TÍZ

 

Praetoriánusok

Pszichikus feltárások

A vér megóvja az övéit

A Legio Custodes a Rakaposhiként ismert csúcs alatt tartotta foglyait – ahol a Császár által ellenségnek titulált személyeket elzárják a fenti világtól. A hegy sziklájába vájt mészkő falakat adamantiumlemezek borítják, melyek gyakorlatilag minden létező fegyvernek ellenállnak, és süketek az ártatlanság bizonygatására, amely cellákból visszhangzik.

Egy ősi, rég halott nyelven Khangba Marwuként ismerték, ez a túlságosan is találó név erősen utalt a korára. Csak a legidősebb Őrzők vették a fáradságot, hogy eredeti nevét használják, azok pedig, akik a celláiban sínylődtek, hogy többé sose lássák meg a napvilágot, egy sokkal prózaibb néven nevezték.

Egyszerűen csak úgy hívták, a Pince.

Khangba Marwu mindig is a hegy része volt, vagy legalábbis így tűnt azok számára, akik egyáltalán tudtak a létezéséről. Mindig is a bebörtönzés helyéül szolgált, egy rejtett hely, ahová a valaha volt legerőszakosabb, legveszedelmesebb, és legelítélendőbb alakokat zárták. Senki sem tudta, ki vájta ki első celláit és folyosóit a hegy alapkőzetéből, eredete pedig messze a legrégebbi emlékeken és megmaradt dokumentumokon túlra nyúlt vissza.

A fénytelen mélységeibe zárt borzalmas bűnelkövetőkről szóló mesék több ezer évre tekintettek vissza, neveik azonban már mit sem jelentettek, bűneiket pedig elfeledték. De az élő emlékezetben is bőven akadtak olyan gonosztevők, akik befeketítették meddő folyosóit, és érzéketlen falai között tébolyodtak meg.

A Pán-Pacifikus zsarnok hadnagyait ide hozták, ahogyan a Kaukázus Pusztaság etnarcháját, az úgynevezett Első Császárt is, valamint egy lényt, akit csak a Kaszásként ismertek – egy szörnyeteget, akit a legenda szerint egy angyal küldött, hogy megtisztítsa a világot az emberiségtől. Uilleamot, a Vöröst, Albyon zsarnoki, vérivó hercegét is ide zárták kivégzése előtt, miután vereséget szenvedett a Kék Hajnalon vívott csatában. Uilleam megrontott követői elfoglalták a bolygó negyedét, de végül hatalmas harcosok egy serege állta útjukat, akiket egy Kibuka nevezetű nordafriki hadúr hívott össze, aki állítólag villámot idézett a felhők közül és emberfeletti erővel ruházta fel harcosait. Idővel maga Kibuka is láncra verve érkezett Khangba Marwuba, de arról nem maradt fenn ismeret, hogy az ő hatalmát ki törte meg.

Az állandósult szóbeszéd úgy tartotta, hogy az egyik cellát maga a Császár tervezte kifejezetten Narthan Dume számára, de miután a zsarnok életét vesztette az embertelen rezsimje elleni utolsó csatában, a cella kihasználatlan maradt. Az obszcén pletykák azt pusmogták, Constantin Valdor sürgette meg Dume elmúlását, amikor a félig őrült, félig zseniális, életben hagyáshoz túl veszélyes pszichopatát saját birodalma romjai között végeztette ki.

Tang kardinális is éppen ebbe a speciális fegyházba utazott, de Dume-hoz hasonlóan ő sem látta meg soha cellája belsejét. A foglyok, akik véres pogromjai alatt az elképzelhető legrettenetesebb kínokat szenvedték el, felnyitották izolációs tartályát, és a puszta kezükkel szaggatták darabokra a testét, mielőtt még intézkedhettek volna a Nusa Kambaganból történő elszállításáról.

Hosszú története során csupán egyetlen személy szökött meg valaha Khangba Marwuból, egy Zamora nevű genetikai törpe, akiről azt beszélték, egyszer őrnagyi rangot szerzett a proto-Legio Custodesban, amely még röhejesebbé tette a meneküléséről keringő történeteket.

A Nagy Hadjárat kezdete óta Khangba Marwu nem szenvedett rabhiányban, megtévelyedett eszelősökben és végmondókban, akik a Császár könnyelműségéről vagy önző haszonlesőkről fantáziáltak és szónokoltak, akik saját javukra akarják felhasználni ezt az új aranykort. A bebörtönzöttek közül senki sem tudott Tang, Dume vagy Uilleamhoz hasonlóan hírhedt pedigrét felmutatni, de ez majd megváltozik, amint leszámolnak ezzel a lázadással.

Khangba Marwu legáthatolhatatlanabb cellatömbjét éppen most készítették elő a galaxis legveszélyesebb illetőjének.

De vajon képes a Terra bármely létesítménye magába zárni Hórusz Lupercalt?

