TÍZ
LAUREL TÖRÖKÜLESBEN ÜCSÖRGÖTT A SZOBÁJA KÖZEPEN, az iskolai cuccait szortírozta és a hátizsákját pakolta. Dávid, aki már egy hete elkészült - Laurel szerint nem is egy hete, hanem egy hónapja -, elnyúlt a lány ágyán, és figyelte. Laurel előhúzott egy csomag négyszínű szövegkiemelőt a bevásárlószatyorból, és magához ölelte. - Istenem, szövegkiemelők! - búgta érzelgősen. - Annyira hiányoztatok!
Dávid felkacagott. - Jövőre vidd őket magaddal!
-
Hűha, jövőre? Momentán elképzelni sem tudom, hogy még egyszer az életben ennyit gürizzek! - Ránézett a fiúra. - Állítólag ez volt a nyári szünet!
Dávid lehajolt, átölelte Laurelt, és maga mellé emelte az ágyra a kacagó lányt. - Nekem sem volt ez igazán szünet - nélküled! - mondta, és visszahanyatlott a párnákra.
Laurel a mellkasához bújt. - Most meg már vége is van... - siránkozott.
-
A napnak még nincs vége - súgta Dávid. Lehelete megcsiklandozta a lány fülét.
-
Hát - mondta Laurel, és próbált semleges arcot vágni -, anyámék szerint minden napot ki kell használni.
-
Maximálisan egyetértek a szüleiddel - dörmögte Dávid csúfolódva. A derekánál fogva magához húzta Laurelt, miközben a meztelen vállát csókolta a top pántja alatt. Laurel átkarolta a fiú nyakát, és ujjaival a hajába túrt. Ezt mindig nagyon szerette. A selymes fürtök először megakadnak, majd átcsusszannak az ujjai között, amikor kicsit húzni kezdi őket.
Dávid lélegzete a mellkasa mélyéből tört föl, amikor ajka rátalált a lányéra, és Laurel szokás szerint elégedetten ernyedt el a karjaiban. Mosolygott, amikor a fiú kissé hátrahúzódott, és homlokát az övének támasztotta. - Hogyan lehetek ilyen szerencsés? - kérdezte halkan Dávid, és kezét a lány csípőjén nyugtatta.
- A szerencsének ehhez semmi köze - felelte Laurel, majd kissé közelebb hajolt, és megcsókolta Dávidét. Megcsókolta egyszer, kétszer, de harmadszorra már erősebben húzta magához, mert bele akart feledkezni a fiú csókjába. Keze felkúszott Dávid pólója alá, akinek rövid, szaggatott lélegzetvételei alatt szinte pulzált a mellkasa. Laurel habozott egy pillanatig
- sohasem tudhatta, nem jön-e korábban haza valamelyik őse -, majd mindkét kezével megragadta a fiú pólóját, felcsúsztatta a karjain, és áthúzta a nyakán. Szerette azzal kényeztetni magát, hogy a fiú meztelen mellkasához bújt. Dávid bőrét mindig olyan forrónak érezte, még nyáron is, amikor pedig a saját testhőmérséklete majdnem elérte a fiúét. Imádta, hogy bárhol is érintette, kellemes melegség áradt belőle, amitől az egész teste átmelegedett.
Ilyenkor lustán átvetette a lábát a fiúén, és bágyadtan elernyedt.
Laurel várta a következő csókot, lehunyta a szemét. Néhány másodperc múlva kinyitotta.
Dávid őt nézte, arcán egy félmosoly játszadozott, de a szeme komoly volt. - Szeretlek -
mondta.
Laurel elmosolyodott, szerette hallani ezeket a szavakat. Minden alkalommal olyan volt, mint legelőször.
- Helló, tündérke!
Laurel fülig érő mosollyal vonult le a lépcsőn. Amióta az apja hazajött a kórházból, így szólította. Mindig közel álltak egymáshoz, de miután tavaly majdnem elveszítette, Laurel számára minden együtt töltött perc duplán értékes volt. És bár az apja kielégíthetetlen
http://detty-liber.blogspot.com
kíváncsisága minden tündérdologgal kapcsolatban néha megőrjítette, annak nagyon örült, hogy olyan könnyen elfogadta őt annak, ami volt.
- Milyen volt az első nap az iskolában?
Laurel a dívány felé útba ejtette a hűtőt is, és kivett egy Sprite-ot. - Minden oké. Sokkal jobb, mint tavaly. Azt hiszem, a kémiára jobban rákészültem, mint az elmúlt évben a bioszra.
- Jól hangzik - mondta az apja, és felpillantott a könyvéből.
