TIZENKILENC
HÉTFŐ REGGEL LAUREL KINYITOTTA a súlyos, kétszárnyú iskolakaput, és belépett az épületbe.
Már alig várta, hogy Daviddel találkozzon. A hétvégén szinte nem is látták egymást, mert Laurel a birtokon takarított, Davidnek pedig váratlanul el kellett mennie a nagyszüleihez.
Laurel ragyogó mosolya elillant, amikor a szekrényekhez érve senkit sem talált ott. Dávid és ő reggelente általában együtt jöttek, de ha mégsem, mindig összefutottak a szekrényeknél az órák előtt. Meg az órák után.
És az órák között.
De ma a fiúnak hűlt helye volt. Laurel először arra gondolt, hogy esetleg késik, de olyankor Dávid mindig telefonált. Ma nem. Laurel egy sor elméletet állított fel a fiú távolmaradásának okaira, hogy elűzze a rettegését. Ritkán, de előfordult, hogy Dávid lekéste az első csengetést.
A lány elővette a spanyolkönyvét, és úgy tett, mint aki nagyon belemerült. Nem akart olyannak tűnni, akinek nincs fontosabb dolga, mint a szekrénynél lebzselni, és a pasiját várni.
Húzta-halasztotta, de harminc másodperccel az utolsó csengetés előtt feladta a várakozást, és rohant, hogy le ne késsé a spanyolórát.
Óra után kiviharzott a teremből, de a szekrénynél megint nem várta senki. Hatalmába kerítette a félelem, miközben az iroda felé szaladt, és milliomodszorra kívánta, bárcsak lenne mobilja. A szülei igazán megengedhették volna maguknak, hogy neki is legyen egy, de az anyja rendületlenül kitartott amellett, hogy Laurelnek semmi szüksége rá. Majd ha egyetemre megy. Szülők.
-
Telefonálhatnék gyorsan egyet? - kérdezte az iskolatitkártól. Az letett elé a pultra egy vezeték nélküli készüléket. Laurel rögtön bepötyögte David mobilszámát, és egyre nőtt benne a feszültség, ahogy kicsöngött - egyszer, kétszer. A negyedik csörgésnél bekapcsolt a hang-posta. Sípszó hangzott el, hogy hagyjon üzenetet. De mit mondhatna? Aggódom. Légyszi, gyere suliba!
Egy szó nélkül kinyomta a hívást. Fontolóra vette, hogy ellóg az iskolából, és kocsival ered a nyomába, de amellett, hogy valószínűleg hiábavaló lett volna, pont kémiaóra következett. Ha esetleg David totál elkésve felbukkan, Laurel itt azonnal értesül a dologról, ha bemegy az órára.
Még sohasem tűnt ilyen hosszúnak a kémia. Miközben a tanár az összetett ionokról értekezett, Laurel egyre rémisztőbb forgatókönyveket pergetett le a fejében. Davidét megölték a trollok. Davidét elrabolták és megkínozták a trollok. Dávidét elrabolták a trollok, és csalinak használják, hogy majd őt kínozhassák meg. Az óra végére nemcsak hogy hihetőnek tűnt mindez, de elég valószínűnek is.
Laurel átszaladt a társadalomtudományi termekhez, és meglátta a történelemóráról kilépő
Chelsea-t. - Nem láttad Dávidét? - kérdezte.
Chelsea megrázta a lejét. - Mindig veled van, nem?
http://detty-liber.blogspot.com
-
Nem találom - mondta Laurel, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen a hangja.
-
Lehet, hogy beteg - vetette fel Chelsea, s ez Laurel szerint is észérvnek számított.
-Jó, de nem veszi fel a mobilját. Mindig fel szokta venni.
Talán alszik.
-
Talán - mondta Laurel. Visszament a szekrényéhez, és elővette az irodalmi szöveggyűjteményt. Rámeredt a borítóra, visszadobta a könyvet a szekrénybe, és felkapta a táskáját. Mi értelme most egy száz évvel ezelőtt írt szöveget olvasgatni? Inkább megnézi, hogy Dávid otthon van-e. Nem laknak messze; ha siet, igazolatlan órája sem lesz. Már éppen csapta volna be a szekrényajtót, amikor Chelsea megkocogtatta a vállát. Összerezzent.
-
Ott van - mondta Chelsea, és az előcsarnok felé bökött. David tényleg ott volt, és egyenesen felé tartott. Szélesen mosolygott, a szemét napszemüveg takarta. Laurel gondolkodás nélkül rohanni kezdett. Beleütközött a fiúba, és olyan szorosan ölelte, ahogyan csak tudta.
