HÁROM
LAUREL TÖRÖKÜLÉSBEN ÜLDÖGÉLT AZ ÁGYÁN, és egy ollóval jegyzetelésre alkalmas papírszeleteket vagdalt. Egy órát sem olvasott még, amikor rájött, hogy itt bizony komoly jegyzetelésre lesz szükség. Meg szövegkiemelőre. Dávid egyéves biológiakorrepetálása alatt neurotikusán módszeres tanuló lett belőle. De másnap reggel csalódottan fedezte fel, hogy a „személyzetnek" - mert így emlegették az Akadémián a szerényen öltözött, ide-oda futkosó, halkszavú szolgálókat - fogalma sincsen arról, mi az a jegyzetcédula. Ismerték azonban az ollót, így Laurel maga fogott neki felvagdosni a papíríveket. A szövegkiemelőre rá sem kérdezett.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. - Gyere be - kiáltotta Laurel ülve, mert attól tartott, hogy leseperné a papírdarabokat, ha felállna ajtót nyitni.
Egy aprócska, szőke kobak bukkant fel az ajtónyílásban. - Laurel?
Laurel már nem is erőltette magát, hogy felismerje az Akadémia lakóit, így csak bólintott, és várta, hogy az idegen bemutatkozzon.
A rövid pixie frizura alatt ragyogó mosoly tűnt fel, amelyet Laurel automatikusan viszonzott.
Jó érzés volt végre egy neki szóló mosoly. Az előző esti vacsora katasztrofálisan sült el.
Laurelnek hét óra körül szóltak, hogy jelenjen meg az étteremben. A lány mezítláb, nyári ruhácskában és lófarkasan kocogott le a lépcsőn az utat mutató tündér mögött - nem tűnt fel neki, hogy étterembe, és nem az ebédlőbe hívták. Abban a pillanatban, amikor belépett, rájött, hogy hibát követett. Mindenki állig begombolt inget, selyemnadrágot vagy földig érő
szoknyát, estélyi ruhát viselt. Gyakorlatilag mintha egy bálba csöppent volna. És ami még ennél is rosszabb volt: Aurora kiszólította a terem elejére, és bemutatta az Ősztündéreknek.
Száz és száz szempár kereszttüzébe került.
Nem elfelejteni: vacsorához ki kell öltözni.
No de mindez tegnap este történt, most viszont valaki tényleg őrá mosolygott.
Bújj be! - mondta Laurel. Nem érdekelte különösképpen, ki ez a tündér, és miért jött, a lényeg, hogy barátságos volt.
Valamint okot szolgáltatott arra, hogy kicsit kifújhassa magát.
-
Kátya vagyok - mondta a tündér.
-
Laurel - hangzott az automatikus válasz.
-
Természetesen tudom, hogy ki vagy - mondta Kátya nevetve. - Mindenki tudj a, hogy te ki vagy. Laurel zavartan lesütötte a szemét.
-
Remélem, hogy az Akadémia elnyerte a tetszésedet - folytatta Kátya, kifogástalan házigazdához illően. - En mindig szétesem egy kicsit, ha utaznom kell. Aludni sem tudok -
mondta, és leült Laurel mellé az ágyra.
Laurel kerülte Kátya tekintetét, és csak egyetértően hümmögött vele egy szót sem szólt. Azon gondolkodott, hogy Kátya vajon milyen messzire járhatott Avalon határain belül.
Ami az igazat illeti, Laurel valóban rosszul aludt. Remélte, hogy csak az új környezet miatt, ahogy Kátya is mondta. Egész éjjel rémálmok gyötörték, és nem csak a szokásosak: trollokról, Tamanira szegezett fegyverekről, Barnesra célzó pisztolycsőről vagy a feje fölött összecsapó jeges hullámokról. Tegnap éjjel nem ő menekült Barnes elől, mint egy lassított felvételen, hanem a szülei, Dávid, Chelsea, Shar és Tamani.
http://detty-liber.blogspot.com
Laurel felkelt az ágyról, az ablakhoz sétált, homlokát a hűvös üveghez nyomta. Megcsodálta a sötétben kigyúló, alatta elterülő fényeket. Milyen ellentmondásos dolog is ez, gondolta,
eljönni Avalonba, hogy megtanulja megvédeni önmagát és a szeretteit, és közben védtelenül hagyni őket odaát. Bár ha a trollok őrá vadásznak, talán a család nagyobb biztonságban van így, ha ő nincsen velük. Semmit sem tehetett, és nem tudott eleget ahhoz, hogy cselekedhessen. Gyűlölte, hogy ilyen tehetetlen, hogy ennyire haszontalan.
