ÖT
A HÁZ BELSEJE NAGYON HASONLÍTOTT ahhoz a kollégiumhoz, amelyben Laurelt is elszállásolták, de minden jóval egyszerűbb volt. Éjszaka is világító boglárkák - kőrisfa kérgével és levendulaeszenciával kecelve, idézte magában Laurel a tanultakat - csüngtek a szarufáról, és szelíden himbálóztak a ház hat ablakán befúvó gyenge szellőben, A függönyök és a székek kárpitja nem selyemből, hanem pamutszerű anyagból volt. A padlót sem bársonyos szőnyeg, hanem puhafa borította. Laurel leporolta a lábát egy vastag lábtörlőn, mielőtt belépett a házba. A falakon vízfestmények lógtak térhatású keretben.
-
Jaj de szépek! - mondta Laurel, és előrehajolt, hogy jobban megszemlélhessen egy képet, amely egy virágágyást ábrázolt. Minden egyes száron egy-egy éppen nyíló bimbó volt.
-
Köszönöm - mondta Rhoslyn. - A nyugdíjba vonulásom után kezdtem el festegetni.
Nagyon élvezem.
Laurel ekkor felfigyelt egy másik festményre. Tamanit ábrázolta. Jót mulatott azon, hogy Rhoslynnak milyen remekül sikerült elkapnia a fiú merengő tekintetét. Ezen a képen Tamani szeme nagyon komoly volt, és valahová a távolba meredt. - Nagyon, nagyon ügyes! - mondta Laurel.
-
Badarság. Csak magamat szórakoztatom pár kiselejtezett Nyártündér-eszközzel. Igaz, nehéz hibázni, ha az embernek olyan jóképű modellje akad, mint a mi Tamanink - mondta Rhoslyn, és a fiú dereka köré fonta a karját.
Laurel megbámulta őket: Rhoslyn, aki még Laurennél is apróbb volt, büszkén nézett a fiára, Tamani pedig a mellkasához bújó kistündért egyensúlyozta a csípőjén. Egy pillanatig csalódást is érzett, hogy a fiú életének van olyan része is, amelyhez neki nincs köze. Aztán azonnal észhez tért. Hiszen Tamani sincs mindig jelen az ő életében, önző dolog hát többet kívánni a fiútól, mint amennyit ő cserébe felkínálhat neki. Rámosolygott Tamanira, és elhessegette borús gondolatait.
-
Ő a kishúgod? - kérdezte, és a tündérgyermekre mutatott.
-
Dehogy! - válaszolta Tamani, Rhoslyn pedig nevetni kezdett.
-
Az én koromban? - mondta még mindig mosolyogva. - Egek, dehogy! Tamani a legfiatalabb gyermekem, és már hozzá is elég idős voltam.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Bemutatom Rowent - mondta Tamani, és a kislány bordái közé bökött. - Az édesanyja a testvérem.
-
Á, az unokahúgod! - mondta Laurel.
Tamani vállat vont. - Nálunk csak anya, apa és testvér van. Mindannyian összetartozunk, és mindenki mindenki gyerekére vigyáz. - Megcsiklandozta a kistündért, az pedig visongani kezdett örömében. - Rowen talán egy kicsivel több figyelmet kap tőlünk, mert közelebbi rokonunk, mint a többi magonc, de nem sajátítjuk ki. Mindannyian egy nagy család vagyunk.
-
Értem. - Laurel nem tudta eldönteni, hogy örül-e a hallottaknak. Egyfelől mókásnak tűnt, hogy több ezer tündér vallja magát rokonának, másfelől viszont elszomorította, hogy semmit sem tud ezekről a közeli-távoli családtagokról.
Laurel meglepetten pislogott, amikor egy lila, mókusszerű, rózsaszín pilleszárnyas lényecske tűnt fel Rowen vállán. Egy pillanattal azelőtt még nem látta. Rowen súgott valamit az állatka fülébe, majd kuncogni kezdett, mintha valami remek viccet osztott volna meg vele.
-
Tamani? - suttogta Laurel, s közben nem vette le a szemét a furcsa lényről.
- Mi az? - kérdezte Tamani, és követte a lány pillantását.
- Az meg micsoda?