- Neked is szia - szólalt meg David, és kérdőn pillantott a lányra.
Miután Laurel egy teljes órán keresztül képzelgett a fiú haláláról, ez a lazán odavetett megjegyzés felkorbácsolta a haragját. Mindkét kezével megragadta Dávid ingét, és megrángatta. - Halálra rémítettél, Dávid Adam Lawson! Hol a fenében voltál?!
Dávid a bejárati ajtó felé pislogott. - Húzzunk el innen! - mondta, és nem válaszolt a kérdésre.
- Mi van???
- Menjünk el valahova, csináljunk valami bulisat!
Laurel körülnézett, és halkan megkérdezte: - Lógjunk?
-Jaj, hagyjál már! Irodalomórád lesz. Hogy állsz belőle? Ötcsillagos ötösre? Gyerünk!
Laurel a fiúra nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét. - Te el akarsz lógni, hogy csinálj valami „bulisat"? Ki a franc vagy te? És mit csináltál a pasimmal?
Dávid csak mosolygott. - Gyerünk! - mondta határozottan. - Csak most az egyszer!
-
Rendben - felelte a lány. Úgy megkönnyebbült, hogy David előkerült, hogy követte volna a pokol fenekére is. Benne volt a buliban. - Gyerünk!
-
Szuper - mondta Dávid, és megragadta Laurel kezét. Éppen csak nem ugrándozott örömében. - Indulás!
Laurelnek be kellett vallania, hogy ez az izgatottság ragadós. Végigkuncogta az utat az autóig.
-
Hova megyünk? - kérdezte, miközben bekötötte a biztonsági övet.
-
Meglepetés - válaszolta David, és huncutul megcsillant a szeme. Elővett egy kendőt. -
Csukd be a szemed! - rendelkezett halkan.
- Te most viccelsz, igaz? - kérdezte Laurel hitetlenkedve.
-
Gyerünk, csukd be a szemed! - mondta David. - Megbízol bennem, nem?
Laurel ránézett, és a saját arcát látta tükröződni a napszemüvegében. - Minek az a napszemüveg? - kérdezte. - Nem látom a szemedet, ha rajtad van.
- Ez a lényeg, nem?
- Mi, hogy a barátnőd ne lássa a szemedet?
-
Nem feltétlenül rólad van szó - vigyorgott a fiú. - Szerintem helyes.
-
Szerintem meg az lenne a helyes, ha láthatnám a szemed, Dávid.
A fiú tétovázás nélkül lekapta a napszemüvegét, és világoskék, nyílt tekintetét a lányra vetette. Laurel minden félelme elszállt, és megfordult, hogy Dávid beköthesse a szemét. -
Bízom benned - mondta.
Mikor a kendő a helyére került, Laurel hátradőlt az anyósülésen, és igyekezett számolni, hányszor és merre kanyarodik Dávid. De öt perc után nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú körözget, így abbahagyta a számolgatást. Hamarosan az autó nekiütközött az útpadkának, és megállt.
http://detty-liber.blogspot.com
Néhány másodperc múlva kinyílt Laurel ajtaja, és David egyik kezét a vállán, a másikat a derekán tartva kisegítette őt a kocsiból.
-
David - szólt Laurel puhatolózva -, nem akarok ünneprontó lenni, de remélem, biztonságos helyre hoztál. Az után az éjszaka után... hiszen tudod...
-
Ne félj! - susogta David a lány fülébe. - A világ legbiztonságosabb helyére hoztalak. -
Levette a kendőt Laurel szeméről, akit egy pillanatra elvakított a faleveleken átszűrődő, mindent földöntúli ragyogásba borító napfény. Egy aprócska tisztáson álltak, az ősz utolsó virágai nyíltak rajta - narancssárga százszorszépek, néhány bíborlevelű kasvirág és kék sudárzsálya. A dús, zöld füvön egy pléd volt, rajta díványpárnák és több tál felszeletelt gyümölcs. Eper, nektarin, alma és egy üveg habzó almabor, amelynek gyöngyöző palackja csillogott a langyos napsütésben. Laurel mosolyogva megfordult, hogy a gyanúját megerősítse. Igaza volt, a fák mögött a saját hátsó kertjüket látta. Tényleg ez a legbiztonságosabb hely a világon!
-
David! Hiszen ez gyönyörű! - szólalt meg elragadtatottan, és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolhassa a fiút. Örült, hogy látótávolságon kívül vannak, mert mi van, ha valamelyik szülője hazaugrik ebédelni? Ami egyébként még nem fordult elő. - Ezt mikor csináltad?
-
Ezért nem voltam iskolában ma reggel - felelte félénken a fiú.
