HUSZONNÉGY
LAUREL ÉS TAMANI CSENDESEN, borongós hangulatban lépett át a kapun. Ismerős őrszemek köszöntötték őket. Shar lépett elő. Mérgesen bámulta Laurelt, miközben Tamanihoz intézte a szót. - Látogatónk van.
-
Trollok? - kérdezte Tamani. Kihúzta magát, Laurelt pedig a szikrázó kapu felé lökte. -
Laurel, indíts vissza Avalonba!
Shar a szemét forgatta. - Nem trollok, Tam. Gondolod, átengedtünk volna, ha trollok várnának tárt karokkal?
Tamani felsóhajtott, és leengedte a karját.
- Az az emberfiú az. Amelyik tavaly ősszel is itt járt.
- David? - kérdezte Laurel elcsukló hangon. Hogyjött rá?
Shar bólintott, Tamani állkapcsa megfeszült. - Odaviszem hozzá Laurelt - mondta Tamani, és előrelépett. - Hol van?
-
Megtartja a távolságot - bökött a fejével bizonytalan irányba Shar. - Ott van a háznál.
-
Nemsokára jövök - mondta Tamani, majd megragadta Laurel karját, és a ház felé húzta.
Amint látótávolságon kívül kerültek, elengedte a lányt.
- Beszélni akarok vele - mondta Tamani halkan.
- Azt már nem! - kiáltotta Laurel. - Nem lehet!
-
Tudni akarom, mit tesz a biztonságodért - mondta Tamani, kerülve a lány pillantását. -
Ennyi az egész.
-
Akkor sem! - szűrte a szót Laurel a fogai közt.
-
Mennyi mindent vagy hajlandó feláldozni Davidért? kérdezte Tamani felbőszülve. -
Engem, az nyilvánvaló. És még mit? Az életedet? A szüleid életét? Talán még Davidét is?
Csak nehogy elrontsam a romantikus kis játékodat. Csak beszélni akarok vele.
-
Meg akarod félemlíteni. Le akarod járatni előttem. Ismerlek, Tamani.
-
Ha már itt van, akár azt is megtehetném - morogta Tamani, és az ösvény felé pillantott.
-
Nem én kértem, hogy idejöjjön - mondta Laurel, és maga sem tudta, miért érzi szükségét a magyarázkodásnak.
Tamani hallgatott.
-
Még a munkahelyén kellene lennie. Elvileg azt sem szabadott volna megtudnia, hogy itt vagyok.
Tamani azonnal megállt, és megfordult. - Hazudtál neki? - Olvashatatlan volt az arckifejezése.
-Én...
-
Te hazudtál neki, hogy eljöhess engem meglátogatni? - Tamani nevetni kezdett. -
Miattam hazudtál! Megtisztelve érzem magam. - Éles és csípős volt a hangja, de kihallatszott belőle valami más is. Hogy értékeli. Hogy elégedett.
Laurel gúnyosan felkacagott, és elindult az ösvényen. - Képzelődsz! Nem miattad volt.
Tamani megragadta Laurel karját, és olyan gyorsan fordította meg a lányt, hogy az a mellkasának ütközött. Tamani nem próbálta meg átölelni, csak megfogta a karjait. - Biztos, hogy nem? Mondd ki, hogy nem szeretsz.
Laurel ajka megrándult, de egy szót sem tudott szólni.
-
Mondd ki! - kiáltotta Tamani. A hangja éles, követelőző volt.
- Mondd ki, hogy David az, akire szükséged van, akit igazán akarsz!
- A fiú arca olyan közel volt Laureléhez, hogy a lány érezte, ahogy a lehelete végigsimít az arcán. - Mondd azt, hogy sohasem gondolsz rám, miközben őt csókolod! Hogy nem álmodozol rólam ugyanúgy, ahogyan én álmodozom rólad! Mondd ki, hogy nem szeretsz!
Laurel felnézett a fiúra, és elfogta a teljes kétségbeesés. Kiszáradt a szája, és a szavak, amelyeket ki akart mondani, képtelenek voltak kicsúszni rajta.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Látod, nem tudod kimondani - súgta a fiú, és maga felé húzta a lányt. - Akkor szeress engem, Laurel! Szeress engem!