-
Mit csinálsz? - kérdezte Kátya, kirángatva ezzel Laurelt a sötét gondolatok közül.
- Jegyzetcédulákat vágok.
- Jegyzetcédulákat ?
-
Ezeket használtam tanulás közben otth... izé, az emberek világában - mondta Laurel.
Kátya felkapott egy Laurel által készített cédulát. - Ez a kis cetli az egész, vagy van még valami, amit nem vettem észre?
- Nincsen, ennyi az egész.
- De akkor miért te csinálod?
-
Miért is? - mondta Laurel. Megrázta a fejét, majd megvonta a vállát. - Mert nekem van szükségem jegyzetcédulákra.
Kátya nagyot nézett, és ártatlanul kérdezősködni kezdett. - Nem tanulnod kellene, mint az őrült, amíg itt vagy? Yeardley nekem ezt mondta.
-
Igen, de a jegyzetcédulákkal könnyebben tanulok - kötötte az ebet a karóhoz Laurel. -
Megéri a ráfordított időt.
-
Én nem így értettem. - Kátya felnevetett, odaballagott a kis ezüstcsengőhöz, amelyet Aurora is megmutatott Laurelnek, és csengetni kezdett. Az éles hangtól néhány másodpercig szinte a levegő is vibrált.
-
Azt a...! - kiáltott Laurel. Kátya meglepetten nézett rá.
Pár pillanat múlva egy középkorú tündér tűnt fel az ajtóban. Kátya kivette Laurel kezéből az ollót, és felkapott egy rakás papírt. - Kéretik ezt mindet felvágni ekkora téglalapokká -
mondta, és Laurel egyik jegyzetcéduláját nyújtotta a tündér felé. - Nagyon fontos, hogy minél előbb készen legyen, tegyél félre minden más munkát!
-
Rendben - telelte az asszony, és pukedlizett, mintha nem is egy ifjú, feleannyi idős tündérrel, hanem magával a Királynővel beszélt volna. - Kívánja-e, hogy itt végezzem el a munkát, hogy azonnal megkaphassa a cédulákat, mihelyst elkészültem velük, vagy menjek máshová, és csak akkor juttassam vissza őket, amikor minddel elkészültem?
Kátya Laurelre nézett, és vállat vont. - Nekem mindegy, akár itt is maradhatsz; végül is igaz, jobb, ha rögtön megkapjuk őket, amint lelvágtad.
-
Jó lesz - motyogta Laurel, és kissé kényelmetlenül érezte magát, hogy egy felnőtt nőt kell megkérnie, hogy ezt az aljamunkát elvégezze.
-
Oda leülhetsz - mondta Kátya, és az ablak előtti padra mutatott. - Ott jó a fény.
A nő bólintott, elvette a papíríveket, és azonnal munkához látott.
Kátya letelepedett az ágyra Laurel mellé. - Mutasd meg, mit csinálsz azokkal a jegyzetcédulákkal, és akkor majd meglátom, miben segíthetek.
-
Én is ki tudom vágni a saját cetlijeimet - suttogta Laurel.
-
Ebben biztos vagyok, de szerintem okosabban is eltölthetjük az időt.
-
Szerintem viszont ő is okosabban tudná eltölteni az idejét - válaszolta Laurel, és állával az asszony felé bökött.
Kátya ártatlan szemekkel meredt rá. - Hogy ő? Kizárt dolog. Ő csak egy Tavasztündér.
Laurel felháborodott. - Hogy érted azt, hogy ő csak egy Tavasztündér? Ő is tündér, és neki is vannak érzései.
Kátya zavarba jött. - Nem mondtam, hogy nincsenek érzései. De neki ez a dolga.
