KILENC
- LAUREL?
A lány annyira megriadt a hangtól, hogy az aprócska cukorüveg henger összetört a kezében. -
Itt vagyok fent - kiáltotta elgyötörten.
Dávid bevonult az ajtón, átölelte Laurelt, és egy csókot nyomott az arcára. Aztán a Laurel elé kikészített eszközökre meredt. - Hát te mit csinálsz? - Meg sem próbálta palástolni az izgatottságát.
Laurel ujjairól az asztalra söpörte az apró üvegszilánkokat, és felsóhajtott: - Próbálnék cukorüveg fiolákat készíteni.
- Azok komolyan cukorból készülnek?
Laurel bólintott, és a halántékát masszírozta. - Ha akarod, azokat a darabkákat megkóstolhatod - mondta, bár nem gondolta volna, hogy Dávid meg is teszi.
A fiú kétkedően pillantott az üvegszilánkokra, majd felkapott egy nagyobb darabot. Egy pillanatig szemlélgette, aztán megnyalta a laposabb felét, távol a hegyes, éles csúcstól. -
Olyan, mint a kandiscukor - mondta, és letette a szilánkot az asztalra. - Fura.
- Inkább idegesítő.
- Mire kellenek?
Laurel benyúlt a készletbe, és kihúzott egy üvegfiolát, amelyet Yeardley készített. Neki magának még egyet sem sikerült összehoznia.
Odaadta az üvegcsét Davidnek. - Néhány bájitalt, elixírt meg miegyebet nem lehet a végső
formájában tárolni. így aztán két részletben kell őket elkészíteni. Amikor végül összekevered őket, azonnal kifejtik a kívánt hatást. Emiatt külön tároljuk őket, cukorüveg fiolákban, hogy a megfelelő pillanatban összeönthessük őket. Ha kell, vészhelyzet esetén könnyű összetörni a cukorüveget.
-
Fájdalmasnak hangzik - mondta Dávid, és óvatosan visszaadta Laurelnek a törékeny üvegcsét.
Laurel megrázta a fejét. - Nem olyan vastag, hogy megvághasd magad. De ha mégis, a cukor elolvad, és nem kell azzal foglalkoznod, hogy kipiszkáld a szilánkokat az ujjadból. Ezért nem használunk rendes üveget. Ideális esetben egy mozsárban zatyuljuk össze őket, de minden eshetőségre fel kell készülni. - Minden eshetőségre fel kell készülnöm, tette hozzá magában.
-
A főzetek nem oldják fel a cukrot?
-
A jelek szerint nem.
-
Miért nem?
-
Nem tudom, Dávid - válaszolta Laurel velősen. - Csak.
-
Bocs - mondta Dávid halkan. Odahúzott egy rózsaszín puffot. - Hogy csinálod?
Laurel mély lélegzetet vett, és újra nekiveselkedett a feladatnak. - Fogom a porított cukornádat - mondta, és egy finom, zöldes porral teli zacskóra mutatott -, aztán összekeverem fenyőgyantával. - Beszéd közben rögtön be is mutatta, bár nehezen tudott koncentrálni, mert érezte Dávid leheletét a fülénél, és látta, hogy a kezeit figyeli. Szinte hallotta, ahogy kattog a
http://detty-liber.blogspot.com
fiú agya, ahogy próbálja megérteni ezt az egészet. - Sűrű, ragadós szirup lesz belőle - mondta, és egy ezüstkanállal megkeverte az elegyet. - Aztán felhevül.
Dávid bólintott, és továbbra is feszülten figyelt.
-
Aztán fogom ezt a kis szívókát - mondta Laurel, és felvett valamit, ami egy rövid, üvegből készült szívószálnak látszott. Nem árulta el Davidnek, hogy gyémántból van. -
Belemártom a cukorszirupba, és belefújok, pont, mint az üvegfúvók. - Könnyűnek hangzott, és a Laurellel egykorú mixerek már évek óta maguk készítették a saját fioláikat. De Laurel valahogy még nem jött rá a trükkjére.
Egy apró szippantással felszívott egy kis cukorszirupot a csőbe, aztán lassan fújni kezdett.
