A sikló finoman leereszkedett, ajtószárnyai pedig sziszegve tárultak fel. Három fegyveres mászott le a siklóból, míg a negyedik sörétese csövének kurta intésével jelezte Kai-nak és Tortegának, hogy szálljanak ki. Tortega sietve kimászott, de Kai öntött magának még egy adag amasecet, nem sajnálva az időt, addig késleltetve elkerülhetetlen végzetét, amíg csak tudta.

– Kifelé – szólt a fegyveres.

– Egy utolsó ital – felelte Kai. – Higgyen nekem, ehhez fogható nincs odalent.

Egyetlen korttyal kiitta a poharat, és köhögni kezdett, ahogy a szesz lángra lobbantotta a torkát.

– Végzett? – kérdezte az előtte álló kifejezéstelen sisakjának arclemeze.

– Úgy tűnik – felelte Kai, majd felvette a palackot a minibárról, és a hóna alá csapta, miközben kimászott a sikló kellemes melegéből.

A hegyek fagyos lehelete pofonként érte, és belekortyolt a jeges levegőbe, ami még az amasecnél is jobban égette a torkát. El is felejtette, milyen csontig hatoló hideg uralkodott errefelé. Kai sok mindent elfelejtett a Látók Városáról, de annak a nőnek a kedvességét sosem, aki most lépett ki a torony boltíves bejáratából.

– Hello, Kai – szólt Aniq Sarashina. – Jó újra látni.

– Sarashina úrnő – mondta kurta meghajlás keretében. – Remélem, nem veszi sértésnek, de én nem mondhatom ugyanezt.

– Nem, nem is várom – felelte a nő szomorú, de huncut mosollyal. – Sosem tudtad elrejteni, mennyire elvágytál erről a helyről.

– De mégis itt vagyok – mondta Kai.

A Sarashina mellett álló férfi lépett egyet előre, erőszakos megjelenése tökéletesen illett az őt körülvevő hullámzó agresszióhoz. Bogárfekete páncélban, arcának könyörtelen vonásait tükörfényes sisak mögé rejtve, hatalmát páncélökölként hordozta.

Átvett egy pergamentekercset a fegyveresek vezetőjétől, és feltörte a viaszpecsétet. Majd elégedetten bólintott és így szólt:

– Az átadás megerősítve, Kai Zulane immáron a Fekete Őrszemek őrizete alatt áll.

– Őrizet, Golovko kapitány? – kérdezte Kai, miközben a toronyból a korai astartes páncélhoz hasonló, fényes obszidiánból készült, kontúros mellvérteket és kúpos sisakot viselő harcosok bukkantak elő. Mindegyikük kezében hosszú, fekete pengéjű lándzsa, melyek nyelébe kristályékeket illesztettek.

– Igen, Zulane. És immáron Golovko vezérőrnagy – felelte a férfi.

– Felívelt a csillaga – állapította meg Kai. – Netán a szervezete összes többi elöljárója életét vesztette valami szörnyű balesetben?

– Kai, az ember nem sértésekkel kezdi a gyógyulás folyamatát – intette meg Tortega.

– Ó, fogd be, te istenverte félkegyelmű! – vágott vissza Kai. – Csak menj el, kérlek. Vidd a drágalátos patriarchád siklóját, és takarodj innen! Nem bírlak tovább elviselni!

– Én csak segíteni próbálok – felelte Tortega megbántódva.

– Akkor menj el – mondta Kai. – Úgy tudsz a leginkább segíteni.

Kai egy puha kezet érzett a karján, és nyugtató energia járta át, ellágyítva keserű gondolatait, és olyan békességet sugározva, amelyet hónapok óta nem érzett.

– Semmi baj, Tortega kirurgus – szólt Aniq Sarashina.

– Kai itthon van és egy közülünk. Ön megtett mindent, amit tudott, de most itt az idő, hogy mi gondoskodjunk róla.

Tortega kurtán bólintott és sarkon fordult. Megállt, mintha mondani akart volna valamit, majd inkább meggondolta magát, és visszamászott a siklóba. A Castana-fegyveresek követték, majd az ajtók hangsúlyos kattanással becsukódtak.

A sikló megperdült a tengelye körül és elhúzott, készen arra, hogy mielőbb kijusson innét.

– Milyen utálatos kis szarzsák – mondta Kai, ahogy a sikló eltűnt a szemük elől.