Az Alpha-Egy-Zéró Primus tömb sosem volt sötét. A fenti bolygó napszakos változásai semmilyen befolyással nem voltak a Pince működésére vagy bentlakóinak szükségleteire. A sötétség a szökés segédje, és mint ilyet, száműzték. Uttam Luna Hesh Udar megállt a cellák előtti utolsó biztonsági ellenőrzőpont előtt, és megvárta, amíg a falakba, padlóba és mennyezetbe ágyazott biometrikus leolvasók megerősítik személyazonosságát.

A légmintavevők mintát gyűjtöttek leheletéből, a testtömeg-érzékelők feljegyezték súlyát, a sugárzásmérők pedig megmérték a vérében és csontjaiban keringő izotópok bomlásának mértékét. Több mint száz mérést és genetikai markert vetettek össze valós idejű adatokkal, hogy semmilyen behatoló ne juthasson át észrevétlenül Khangba Marwu biztonsági hálóján.

Uttam egy Custodes aranyszín vértjét viselte, teljes arcát befedő sisakja arca felett többszörösen visszahajlott réteges szerkezetébe. Mozdulatlan, kifejezéstelen vonásait annak a zöldbőrű bakteriológiai mintának köszönhette, ami arca jobb felső negyedének izmait idegi ingerekre érzéketlenné tette. Feljavított anyagcseréje könnyedén elbánt a méreggel, de a sérülés utóhatásai reflexidejét a frontvonalbeli szolgálathoz elvárt minimális szint alá csökkentették.

Uttam, büszke ember lévén, nehezen viselte a Legio Custodes arcvonalából történő kivonását, de alkalmazkodott, és a Pince fegyőreként betöltött újdonsült szerepét ugyanazzal az elszántsággal és alapossággal látta el, amelyek révén egy Vérjátszmán is ő került legközelebb a beszivárgáshoz, egészen Amon, a Tauromachiai legutóbbi kísérletéig.

Uttam tanulmányozta az ifjú Custodes útját a palotába, és nem talált hibát egyetlen döntésében sem az utolsó momentumig, amikor is sutba dobta minden óvatosságát, és támadásba lendült, akár egy közönséges orgyilkos. Uttam inkább magához csalogatta volna áldozatát, mint egy pók hálójában vergődő rovart.

Sokkal jobb hagyni, hogy a préda végezze el a munkát, és finoman elszakítani védelmezőitől.

Uttam a páncélozott ajtó feletti üres táblára meredt, hogy a retinaolvasó megvizsgálhassa szemeit. Ez a rész a szokásosnál mindig tovább tartott, sérült szemét a gépeknek több időbe telt beazonosítani. Ilyen mélyen a Pincében az efféle letapogatások gyakorlatilag szükségtelennek számítottak, de a protokoll az protokoll, és Uttam önszántából sohasem tagadta meg a szabályokat.

A gondolatra Uttam hátrapillantott a nyomában érkező veterán harcosok menetére. A Terra legprofibb regimentjeiből válogatott emberek titokzatos fegyvereket viseltek, a hálóvetőktől, plazmahálóktól az izokapacitátorokon és tömegroppantókon át egészen a szokványosabb olvasztár-és pokolpuskákig.

Uttam egy teljes fejjel magasodott a legmagasabb katona fölé, és alig tudta megvetését véka alá rejteni, ahogy amazok átsorjáztak az érzékelők között. Nyugtalanította, hogy ezek az emberek nem Őrzők, mivel az Alpha-Egy-Zéró Primus tömbben tartott rabok besorolása messze halálosabb volt, mint amivel ezek az emberek szembe tudtak volna nézni, függetlenül attól, milyen fegyverekkel rendelkeznek. A Legio Custodes haderejének jelentős részét a Prosperóra küldték az Űrfarkasokkal együtt. A küldetés célját nem ismertették, de a Császárnak csak egyetlen oka lehetett ilyen időkben ennyi praetoriánusát elküldeni maga mellől.

Két, bíbor harci vértet és aranyos-tükrös rostélyokat viselő harcos egy fémládát tolt, amely túlméretes koporsóként lebegett az antigravitációs mezőkön. Egy szabványos tápanyagellátó, amelyet a Pince Mechanicum-személyzete alakított át, hogy ellássa ezeket a rabokat a speciális tápokkal. Uttam fel nem foghatta, miért tartják életben ezeket a személyeket. Ezek voltak a Terra legveszélyesebb emberei, akiknek meghosszabbított létezéséből semmi jó nem származott.

Az érzékelők megerősítették az utolsó katona kilétét is, a páncélozott ajtó pedig pneumatikus szisszenés és hideg légáramlat kíséretében felcsúszott, feltárva a mögötte húzódó hatalmas helyiséget. Az ajtón túl a börtön acélfalai átadták helyüket a hegy alapját képező durva, hasított sziklának. Odabentről hideg föld és kő illata kavargott elő, mely egykor a legmélyebb óceánok alatt pihent. Ragyogóan fényes fénygömbök szolgáltattak erős megvilágítást és űzték el az árnyakat.

Harminc méterrel beljebb egy pár szervitor irányította géppuskaüteg pörgött fel és lendült feléjük, miközben csattogva és berregve mérték be célpontjaikat. Nagy kaliberű automata ágyúk forgócsövei sivítottak, ahogy Uttam a gyilokdobozba lépett.