-
Hogy kivágja a céduláimat?
http://detty-liber.blogspot.com
-
Hogy elvégezzen minden munkát, amit az Ősztündérek rábíznak. Úgy is mondhatjuk -
csicseregte -, hogy megmentettük attól, hogy egy másik Ősztündér parancsát kelljen teljesítenie. Na, gyerünk, munkára! Különben elpazaroljuk azt az időt, amit felszabadít a számunkra. Nézzem, melyik könyvet olvasod.
Laurel az ágyán hasalt, és a könyvét bámulta. Képtelen volt egy sorral is többet olvasni; egész délelőtt tanult, és a szavak kezdtek összefolyni a szeme előtt, így a bambuláson kívül másra már nem érezte magát alkalmasnak. Valaki megkocogtatta az ajtófélfát, a finoman faragott cseresznyefa ajtó tárva-nyitva állt. Laurel felnézett, és egy idős, kedves, rózsaszín tekintetű Tavasztündért pillantott meg, arcán tökéletesen szimmetrikus ráncokkal, amikhez Laurel még mindig nem volt hozzászokva.
-
Látogatója van az átriumban - mondta a tündér, alig hangosabban a suttogásnál. A Tavasztündéreknek megparancsolták, hogy halkan beszéljenek Laurel közelében, és lehetőleg ne zavarják.
Ezt a parancsot valószínűleg a többi diák is megkapta. Kátyán kívül Laurel csak a vacsoránál látta a többieket, akik többnyire megbámulták. De már csak az utolsó könyv volt hátra, hogy csatlakozhasson hozzájuk az osztályteremben. Laurel nem tudta, hogy örüljön-e ennek vagy sem, azonban úgy gondolta, hogy a változatosság mindenképpen jót fog tenni neki.
- Látogató? - kérdezte. Beletelt némi időbe, mire lestrapált agysejtjei feldolgozták az információt. Amikor sikerült, majdnem felkiáltott örömében. Tamanil Laurel leszaladt a lépcsőn. A hosszabb utat választotta, hogy újra áthaladhasson a kupolás üvegcsarnokon, amelynek falánál a szivárvány minden színében pompázó virágok sorakoztak. Gyönyörű volt. Eleinte Laurel csak a virágok szépségét látta, amelyek káprázatos színükkel mindenütt ott voltak az Akadémián. De a virágok többek voltak puszta dekorációnál, az Ősztündérek velük dolgoztak. Majd egyhetes tanulás után már Laurel is felismerte őket, és fejből tudta a nevüket. Kék szarkaláb, vörös boglárka, sárga frézia, kála, foltos flamingóvirág és az új kedvenc, a csónakorchidea puha fehér szirmaival és sötét rózsaszín termőjével. Megsimogatta a trópusi orchideákat, amikor elment mellettük, és már mormolta is, hogy mi mindenre lehet használni őket. Meggyógyítja a sárga virágok okozta mérgezést, átmenetileg leállítja a fotoszintézist, és foszforeszkál, ha kellő mennyiségű
sóskával keverik össze.
Rengeteg tényanyagot megtanult, az összefüggéseket még nem látta át, de a jegyzetcéduláknak köszönhetően - amelyeket a Tavasztündér sokkal gondosabban vágott ki, mint ahogyan ő tette volna - mindent bevésett.
A virágos folyosóról Laurel a lépcsőhöz sietett, és szinte ugrálva szedte a fokokat. Azonnal meglátta Tamanit, aki a bejárat mellett a falnak támaszkodott. Megállta, hogy ne sikítsa a fiú nevét, és ne rohanjon oda hozzá. De nagyon nehezére esett.
Tamani most nem a szokásos bő inget és térdnadrágot viselte, hanem fényes tunika és fekete hosszúnadrág volt rajta. A haját gondosan hátrafésülte, az arca idegennek tűnt a hullámos tincsek nélkül. Laurel már emelte a karját, hogy megölelje, de Tamani egy kézmozdulattal megállította. Laurel tétován megállt, a fiú pedig elmosolyodott, és derékból enyhén meghajolt, pont mint a Tavasztündér-személyzet. - Örülök, hogy újra látlak, Laurel. - A fiú az ajtóra mutatott. - Csak utánad.