Közben maga elé képzelte, milyen üvegcsét szeretne készíteni. Fújás közben forgatta a csövet, és a cső végén kibukkanó buborék - a fizika törvényeinek ellenére - nem gömb, hanem henger alakban nyúlt, növekedett. Az átlátszatlan, zavaros keverék kifehéredett, majd áttetszővé vált.
Laurel egy utolsó adag levegőt fújt a csőbe, és még egyszer fordított rajta egyet, majd bizonytalanul elvette a szájától. Eddig a pontig általában jól mentek a dolgok.
-
Hú, ez...
-
Csitt! - parancsolta Laurel, és felemelt egy szikére emlékeztető kis ezüstkést. A gyémántcsőnél bemetszette a cukorüveget, majd óvatosan húzni kezdte a hengert.
Az egyik oldal könnyen levált a csőről, és Laurel nagyon óvatosan körbeforgatta a hengert, hogy a többi oldal is lejöjjön. A lélegzetét is visszatartotta, miközben az utolsó millimétereken dolgozott. A még mindig rugalmas cukor meghajlott, majd hosszan megnyúlt, és végül levált a csőről.
Ebben a pillanatban a henger szilánkokra tört.
-
A francba! - kiáltotta Laurel, és levágta a csövet az asztalára.
-
Óvatosan! - mondta a fiú.
Laurel egy bosszús kézmozdulattal oszlatta el Dávid aggodalmát. - Nem törékeny - motyogta.
Csendben ültek, míg Laurel az üvegszilánkokat szemlélte. Próbált rájönni, hol rontotta el.
Talán ha egy kicsivel több szirupot szívna fel, vastagabb lenne a henger fala.
- Megpróbálhatom? - kérdezte Dávid habozva.
- Ha akarod - mondta Laurel, de tudta, a fiúnak sem fog menni.
Dávid azonban vigyorgott, és leült a megüresedő székre. Laurel figyelte, ahogyan megpróbálta utánozni a mozdulatait, ahogy felszívott egy kis szirupot a csőbe, és lassan fújni kezdte. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy sikerülni fog. Apró buborék képződött a cső végén, bár ez most gömb alakú volt, nem hosszúkás. De abban a pillanatban el is pattant, és a szirup kifolyt a cső végén.
- Mit csináltam rosszul? - kérdezte Dávid.
- Semmit - felelte Laurel. - Te nem tudod megcsinálni.
-
Miért ne tudnám? - mondta Dávid a zöldes cseppre meredve, mely a cső végéről lógott.
- Hogy lehet az, hogy ugyanazt csináltuk, az eredmény mégis ilyen más lett? Legalább hasonlítaniuk kellett volna egymásra.
-
Ez nem fizika, Dávid. Nem tudomány. Én azért tudom megcsinálni, mert Ősztündér vagyok. Ennyi. Vagy legalábbis majdnem meg tudom csinálni - mondta, és elvette a csövet Dávidtól.
- De hogyhogy?
- Nem tudom! - kiáltotta Laurel ingerülten.
-
Van erre valami fújástechnika? Valami, amit nem vettem észre? - kérdezte Dávid, és ügyet sem vetett Laurel hangszínére.
- Nincsen. Azt láttad, amit csináltam. Nincs titkos módszer.
- Akkor mit csináltam rosszul?
http://detty-liber.blogspot.com
-
Hogy te mit csinálsz rosszul, Dávid? - nevetett gúnyosan Laurel. - Azt sem tudom, hogy én mit csinálok rosszul - mondta, és lerogyott az ágyára. - Az utóbbi három hétben Avalonban mindennap egy órát töltöttem azzal, hogy az üvegfúvást gyakoroltam. És egy fiolát sem tudtam elkészíteni! Egyetlenegyet sem!
Dávid leült mellé. - Egy órát mindennap?
Laurel tudta, hogy a fiú arra gondol, hogy gyakorlással neki is menne, de legalább nem mondta ki hangosan. - Az oktatóim szerint ha ismerem a hozzávalókat és az eljárást, az intuícióm majd megsúgja, mit kell tennem. Még nem súgta meg.
- Tehát elvileg tudnod kellene, hogyan csináld?
- Azt mondják.
- Ösztönösen?