– Uttam Luna Hesh Udar – mondta, mindegyik szótagot pontosan ejtve.

A szervitorok augmentikus szemei vörösről zöldre váltottak, Uttam pedig továbbintette a katonákat, ahogy hátvédje is megérkezett.

Sumant Giri Phalguni Tirtha veterán Őrző volt, akinek a neve állítólag legalább hetvenhat elnyert címből állt. Csiszolt páncéljára érdemein felül dicsérő szavakat véstek. Uttam nem tudta, Tirtha hogy került Khangba Marwura. Nem látszott rajta nyilvánvaló sérülés, és kitűnő fizikai állapotban volt, de a szóbeszéd szerint egyszer megkérdőjelezte Constantin Valdor egyik parancsát.

A Legio Custodes mestere szigorú, rendíthetetlen férfi hírében állt, és noha Uttamnak még sosem volt szerencséje találkozni vele, erősen kételkedett benne, hogy Valdor olyan kicsinyes lenne, hogy egy ilyen enyhe kihágásért kergetne el valakit az oldaláról. A Legio Custodes értékelte a gondolkodó harcosokat, a makacsul kitartó embereket, akik addig kérdeztek és kérdeztek, amíg a válasz fel nem fedte magát.

– Valami gond van, Uttam? – kérdezte Tirtha. – Miért álltái meg?

– Semmi oka – felelte Uttam, elszégyellve magát, amiért spekulációjába merült.

– Akkor induljunk tovább – mondta Tirtha. – Nem szeretek itt lenni, a levegő is bűzlik tőlük.

Uttam bólintott. A levegőnek tényleg más szaga volt. A rabok egyedi fiziológiája megkülönböztette őket a halandóktól, még a Custodesektől is, megannyi nyilvánvaló, és számos kevésbé egyértelmű tulajdonságban. Akármilyen bűnöket követett is el egy ember, akkor is felismerhetően ember maradt, egyértelműen az emberi faj tagja. Ezeknek a foglyoknak azonban valahogy más szaga volt... szinte idegen, és ez majdnem annyira taszított mindenkit, mint az árulásuk.

Majdnem.

– Biometrikus adatok megerősítve – mondta Uttam, a biztonsági ajtó pedig bezárult Tirtha mögött. Amint a méternyi széles rácsok a helyükre csúsztak, így szólt: – Az Alpha-Egy-Zéró Primus tömb ezennel lezárva és biztosítva.

– Megerősítve – felelte Tirtha, azzal a menetoszlop elejére lépett. Most Uttam foglalta el a hátsó pozíciót, és rövid léptekkel haladt, mialatt Tirtha végigvezette őket a széles folyosón. Noha a Terrán állomásozó legbátrabb és legprofibb regimentekből válogatták ki őket, nem lehetett nem észrevenni a katonák idegességét, ahogy áthaladtak a géppuskafészkek között. Noha Uttam parancsára kemény biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, a fegyverek egy szívdobbanás alatt tüzet nyithattak volna, a szervitorok zöld szemlencséi pedig nem ígértek könyörületet a gyilok-doboz csapdájába esetteknek.

Uttam követte Tirthát és a katonákat egy széles, lézerhálóval megfigyelt kapuboltozat felé, amelyen át kolosszális generátorok mély döngése és nagy hatóerejű energiamezők csípős szaga érződött. Uttam átlépett a boltozat alatt, és egy óriási barlangban találta magát, amely legkeskenyebb részén is egy kilométer szélesen terült el csillogó falakkal és szédítően magas mennyezettel. A barlangnak nem volt padlója, csak egy feneketlen verem tátongott teljes széliében. Uttam tudta, hogy ez a kifejezés erős túlzás volt, de minden szempontból megfelelt.

Egy, a barlang peremére épített széles platformon álltak, egy acélgerendákból álló keskeny híd árnyékában, amely hatalmas daruként nyúlt felfelé. Tirtha az irányítópaneljéhez lépett, Uttam pedig figyelte, ahogy átmanőverezi a hidat egy sziklaszigetre, amely a barlang közepén lebegett, láthatatlan energiák délibábos vánkosán.

A barlang falain körben roppant méretű meghajtókhoz hasonló gépek sorjáztak, Uttam pedig érezte, hogy tarkóján égnek áll a szőr a levegőben rezgő elektrosztatikusságtól. Ezek a generátorok egyetlen pillanat alatt deaktiválhatok, amely esetben a sziget alázuhan a világ mélyére. Ilyen veszedelmes foglyokkal azonban az ember nem kockáztathatott.

A híd nekikoccant a repülő szigetnek, és a barlang falaiba épített automata lövegek csövei mind a szigetre céloztak. A lebegő sziklán harminc izolált cella állt, de ebből csak tizenkettő rejtett foglyokat.

Miután a híd a helyére került, Uttam felmasírozott rá, nyomában Tirthával és a katonákkal. A híd zengett páncélozott csizmái alatt, tekintetét pedig egyenesen maga elé szegezte. Oltalmazó-dárdáját kicsatolta, hogy szükség esetén gyorsan előkaphassa a hátára szíjazott hüvelyből, vállának izmait pedig megmozgatta, hogy készenléthez lazítsa őket.