-
A familiárisa - felelte Tamani, és elnyomott egy mosolyt. - Legalábbis most. Gyakran változnak.
-
Mondjam, vagy ne mondjam, hogy mennyire butának érzem magam?
Tamani letette Rowent a földre, fogott egy sámlit, és leült. Kinyújtotta a lábát maga előtt. -
Fogd fel úgy, mint egy nem-teljesen-képzeletbeli képzeletbeli barátot.
- Hát képzeletbeli?
-
Illúzió. - Tamani szélesen elvigyorodott, mikor látta Laurel még mindig értetlenkedő
arcát. - Rowen - mondta meleg hangon - Nyártündér.
Rowen szerényen elmosolyodott.
Rhoslyn arca kigyúlt. - Nagyon büszkék vagyunk rá.
-
A Nyártündérek varázserejének egyik első manifesztációja a képzeletbeli barát, a familiáris megteremtése. Rowen alig volt kéthetes, amikor az elsőt létrehozta. Olyan ez, mint egy szundikendő vagy kedvenc állatka, csak sokkal viccesebb. Az én kedvenc játékaim sohasem mozogtak.
Laurel bizalmatlanul nézegette a lila mókusfélét. - Tehát nem igazi?
-
Csak egy nagyon picivel igazibb, mint bármely más tündér képzeletbeli barátja.
- Elképesztő.
Tamani a szemét forgatta. - Elképesztő? Ez mind semmi! Látnád azokat a hősies mentőcsapatokat, akiket azért varázsol elő, hogy megmentsék az ágya alatt megbújó szörnyektől! - A fiú elhallgatott. - Amelyeket persze szintén ő maga teremtett.
- Hol vannak a szülei?
-
Fent vannak a Nyárban - mondta Rhoslyn. - Rowen már majdnem abban a korban van, hogy elkezdheti a kiképzést, elmentek beszélni az igazgatóval.
- Ilyen fiatalon?
- Hiszen már majdnem hároméves - felelte Tamani.
-
Tényleg? - mondta Laurel, és még jobban megnézte magának a padlón játszadozó kislányt. - Sokkal fiatalabbnak néz ki - tette hozzá csendesen, majd egy pillanatra elhallgatott.
- Viszont jóval érettebben viselkedik egy háromévesnél. Már meg is akartam kérdezni.
Rowen felpislogott Laurelre. - Pont úgy viselkedek, mint a többi tündér az én koromban.
Ugye? - kérdezte Tamanitól.
-
Tökéletes vagy, Rowen. - A fiú felnyalábolta a kislányt, és az ölébe ültette. A rózsaszínes-lilás izé Tamani fejére ült.
Laurelnek nagy nehezen sikerült levenni róla a szemét, bár átfutott az agyán, hogy vajon akkor is udvariatlanságnak számít-e rábámulni valakire, ha az a valaki igazából nincs is ott. -
http://detty-liber.blogspot.com
Hadd meséljek egy kicsit Laurelről - mondta Tamani Rowennek. - Nagyon különleges lány.
Az emberek világában él.
- Pont, mint te - mondta Rowen.
-
Nem pontosan úgy, mint én - felelte Tamani nevetve. - Laurel együtt él az emberekkel.
Rowen nagyot nézett. - Tényleg?
-
Bizony. Sőt mi több, csak akkor tudta meg, hogy ő is tündér, amikor először kivirágzott.
-
És mit hittél, mi vagy? - kérdezte Rowen.
-
Azt hittem, hogy ember vagyok, mint a szüleim.
-
Butaság! - mondta Rowen lesajnálóan. - Már hogy lehetne egy tündér ember? Az emberek nagyon furák. És ijesztőek is - tette hozzá rövid hallgatás után. Majd sokat sejtetően odasúgta: - Az emberek állatok.
-
Nem is annyira ijesztőek, Rowen - mondta Tamani. - És pont úgy néznek ki, mint mi. Ha nem ismernéd a tündéreket, te is azt hinnéd, hogy ember vagy.
-
Én sohasem lennék ember! - felelte Rowen meglepő józansággal.
-
Nos, nem is kell annak lenned - mondta Tamani. - Te a legeslegszebb Nyártündér leszel Avalonban.