Laurel hanyatt vágta magát, és frusztrált sóhaj szakadt ki belőle. - Az ösztön szó káromkodásnak számít Avalonban. Yeardley mindig azt szajkózta, hogy „Mind igaz ösztöneidre hallgatsz, inkább az intuíciódban kellene megbíznod!" Még az értelmező
szótárban is megnéztem, mit jelent. A kettő majdnem ugyanaz!
Dávid lefeküdt Laurel mellé. A lány megfordult, és a karjai közé fészkelte magát, kezével pedig a fiú mellkasát simogatta. Hogyan élhetett nyolc hétig enélkül? - Olyan idegesítő!
Avalonban mindenki leelőzött. Es egyre jobban haladnak. Most is tanulnak! - Felsóhajtott. -
Sohasem fogom beérni őket.
-
Dehogynem - suttogta halkan Dávid, és ajka Laurel nyakát simogatta. - Rá fogsz jönni a dolgokra.
- Nem, nem fogok - mondta Laurel duzzogva.
-
Jaj, dehogynem! - ismételte Dávid, és orra hozzáért a lányéhoz. Karja egyre szorosabban ölelte Laurel derekát, aki elmosolyodott.
- Köszi - mondta.
Lehunyta a szemét, és várta a csókot, de kopogtattak a nyitott ajtón. Felkapta a fejét.
-
Várhatnátok az ággyal legalább addig, amíg elmegyek itthonról! - mondta Laurel anyukája szárazon. - Legalább tegyetek úgy, mintha betartanátok a szabályokat.
Dávid már fel is ugrott, és egy méterre ellépett az ágytól.
Laurel lassan ült fel. - Direkt nyitva hagytam az ajtót - mondta.
-
Remek - felelte az anyja. - Alig várom a következő felvonást, amikor megint erre járok!
Megyek a boltba - folytatta, mielőtt Laurel közbevághatott volna. - Szeretném, ha mind a ketten lejönnétek a nappaliba.
Laurel csak nézte, ahogyan elegáns szoknyába és blúzba öltözött anyja, vállán üzletasszonyokhoz illő táskával, kisétál a házból. Nem ez volt az egyetlen meglepetés, amely Avalonból visszatérve várta.
Az első nagyon kellemes volt. Amikor Dávid tegnap hazaért vele, a feljárón egy fekete Nissan Sentra állt, piros szalaggal átkötve. - Gondoltam, hogy mivel jelenlegi anyagi helyzetünket neked köszönhetjük, te is profitálhatnál belőle - mondta az apja, amikor Laurel sikítva megölelte. A Jamisontól kapott gyémánt bőven fedezte apja kórházi számláit, még maradt is belőle. Így nem kellett eladniuk a földet. De erre a meglepetésre Laurel egyáltalán nem számított.
A második nagy változásról Laurel már tudott. A szülei elhatározták, hogy apró házukhoz hozzáépítenek egy pihenőszobát - Laurel kedvéért jó sok ablakkal -, és megtoldják a konyhát.
Lányuk nyári távolléte tökéletes alkalmat adott rá. Be kellett volna fejeződnie a munkálatoknak, mire visszatér Avalonból, mégis egy rakás szerszámon esett keresztül, amikor belépett a házba. Az építők a hét végére ígérték, hogy végeznek, de Laurelnek voltak kétségei.
A legdrasztikusabb változás azonban még az autónál is jobban meglepte Laurelt. Még tavasszal megvett az apja egy kis üzlethelyiséget a könyvesboltja mellett, hogy
http://detty-liber.blogspot.com
terjeszkedhessen. Nem sokkal azután azonban, hogy Laurel elment Avalonba, a szülők úgy döntöttek, hogy inkább egy teljesen új boltot nyitnak: egy természetgyógyászati üzletet Laurel anyukájának. A Természet Patikája - amely éppen Laurel hazatérte előtt nyílt meg -
helyben készült orvosságokat, vitaminokat, gyógynövényeket és természetes alapanyagokból készült táplálékokat árult, valamint egészségről, wellnessről szóló könyveket, amelyeket a kedves szomszéd könyvesbolt biztosított. Mivel mindkét szülő sok időt töltött a saját boltjában, most többet látták egymást, mint a házasságuk idején bármikor.
