HÉT
LAUREL A SZOBÁJÁBAN AZ ABLAK ELŐTTI PADON TERDELT, és az üvegnek nyomta az orrát. Az Akadémia kapujához vezető utat leste. Tamani azt ígérte, hogy tizenegy órakor jön érte, de Laurel abban reménykedett, hogy már korábban megérkezik.
Csalódottan tért vissza a munkájához. Éppen a monastuolo szérummal próbálkozott, a jelek szerint sikertelenül. De Yeardley ragaszkodott hozzá, hogy teljesen végigvigye a kísérleteket, akkor is, ha biztos benne, hogy nem fognak sikerülni, mert akkor legalább azt megtanulja, hogy mi az, amit ne csináljon. Laurel számára ez merő időpocsékolásnak tűnt, de már megtanulta, hogy ne ellenkezzen Yeardley-vel, akinek mogorvasága mögül az elmúlt hónap során előbukkant a másik oldala is. A tanár a gyógynövény tan szerelmese volt, és semmi sem szerzett számára nagyobb örömet, mint egy lelkes diák. Ráadásul mindig, de mindig igaza volt. Laurel azonban a fenti elvével akkor sem értett egyet.
Már éppen leült és nekikészült, hogy újabb összetevőt töltsön a szérumba, amikor kopogtattak az ajtaján. Végre! Laurel gyorsan ellenőrizte a haját, a ruháját a tükörben, vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót. Celia állt ott, az ismerős Tavasztündér, aki nemcsak a jegyzetcéduláit vágta fel, de apró szívességek végtelen sorával kedveskedett Laurelnek az elmúlt hetekben.
-
Valaki várja az előcsarnokban - mondta, és meghajtotta a fejét. Laurel már jó néhányszor megkérte a Tavasztündéreket, hogy ne bókoljanak előtte, de azok mindig megtalálták a módját, hogy kifejezzék a tiszteletüket.
Laurel megköszönte az üzenetet, és kislisszant az ajtón. Minden lépéssel egyre könnyebbnek érezte magát. Nem mintha nem szerette volna a tanórákat - ellenkezőleg, most már, hogy jobban értette, miről van szó, lebilincselték. De egy dologra biztosan ráérzett: nagyon keményen kellett dolgoznia. Mindennap nyolc órát tanult Yeardley- vel, majd még néhány órán keresztül az Ősztündérek munkáját tanulmányozta. Éjjelente olvasott, bájitalokat, porokat és szérumokat készített. Napkeltétől napnyugtáig tartottak az elfoglaltságai, csak egy rövid kis vacsoraidőt engedélyezve a számára. Kátya biztosította, hogy nem minden Ősztündérnek kell ennyit tanulnia, a legtöbben „csak" napi tizenkét órát dolgoztak. Laurelnek még ez is túlzásnak tűnt.
Viszont nekik legalább volt szabadidejük. Laurelnek nem.
-
Elismerem, kicsit sokat várnak tőled - mondta Kátya egy nap. Hatalmas szó volt ez egy szorgalmas, elhivatott Ősztündértől. David- re emlékeztette Laurelt. De amikor ezt Kátyának is elmondta, a tündérlány vérig sértődött, hogy egy emberhez merészelik hasonlítani.
így aztán, amikor Tamani üzenete három nappal ezelőtt megérkezett, Laurel magánkívül volt az örömtől. Csak egy kevéske szabadidő, de jól jön, hogy összeszedhesse magát, és felkészüljön az utolsó kemény hétre, mielőtt visszatérne a szüleihez.
Laurelt annyira lefoglalta az öröme, hogy szinte észre sem vette Kátyát és Marát, akik az egyik lépcsőforduló korlátja mögül tartották szemmel az előcsarnokot.
-
Már itt is van - mondta Mara, és megvetően lebiggyesztette rubinpiros ajkait. - Miért nem odakint vár?
http://detty-liber.blogspot.com
Laurel felvonta a szemöldökét. - Ha rajtam múlna, a hálószobámban fogadnám.
Mara szeme villámokat szórt Laurelre, de Laurel már hozzászokott a szoborszerű szépség gyűlölködő pillantásaihoz. A dolgok nem javultak a laborban történt első találkozás óta.
Laurel igyekezett Mara irányába sem nézni. Csak egyszer kérdezte meg tőle, hogy min dolgozik - egy kaktuszon, jellemző -, de Mara hátat fordított neki, és süketnek tettette magát.
Laurel kihúzta a derekát, és szó nélkül vonult tovább.
Kátya lépett mellé. - Ne is foglalkozz vele - mondta meleg hangon. - En személy szerint azt gondolom, hogy nagyon bátor vagy.
Laurel Kátyára pillantott. - Bátor? Miért?