– Problémára számítasz? – kérdezte Tirtha a sisak voxán át.

– Nem – felelte Uttam. – De jobb szeretek ezekkel a rohadékokkal fegyverrel a kézben szembenézni.

– Tudom, mire gondolsz – mondta Tirtha. – Szinte remélem, hogy valamelyikük próbálkozni fog.

– Még csak ne is viccelj ezzel! – figyelmeztette Uttam, ahogy elérték a híd végét.

Az első cella egy egyszerű kocka volt, háromrétegű, keramittal átszőtt permatonnal, amely vajmi keveset árult el lakója kilétéről. Az oldalára stencilezett alfanumerikus jelzéstől, és az általában csillaghajók kilátójaként használt, átlátszó páncélüveg ajtótól eltekintve teljesen jellegtelen doboz volt, amelyből senki sem jött ki vagy be a Legio Custodes engedélye nélkül.

Uttam az ajtóhoz lépett, érezte gyomrának ismerős összeszorulását: a küzdelmet megelőző endorfinok és a harci stimulánsok kiáramlását. Az érzést üdvözölte, bár nem számított küzdelemre.

Egy magányos alak ült a cella közepén törökülésben, izmos testét alig érte körbe a fegyház szabványos sárga testkesztyűje. Hosszú, olajfekete haj ömlött le széles arca körül, melynek genetikailag széthúzott vonásai rusnya megjelenést kellett volna kölcsönözzenek, de valahogy mégis jóképű jelenséggé álltak össze.

Noha ez a fogoly leírhatatlanul halálos volt, lefegyverzően lágy báj sugárzott róla. Uttam okosabb volt annál, mintsem hogy alábecsülje Atharvát pusztán azért, mert az egyik légió tudósai közé tartozott. Amíg a többiek dühöngtek, és epét köptek fogvatartóikra, Atharva látszólag rosszindulat nélkül fogadta el bezártságát.

Atharva kinyitotta szemeit, az egyik egy tündöklő zafír, a másik egy sápadt borostyán.

– Uttam Luna Hesh Udar – szólt a harcos. – Megzavarod felemelkedésemet az enumerációkba.

– Itt az ideje, hogy egyél – mondta Uttam, miközben a tápanyagellátó becsatlakozott az ajtó átlátszó üvegébe. Egy zacskónyi táplálék pottyant a cellába, Atharva pedig undorral vegyes beletörődéssel figyelte, ahogy leesik.

– Újabb nap, újabb bankett – mondta az Ezer Fiak harcosa.

– Szerencsésnek mondhatod magad, hogy egyáltalán etetünk – felelte Uttam. – Én hagynálak éhen halni.

– Azzal te válnál a gonosztevővé – mondta Atharva. – És mint a Császár praetoriánusa, ez nem történhet meg, vagy netán tévedek?

– Ne mondd ki a nevét, nem vagy rá méltó, áruló!

– Mondd csak, Uttam, kit árultam el, amikor idehoztak? – kérdezte Atharva, aki egyetlen olajozott mozdulattal kifűzte lábait, és felállt. – Amikor Yasu Nagasena bevezette háromezer harcosát a Birtokra, pontosan kit árultam el? Senkit, mégis itt vagyok, egy cellába zárva olyan harcosokkal, akiknek a légióit méltán nevezhetjük esküszegőknek.

– Amikor egy csoport között van egy pestises, akkor talán csak a beteget távolítod el, vagy az egész csoportot karantén alá helyezed? – kérdezte Uttam.

– Engedd meg, hogy ellenpéldát hozzak – mondta Atharva. – Ha egy emberben kifejlődik egy tumor, akkor a kezeléssel szelektíven a tumort pusztítod, vagy egyszerűen megölöd az embert?

– A tumor így is, úgy is meghal.

– Akkor hát adjunk hálát, hogy nem vagy medicae, Uttam Luna Hesh Udar praetoriánus – felelte Atharva.

A sötétben tértek vissza hozzá, minden arc, minden sikoly, és minden halálra rémült, utolsó lélegzet. Kai az ágyként szolgáló hideg kőpadon hevert, és magzati pózba görnyedve hintázott előre-hátra, miközben próbálta elfelejteni a fájdalmas emlékeket, amelyeket ismét átélni kényszerült. Egy sikló vitte a Suttogó Toronyból magasan a hegyek közé, csillagfényes fellegeken és holdfényben fürdő, szédítő hegyormok között.

Ez volt a felemelkedése. Azután következett az alászállás egy hegy fénytelen mélyére, amely valahogy sötétebbnek és fenyegetőbbnek tűnt, mint amilyennek egy hegynek lennie kellene. Mintha magán viselné a gyomrában élők gyötrelmének terhét.

Egyre csak vitték, folyosókon és visszhangos átjárókon át. Zörgő lifteken és pneumokocsikban, amelyek egyre mélyebbre és mélyebbre vezettek a baljós hegy ismeretlen mélységeibe, míg végül egy üres cellába helyezték, melyet magából a sziklából vájtak ki, csupán a minimális emberi szükségletek biztosításával. A szoba sarkában húzódó rozsdás csőből sós víz szivárgott, az ellenkező sarokban pedig egy körkörös gödör, feltehetően az emberi salakanyag elvezetésére szolgált.