-
Mit olvasol? - kérdezte Laurel, és a szamárfüles, puhafedelű példány címét silabizálta.
Az apja bosszúsan válaszolt: - A Csillagport.
- Megint?
Az apja vállat vont. A fantasy regények - főleg, amelyekben tündérek is szerepeltek - előkelő
helyet foglaltak el az olvasmánylistáján, és Neil Gaiman könyve volt a kedvencek között is az első.
- Anya hol van? - kérdezte Laurel, bár sejtette.
-
Leltározik - jött a várt válasz. - Holnapra meg kell érkeznie a rendelésnek.
- Gondoltam - mondta Laurel.
Az apa lánya komor arcára pillantott, és letette a könyvet. - Jól vagy?
Laurel vállat vont. Az apja felült, és megpaskolta a díványt maga mellett. Laurel felsóhajtott, lerogyott mellé, és a vállára hajtotta a fejét.
- Mi a gond?
-
Nem tudom... Csak... még nem szoktam meg, hogy téged látlak többet, nem anyát.
Egyfolytában a boltban van.
Az apja szorosan magához ölelte Laurelt. - Csak nagyon elfoglalt. Egy boltot beindítani rengeteg munkával jár. Emlékszel még a tavalyi nyárra, amikor a könyvesboltot nyitottam?
Sohasem voltam itthon. - Nevetni kezdett. - Szeretem azt gondolni, hogy ha többet lettem volna itthon, magamtól is rájöttem volna mindenre. - Elhallgatott, és megint megszorította Laurel vállát. - Meg kell értened... amikor beteg lettem, anyád tehetetlennek érezte magát.
Alig maradt a biztosításunkból, a kórházi számlák meg csak gyűltek és gyűltek. Ha bekö-vetkezett volna a legrosszabb, nem maradt volna pénze, hogy téged eltartson. Nem igazán tanult bele a könyvesbolt vezetésébe. Valószínűleg elkormányozta volna egy darabig, de ennyi. Retteg attól, hogy újra ilyen helyzetbe kerülhet... szembe kell néznünk azzal, hogy már nem vagyunk fiatalok. - Szembefordult Laurellel. - Érted teszi. Hogy neked jobb életet biztosíthasson, ha valami történne.
Laurel lábujja hegyével a díványpárnát simogatta. - Néha azt hiszem... - Elhallgatott, majd elhadarta egy szuszra, amit mondani akart, mielőtt még meggondolhatta volna magát: -
Gyűlöli, hogy tündér vagyok.
Az apa hirtelen felegyenesedett. - Ezt meg miből gondolod?
Az első mondat után a többi könnyen kibukott belőle. - Minden akkor kezdett megváltozni, amikor megtudta. Úgy viselkedik, mintha már nem ismerne - mintha egy idegen lennék, aki történetesen az ő házában él. Régen annyit beszélgettünk, mindenről! Most a szemembe is alig néz, és kimegy a szobából, amikor én belépek.
-
Kicsim, adj neki egy kis időt, a bolt még meg sem nyílt. Szerintem...
-
Már a bolt előtt elkezdődött - vágott közbe Laurel, és a fejét rázta. - Semmiről sem akar hallani, ami azt bizonyítja, hogy nem vagyok ember. Amikor megjött a meghívó Avalonba, úgy örültem! Ilyen nem történik mindennap! Ő meg majdnem el sem engedett.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Ne legyél hozzá igazságtalan! Az valószínűleg nem a tündéresdi miatt volt, hanem amiatt, hogy idegenekkel akartál két hónapot tölteni.
-
De akkor is! - folytatta Laurel. - Reméltem, hogy megváltoznak a dolgok, amíg nem vagyok itt. Reméltem, hogy könnyebben hozzászokik a gondolathoz, ha nem lát maga körül, ha nem vagyok a szeme előtt. De semmi sem változott - mondta csendesen. - Talán még rosszabb is lett.
Az apja elgondolkozott. - Fogalmam sincs, miért esik ennyire nehezére elfogadni ezt a dolgot, Laurel - mondta vontatottan. - Egyszerűen csak nem érti. Az egész világnézete fenekestől felfordult. Adj neki egy kis időt! Legyél hozzá türelmes, kérlek!
Laurel hosszan, szaggatottan felsóhajtott. - Még csak meg sem ölelt, amikor hazajöttem.
Próbálok türelmesnek lenni, de úgy érzem, már nem is szeret.