Rowen elmosolyodott, és kacéran rebegtette a szempilláit. Laurelnek kétsége sem volt, hogy Tamaninak igaza lesz. Selymes, göndör, barna hajával és hosszú pilláival Rowen volt a legszebb gyermek, akit Laurel valaha látott. A kistündér kinyitotta rózsabimbó ajkait, és hatalmasat ásított.
-
Ideje lefeküdni, Rowen - mondta Rhoslyn.
Rowen arca megnyúlt, majd durcázni kezdett. - De én Laurellel akarok játszani.
-
Laurel máskor is el fog jönni - mondta Rhoslyn, és Laurelre nézett, mintha tőle várná az ígéret visszaigazolását. Laurel gyorsan bólintott, bár maga sem tudta, úgy lesz-e. - Alhatsz Tam ágyában - tette hozzá Rhoslyn, mert Rowen még mindig húzta az időt. - Remélem, nem bánod - mondta az asszony Tamaninak, aki a fejét rázta.
A kicsi tündér láthatóan felderült. Rhoslyn kiterelte a keskeny folyosóra. Tamani és Laurel egyedül maradt.
-
Tényleg csak hároméves? - kérdezte Laurel.
-
Igen. Egy teljesen átlagos hároméves tündérgyerek - mondta Tamani, és elnyúlt egy széles kereveten. Laurel csodálkozva figyelte. Még sohasem látta Tamanit ennyire fesztelennek.
-
Mondtad ugyan, hogy a tündérek másképpen öregszenek, de én... - Elcsuklott a hangja.
-
Nem hittél nekem, igaz? - kérdezte vigyorogva Tamani.
-
De hittem neked. Viszont most, hogy láttam is... - Ránézett Tamanira. - A tündérek lehetnek csecsemők?
-
Nem úgy, ahogyan te gondolod.
-
Én idősebb voltam, mint Rowen, amikor a szüleimhez kerültem?
Tamani bólintott. Kis mosoly bujkált a szája sarkában. – Hétéves voltál. Majdnem.
-
És te meg én... együtt jártunk iskolába?
Tamani nevetni kezdett. - Mihez kezdhetnék én az Ősztündérek óráin?
-
Akkor honnan ismerlek?
-
Sok időt töltöttem anyám mellett az Akadémián.
Mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek, Rhoslyn lépett a szobába, két csésze forró helikónianektárral. Laurel egyszer már kóstolta ezt az Akadémián, ahol azt is megtudta, hogy ez az édes ital nagyon népszerű Avalonban, de nehéz hozzájutni. Megtiszteltetésnek érezte, hogy most ezzel kínálták.
-
Mit csinál egy Kertész? - kérdezte Laurel Rhoslyntől. - Tamani azt mondta, hogy olyan, mint egy bába.
http://detty-liber.blogspot.com
Rhoslyn rosszallóan csettintett a nyelvével. - Tamani és az ő emberi párhuzamai! Azt ugyan nem tudom, hogy mit csinál egy bába, de a Kertész olyan Gondozó, aki a sarjadó hajtásokat táplálja.
-
Értem. - De Laurel nem értette. - Nem a szülők gondoskodnak róluk?
Rhoslyn megrázta a fejét. - Arra nincsen idejük. A hajtásoknak állandó és különleges figyelemre van szükségük. Mindannyiunknak megvan a napi feladata, és ha minden anya kivenne egy évet vagy többet, hogy a hajtását gondozza, sok feladat maradna ellátatlan. Meg aztán akkor az is előfordulhatna, hogy egy pár csak azért hozna létre magot, hogy egy évre szabadságoltathassa magát. Minden új élet nagyon értékes, de ilyen komolytalan indokkal nem szabad belefogni.
Laurel arra gondolt, hogy mit szólna Rhoslyn, ha megtudná, hogy az, emberek milyen komolytalan indokokkal képesek gyermeket vállalni. Inkább mélyen hallgatott a dologról.
-
A sarjakat egy különleges kertben gondozzák az Akadémián - folytatta Rhoslyn -, csakúgy, mint minden más fontos növényt és virágot. A Tavasz- és Nyármagoncok egymást vagy gyakran a szüleiket figyelve tanulnak. Ezért Tamani is sok időt töltött velem az Akadémián.