A falakat halovány kékesszürkére mázolták, simára és ellenállóra. Az előző bentlakók a falakra vésték ittlétük mementóit törött körmökkel vagy bármi mással, amellyel nyomot hagyhattak a festéken. A primitív kapirgálások nagy részét Kai nem tudta kivenni: legtöbbjük random villámokat és hosszú lándzsát markoló férfiakat formált. A vésetek nem voltak mások, mint mostanra régen elfeledett és feltehetően régóta halott emberek kétségbeesett könyörgése, hogy megőrizzék emléküket.

Kai is hozzá akarta tenni a saját jelét, de nem volt semmije, amivel felkarcolhatta volna a falfestéket.

Fogvatartói ismeretlen ideig hagyták főni a levében, hadd végezzék el munkájukat a rá váró borzalmak képzetei. Kai nem volt bátor ember, és azt sikoltotta, elmond nekik mindent, amit tudni akarnak, csak mondják meg, mit akarnak.

Noha agya tucatnyi különböző téma körül kavargott, Kai kényszerítette magát az alvásra, mivel tudta, hogy bármi is következik, könnyebben néz szembe vele kipihenten. Álmodott, de nem Rub’al Khaliról, nem Arzashkun hatalmas erődjéről, hanem a hideg űrről, amelyet a holtak hangjai laktak. Látott egy szőke hajú lányt kék fejkendővel, akit még az Argón ismert. Tudta a nevét is, afféle barátok voltak, de emlékezete homályos volt, túlságosan megzavarták a holtak fecsegő hangjai.

Körülvették álom-énjét, és azt kérdezték tőle, ő miért menekült meg és ők miért hunytak el. Miért értük jöttek el a mélység szörnyei bronzkardjaikkal és kitines karmaikkal, amelyek leszaggatták a húst a csontokról, és olyan tátongó sebeket hagytak, melyek sosem gyógyulnak be?

Kai nem tudott nekik mit felelni, de ők akkor is válaszokat követeltek.

Egy ártatlanokkal teli hajón miért pont ő volt a két túlélő egyike?

Mi jogosította fel az életre, miközben őket örökkön tartó kínszenvedésre ítélte?

Kai álmában sírt, újra és újra átélte haláluk borzalmát.

Csak egy hang nem vádolta, egy megnyugtató, higgadt hang, amely szavak nélkül szólt, de fájdalmas emlékeit egy magas hegyekkel, zöldellő síkságokkal és csillámló, kristályüveg piramisokkal teli városokból álló paradicsomi világ látomásaival enyhítette.

Amikor felébredt, két embert talált a cellájában állva, egy férfit és egy nőt, mindkettő nyájasan vonzó volt és friss, fehér tunikákba bújtak, amelyek laborköpenyek és védőruhák keverékének tűntek. A férfi jóképűnek volt mondható, a divatos kozmetikai beavatkozásoknak köszönhetően, míg a nő minden figyelmét a szemei átszabásának szentelte. Sápadt, smaragdszín tekinteténél magával Tagadóbbat Kai még sosem látott.

– Ébren vagy – szólt a férfi.

De minek, gondolta Kai.

– Itt az ideje, hogy megtudjuk, mit tudsz – tette hozzá a nő.

Kai megdörzsölte az arcát, érezte állának lógó bőrét és egynapos borostáját.

– Már mondtam, nem tudok semmit – felelte Kai. – Ha tudnék, esküszöm, elmondanám. Alig emlékszem bármire az elmeteremben történtekről.

– Természetesen nem számítunk rá, hogy tudatos emlékeid legyenek az információról, amit Aniq Sarashina plántált beléd – jelentette ki a nő, műanyag arckifejezése mit sem változott. – De ott van benned, ez teljesen biztos.

– A mi dolgunk az, hogy kivonjuk ezt az információt – mondta a férfi.

– Rendben – felelte Kai. – Akkor csatoljanak fel a pszi-vetőre, és essünk túl rajta!

– Attól tartok, ez nem lesz ilyen egyszerű – mondta a férfi.

– Vagy fájdalommentes – tette hozzá a nő.

– Kik maguk? – kérdezte Kai. – Maguk nem a Látók Városának tagjai, szóval kinek dolgoznak?

– Az én nevem Hiriko adepta – mutatkozott be a nő –, ez pedig itt Scharff adeptus. Neurolocutorok vagyunk, pszi-fúrók, ha úgy tetszik.

– Mint a szerszám – tette hozzá Scharff. – Az én szerepem az, hogy segítsek Hiriko adeptának lefúrni a pszichédbe és kitúrni bármely, az elmédből kisajtolható információt.

– Komolyan beszélnek?

– Meglehetősen komolyan – felelte Scharff, aki mintha nem teljesen értené Kai kérdését. – A Legio Custodes hívására érkeztünk. A parancsainkat a legfőbb hatóságoktól kaptuk, amelyekben szabad kezet kaptunk céljaink elérése érdekében.