-
En alig ismerek Tavasztündéreket a személyzetünkön kívül - vonta meg a vállát Kátya. -
Katonát meg pláne nem.
-
Őrszem - javította ki automatikusan Laurel, maga se igazán tudta, hogy miért.
-
De akkor is... Olyan... durvának tűnnek. - Kátya elhallgatott, és átpislogott a korlát felett az előcsarnokra, ahol Tamanit sejtette. - Es olyan sokan vannak.
Laurel a szemét forgatta.
-
Persze ti már régóta ismeritek egymást, azért az egy kicsit más lehet.
Laurel bólintott, bár ez csak részben volt igaz. Ami őt illeti, csak egy éve ismeri Tamanit. De ez az egy év is jóval több volt annál, mint amennyi ideje azokat az Ősztündéreket ismerte, akikkel nap mint nap együtt tanult. - Később találkozunk - mondta vidáman, és az elmúlt fárasztó hetek emléke szinte kitörlődött az emlékezetéből.
-
Mikor jössz vissza? - kérdezte Kátya tágra nyílt szemmel.
Olyan későn, amilyen későn csak lehet, gondolta Laurel. De hangosan csak annyit mondott: -
Nem tudom. Ha este nem találkozunk, akkor a holnapi viszontlátásra!
Kátyát azonban ez nem nyugtatta meg. - Szerintem nem szabadna egyedül menned. Talán Caelin elkísérhetne.
Laurel nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét. Valami szerencsétlen véletlen folytán Caelin volt az egyetlen fiú a Laurel-korú Ősztündérek között. Apró termete és sipító hangja ellenére szeretett a védelmező szerepében tetszelegni a „hölgyek" között - ahogy hívta őket.
A pöttöm fiú kíséretére lett volna Laurelnek utoljára szüksége, hogy aztán minden szembejövő hímnemű egyed láttán bizonygatni kezdje saját férfiasságát. Mert Caelin pontosan ezt tenné.
Laurel gondolni sem mert arra, Tamani hogyan reagálna rá.
Elmosolyodott. Bár, lehet, hogy érdekes lenne. Caelin tíz másodpercet sem bírna ki Tamani jelenlétében. Elvezné, ha látná, hogy valaki végre helyre teszi. De nem annyira, mint a Tamanival kettesben töltött perceket. - Hidd el, Kátya, nincs szükségem kísérőre.
-
Ha te mondod - mosolygott rá Kátya. - Erezd jól magad - mondta őszinte, de egyben kétkedő hangon.
- Nos, hová megyünk? - kérdezte Laurel, mikor végre elhagyták az Akadémia területét, és csendben áthaladtak a kapun.
-
Szerinted? - kérdezett vissza vigyorogva Tamani, és a bal kezében lóbált, hatalmas fonott kosárra mutatott.
-
Azt kérdeztem, hogy hova megyünk, nem azt, hogy mit fogunk csinálni. - Laurel hangjában még nyomokban sem volt bosszúság. Olyan jó érzés volt otthagyni az Akadémiát, érezni a friss szelet az arcán és a puha földet a talpa alatt! Es persze a szeme sarkából figyelni Tamanit, aki mögötte baktatott. Kedve lett volna kitárni a karját, és nevetve körbe forogni, de visszafogta magát.
-
Majd meglátod - mondta a fiú, ujjaival érintve a lány hátát. Egy útelágazásnál nem azt az utat választotta, mint a múltkor, most távolodni kezdtek a házaktól. - Mutatni akarok neked valamit.
http://detty-liber.blogspot.com
Az ösvény egyre keskenyebb és meredekebb lett, és néhány perc múlva egy magas domb tetejére értek. Laurel azt hitte, valami baj van a szemével. A domb tetején egy hatalmas fa terpeszkedett, szélesen kinyúló ágakkal. Halványan tölgyfára emlékeztetett csipkézett, hosszúkás leveleivel, de a törzse nem magas és egyenes volt, hanem hihetetlenül vaskos, göcsörtös, idomtalan. Laurel gyanította, hogy mellette még azok a vörösfenyők is eltörpülnének, amelyek otthon, az Orick melletti erdőben nőttek.
Roppant terjedelmétől eltekintve a fa tulajdonképpen nem tűnt olyan rendkívülinek, de amikor Laurel a lombkorona alá lépett, felkiáltott, mert érzett valamit... valamit, amit leírni sem tudott. Mintha megsűrűsödött volna a levegő, és úgy kavargott a teste körül, mint a víz.
Élő vizet lélegzett be, átjárta kívül-belül.
-
Mi ez? - kérdezte, amikor megint rátalált a hangjára. Észre sem vette, hogy Tamani odalépett hozzá, és kezét a derekára tette.
-
Világfa a neve. És...tündérekből van.
-
Hogyan... ? - Laurel azt sem tudta, miként fejezze be a kérdést.