-
Dehogy! - mondta az apja, és magához ölelte a lányt, aki kibuggyanó könnyeivel küszködött. - Ez nem így van, biztosíthatlak! Nem rólad van szó, neki kell belenyugodnia a gondolatba, hogy a tündérek igenis léteznek. - Komolyan Laurel szemébe nézett. - De szeret téged - mondta határozottan. - Pontosan annyira szeret, mint régen. Biztos vagyok benne. -
Állát a lány feje búbján nyugtatta. - Szeretnéd, ha beszélnék vele?
Laurel azonnal megrázta a fejét. - Ne, kérlek ne! Semmi szükség arra, hogy még emiatt is főjön a feje! - Kényszeredetten elmosolyodott. - Adok neki még egy kis időt, türelmes leszek, ahogy te is mondtad. Minden rendbe jön, ugye?
-
Naná - felelte az apja lelkesen vigyorogva. Laurel nem osztotta ugyan a lelkesedését.
Felállt, és a konyha felé imbolygott, az apja pedig újra a könyvébe mélyedt. Laurel letérdelt a hűtő mellé, és sprite-os dobozokkal töltötte fel a hűtőajtót. - Rendbe jön - morogta az orra alatt. - Na persze.
Meglátta az ételtároló dobozkákba rakott maradékokat. - Hé, apa, vacsiztál már? - kérdezte.
-
Ööö... nem... - felelte zavarában az apja. - Csak az első fejezetet akartam elolvasni, de aztán belemelegedtem.
-
Micsoda meglepetés - nyújtotta a szavakat Laurel. - Összeüthetek neked valamit?
-
A, nem kell - mondta az apja, felállt és kinyújtózott. - Megmikrózom a maradékokat.
- Nem, én szeretném - mondta Laurel. - Tényleg.
Az apja csodálkozva nézett rá.
- Ülj csak le! Felszaladok a szobámba. Mindjárt itt leszek.
Felrohant a lépcsőn. Az apja vállat vont, és leült a konyhaasztalhoz.
Újra felütötte a könyvét.
Laurel felkapta a készletét, közben igyekezett rá sem nézni az asztalát borító cukorüveg-szilánkokra. Leszaladt. Talált a hűtőben thai sült tésztát, az apja kedvencét. Az is megteszi.
Kinyitotta a készletet a tűzhely mellett, beöntötte a tésztát egy serpenyőbe, és meggyújtotta a lángot.
Az apja felpillantott, amikor a serpenyő megzörrent a tűzhelyen. - Arra semmi szükség -
mondta. - A mikrobán is megcsinálhatod.
- Jó, de valami különlegeset akarok csinálni neked.
Az apja felhúzta az egyik szemöldökét. - Hogy különlegeset?
-
Majd meglátod - mondta Laurel, és a fortyogó, bugyborékoló szószból felszálló párában táncoltatta az ujjait.
Az ízen nem akart változtatni, nem új fűszerekkel akart kísérletezni. Azt szerette volna elérni, hogy a meglevő ízek jobban kibontakozhassanak. Az oktatói Avalonban többször is elmondták, hogy ha megismer egy növényt, és bízni tud a megérzéseiben, szinte bármire képes lesz. Nem hangzik túl bonyolultan. Ugye?
Ellazult, és lehunyta a szemét. Most örült igazán, hogy a tűzhely nem a konyhaasztal irányába néz. Hamarosan érezte, hogy az étel összetevői életre kelnek gőzben fürdő ujjain.
Félrebillentett fejjel élvezte a fokhagyma, a szójaszósz, a gyömbér és a bors illatát.
http://detty-liber.blogspot.com
Sáfrány, mondta magában. Sáfrány olaj és egy csipetnyi zsálya. Az kihozza a fokhagyma és a gyömbér ízét. Összpontosított, mert úgy érezte, hogy még egy hozzávaló hiányzik a tökéletes vacsorához. Csillárka- moszat, döntötte el végül. Valószínűleg az szólt mellette, hogy magas keményítőtartalma kihangsúlyozza a szóját. A bors meg bors. Az önmagában is elég erős.
Benyúlt a készletbe, és előhúzott egy apró mozsarat. Tett bele néhány csepp sáfrányolajat, és adott hozzá egy csipet zsályát. A csillárkamoszat egy szórófejes pici üvegcsében volt, egy fújás egy cseppnél kevesebb mennyiséget engedett ki. Laurel egyszer belefújt a kőedénybe, majd némi gondolkodás után még egyszer. A mozsártörővel összezúzta a kicsi zsályamagokat, és addig kevergette a három eszenciát, amíg az illatuk egy icipicit megváltozott. Megdöntötte a mozsarat, és néhány zöld cseppet hullatott a fortyogó tésztára.