– Attól félek, feltehetően nem éli túl a beavatkozást – mondta Hiriko. – De ha mégis, akkor több mint valószínű, hogy végleg vegetatív állapotban marad.

– Ez őrültség! – kiáltotta Kai, elhátrálva a szörnyetegek elől.

– Ha higgadtan végiggondolja, igazából ez az egyetlen megmaradt lehetőségünk – mondta Scharff.

– Számítottunk rá, hogy vonakodik majd a segítségünkre lenni – tette hozzá Hiriko. – Milyen kár.

Kai nem tudott beszélni. Az ínyvédő, amely megakadályozta, hogy elharapja a saját nyelvét, gumi- és fertőtlenítőízzel töltötte meg a száját. Torkában egy levegőztetőcső húzódott, és egy tűkkel és elektródákkal kivert bőr fejfedő fogta körül a fejét, akár egy pilótasisak. Vénáiba és koponyaereibe infúziók sokasága futott, szemeit pedig egy pecek tartotta nyitva. Mindkét szemgolyója aljába karcsú csatlakozóaljakat vájtak, amelyekből rézkábelek tekeregtek okuláris-vizuális rögzítő berendezésekhez.

A kihallgatószoba rettenetesen puritánvolt, egy egyszerű acéldoboz ablakok, tükrök és minden karakterisztikát adó tárgy nélkül. Kai acélkeretes hordágya körül hordozható megfigyelőszerkezetek sorakoztak, mindegyikük a belső bioritmusának egy szeletéről mesélt.

Az acélpadló mögötte lévő részébe egy fénylő skorpiófarokhoz hasonló, zúgó eszközt csavaroztak, amely a feje fölé ívelt, a róla lógó készülékeket pedig látszólag épp annyira az elrettentés, mint funkciójuk ellátásának céljával tervezték. Hiriko és Scharff a véráramába ömlő drogok figyelésével foglalatoskodott, míg Saturnalia aranyvértes alakja a terem túlsó végében állt, oltalmazó-dárdáját lazán a markában tartva.

– Készen állnak a kezdésre? – kérdezte a Custodes.

– Majdnem – felelte Hiriko. – Ez kényes procedúra, nem szabad siettetni.

– Az önök által keresett információt jól elrejtették, Őrző – tette hozzá Scharff. – Mélyen a pszichéjébe kell hatolnunk, és az efféle utazás hibátlan előkészületeket igényel.

– Megfelelő óvintézkedések és odafigyelés nélkül megtörhetjük az elméjét.

A Custodes tett egy lépést a pszi-fúrók felé, ujjai most már szorosan markolták fegyvere nyelét.

– A Telepathica úrnője a Császárról beszélt – mondta Saturnalia –, és minden, ami a Császárt érinti, rám tartozik. Ne fecséreljék az időmet az előkészületekről és szemantikáról szóló előadással. Találják meg, amit a nő a fejébe helyezett, méghozzá most rögtön! Az elméje megtörése olyan ár, amely jelen pillanatban cseppet sem aggaszt.

Kai kirohanást akart intézni ellenük, de szája képtelen volt szavakat formálni. Ordítani akart, hogy ő is emberi lény, egy Birodalom számára értékes asztropata. De tudta, hogy még ha hallanák sem törődnének vele; Saturnalia azért, mert a Császár iránti kötelessége minden más aggályát felülírja, Hiriko és Scharff pedig azért, mert ők egyszerűen a munkájukat végezték.

Megpróbált kiszabadulni, de béklyói és a drogok teljesen mozdulatlanná tették.

Hiriko egy kerekes laborszéken ült mellette, és a hordágy oldaláról lógó adatlemezt tanulmányozta.

– Kitűnő – mondta. – Remekül haladsz, Kai. Egy percen belül készen állunk.

Scharff adeptus Hirikóval szemben ült, és Kai látta, amint egy csavaros csatlakozót illeszt a nyaka hátuljába, ahol épp csak villanásnyi időre pillantotta meg a beépített kognitív augmentikát. A kábel másik végét egy jellegtelen, fekete dobozba dugta, amelyet a hordágy oldalához erősítettek. Kai-ra mosolygott, majd a dobozból kitekert egy vékony kábelköteget, és Kai bőr fejfedőjének az egyik csatlakozójához erősítette. Szemei egy pillanatra kiüresedtek, Kai pedig szúró nyomást érzett agyának homloklebenyében.

– Az umbrában vagy? – kérdezte Hiriko.

– Igen – felelte Scharff távoli hangon. – Készen állok a beékelődésedre.

– Helyes – mondta Hiriko, és hasonlóképpen hozzákötegelte magát egy fekete dobozhoz. Ő is hozzáerősített egy kábelt a Kai koponyáját körülfogó apparátushoz, amaz pedig ismét érezte egy behatoló jelenlétének nyomását az elméjében.

– Most pedig – szólt Hiriko. – Lássunk hozzá!

Lenyomott egy narancssárga kapcsolót a doboz oldalán,

Kai elméje pedig megtelt fénnyel.