Olyan gyötrelmes vágyakozás volt Tamani arcára írva, hogy Laurel alig tudta elviselni a látványát. Nem hagyhatta itt megint a fiút így nem, most - hogy tudja - már nem. Miért nem tudta jobban elrejteni? Miért jött vissza mindig, tudván, hogy nem maradhat? Jóval több fájdalmat okozott ezzel a fiúnak, mint saját magának. Ez mitől szerelem? A szerelem nem lehet ilyen önző.
Tamani ajka az arcát simogatta, aztán a haját. Mintha minden elfojtott érzelem és minden kísértés, amelynek korábban ellenállt, hirtelen kitört volna, mint amikor egy megvadult folyó átszakítja a gátat.
Laurel erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Nem számít, ő mit érez, nem maradhat a fiúval. Most nem. Amíg az emberek világában él, csak félig lehetne Tamanié. Ő maga is gyűlölné ezt, és a végén - bár ezzel a fiú biztosan nem értene egyet - Tamani sem lenne boldog. Laurel nem állt készen arra, hogy elhagyja az emberek világát. Le akart érettségizni, és majd aztán eldönteni, hogy mihez kezdjen. Családja volt, barátai, és egy egész élet - élet, amelyet nem élhetett Tamanival az oldalán. Ismét lehunyta a szemét, el kellett hessegetnie a fiúról szóló álmait. Hiszen ha az az álom valóra válna, nem érne boldog véget. El kell küldenie Tamanit.
Most vagy soha.
-
Nem szeretlek - suttogta, de majdnem elveszítette az önuralmát, amikor Tamani ajka végigsimított a nyakán.
-
Dehogynem, Laurel, szeretsz engem - suttogta Tamani, és ajka már a lány fülét cirógatta.
-
Nem szeretlek! - mondta Laurel immár hangosabban, a hangja végre engedelmeskedett.
Mindkét kezét Tamani mellkasához érintette, és határozottan eltolta magától a fiút. - Nem szeretlek. Vissza kell mennem. Te pedig nem jössz velem.
Megfordult, mielőtt meggondolhatta volna magát.
-
Laurel...
-
Nem! Megmondtam, hogy nem szeretlek! Hiszen alig... alig ismerlek, Tamani. Néhány együtt töltött délután, egy ünnepély... az nem szerelem! - győzködte a fiút. Nem tudta, mit tehetne még. Tamaninak igaza van: kegyetlenség éltetni benne a reményt minden alkalommal, amikor elmegy. Elmondhatatlanul kegyetlen dolog. El kell hitetnie vele, hogy amit akar, az sohasem fog megtörténni. Hosszú távon ez lesz a kevésbé fájdalmas. -
Visszamegyek Davidhez - mondta, megadva ezzel a kegyelemdöfést. Megfordult, hogy ne lássa, hogyan reagál a fiú. Nem hitte, hogy kibírná a látványt.
A ház felé indult, és arra számított, hogy Tamani egyszer csak elmarad mögüle. De az erdő
szélén még mindig hallotta a fiú lépteit. - Ne kövess! - sziszegte.
-
Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass nekem! - jelentette ki a fiú nyersen.
Együtt hagyták el a fák vonalát, Tamani szorosan mögötte lépdelt . Laurel elkapta David pillantását... pont egy másodperccel azelőtt, hogy az megpillantotta Tamanit. David újra Laurelre nézett, és vádló szeme tele volt fájdalommal. Leugrott a Sentra csomagtartójáról, és a kocsi felé indult.
- David! - kiáltotta Laurel, és futni kezdett.
Tamani azonban megragadta a csuklóját. Magához rántotta a lányt, és mielőtt az tiltakozhatott volna, hevesen megcsókolta. A sürgető és követelőző ajkakból áradó forróság két másodpercre Laurel ellenállását is elhamvasztotta, ezért csak késve tudta durván ellökni magától a fiút.
Laurel David felé pillantott, remélve, hogy az nem látta, mi történt.
De látta.
David és Tamani farkasszemet nézett.
http://detty-liber.blogspot.com
Tamani még mindig Laurel csuklóját szorongatta. A lány elrántotta. - Tűnj el! - mondta. - Azt akarom, hogy tűnj el! - Már remegett a hangja. - Tényleg! - kiáltotta. - Menj innen!