Tamani összeráncolta a szemöldökét. - Hogy is mondjam... izé...hosszú történet. - Odavezette Laurelt a fa törzséhez. - Réges-régen, amikor még emberek sem éltek a földön, Avalon erdeiben megszülettek a tündérek. A legenda szerint még beszélni sem tudtunk. De volt egy tündér, a legelső Téltündér, akinek több varázsereje volt, mint azelőtt és azóta bárkinek.
Ehhez az erőhöz hatalmas bölcsesség is járult. Amikor megérezte, hogy lassan lejár az ideje, elkezdett azon gondolkodni, miként adhatná tovább a megszerzett tudást. így ahelyett, hogy megvárta volna, míg teljesen elhervad, feljött erre a dombtetőre, és Gaiához, a Természetanyához imádkozott. Azt mondta neki, hogy odaadná az életét, ha Gaia megőrizné a lelkét egy fa formájában.
-
Tehát ez a fa... ő? - kérdezte Laurel, és még közelebb lépett a göcsörtös törzshöz.
Tamani bólintott. - O az eredeti fa. A többi tündér aztán idejött, ha kérdése, problémája akadt.
Ha figyelmesen hallgatták a szélben megrebbenő levelek szavát, a fa megosztotta velük bölcsességét. Évek teltek el, közben a madarak megtanították a tündéreket beszélni és...
-
A madarak?
-
Igen. A tündérek a madarakat hallották először énekelni, tőlük tanultuk meg használni a hangunkat.
-
Es azután mi történt?
-
Sajnos, amikor a tündérek megtanultak beszélni és énekelni, elfelejtettek figyelni a susogó levelekre. A Világfa nem volt több számukra, mint bármely más, közönséges fa.
Aztán Efreisone lett a király. Efreisone tudós volt, aki ősi iratai között rábukkant a Világfáról szóló legendákra. Miután összerakta a történetet, semmi más vágya sem volt, mint újraéleszteni a Világfát, és megszerezni a bölcsességét. Hosszú órákat töltött a fa árnyékában, gondozta, felébresztette álmából. Azok alatt az órák alatt észrevette, hogy érti a levelek beszédét. Megismerte az elmúlt korok történetét, amit minden este lejegyzett, miután hazatért. Amikor érezte, hogy napjai lassan véget érnek, úgy döntött, hogy egyesül a fával.
-
Ezt meg hogy érted?
Tamani tétovázott. - Beoltotta magát a fába... belenőtt, a része lett.
Laurel megpróbálta elképzelni. Groteszk és lenyűgöző látvány volt. - Miért tette?
-
A tündérek, akik a Világfa részévé válnak, átengedik neki a lelküket. Több ezer tündér bölcsessége él ebben a fában. - Elhallgatott. - Úgy nevezik őket, hogy a Néma Szavúak.
Laurel arcára kiült a felismerés: - Apád is ezt tette! Ő is a fa része!
Tamani bólintott.
Laurel ellépett a fától, mert úgy érezte magát, mint egy betolakodó. De néhány pillanat múlva óvatosan megérintette a kérget. Yeardley megtanította neki, hogyan tapogathatja ki egy növény esszenciáját az ujjbegyével. Ez kivételesen jól is ment neki. Behunyta a szemét, és kinyújtott tenyerét a kéregre tapasztotta.
http://detty-liber.blogspot.com
Soha nem érzett még ilyet korábban. Az élet nemcsak tompán zsongott a keze alatt, hanem zúgott, mint egy megvadult folyó, és szökőárként duzzadt a tenyerének. Aprót sóhajtott, amikor egy dalszerűség kúszott az ujjaiba, fel a karján, és szinte tetőtől talpig betöltötte.
Tágra nyílt szemekkel fordult Tamanihoz: - így örökké él.
-
Igen, de számunkra elérhetetlen. Olyan, mintha meghalt volna. Nagyon... nagyon hiányzik.
Laurel elhúzódott a fától, és megfogta Tamani kezét. - Milyen gyakran teszik ezt a tündérek?
-
Nem túl gyakran. Áldozatot kíván. Akkor kell egyesülnöd a fával, amikor még elég erős vagy ahhoz, hogy végre tudd hajtani. Apám csak százhatvan éves volt, akár harminc-negyven év állt még előtte, de érezte, hogy gyöngül az ereje, hogy most kell cselekednie. - Tamani hátborzongatóan felkacagott. - Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szüleimet vitatkozni hallottam.
Elhallgatott, és újra higgadtan szólalt meg. - Ha egyesülsz a fával, egyedül kell megtenned, így azt sem tudom, melyik részén keressem. De néha olyan, mintha az ő arcát látnám ott, a harmadik ágon - mondta, és felfelé mutatott. Vállat vont. - Valószínűleg csak ábrándozás.