Hát ez szuper! gondolta Laurel. Az anyjának szüksége volt valami elfoglaltságra. De távolléte alatt az asszony valahogy.... olyan távolságtartó lett. Az apja nem tudott betelni Avalonnal, de a beszélgetések alatt az anyja gyakran magukra hagyta őket arra hivatkozva, hogy dolga van a másik szobában. Laurel úgy érezte, hogy az új üzlet menekülési útvonalnak sem utolsó: már huszonnégy órája otthon volt, de az anyját csak a vacsoránál látta, meg annyi időre, amíg be-és kiviharzott az ügyeit intézve.
Sóhajtott egyet, felkelt az ágyról. - Na gyere, menjünk le!
-
Igen, de... - mondta Dávid, és az üvegfúvó eszközökre mutatott.
-
Mára végeztem - mondta Laurel. - Most már szeretnék kikapcsolódni. Alig pár napunk maradt az iskolakezdésig. - Az ajtó felé húzta a fiút. - Anya fahéjas tekercset sütött reggel -
mondta, hátha ezzel mozgásra bírja a fiút.
Dávid hagyta, hogy Laurel kirángassa az ajtón, de vetett még egy utolsó pillantást az eszközökre.
A konyhában Dávid elvett egy fahéjas tekercset a tepsiből, és vastagon megkente sajtkrémmel. Amikor beleharapott, kitekintett a hatalmas ablakon, amely Laurel egyik kedvence lett az új konyhában.
-
Chelsea-vel még nem találkoztam. Nem hívjuk el moziba vagy valahova ma este? -
mondta Laurel, és beborította folpakkal a sajtkrémes tálat. Az illattól mindig enyhe hányingere támadt.
-
Rendben. Hacsak nem Ryannel készülnek valahova.
-
Ryan? - kérdezte Laurel, és betette a tálat a hűtőbe. - A magas Ryan?
-
Ühüm.
-
Izé, együtt vannak?
-
Chelsea nem beszél róla - ha el tudod ezt képzelni. De szerintem összejöttek, vagy ha nem, akkor hamarosan össze fognak. Talán neked sikerül valamit kiszedni belőle.
-
Talán. Hát, de furcsa! - Nem az volt furcsa, hogy Chelsea-nek barátja van (ennek Laurel nagyon örült), hanem hogy pont a magas Ryant választotta. A magas, langaléta Ryant, aki keveset beszélt, és mindig bosszantóan közönyös képet vágott. Laurel hitt abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de talán olyan is van, hogy túl nagy az ellentét.
Meg aztán Chelsea az elmúlt néhány évben Davidbe volt halálosan szerelmes. Ha elmúlt...
hát, annál jobb.
Néhány percen keresztül csendben üldögéltek. Dávid megette a fahéjas tekercset, Laurel pedig az ablakon bámult ki, és Chelsea-re gondolt. Végül Dávid lenyelte az utolsó falatot, vett egy mély lélegzetet, és kibökte: - Azt hittem, Barnest láttam, mielőtt elindultam érted.
Jeges félelem kúszott Laurel mellkasába. - Azt hitted?
-
Aha, nem ő volt. Csak az a pasas, akié a bowlingterem.
-
Ja, néhány hónapja én is lepadlóztam tőle! - Laurel nevetése idegesnek hangzott, és azonnal abba is maradt, amikor meglátta Dávid arckifejezését.
-
Miért nem tért még vissza? - kérdezte a fiú halkan.
Laurel megrázta a fejét, és az erdőt nézte az ablakon túl. Vajon hány tündér él most ott, hányan figyelik ebben a pillanatban is? Talán épp eljött az ideje, hogy meséljen Davidnek a Jamisonnal folytatott beszélgetéséről. - Nem tudom - mondta végül, hogy időt nyerjen.
-
Romba döntöttük a terveit. Azokat a nagy, nagy terveket. Ráadásul tudja, hogy hol laksz.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Kedves tőled, hogy emlékeztetsz rá - mondta Laurel grimaszolva.
-
Ne haragudj, nem ijesztgetni akarlak. De úgy érzem magam... nem is tudom... pattanásig feszülnek az idegeim. Várom, hogy valami történjen. És csak egyre rosszabb - folytatta. -
Mindenhol trollokat látok. Elég egy idegen arc napszemüvegben. Sok turista érkezett az idén, gondolhatod, milyen paranoiás lettem. Es te sem voltál itt... - Megragadta Laurel csuklóját, és magához húzta a lányt. Gyors puszit adott a feje búbjára. - Úgy örülök, hogy visszajöttél!