Tamani állkapcsa és arcizmai megfeszültek, miközben Laurelre bámult. Laurel alig tudott a szemébe nézni. Az árulás óceánja viharlott benne. Szinte felnyársalta a fiú tekintete, kereste a legkisebb jelét annak, hogy Laurel nem gondolta komolyan, amit mondott. Ott égett benne az a reménysugár, amely sohasem alszik ki.
Laurel nem sütötte le a szemét. Jobb lesz ez így. Egy nap talán... nem is tudott erre gondolni.
A fiúnak mennie kell. El kell tűnnie. Nem lenne fair, ha így folytatnák.
Könyörgöm, menj el, gondolta Laurel kétségbeesetten. Menj, mielőtt meggondolom magam Menj már!
Tamani, mintha a gondolataiban olvasott volna, megfordult, s szó nélkül a fák felé indult, és eltűnt a lány szeme elől.
Laurel szüntelenül arra a pontra bámult, ahol egy másodperccel korábban Tamani állt. Tudta, hogy el kellene indulnia. Minél tovább áll ott merengve, annál nehezebb lesz Daviddel helyrehoznia a dolgait.
Nagy nehezen elfordította a tekintetét. Dávid már a kocsija ajtajánál volt.
-
David! - kiáltotta Laurel. - David, várj! - A fiú megállt, de nem fordult meg - David, ne menj el!
-
Miért ne? - kérdezte a fiú, és a vezetőülést bámulta. Nem volt hajlandó Laurelre nézni. -
Láttam, hogy mi történt. Most már csak azt kell hozzáképzelnem, amit nem láttam.
-
Rosszul láttad! - kiáltotta Laurel. A bűntudat és a szégyen egyszerre söpört át rajta.
-
Tényleg? - kérdezte David. Most már a lány felé fordult - közönyös arckifejezéssel. Ha szomorú lett volna, vagy dühös, azt Laurel megértette volna. De ez a közöny... mintha nem érdekelné az egész.
-
Tényleg - mondta Laurel, de a hangja bizonytalan volt.
-
Mit láttam rosszul, Laurel? Elmesélem neked, hogy néz ki ez az egész az én szemszögemből. Hazudtál nekem, hogy idejöhess és láthasd. Hogy vele lehess!
-
Nem is hazudtam - tiltakozott Laurel erőtlenül.
-
Igen, egy szót sem szóltál, de attól még hazugság volt az egész! - David elhallgatott, állkapcsa és a keze, mellyel a kocsi ajtaját szorongatta, megfeszült. - Bíztam benned, Laurel.
Mindig bíztam benned. Tény, hogy nem hazudtál, hiszen semmit sem mondtál, de ettől függetlenül aláástad a bizalmamat! - Ránézett a lányra. - Korábban eljöttem a munkahelyemről, mert aggódtam miattad. Féltettelek. És amikor az anyukád azt mondta, hogy Chelsea-nél vagy, felhívtam.
Lövése sem volt, miről beszélek. És tudod, mire gondoltam akkor? Hogy meghaltál, Laurel!
Azt hittem, hogy meghaltál!
Laurelnek eszébe jutott, hogy hétfőn neki is ezt volt az első gondolata, amikor Dávid nem jelent meg az iskolában. Szégyenkezve bámulta a földet.
-
Aztán rájöttem, hogy van ám egy hely, illetve van valaki - mondta gúnyosan -, akihez akár suttyomban is elmennél. Idejöttem, hogy lássam, biztonságban vagy-e, és mit láttam?
Hogy megcsókolod!
-
Nem is én csókoltam meg! - kiáltotta Laurel. - Ő csókolt meg engem!
David hallgatott, csak az arcizmai rángtak szüntelenül. - Talán ez alkalommal igen - mondta hidegen. - De láttam abból a csókból, hogy nem először történt meg! Gyerünk, tagadd le!
Hallgatlak.
Laurel hol a földet, hol az autót, hol a fákat bámulta. Akárhová szívesebben nézett, mint a fiú vádló szemébe.
-
Tudtam. Tudtam!