Laurel összezavarodva nézett a fiúra, de amikor az fejével ismét a kijárat felé intett, felszegte az állát, és kimasírozott az Akadémia kapuján. Az Akadémiához vezető ösvény nem egyenes volt, mint amit Laurel otthon megszokott, hanem virágágyások és fűcsomók között kanyargott. Sajnos több ősztündér is arrafelé sétált. Laurel érezte, hogy végigmérik, és bár a legtöbben igyekeztek a könyvük takarásából figyelni, néhányan nyíltan megbámulták.
Hosszasan és csendben meneteltek, Laurel néha hátrasandított Tamanira, aki továbbra is két lépéssel a lány mögött járt. Laurel látta, hogy huncut mosoly játszik a fiú ajkán, de meg nem szólalna. Amikor átértek a kapun, Tamani gyengéden megérintette Laurel derekát, és a magas
http://detty-liber.blogspot.com
bokrok felé bökött a fejével. Laurel elindult arrafelé, és abban a pillanatban, amikor az Akadémia épülete eltűnt a látóterükből, erős karok emelték magasba, és megforgatták.
-
Annyira hiányoztál! - kiáltotta Tamani azzal a mosollyal, amit Laurel úgy szeretett.
Laurel is átölelte a fiút, és sokáig szorította. Tamani az Akadémián kívüli életére emlékeztette, ő kötötte össze a régi világával. Az otthonával. Furcsa volt a felismerés, hogy néhány rövid nap alatt a kötelék, ami egykor Avalonhoz fűzte, most az emberek világához visszavezető utat jelenti.
Persze Tamani mindig Tamani volt. Ami önmagában sem kevés.Ne haragudj az előbbiért -
mondta a fiú. - Az Akadémián nagyon komolyan veszik a Tavasz- és Ősztündérek közötti protokollt, és nem szerettelek volna bajba keverni. Bár valószínűleg inkább én kerültem volna bajba, de akkor is... ha nem muszáj, ne csináljunk felfordulást.
-
Ha nem muszáj - mondta Laurel vigyorogva, és mindkét kezével beletúrt a fiú hajába.
Addig igazgatta, míg a fürtök újra az arcába nem hullottak. Megragadta Tamani kezét, mert teljesen felvillanyozódott attól, hogy megint ismerős, barátságos társaságban lehet. - Úgy örülök, hogy eljöttél! Megőrültem volna, ha még egy éjszakát tanulással kellett volna töltenem.
Tamani kijózanította. - Tudom, hogy kemény munka, de biztos vagyok benne, hogy nagyon fontos.
Laurel fekete földdel piszkított, meztelen lábára nézett. - Annyira azért nem fontos.
-
Dehogynem. Elképzelni sem tudod, mennyi mindent használunk, amit Ősztündérek készítenek.
-
De én semmit sem tudok készíteni! Még az órákra járást sem kezdtem meg! - Laurel felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. - Fogalmam sincsen, mennyit lehet megtanulni kevesebb mint két hónap alatt.
- Nem tudnál visszajönni... néha-néha?
- Miért is ne... - Laurel felpillantott. - Ha hívnak.
-
Hívni fognak. - Tamani elvigyorodott, miközben ezt mondta, mintha a szó olyan vicces lett volna. - Bízz bennem!
Amikor összetalálkozott a pillantásuk, Laurel úgy érezte, mintha hipnotizálnák. Idegesen elkapta a fejét, és elindult. - Hova megyünk? - kérdezte, hogy elfogódottságát palástolja.
- Hogyhogy hova?
-Jamison azt mondta, elviszel majd körülnézni. Alig néhány órám van rá.
Tamanit ez készületlenül érte. - Nem hiszem, hogy...Eddig semmit sem csináltam, csak növényneveket magoltam. - Laurel elhallgatott. - Már... hat... napja! Látni akarom Avalont!
Hamiskás mosoly derítette fel Tamani arcát. Bólintott. - Nos, akkor rendben. Hova szeretnél menni?
-
Én... én nem is tudom. - Laurel a fiú felé fordult. - Mi a legklasszabb hely Avalonban?