A fény elviselhetetlen ragyogássá erősödött, mintha egy csillag felszínét nézné olyan közelről, hogy kiégesse a szemeit. Kai sikoltott, a fény pedig halványodni kezdett, amíg tűrhetővé nem apadt. Egy sivatag közepén találta magát, körülötte több száz kilométeres távolságban nem volt semmi. A dűnék teteje forró széltől hullámzott, a tűző nap izzása pedig üdvözítő változás volt a hegy alatti steril környezet után.

Ez volt a biztonságos menedéke, az Üres Negyed.

Akármit műveltek is vele, nem működött.

Kai tudta, hogy ez nem valódi, tudta, hogy ez egy mesterségesen megidézett álomtáj, és amint rájött, tudta, hogy hiba volt idejönnie. Pontosan ezt akarták. Ide akarták csalni, ahol legbelső gondolatai hevernek parlagon, és felfedhetik legmélyebb titkait.

Bár bevallottan el akarta mondani Hirikónak és Scharffnak mindazt, amit tudni akartak, de elméjében ugyanakkor felbukkant egy kéretlen megérzés, amely óvva intette a legkisebb ellenállás felé mozdulástól. Az élete múlott a rábízott titok megőrzésén. Csakis az arany szemű férfinak mondhatja el, amit tud, és ez csak úgy lehetséges, ha elrejti Hiriko és Scharff elől.

Amint megnevezte őket, megérezte jelenlétüket az elméjében. Nem látta őket, de tudta, hogy ott vannak. Lesben álltak, várták, hogy elvezesse őket ahhoz, amit tudni akartak.

Egy alak jelent meg a homokon mellette, egy köpenyes nő hosszú, ezüstszürke hajjal, kedves és melegséget sugárzó tekintettel. Ismerte, de nem így, nem hús-vér szemekkel. Smaragdzöldek voltak, szikrázóak, tele élettel. Perverznek tűnt ilyen gyönyörű szemeket készakarva a Káosz lényeitől való védelemre cserélni.

– Aniq – mondta. – Te meghaltál.

– Neked jobban kéne tudnod, Kai – felelte Sarashina.

– Senki sem hal meg igazán, amíg valaki emlékszik rá. Ahogy a nagy költő mondta, „amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani”.

– Ezt Sarashina mondta nekem, de te nem Sarashina vagy.

– Nem, de akkor szerinted ki lehetek? – kérdezte a nő, és arcvonásai egy szívdobbanás alatt az anyjáévá alakultak. Szemei továbbra is smaragdzöldek maradtak, de ahol előtte melegség volt, most csak sajgó bánat maradt.

Kai elfordult a szemektől, eszébe jutott a bús tekintet, ahányszor csak apjával újabb bolygókörüli kalandra indultak. Erővel igyekezett közönyös maradni, de nem volt könnyű annak a nőnek a színe előtt, aki felnevelte és segített azzá a férfivá válnia, aki lett.

Kivéve, hogy ez nem ő volt.

Az anyja halott volt, mint ahogy Sarashina is.

– Hiriko adeptus vagy, igaz?

– Persze – felelte az anyja.

– Akkor vesd fel az igazi alakod! – csattant fel Kai. – Ne bújj álruhák mögé!

– Nem bujkáltam – mondta Hiriko, magára öltve azt az alakot, amit Kai is ismert. – Egyszerűen csak próbállak ellazítani. Ez a folyamat sokkal simábban zajlik majd, ha nem küzdesz ellenünk. Tudom, hogy nem tudod, mit mondott neked Sarashina, de meg kell találnom.

– Nem tudom, hol van.

– Szerintem tudod.

– Nem tudom.

Hiriko sóhajtott, majd belekarolt, és felvezette egy lankás homokdűnén.

– Tudod, hány pszichikus kihallgatást végeztem már? Nem, persze hogy nem tudod, de sokat, és azok az alanyok, akik küzdenek ellenünk, mindig agyhalottként végzik. Ezt akarod?

– Miféle ostoba kérdés ez?

A nő megvonta a vállát, és folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

– Az emberi elme egy észveszejtően összetett gépezet, több milliárd emlék, érzet, reakció és autonóm funkció lerakata. Nehéz betörni anélkül, hogy helyrehozhatatlan károkat okoznánk.

– Akkor hát ne törj be – mondta Kai.

– Igazán azt kívánom, bárcsak lehetséges lenne – biztosította Hiriko mosolyogva. – Kedvellek, de ha kell, a puszta kezemmel tépem szét az agyad szövetét. Végül mindenki feladja a titkait. Mindig. Csak az a kérdés, a végén mennyi károsodással lesznek hajlandóak együtt élni.

Elérték a dűne tetejét, Kai pedig Arzashkun csillámló erődjére tekintett le. Legmagasabb tornyai reszkettek a forróságban, Kai pedig eltakarta szemeit az arany minareteken visszatükröződő fény elől.

– Lenyűgöző – szólt Hiriko. – De ez nem fog távol tartani. Egy percig se hidd.

Kai megállt és körbefordult, a homokot kémlelte bármilyen arra utaló nyom után kutatva, hogy nincsenek egyedül. Látótere sarkában egy távoli dűne homokja alá bújó, futó árny villant meg.