David beült a vezetőülésbe, és becsapta az ajtót. A motor zúgva azonnal életre kelt. Gyorsan rükvercbe kapcsolt, és majdnem elütötte a földbe gyökerezett lányt, aki képtelen volt
http://detty-liber.blogspot.com
megmoccanni. David letekerte az ablakot. - Most... - harapta el a szót. Ez volt a gyöngeség első jele, amit a beszélgetés alatt mutatott. - Most egy darabig nem akarlak látni. Ne is hívj fel! Majd... amikor úgy látom jónak, megkereslek.
Laurel látta, hogy a fiú elszáguld. Csak ekkor eredtek el a könnyei. Az erdő felé is vetett egy pillantást, de ott sem volt már senki. Beült az autójába, és zokogva a kormányra borult.
Hogyan omolhatott össze minden egyszerre?
Laurel az ágyán ült, gitárral az ölében, és a mennyezeten táncoló árnyakat figyelte. Már két órája ücsörgött ott, miközben a nap lement, és a szobában lassan besötétedett. Melankolikus akkordokat játszogatott a hangszeren, amelyek - bárhogy küzdött is ellene - az Avalonban hallott melódiákra emlékeztették.
Ma reggel még minden olyan jó volt. Jó? Remek! És most? Mindent elrontott.
Ráadásul az ő hibája volt az egész. Túl sokáig egyensúlyozott a két világ között. Hagyta, hogy Tamani iránt érzett vonzalma kicsússzon az irányítása alól. Nem elég testileg hűnek maradni, David megérdemelte volna azt is, hogy a gondolatai se kalandozzanak másfele.
Eszébe jutott Tamani arckifejezése, amikor megmondta neki, hogy nem szereti. Ez sem volt fair. Sikerült mindenkit megbántania, és most viselnie kell a következményeket.
Az a gondolat, hogy David nélkül kell leélnie a hátralevő életét - vagy akár csak a hét hátralévő részét -, elviselhetetlenül fájt Laurelnek. Elképzelte, milyen lenne, ha Davidet egy másik lánnyal látná csókolózni. Ha úgy csókolna egy másik lányt, ahogyan Tamani csókolta őt ma reggel. Felnyögött, és az oldalára fordult, a gitár lecsúszott mellé az ágytakaróra. Az lenne a világ vége. Nem történhet meg. Biztosan megvan annak a módja, hogy mindent rendbe hozzon.
Am két óra hosszányi gondolkodás után sem jutott semmi eredményre. Nincs más hátra, mint remélni, hogy a fiú megbocsát neki. Majd egyszer.
Megpróbált elaludni. Általában könnyen ment neki az alvás, miután a nap lement, de most csak ült az ágyán, és az ébresztőórán változó számjegyeket figyelte, miközben beburkolta a sötétség.
8:22
8:23
8:24
Laurel lement a konyhába. A szülei szombaton mindig leltároztak, még egy óráig biztosan nem kerülnek elő. Kinyitotta a hűtőajtót - inkább csak megszokásból, hiszen egy falat sem ment volna le a torkán. Aztán becsukta az ajtót, és megengedte magának azt a pillanatnyi lu-xust, hogy Davidet és Tamanit hibáztassa a történtekért. Nem akarta megbántani egyiküket sem. Azt akarta, hogy mind a ketten boldogok legyenek. Hiszen mind a két fiú fontos volt a számára. Miért kényszerítették arra, hogy válasszon közöttük?
Hirtelen megmozdult valami az udvaron. De még mielőtt Laurel felfoghatta volna, hogy mit lát, az üvegfal betörött, és szilánkokkal borította be a padlót. Laurel felsikoltott, és leguggolt, kezével védve az arcát. De amikor elhallgatott, a szobára halálos csend telepedett. Nem törte meg se kiáltozás, se több kő, de még csak lépések zaja sem.
Laurel a konyha padlóját borító üvegszilánkokra meredt. Meglátott egy nagy kődarabot, amely csak az ablakon keresztül kerülhetett a konyhába.
A követ egy papírba burkolták.
Laurel remegő kézzel kibontotta. A lélegzete is elállt, amikor a vérvörös ákombákomot átfutotta.