A fiú mély lélegzetet vett, habozni látszott. Majd megszólalt: - Legyenek ott más tündérek is, vagy csak mi ketten?
Laurel a domboldalra nézett. Egyrészt szeretett volna csak Tamanival lenni, másrészt viszont nem bízott magában annyira, hogy hosszú időt töltsön vele. - Lehetne mindkettő?
Tamani elvigyorodott. - Naná. Miért nem...?
Laurel a mutatóujját Tamani szájára tette. - Nem, ne mondd el, csak menjünk!
Válaszképpen Tamani a domboldalra mutatott, és azt rikkantotta: - Indulás!
Laurel beleborzongott az izgalomba, ahogyan az Akadémia épülete egyre kisebb és kisebb lett mögöttük. Elhagyták a magas kőfalat, az ösvények lassan utakká szélesedtek, amelyek különböző épületek mellett kanyarogtak, ám ezek az utak nem voltak kikövezve. Ugyanaz a zsíros, fekete föld borította őket, mint az Akadémiához vezető ösvényt. A föld hűsítette Laurel lábát, ettől még ruganyosabban lépkedett. Még sohasem érezte magát ilyen jól séta közben.
http://detty-liber.blogspot.com
Ahogyan távolodtak az Akadémiától, az utcák megteltek élettel. Egy vásárhoz értek.
Tündérek százai zsibongtak a kapuk alatt, nézelődtek, és alkudoztak a kirakatokba, bódékba kitett csillogó árukra. A szivárvány minden árnyalata megfordult itt, és beletelt néhány másodpercbe, mire Laurel ráeszmélt, hogy a tömegben meg-megcsillanó, sokszínű ragyogás nem más, mint a Nyártündérek virágai. Egy húros hangszert cipelő tündér éppen előtte suhant el, a virága Laurelt egy iiópusi fajra emlékeztette. A virág vörösségébe napsárga szirmok vegyültek, és a tíz széles szirom olyan formát alkotott, mint az a lángvörös kasvirág, amelyről pont az előző nap tanult. Ez azonban hatalmas volt! Az alsó szirmok néhány centiméterrel a föld felett lebegtek, míg i f elsők hatalmas koronaként borultak a tündér feje fölé.
Még szerencse, hogy nem vagyok Nyártündér, gondolta Laurel, és eszébe jutott, mennyi erőfeszítésébe került egy éve, hogy a saját virágját elrejtse az emberek elől. Ezt sohasem tudtam volna betuszkolni egy blúz alá.
Bármerre nézett, vibrálóan színes, trópusi virágokra emlékeztető díszeket látott a tündérek hátán, egyik szebb volt, mint a másik. A Nyártündérek másképpen is öltözködtek.
Ugyanabból a könnyű, fényes anyagból varrt ruhákat viseltek, mint Laurel és osztálytársai, de hosszabbra és bővebbre szabták őket. A fodrok, rojtok és díszek szinte lebegtek a levegőben, a szoknyák mögött hosszú uszályok seperték az utca kövét. Felvágósak, gondolta Laurel.
Mint a virágaik.
Hátranézett, Tamanit kereste a szeme. A fiú ott bandukolt két lépéssel mögötte. - Mi lenne, ha te mennél elöl? - kérdezte Laurel, mert már elege volt abból, hogy állandóan a nyakát kell tekergetnie.
-
Nem mehetek.
Laurel megállt. - Hogyhogy nem?
-
Ne csinálj jelenetet - kérte halkan Tamani, és az ujjbegyével megtaszította Laurelt. - Ez már csak így van.
-
Ez valami Tavasztündér-dolog? - kérdezte Laurel valamivel emeltebb hangon.
-
Laurel, kérlek - esedezett Tamani, miközben jobbra-balra tekintgetett. - Majd később megbeszéljük.
Laurel rámeredt a fiúra, de Tamani nem nézett a szemébe, így a lány egyelőre annyiban hagyta a dolgot, és továbbindult. Egy ideig a bódék kínálatában böngészett, a csillogó szélcsengőkben és a selymes ruhaanyagokban gyönyörködve. Néhány boltos még a vásárlóknál is feltűnőbben öltözködött.