– Hol van Scharff? – kérdezte. – Nem csatlakozik hozzád?

– Itt van, de ezt a fúrást én vezetem.

Kai elméjében napkelteként ragyogott fel az intuíció, és vonásain lassú mosoly terült szét.

– Azért van itt, hogy kivigyen, ha túlságosan veszélyessé válna, nem igaz?

A smaragd szemekben felvillanó bosszúság megerősítette észrevétele helyességét.

– Nem tudod, hogy képes leszel-e rá, ugye? – kérdezte.

Hiriko karja körüli szorítása erősödött.

– Hidd el, képes vagyok rá. Az egyetlen kérdés az, hogy te mennyire akarod megnehezíteni. Egy szívdobbanás alatt lerombolom azt az erődöt, ledöntöm minden fiktív kövét és tégláját. Porrá és péppé zúzom, míg a végén képtelen leszel a maradványait elkülöníteni a sivatag homokjától.

A nő kinyújtotta az egyik karját, és az erőd legmagasabb tornya inogni kezdett. Ami pillanatokkal ezelőtt még szilárdnak tűnt, most füstté és párává változott. Ujjaival csettintett, és egy újabb torony hullott darabokra. Hiriko elkapta a tekintetét, miközben percek alatt szétzúzta, amit neki évekbe telt felépíteni, de szemei valami távolira szegeződtek, valamire, amit sötét emlékekből és borzalmakból gyúrtak. A homokon át feléjük nyomakodott a predátor, orrlyukaiban a vér illatával.

Kai erős nyomást érzett a szemei mögött, Hiriko pedig éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint a sötét alak a felszínre bukkan. Véráradattal körítve érkezett, mint egy földalatti folyó, oly vadul tört a sivatag felszínére. Bömbölő folyamként hömpölygött. Üvöltött és sivított és több ezer halálsikollyal és gyötrelmes utolsó pillanattal árasztotta el a világot. Bíbor olaj szökőárjaként ömlött végig a sivatagon, a dűnék közötti mélyedéseket bűzös halálnedvekkel töltötte meg, és haragos hullámokkal ostromolta a lejtőket.

– Ez a te műved? – követelte Hiriko.

– Nem – felelte Kai.

– Állítsd le! – parancsolta Hiriko. – Most!

– Nem tudom.

– Hogyne tudnád, ez a te elméd. Engedelmeskedik az akaratodnak.

Kai vállat vont, amint az olajos vér dagadó tava egyre magasabbra emelkedett, tükre pedig a mélyből felnyomakodó ezernyi kéztől és arctól vonaglott. Egészen mostanáig Kai mindig félte ezt az eltemetett szörnyet, de a látványa most áldott megkönnyebbülést hozott. Az iszamós dagály minden hidrodinamikai törvényt megtagadva görgött felfelé a dombon, a kocsonyás formák végre a bűzös anyag felszínére törtek. Magas, vékony, vörös pikkelyes, cingár végtagokkal és vulkanikus lehelettel hajlottak ki a létezésbe vékony, sikító ordítás közepette. Elnyújtott koponyájuk üvegesen, szarvakkal öltött testet, szájukat pedig recés karmok tépték fel.

Emlékek alkotta lények, annyi szent, de az álmok földjén éppoly veszedelmesek.

– Mit művelsz? – háborgott Hiriko.

– Mondtam, nem én csinálom – jajgatott Kai. – Hanem az Argo!

Az éjbőrű szörnyek árja feléjük zúdult, Hiriko pedig felnézett az égre.

– Vigyél ki innen! – kiáltotta. – Most azonnal!

Az adepta eltűnt, a sötét áradat pedig, amely végtelen feketeség eleven függönyeként örvénylett és bugyogott, átcsapott a dűne felett, elnyelte Kai-t, és olyan mélységbe rántotta, ahonnét nem volt menekvés.

– Mi történt itt? – követelte Saturnalia.

Hiriko a kihallgatószoba padlóján feküdt, kifordult szemekkel, orrából spriccelő vérrel. Scharff feltámasztotta a fejét, és az alkarjába döfött injekcióstűből tiszta folyadékot fecskendezett belé.

– Kérdeztem valamit – mondta Saturnalia.

– Csend! – felelt Scharff. – Épp most vontam ki egy ellenséges álomtájból az előírt dekompressziók nélkül. Az elméje sokkot kapott, és ha nem sikerül visszahoznom, akkor végleg elveszíthetjük.

Saturnalia reszketett a dühtől, amiért egy beosztott így beszél vele, de lenyelte haragját. A Legio Custodes harcosával szembeni illetlenség következményei várhatnak.

– Mit tehetek? – kérdezte.

– Semmit – vakkantotta Scharff. – Most már rajta múlik.

Scharff tovább beszélt Hirikóhoz lágy, kellemes hangon, az arcát simogatta, és fogta a kezét. A nő szemei végül rebbenve kinyíltak, és olyan értelem csillant bennük, amelyről Saturnalia nem hitte, hogy valaha is visszanyerheti még.

– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – szólt Hiriko.