Azonnal felpattant, és a bejárati ajtó felé rohant. Miután kinyitotta az ajtót, egy pillanatra megállt, és kikémlelt az udvarba. Nyugodtnak tűnt - talán még békésnek is - az utcai lámpák fényében. Laurel minden árnyékot megvizsgált, leste, nem moccan-e.
De a szél sem rebbent.
http://detty-liber.blogspot.com
Ránézett az autójára, majd a kezében tartott papírdarabra. Tamaninak igaza volt, eddig mindent egyedül akart csinálni. Ideje beismerni, hogy segítségre van szüksége. Megfordult, és futni kezdett, de nem az autója, hanem a ház mögötti fák felé. Az erdő szélén egy pillanat ra megállt, mert nem tudta, hol ér véget a házat védő bűbáj. Rövid habozás után kiabálni kezdett: - Segítség! Könyörgöm, segítsen már valaki!
A fák mentén az udvar másik végébe futott, és folyamatosan kiáltozott. De csak saját szavainak visszhangját hallotta. - Kérem! - kiáltotta még egyszer, tudva, hogy senki sem fog válaszolni a könyörgésére.
Az őrszemek elmentek. Laurel nem tudta, hogy hová és mikor, de abban biztos volt, hogy ha lett volna akár egy szem tündér is az erdőben, válaszolt volna a hívására. Egyedül maradt.
Elöntötte a kétségbeesés. Tenyerét a szeméhez nyomta, nehogy sírni kezdjen. Most nem engedheti meg magának, hogy összeomoljon. A kocsijához rohant, beült a kormány mögé, és becsapta az ajtót. A sötét, üres házra meredt. Hónapok óta ez az épület jelentette számára a menedéket, már jóval azelőtt óvta, hogy Laurel tudott volna az őrszemekről és a védelmező
bűbájokról. De nem maradhatott itt. El kell hagynia a védőőrizetet. Tudta, hogy a trollok pontosan ezt akarják. Azonban nem volt más választása, túl sok forgott kockán. Reszketett a keze, de sikerült bedugnia a slusszkulcsot, és elindítania a motort. Kifarolt, a kerekek csikorogtak az aszfalton, amikor egyesbe kapcsolt. Szemét le sem vette a visszapillantó tükörről.
A David házához vezető fél mérföldes út most óráknak tűnt. Laurel leparkolt a ház elé, és az ismerős épületre pislogott, amely szinte a második otthona volt.
Most idegennek érezte.
Mielőtt meggondolhatta volna magát, sietve kiszállt az autóból, és felszaladt a feljárón. A csengő hangját visszaverték a nappali falai.
Laurel nem is emlékezett rá, mikor csengetett be utoljára Davidékhez. Olyan hivatalos, olyan szükségtelen volt.
David anyja nyitotta ki az ajtót. - Laurel - mondta kedvesen. De a mosoly lehervadt az arcáról, amikor Laurel szemébe nézett. - Mi a baj? Jól vagy?
- Beszélhetnék Daviddel?
David anyja értetlennek tűnt. - Persze, miért ne beszélhetnél vele? Gyere be!
-
Inkább itt maradnék, köszönöm - mormogta Laurel, és a cipője orrát bámulta.
-
Oké - válaszolta elbizonytalanodva David anyja. - Akkor szólok neki.
Laurelnek sokáig kellett várnia, míg az ajtó újra kinyílt. A lány felpillantott, tartott tőle, hogy David anyja tért vissza. De David volt az, kifejezéstelen arccal és villogó szemekkel. A fiú megállt, vett egy mély lélegzetet kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót.
-
Ne csináld ezt, Laurel! Csak azért jöttem le, mert anya még nem tudja, hogy mi történt.
De neked tud...
- Barnes elrabolta Chelsea-t.
A harag azonnal eltűnt David szeméből. - Micsoda?!
Laurel odaadta neki a papírt. - A világítótoronynál vannak. Tudom, hogy haragszol rám, de...
- Elfúlt a hangja. Minden lélegzetvétel fájdalmas volt, de sikerült visszaszorítani a rettegést. -
Itt nem rólunk van szó, hanem sokkal többről. Szükségem van rád, David. Egyedül nem tudom megcsinálni.
- És mi van az őrszemekkel? - kérdezte Dávid bizalmatlanul.
- Nincsenek ott! Hívtam őket, de elmentek!