-
Remek! - Laurel átölelte Dávid derekát, és lábujjhegyre emelkedett egy csókért. Nagyot kellett nyújtóznia, Dávid lassan egy fejjel magasabb volt nála. Nyolc centit nőtt az elmúlt fél évben, és elkezdett kondizni is. Bár nem beszélt róla, Laurel gyanította, hogy önbizalmát kikezdte a Barnesszal való találkozás. De bármi is volt a motiváció, Laurel nagyra értékelte az eredményt. Tetszett neki a fiú ereje, biztonságban érezte magát mellette.
Ha pedig megtanulná alkalmazni az Avalonban tanultakat, akkor igazán biztonságban lenne!
Chelsea sikítva ölelte meg Laurelt, aki belekacagott barátnője nyakába. Mennyire hiányzott neki!
-
Már tegnap át akartam jönni - mondta Chelsea -, de arra gondoltam, hogy az első nap Dávidé. Olyan nyomorultul érezte magát nélküled!
Laurel elvigyorodott. Tetszett neki, amit hallott.
-
Majdnem mindennap velem lógott, és egy hónapig csak rólad beszélt, de aztán elkezdtem Ryannel lógni, és akkor Dávid olyan furcsa lett, s az utóbbi két hétben szinte nem is láttam.
Gyere fel! - kiáltotta Chelsea, mikor karok és lábak tömege jelent meg az előszobában, ahol ácsorogtak. - A suli előtti utolsó hét a legszörnyűbb - folytatta, és egymással birkózó testvéreire mutatott.
Laurel nem tudta eldönteni, hogy a fiúcskák igazából verekednek, vagy csak viccből.
Mindenesetre az tűnt a legbiztonságosabbnak, ha kitérnek az útjukból. Követte a még mindig csacsogó Chelsea-t felfelé, tündérekkel kitapétázott szobájába. Egy kicsit mindig kényelmetlenül érezte itt magát: pillangószárnyú tündérek mosolyogtak rá a falakról, a mennyezetről, de még Chelsea könyveinek gerincéről is.
-
Nem vagy valami barna - mondta Chelsea, és várta a választ.
-
Ööö... - nyökögte a meglepett Laurel. - Mi van?
-
Barna - ismételte Chelsea. - Nem vagy valami barna. Két hónapot töltöttél a rengetegben, azt hittem, csokibarnán térsz haza.
Laurel el is feledkezett a fedősztoriról, amit Dávid talált ki, hogy Laurel távollétét igazolja.
Táborozott a vadonban. Ott nincs se telefon, se internet. Laurel szörnyen érezte magát, hogy hazudnia kell Chelsea-nek, de Chelsea túl szókimondó volt ahhoz, hogy titkokat bízzanak rá.
De a dolog iróniája, hogy ez volt az egyik legjobb tulajdonsága is. - Jó volt a naptej - mondta Laurel elterelően. - Jó sokat is használtam belőle.
-
Meg kalapot, a jelek szerint - felelt Chelsea humorizálva.
-
Aha. Na, mesélj csak egy kicsit Ryanről! - mondta Laurel, aki kétségbeesetten igyekezett témát váltani.
Chelsea hirtelenjében nagyon érdekesnek találta a szőnyeg mintázatát.
Laurel kacagni kezdett. - Chelsea, elpirultál?
Chelsea idegesen röhögéséit, majd vállat vont.
- Tetszik neked? - noszogatta Laurel.
-
Igen. Nem hittem volna, hogy így lesz, de ez van.
-
Hát ez fantasztikus! - mondta őszintén Laurel. - Es akkor... most már hivatalosan is együtt jártok?
-
Hogyan kell „hivatalosan" együtt járni valakivel? - kérdezte Chelsea. - Meg kell beszélnetek, hogy „Hűha, tetszel nekem, én is tetszem neked, jó lenne smárolni, járjunk együtt hivatalosan?" Vagy hogy van ez?
Laurelnek elkerekedtek a szemei. - Te smároltál Ryannel?
http://detty-liber.blogspot.com
-
Asszem.