Habos gőz csapott fel, majd a keveréssel el is oszlott, a hozzáadott eszenciákat elnyelte a barna szósz.
- Bon appetit - mondta Laurel, és a pincérek mozdulatával apja elé helyezte a tányért.
Az apa kissé meghökkenve tekintett fel a könyvéből. - Ja, köszönöm.
I.aurel elmosolyodott, és elkezdte letakarítani a tűzhelyet. Néha lopva az apjára nézett, és kíváncsi volt, vajon észreveszi-e a változást anélkül, hogy Laurel felhívná rá a figyelmét.
Nem kellett soká várnia.
-
A mindenit, Laurel, ez nagyon finom! - mondta az apja. - A tűzhely nyilván jobbat tesz az ételnek, mint a mikró. - Nagy lendülettel lapátolta be az ételt. Laurel pedig mosolygott, és minden ésszerűséget nélkülözve halálosan büszke volt arra, hogy az elmúlt hetek sikerte-lensége után végre eredményt tudott felmutatni.
-
Tettél bele valamit? - kérdezte az apja, miután a vacsora felét jóízűen benyomta. - A teriyakinak még sohasem volt ilyen remek íze.
Elhallgatott, és egy újabb villára valót tömött a szájába. - Pedig két napja ettem belőle, amikor friss volt - mondta, miközben ette a tésztát.
Laurel - arcán mindentudó mosollyal - megfordult. - Lehet, hogy tettem bele valamit -
mondta.
-
Anyádnak feltétlenül meséld el, mert ilyen finom sült tésztát még sohasem ettem.
Laurel elvigyorodott, megfordult, és a serpenyőt meg az ételtároló dobozt a mosogatóba tette.
Folyatni kezdte rájuk a forró vizet. Felvette a gumikesztyűjét, és nekiállt elmosni a két edényt. - Látod, ez az, amit szeretnék anyával megértetni - mondta. Alig lehetett hallani a hangját a folyó víztől. - Amit tudok, az nemcsak a tündérek javára fordítható, de a tietekre is.
Úgy tudom jóízűvé varázsolni az ételeket, ahogyan senki más. Es szuper vitaminokat állítok elő. A C-vitaminreceptem például verhetetlen. - Elzárta a vizet, miután leöblítette az edényeket. - Vagy legalábbis az lesz, ha sikerül befejeznem. Bár anya is látná, hogy semmiben sem különbözöm attól, aki voltam. Nem lett tündér belőlem. Mindig is az voltam.
Ugyanaz maradtam. Te tudod - mondta, és megfordult. - Szerinted... - Tátva maradt a szája.
Az apja elaludt, és halkan hortyogott, arccal a majdnem üres tányéron.
-
Apa? - Laurel odament hozzá, és megérintette a vállát. Amikor nem reagált, megrázta.
Először gyengéden, aztán erősebben. Mit tettem? Már majdnem felért a szobájába a kék üveges gyógyító tonikért, amikor eszébe jutott, hogy a csillárkamoszat mi mindenre jó - még.
Lerogyott a lépcsőre, és megpróbálta felidézni a tankönyv idevágó fejezetét. Ha a szükség úgy hozza, bármely állat elaltatható egy permetnyi csillárkamoszattal. Nem hat azonnal, de hasznos, ha elegendő idő áll a rendelkezésünkre. Laurel eddig még sohasem alkalmazta a szüleire, amit a növények állatokra tett hatásáról tanult. Pedig azok - a terminus szerint -
állatok voltak.
Laurel lassan felállt, és visszatért a konyhába. Az apja egyre hangosabban horkolt. A lány felkapott egy törlőrongyot, óvatosan felemelte az apja fejét, és letakarította a ragacsos szószt az arcáról. Azután a Csillagport a keze alá csúsztatta, a fejét pedig visszafektette a karjára.
Előfordult már párszor, hogy az apja olvasás közben elaludt. A konyhaasztalnál ugyan még
http://detty-liber.blogspot.com
nem történt meg, de Laurel gyanította, hogy senki sem fog kínos kérdéseket feltenni. Végül is az apja az utóbbi időben sokat dolgozott.
A tányért a konyhába vitte, és a maradék sült tésztát belekaparta a szemetesbe. Ezt is el kell mosnia. Még csak az hiányzik, hogy az anyja kiszagolja, milyen csúfos kudarcot vallott, pont amikor kérkedni akart a tudásával. Visszatette a tányért a konyhaszekrénybe, és az asztalnál hortyogó apjára nézett. Remélte, hogy reggel felébred majd. Arra gondolni sem mert, mi lesz, ha nem.
-
Én vagyok a legbénább tündér.