-
Én is ott voltam?
-
Természetesen. Attól a pillanattól fogva, hogy kikeltél, a többi Ősztündérrel együtt.
Laurel rápillantott Tamanira, aki bólintott. - Az első naptól fogva. Megmondtam. Az igazi szüleid nem ismernek téged.
Laurel szomorúan ingatta a fejét.
-
Laurel szerette volna megismerni a tündérszüleit - magyarázta csendesen Tamani.
-
Á, ne aggódj emiatt! - korholta Rhoslyn. - Az elválás a neveltetésed fontos része. A szüleid csak útban lettek volna.
-
Micsoda? Hogyhogy? - kérdezte Laurel, és kissé kiakadt azon, hogy Rhoslyn - aki maga is édesanya - milyen lekicsinylően beszél az ő ismeretlen szüleiről.
-
Valószínűleg Tavasztündérek voltak, azok meg képtelenek bármit is tanítani egy ifjú Ősztündérmagoncnak. Egy Ősztündér nem támaszkodhat alacsonyabb rendű tündérekre -
mondta Rhoslyn nagy nyugalommal, mintha nem is a saját fajtájáról beszélne. - Az Ősz tündéreknek meg kell tanulniuk kiművelni magukat ahhoz, hogy a feladataikat elláthassák.
Az Ősztündérek fontos szerepet töltenek be a társadalomban. Ezt biztosan te is látod, még akkor is, ha nem töltöttél hosszú időt az Akadémián.
Laurel fennakadt az egyik kifejezésen. Támaszkodni? A szülei ennél sokkal, de sokkal többet jelentettek. Volna.
Bár jól érezte magát Tamaniéknál, ezt a beszélgetést már nem akarta folytatni. - Tamani -
szólt hirtelen -, nagyon messzire jöttünk. Attól tartok, hogy el fogok késni az Akadémiáról.
-
Emiatt ne izgulj! - mondta Tamani. - Körben jöttünk, alig érintettük a lakott területek szélét. Nem vagyunk messze a Királynő erdejétől, az pedig az Akadémiával határos. Ettől függetlenül - folytatta, immár édesanyjához intézve a szavait -, indulnunk kell. Megígértem az Akadémián, hogy rövid látogatás lesz. - Tamani aggódó pillantást vetett Laurelre, de a lány elfordította a fejét.
-
Hát persze - mondta Rhoslyn szívélyesen, és fogalma sem volt arról, milyen feszültséget teremtett. - Bármikor szívesen látunk, Laurel. Őrülök, hogy ismét közöttünk vagy.
Laurel merev arccal mosolygott. Erezte, hogy Tamani kézen fogja, és az ajtó felé húzza.
-
Hazajössz még, Tam? - kérdezte Rhoslyn, pont mielőtt kiléptek volna a szabadba.
-
Igen. Napkeltekor vissza kell térnem a kapuhoz, de az éjszakát itt töltöm.
-
Remek. Rowen már nem lesz itt, mire visszaérsz. Majd elkészítem az ágyadat.
-
Köszönöm.
Laurel elköszönt, megfordult, és elindult a főút irányába, ahonnan röpke órával azelőtt érkeztek.
http://detty-liber.blogspot.com
Amikor Tamani elengedte az ujjait, és elfoglalta a szokásos helyét a háta mögött, Laurel valamit morgott, és keresztbe fonta a karjait.
-
Kérlek, ne légy ilyen! - kérlelte csendesen Tamani.
-
Nem tehetek róla - mondta Laurel. - Ahogy az édesanyád belelt...
-
Tudom, hogy nem ehhez vagy szokva, Laurel, de itt így mennek dolgok. Szerintem az osztálytársaid közül egy se foglalkozna vele.
- Mert nem láttak még mást. Te viszont igen.
- Miért is? Csak mert tudom, hogyan nevelik a gyerekeiket az emberek? Azt gondolod, hogy jobbak nálunk, igaz?
-
Jobbak is! - mondta Laurel, megperdült a sarkán, és elállta a fiú útját.
-
Az embereknek biztosan - vitatkozott Tamani halk, de határozott hangon. - De az emberek nem tündérek. A tündéreknek más szükségleteik vannak.