-
Most vagy smároltál, vagy nem - mondta Laurel felhúzott szemöldökkel.
-
Hát, egy csomószor csókolózunk. Az számít?
-
Naná, hogy számít! Sőt, ez jelenti, hogy hivatalosan együtt jártok.
-
Frankó - mondta Chelsea megkönnyebbülten. - Kezdtem megijedni, mert még nem beszéltünk a dologról.
-
Csókolózni jobb, mint beszélgetni - mondta vigyorogva Laurel. - Szóval, hogyan történt?
Chelsea vállat vont. - Csak megtörtént. Úgy félig-meddig. Tudod, hogy addig Davidbe voltam halálosan belezúgva.
Laurel bólintott, de jobbnak látta hallgatni.
-
Eljutottam arra a pontra, hogy rajta kívül nem létezett senki és semmi más. De abszolút.
Iszonyúan rosszul esett, hogy veled van, de annak örültem, hogy mindketten boldogok vagytok. Szörnyű volt ez a kettősség.
Laurel egy kicsivel közelebb húzódott Chelsea-hez, és a karjára tette a kezét. Ezt a témát eddig tabuként kezelték, bár Laurel tisztában volt azzal, milyen nehéz lehet Chelsea-nek.
Chelsea mosolyogva vállat vont. - Elhatároztam, hogy véget vetek ennek az egésznek.
Befejezem ezt a David-dolgot. Nem gondolok többet rá, nem lesem minden mozdulatát, és ha lehetséges, megpróbálom még csak nem is kedvelni.
-
Hogy csináltad? - kérdezte Laurel, mert rögtön a saját, Tamanival kapcsolatos érzései jutottak eszébe.
-
Nem is tudom. Csak megtettem. Furcsa volt. Évekig csak az érdekelt, hogy felhívjam magamra Dávid figyelmét, hogy elérjem, hogy megszeressen. Ezen kívül semmi más nem foglalkoztatott. Aztán igazából nem is az történt, hogy erőszakkal leállítottam volna magamat Davidről, hanem inkább hagytam, hogy mások kerüljenek a figyelmem középpontjába. Végül is tök jó volt. - Chelsea hatalmasra nyitotta a szemét. - Tudod te, mennyi pasas járkál errefelé???
Laurel felkacagott. - Tartok tőle, hogy én Dávid mellett képtelen vagyok másra felfigyelni.
-
Neked őrá is kell - folytatta Chelsea komoly hangon. - Na szóval, Ryan és én sokat lógtunk együtt, aztán egyszer moziba hívott, egyszer megebédelni, aztán azon vettem észre magam, hogy állandóan együtt vagyunk.
-
És csókolóztok.
-
És csókolózunk - ismételte Chelsea lelkesen. - Ryan nagyon jól csókol.
Laurel a szemét forgatta. - Na, gondolod, hogy erre olyan kíváncsi voltam?
-
Ugyan már, mindenki ezt akarja tudni!
-
Én nem!
-
Aha, persze. En mindig szerettem volna tudni, Dávid hogyan csókol.
-
Ööö, ezt a kérdést nem illik feltenni.
Chelsea nevetett. - Nem is tettem fel. Csak azt mondtam, hogy mindig szerettem volna tudni.
-
Az olyan, mintha megkérdezted volna.
-
Nem is olyan. - Chelsea hátradőlt, és a fejtámlának vetette a fejét. - Egyébként meg kérdés nélkül is elmondhatnád.
-
Chelsea!!!
-
Mi van? Én bezzeg elmondtam neked!
-
Nem kérdeztem!
-
Az egy dolog.
-
Akkor sem mondom el!
-
Lefordítva: nagyon gáz a srác.
-
Nem is gáz!
-
Aha!
http://detty-liber.blogspot.com
Laurel felsóhajtott: - Te vagy gáz.
-
Persze, persze - mondta Chelsea vigyorogva, és beletúrt göndör fürtjeibe. - De ezért szeretsz.
Laurel felkacagott. - Naná! - Oldalra dőlt, és Chelsea vállára hajtotta a fejét. - Es örülök, hogy boldog vagy!
-
Sokkal boldogabb lennék, ha elárulnád, milyen Dávid az ágyban. Laurel hitetlenkedve Chelsea-re nézett. Aztán kupán vágta egy párnával.