-
Ez mi? - kérdezte, és felkapott egy fényes gyöngysort, amelyben a ragyogó - és valószínűleg igazi - gyémántok közé apró igazgyöngyöket és parányi kristályvirágokat fontak.
-
Hajbavaló - mondta egy magas, vörös hajú tündér segítőkészen. Hófehér kesztyűbe bújtatott kezével - amit Laurel túl elegánsnak ítélt az alkalomra - a gyöngysor végére mutatott, ahol egy apró fésű rejtőzött a kristálybimbók között. Természetesen ennek a tündérnek nem volt virága, hiszen férfi volt, de a ruházata sejtette, hogy ő is Nyártündér. -
Szabad?
Laurel Tamanira nézett, aki elmosolyodott és bólintott. A magas tündér Laurel hajába tűzte a csecsebecsét, majd a bódé túloldalán álló hatalmas tükörhöz vezette a lányt. Laurel rámosolygott a tükörképére. Az ezüstös hajdísz egészen a válláig lógott, épp arra az oldalra, amerre el szokta választani a haját. - Gyönyörű - lehelte.
-
Viselni kívánja vagy becsomagoljam?
-Jaj nem, én nem...
-
Pedig megvehetnéd - szólt csendesen Tamani. - Nagyon jól áll.
-
De nekem... - Laurel megkerülte a magas boltos tündért, és Tamani elé lépett. - Én nem tudom ezt kifizetni, azt meg nem hagyom, hogy te fizesd ki.
http://detty-liber.blogspot.com
Tamani halkan nevetni kezdett. - Nálunk nem kell az áruért fizetni, Laurel. Az csak az...
emberek világában van így. Vedd el nyugodtan! A boltos boldog lesz, hogy értékeled a munkáját.
Laurel a boltosra pislogott, aki éppen hallótávolságon kívül álldogált. - Tényleg?
-
Tényleg. Mondd meg neki, hogy nagyon tetszik az ékszer, és hogy az Akadémián is viselni fogod. Neki ez lesz a fizetség.
Olyan hihetetlen volt ez az egész! Laurel ideges lett, és olyan kényszerképzete támadt, hogy azonnal előugrik egy biztonsági őr tündér, és letartóztatja. De hát Tamani csak nem űzne vele ilyen tréfát, ugye?
Ismét a tükörbe pillantott, majd rámosolygott a magas tündérre, remélve, hogy nem túl erőltetett a mosolya. - Ez az ékszer nagyon, de nagyon szép - mondta. - Szeretném az Akadémián viselni, ha megengedi. - A boltos tündér arca felragyogott, és kissé meghajolt Laurel előtt. A lány bizonytalanul indult el onnét.
Senki sem állította meg.
Laurel még percekig kényelmetlenül érezte magát, mintha ellopta volna a hajdíszt. Aztán észrevette, hogy a többi vásárló is úgy veszi el a kiválasztott árut, hogy csak dicsérettel és hálával fizet. Ez őt is megnyugtatta.
- Neked is válasszunk valamit - mondta, és Tamanihoz fordult.
-
Jaj, ne, nekem nem kell semmi! Én nem itt vásárolok. Az a vásártér, ahová én járok, a domb aljánál van, valamivel messzebb.
- Akkor ez mi?
- Ez a Nyár tere.
-
Húha! - mondta Laurel, és pánikolni kezdett. - De hát én Ősztündér vagyok. Nem kellett volna itt vásárolnom.
Tamani felkacagott. - A Tél- és Ősztündérek ott vásárolnak, ahol nekik tetszik. Ahhoz túl kevesen vannak, hogy saját terük lehessen.
-
Aha. - Laurel elgondolkodott. - Tehát én vásárolhatok nálatok is?
- Gondolom, hogy igen, bár nem tudom, miért akarnál.
- Miért ne?
Tamani megvonta a vállát. - Nem olyan szép, mint a Nyár tere. Ügy értem, maga a tér szép, hiszen Avalonban minden gyönyörű. De mi nem vásárolunk csecsebecséket. Ruhára, ételre és munkaeszközökre van szükségünk. Ott vásárolom a fegyvereimet, az elixíreket és a bájitalokat, amelyekre őrszemként szükségem van - az Akadémiáról küldik le őket a vásárra.