-
David Lawson! - hőkölt hátra Laurel tettetett szigorral. - Hová jut a világ, ha már a Del Norte Középiskola legkiválóbb tanulója is lógni kezd?
David vállat vont, és elvigyorodott. - Vannak a bizonyítványnál fontosabb dolgok is.
Rövid hezitálás után Laurel kibökte a kérdést: - Elfeledkeztem volna valami fontos eseményről?
David megrázta a tejét. - Nem. Csak arra gondoltam, hogy annyi mindenen mentünk át az utóbbi időben, ránk fér, hogy egy kicsit csak egymással foglalkozzunk.
Laurel átölelte a fiú nyakát, és megcsókolta. - Azt hiszem, ezek a percek mindenért kárpótolnak majd.
-
Ezért csináltam - mondta David. - Foglalj helyet! - Laurel keresztbe tett lábbal leült a plédre, Dávid pedig mögéje huppant. - Még valami - mondta, és Laurel derekára, a blúza alá csúsztatta a kezét. Laurel elmosolyodott, miközben David a kendőt bogozgatta, de aztán csak sikerült neki a hadművelet. Felhúzta a blúzt, hogy a szirmok teljesen kibomolhassanak. - így már jobb - mondta a fiú. Mindkettőjüknek töltött egy pohár almabort, aztán együtt elterültek a díványpárnákon. Laurel David mellkasához bújt.
-
Fantasztikus! - szólt lustán a lány. David feltartott egy szelet nektarint. Laurel nevetni kezdett, mikor a fiú kicselezte a kezét, és az arca felé vitte a gyümölcsöt. Laurel hátrahajtotta a fejét, és kitátotta a száját. Az utolsó pillanatban azonban előredőlt, és gyengéden beleharapott a fiú ujjába. Aztán a szájára hajolt. David keze Laurel meztelen bőrén kalandozott - a farmernadrág és a felhajtott blúz közötti területen. Lágyan, gyengéden, óvatosan cirógatta.
Egy éve együtt jártak már, és David még mindig úgy érintette meg, mint aki talán meg sem érdemli ezt a rendkívüli kiváltságot.
A fiúnak alma- és nektariníze volt, ruháiból áradt a friss fű illata. Laurelnek gyakran feltűntek a kettejük közötti biológiai különbségek, de ma egynek érezte magát Daviddel. A természet ízét és illatát viselte magán, akár tündér is lehetett volna.
-
Hogy van a virágod? - kérdezte Dávid, és finoman megsimogatta a szirmokat.
-
Már jól - mondta Laurel. - Az első pár napban még sajgott, de szerintem most már minden oké. - Hátranézett, hogy láthassa a sérült oldalt. - Bár nagyon nem tetszik, ahogyan gyógyul. A levélvégek szárazak és barnák. Nem valami szép látvány.
-
Hiszen elég komoly sérülés volt - mondta Dávid. Megcsókolta Laurel homlokát. - Majd jövőre visszanőnek a szirmok, és a virágod szebb lesz, mint valaha.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Tényleg, jövő év is van! - mondta a lány. - El sem tudom képzelni, hogy lesz jövőre is.
Néha olyan érzésem támad, hogy ennek az évnek sohasem lesz vége.
-
A tavalyi év... az nem olyan, mintha már ezer éve lett volna? Anynyi minden történt -
mondta nevetve David. - El tudtad volna képzelni egy évvel ezelőtt, hogy itt heverésszünk?
Laurel elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Tavaly ilyenkor azt hittem, hogy a halálomon vagyok.
-
Szerinted jövőre mit fogunk csinálni?
-
Remélhetőleg ugyanezt - mondta Laurel a fiúhoz bújva.
-
Ezen kívül. - David hanyatt feküdt, és összekulcsolta a kezét a feje alatt. Laurel oldalra feküdt, hasa a fiú bordáihoz nyomódott. - A végzős évre gondolok. Egyetemet kell választanunk, meg ilyenek.
Laurelnek összeszorult a szíve, és elnézett a távolba. Nehezére esett a továbbtanulásra és a jövőre gondolnia, mióta Chelsea előhozakodott a felvételi vizsga témájával. - Nem hiszem, hogy egyetemre fogok járni - mondta.
-
Micsoda? Miért nem?
-
Úgy tudom, hogy az Akadémia minden időmet igénybe fogja venni - folytatta egy kissé leverten.
David felkönyökölt, hogy jobban lássa a lányt. - Én mindig úgy képzeltem, hogy el-eljársz az Akadémiára - a végén még talán ott leszel nappalis -, de emellett egyetemre is beiratkozol.