-
Azt mondod, hogy szerinted ez így rendjén van? Hogy elveszik a tündérgyerekeket a szüleiktől?
-
Nem állítom, hogy egyik módszer jobb lenne a másiknál. Nem éltem elég közel az emberekhez ahhoz, hogy megítélhessem. De gondolkozz csak! - mondta, és egyik kezét Laurel vállára tette. Érintése elvette szavai élét. - Mi lenne, ha úgy élnénk Avalonban, mint az emberek? Minden egyes alkalommal, amikor Tavasztündérek Ősz- magoncot hoznak létre, az velük él. Fel kell nevelniük. Viszont a magonc napi tizenkét órát tanul az Akadémián. Alig látják. Nem is értik, hogy mit miért csinál. Ráadásul valószínűleg kertjük sincsen, pedig egy Ősztündérnek kertre van szüksége a házi feladatokhoz, így az még több időt, tizennégy, tizenhat órát is távol van tőlük. Hiányzik nekik, és ők is hiányoznak neki. Szinte sohasem találkoznak. Végül olyanok lesznek, mint az idegenek, leszámítva azt, hogy a szülők tudják, mit veszítenek. Es ez nagyon fájdalmas, Laurel. Fáj nekik is, és a magoncnak is. Szerinted ez lenne a jobb megoldás?
Laurel teljesen ledermedt, amikor felfogta a hallottakat. Igaza lenne a fiúnak? Ez még ötletnek is rossz. Pedig brutálisan valóságosnak hangzott.
-
Nem állítom, hogy ez a jobb - mondta Tamani gyengéden. - Még csak azt sem kérem, hogy megértsd. De kérlek, ne gondold, hogy érzéketlenek vagyunk, csak mert leválasztjuk a magasabb rendűt az alsóbb rendűekről. Megvan rá az okunk.
Laurel lassan bólintott. - És az apák? - kérdezte nyugodt hangon. Az előbbi haragja elpárolgott. - Neked van édesapád?
Tamani mereven bámulta a földet. - Volt - mondta nagyon halkan, küszködve.
Laurel lelkiismeret-furdalást érzett. - Annyira sajnálom! Nem akartam... nagyon sajnálom. -
Megérintette a fiú vállát, és azt kívánta, bárcsak többet tehetne.
Tamani állkapcsa megfeszült) de azért kikínlódott magából egy mosolyt. - Semmi gond. Csak nagyon hiányzik. Alig egy hónapja történt.
Egy hónapja Laurel pont akkorra ígérte a látogatását. De nem jöttem el! A lány ürességet érzett a mellkasában. - Én... én nem tudtam. _ Elhallgatott.
Tamani elmosolyodott. - Semmi gond, tényleg. Mindannyian tudtuk, hogy bekövetkezik.
-
Tényleg? Miben halt meg?
-
Nem halt mag- Tulajdonképpen az ellenkezője történik.
-
Ez meg mit jelentsen?
Tamani mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt. Amikor ránézett Laurelre, már a régi önmaga volt - gyászát ügyesen elrejtette-. Majd egyszer megmutatom. Látnod kell ahhoz, hogy megértsd.
-
De nem lehetne... ?
-
Ma már nincs erre idő - mondta Tamani. Hangjában, ahogy félbeszakította a lányt, bujkált egy kis feszültség. - Gyerünk! Az lesz a legjobb, ha hazaviszlek, és akkor legközelebb is elengednek velem.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Jövő héten? - kérdezte Laurel reménykedőn.
Tamani megrázta a fejét. - Mégha lenne is több szabadságom, téged akkor sem fognak elengedni. Tanulnod kell. Majd néhány hét múlva.
Már az is, hogy Tamaninak szabadságot kell kérnie ahhoz, hogy meglátogassa, eléggé lehervasztotta Laurelt, amikor pedig arra gondolt, hogy hetekre be lesz zárva az Akadémiára, komolyan bepánikolt. Néhány hét? Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy soha. Laurel csak remélni tudta, hogy a tananyag következő részével gyorsabban lelik majd az idő, mint amikor a könyveivel összezárva a szobájában üldögélt.