Dávid habozott egy pillanatig, majd bólintott, és visszalépett a házba. Laurel hallotta, hogy valamit odakiált az anyjának, aztán már vissza is tért a verandára. A vállán egyensúlyozta a hátizsákját, miközben belebújt a dzsekijébe. - Induljunk!
- Vezetnél? - kérdezte Laurel. - Nekem... nekem közben dolgom van.
Kivette a hátizsákját az autójából, és beült Dávid mellé.
http://detty-liber.blogspot.com
- El kell mennünk Tamaniért - mondta Dávid határozottan.
De Laurel hevesen rázta a fejét.
- Laurel, nem érdekel, hogy mi van közöttetek. O az utolsó esélyünk!
-
Nem erről van szó! Nincs időnk! Ha nem érek oda kilencig a világítótoronyhoz, Barnes megöli Chelsea-t. Van még... - pillantott az órára Laurel - ...huszonöt percünk.
-
Akkor te mész a világítótoronyhoz, én meg elmegyek a birtokra, és elhozom Tamanit!
- Arra már nincs idő, Dávid!
-
Akkor mi legyen? - kiáltotta a fiú, és ideges hangja betöltötte a kocsi utasterét.
-
Meg tudom csinálni - mondta Laurel, és nagyon remélte, hogy igaza van. - De először be kell ugranunk anyám boltjába.
Laurel ököllel dörömbölt a Természet Patikája ajtaján. Az anyja végül előbújt a hátsó szobából, ahol a zárást szokta készíteni. - Laurel, mi az ördög...
-
Anya, szükségem van szasszafrászgyökérre, biohibiszkuszmagokra és ylang-ylang olajra, de nem alkoholos, hanem vizes oldatban. Azonnal kellenek, és kérlek, ne kérdezz semmit!
- Laurel...
-
Anya, egyetlen perc vesztegetni való időm sincsen. ígérem, hogy mindent, de mindent el fogok mondani, amikor hazaérek, de könyörgöm, most muszáj megbíznod bennem!
-
De hova...
-
Anya!- kiálltotta Laurel, és megragadta anyja mindkét kezét.- Kérlek, figyelj! Nagyon figyelj! Tündérnek lenni nem csak annyit jelent, hogy időnként virág nő a hátamra. A tündéreknek ellenségeik is vannak. Hatalmas ellenségek. Ha nem kapom meg tőled a hozzávalókat, és nem lépek azonnal valamit ellenük, akkor többen megfognak halni!
Szükségem van a segítségedre! Emberek. Segíts! Szükségem van a segítségedre! -
könyörgött.
Sarah egy pillanatra összezavarodott, de aztán lassan bólintott egyet- Ebben az esetben a jó öreg rendőrséget hiába is hívnánk.
Laurel szeme teleszaladt könnyel. Nem tudta, mit mondhatna még. Nem volt ideje alkudozni.
-
Rendben - mondta az anyja immár határozottan, és keresgélni kezdett a polcokon kiállított üvegcsék között. Gyorsan leemelte a hozzávalókat, és Laurel kezébe nyomta őket.
-
Köszi - mondta a lány, és rohanni kezdett.
Sarah a vállánál fogva kapta el. Laurel megfordult, és azon nyomban az anyja karjai között találta magát, aki szorosan megölelte. - Szeretlek - suttogta. - Nagyon vigyázz magadra!
Laurel a vállára borulva bólogatott. - En is szeretlek - mondta. Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: - Ha bármi történne velem, még véletlenül se add el a földet! Megígéred?
Sarah szíve megtelt rettegéssel. - Ezt meg hogy érted?
De Laurel nem akart tovább magyarázkodni. Igyekezett meg sem hallani az anyja hangjából kicsengő kétségbeesést. Sarah a bejáratig követte. - Laurel?
Laurel már az utcán volt, fél lábbal David autójában. - Indulj! - parancsolta, és próbálta figyelmen kívül hagyni anyja kiáltását.
- Laurel!
A lány ekkor mégis visszanézett. Látta, hogy az anyja arca halottsápadt, az apja pedig kirohan a könyvesboltból. A szülei a tovaszáguldó autóra meredtek.
http://detty-liber.blogspot.com