A Nyártündérek a puccos dolgokat szeretik, hozzátartozik a munkájukhoz. Főleg a színházban dolgozóknak. De ha alaposabban megnézed, főleg az eldugott boltokat, többféle felszerelést is találsz. Festékeket, a díszletekhez szükséges dolgokat, hangszereket, ékszerkészítő eszközöket meg ilyesmit. - A fiú elvigyorodott. - A standokon főleg a csillivilli cuccokat teszik a kirakatba. Ezek csillognak a napfényben, így még több vásárlót vonzanak.
Mindketten nevetni kezdtek, és Laurel megérintette a hajdíszt. Egy pillanatra felötlött benne, hogy ezért sok pénzt kaphatna Kaliforniában, de elvetette a gondolatot. Semmi pénzért sem adná el, tehát felesleges ezen merengeni.
A tömeg ritkulni kezdett, ahogy távolodtak a piactól. A széles földutat házak szegélyezték, Laurel elbűvölve pislogott rájuk. Minden épület abból a cukorkristályból készült, mint Laurel szobájában az üvegfal. Az utcára nyíló nagyobb, átlátszó gömbök nyilvánvalóan a nappali szobák voltak, a hozzájuk csatlakozó kisebb, pasztellszínű gömböcskék pedig a hálók lehettek. A világos selyemfüggönyöket elhúzták, hogy minél több fény járhassa át a helyiségeket, de Laurel látta, hogy éjjel ezek a függönyök biztosítják a lakók számára az intimitást. Minden ház szikrázott a napsütésben. A legtöbbet kristályfüzérek és prizmák díszítették, amelyek megtáncoltatták a sugarakat, pont mint Laurel prizmái a saját szobájában. Az egész szomszédság olyan ragyogó fényárban fürdött, hogy a napra lehetett
http://detty-liber.blogspot.com
nézni, de a házakra alig. Laurel rájött, hogy a távolból ezeket a „buborékokat" látta, amikor Jamisonnal belépett Avalonba. - Milyen csodálatosak mondta eltűnődve.
- Azok. Én is szeretek a Nyártündérek utcáin sétálni hazafelé.
A ragyogó épületek lassan egyre ritkulni kezdtek, és nemsokára Laurel és Tamani lefelé haladt a domboldalon. A széles út egy virágokkal pettyezett lóhereföldet szelt keresztül, ilyet Laurel korábban csak a moziban látott. Bár már lassan hozzászokott Avalon levegőjéhez -
amely mindig friss föld szagát és nyíló virágok illatát árasztotta itt még az is áthatóbbnak tűnt, hiszen az arcát simogató szél szabadon hozta-vitte a virágok illatát. Laurel mélyeket lélegzett, élvezte az élénkítő szellőt.
Megállt, amikor észrevette, hogy Tamani már nincs mellette. Hátrafordult. Tamani az út szélén guggolt, és kezét a lóherékbe törölte. - Te meg mit csinálsz? - kérdezte a lány.
Tamani felpattant, és kicsit riadtan nézett rá. - Ööö... otthon felejtettem a kesztyűmet -
mondta halkan.
Laurel egy pillanatra összezavarodott, majd meglátta, hogy a lóherék megcsillannak a napfényben. - Kesztyűvel takarjátok el a virágport a kezeteken?
- Ezt így illik - mondta Tamani a torkát köszörülve.
Laurelnek eszébe ötlött, hogy a Nyár terén minden férfi kesztyűt viselt. Most értette meg, hogy miért. Témát váltott, hogy véget vessen a Tamani számára kínos pillanatnak. - Most hová megyünk? - kérdezte, és kezével beárnyékolta a szemét, hogy láthassa, mi vár rájuk az úton.
- Elviszlek oda, ami egész Avalonban a kedvenc helyem.
-
Tényleg? - kérdezte Laurel, és izgatottságában arról is megfeledkezett, hogy azt szerette volna, ha a fiú meglepi. - Hová?
Tamani gyengéden elmosolyodott. - Az otthonomba. Szeretném, ha megismerkednél az édesanyámmal.