-
Mi értelme lenne? - vonta meg a vállát Laurel. - Nem építhetek karriert amúgy sem.
Tündér vagyok.
- Na és?
-
Azt várják tőlem, hogy a tündérfeladatokkal foglalkozzam. - Tétova kézmozdulatot tett.
David lebiggyesztette az ajkát. - Mit számít, hogy ők mit akarnak? Te mit akarsz?
- Én... én nem is tudom. Mi mást csinálhatnék?
-
Te több vagy egy tündérnél, Laurel. Esélyed van arra, hogy valami olyat tegyél, amire a többi tündérnek nincs lehetősége. Élhetsz emberként. Választhatsz.
-
De ez ott senkinek se lenne fontos. Mindenkinek egyetlen dolog számít Avalonban: hogy rendesen megtanuljam, amit egy Ősztündérnek tudnia kell, és hogy megörököljem a földet.
-
Nem az számít, hogy szerintük mi a fontos. Egyedül te döntöd el, hogy mi a fontos.
Minden így működik az életben. Minden annyit ér, amekkora értéket te tulajdonítasz neki. -
Dávid szünetet tartott.
- Ne hagyd, hogy meggyőzzenek, hogy az emberek nem számítanak
- folytatta szinte suttogva. - Ha te úgy gondolod, hogy mi fontosak vagyunk, akkor azok is vagyunk.
- De mit tegyek?
- Mi akartál lenni azelőtt, hogy kiderült, tündér vagy?
Laurel vállat vont. - Nem volt konkrét elképzelésem. Arra gondoltam, hogy irodalomtanár vagy egyetemi oktató leszek. - Elvigyorodott. - Egy ideig nővérke is szerettem volna lenni.
Ezt még senkinek sem mondtam el.
Hogyhogy?
Laurel a szemét forgatta. - Anyám belehalna, ha kórházban dolgoznék. - Davidre nézett. - De tudod, mindig szerettem volna olyan helyzetben lenni, amelyikből segíthetek az embereknek.
-
Lehetnél orvos.
Laurel megrázta a fejét. - Pontosan erről van szó... nem hiszem, hogy annyira érdekelne az orvoslás... se a tanítás. De a tanárok és a nővérek segítenek az embereken, és ezért gondoltam, hogy talán jó lenne ezzel foglalkozni. Igazából nem tudom.
-
Akármi mellett döntesz, azt kellene csinálnod. De ez az legyen, amit te akarsz.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Néha... néha úgy érzem, hogy nincsen hatalmam az életem felett. Választhatom-e azt, hogy nem járok az Akadémiára? Hiszen erre a feladatra születtem.
-
Mégis, mit tennének veled? Visszarángatnának Avalonba? Kétlem.
Laurel lassan bólogatni kezdett. Davidnek igaza van. Talán itt maradhatna.
Csakhogy akarok-e majd maradni?
Most csak egyet akart, élvezni a Daviddel töltött időt. Úgy tűnt, mintha a fiú mondani szeretne még valamit, de Laurel egy csókkal leállította, és átkarolta a nyakát. - Köszönöm neked a mai napot - mormolta csók közben. - Pontosan erre volt szükségem. Te mindig tudod, hogy mire van szükségem.
-
Örülök - mondta Dávid, és gyengéden elmosolyodott. A levegőben fenyőfa, gyümölcs, nyirkos föld és Laurel virágjának finom illata szállt. Amikor Dávid mindig gyengéd, puha ajka újra csókra nyílt, minden tökéletes volt. A fiú ujjai beletúrtak Laurel hajába, miközben a lány térdét David combján pihentette. Olyanok voltak, mint két egymásba illő puzzledarab.
Laurel az örökkévalóságig szeretett volna így maradni.
David hátradöntötte a fejét, és úgy bámult a lányra, hogy Laurel önkéntelenül kuncogni kezdett. - Mi az?
David rendszerint mosolyra hajló ajkai most komolyak maradtak.
- Olyan gyönyörű vagy - suttogta. - Nemcsak ahogy kinézel. Gyönyörű vagy, ahogy vagy.
Néha attól félek, hogy csak egy fantasztikus álom az egész, amelyből egyszer fel kell ébrednem. — Nevetni kezdett.
- Szinte csak ront a helyzeten, hogy tündér vagy.
Mind a ketten kacagni kezdtek, a hangjuk betöltötte a tisztást. - Hát - mondta álszemérmesen Laurel -, akkor be kell bizonyítanom, hogy nagyon is valóságos vagyok. - Azzal hozzábújt a fiú mellkasához, felemelte a fejét, és ismét megcsókolta Davidet.