-
Talán nem az - mondta Laurel, aki kétségbeesetten próbált vigasztaló szavakat találni. A rájuk nehezedő csöndet is ő törte meg: - Mennyi ideig tart? - Maga elé képzelt egy idős tündért, akiből lassan kiszivárog az élet, át a nagy fába.
-
Gyorsan megy - mondta Tamani, elhessegetve a komor képet Laurel fejéből. - Ne feledd, hogy a tündér, akiből a fa lett, és az a tündér is, aki először egyesült vele, mind a ketten Téltündérek voltak. A fa őrzi az erejüket. Az én... - mondta kissé habozva - az én apám az mondta, hogy kiválasztod a helyet a fán, és átadod neki magad. Amikor kitisztul az elméd, és a szándékaid világosak lesznek, a fa magához ragad, és azonnal átváltozol. - Laurel látta, hogy a fiú szeme visszavándorol arra a helyre, ahol az apját sejti.
Laurel egy kicsit közelebb húzódott hozzá. - Azt mondtad, hogy a fa kommunikál. Tudsz beszélni apáddal?
Tamani megrázta a fejét. - Vele külön nem. Az egész fához tudod intézni a szavaidat, aki egyként válaszol.
Laurel felpillantott a hatalmas ágakra. - Szerinted én tudnék beszélni a fával?
-
Ma nem. Időbe telik. Ide kell jönnöd, elmondanod a fának a kérdésedet vagy gondodat, aztán le kell ülnöd és csendben várnod, amíg a sejtjeid emlékezni kezdenek a fa nyelvére.
-
Mennyi időbe telik?
-
Órák. Napok. Nehéz megjósolni. Attól is függ, milyen jól figyelsz. Es hogy mennyire vagy nyitott a válaszra...
Laurel sokáig hallgatott, mielőtt feltette a kérdést: - Neked már sikerült?
Tamani odafordult a lány felé, és a szeme elárulta, ami eddig csak néhányszor esett meg. -
Igen.
-
Megkaptad a választ?
Tamani bólintott.
- Mennyi időbe tellett?
A fiú tűnődött. - Négy napba. - Elvigyorodott. - Makacs vagyok. Nem voltam elég nyitott ahhoz, hogy elfogadjam a választ. Olyan választ vártam, amit én akartam hallani.
Laurel megpróbálta elképzelni Tamanit, amint négy napig magányosan üldögél a fa alatt. -
Mit mondott a fa? - suttogta.
- Majd egy nap talán elmondom.
Laurel szája kiszáradt attól, ahogy a fiú ránézett, és ahogy az élő levegő ott örvénylett körülötte. Aztán Tamani elmosolyodott, és egy vastag fűtakaróra mutatott a lombkorona mögött.
-
Ehetnénk itt? - kérdezte Laurel, mert nehezen akart megválni a fától.
http://detty-liber.blogspot.com
Tamani a fejét rázta. - Nem lenne udvarias - mondta. - A fát többnyire szabadon hagyjuk a válaszkeresőknek. Hiszen magánügy - tette hozzá.
Laurel mindezt értette, de mégis nehezére esett kilépni a lombok alól. Tamani nagyon egyszerű pikniket rendezett, mert az éltető avaloni napsütésben alig volt szükség ennivalóra.
Mindketten elnyúltak a fűben. Laurel hasra vágta magát, és élvezte, hogy egy rövid ideig most semmit sem kell csinálnia.
- Hogy állsz a tanulással? - kérdezte Tamani.
Laurel elgondolkodott. - Szuperül - válaszolta végül. - Korábban el sem tudtam képzelni, mennyi mindenre jók a növények. - Az oldalára fordult és felkönyökölt, hogy láthassa a fiút. -
Pedig az anyám természetgyógyász.
- Sokat tanultál?
-
Olyasmi. - Laurel összevonta a szemöldökét. - Úgy értem, a szó szoros értelmében rengeteget tanultam. Nem hittem volna, hogy csupán pár hét alatt ennyit be bírok fogadni. De csinálni semmit sem tudok. - Felsóhajtott és hanyatt feküdt. - Egyik bájitalom sem működik.
Van, amelyik egy kicsivel jobb, mint a többi, de még egy sem volt tökéletes.
-
Egy sem? - kérdezte Tamani, és Laurel aggodalmat vélt felfedezni a hangjában.
-
Yeardley szerint ez normális. Azt mondta, évekbe is beletelhet, míg valaki az első bájitalt tökéletesre keveri. Nekem nincsen ennyi időm, se itt Avalonban, se otthon, ahol meg kell védenem a családomat. De szerinte jól haladok. - Megfordult, és megint Tamanira nézett. -
Yeardley azt mondja, hogy bár nem emlékezhetek semmire, számára nyilvánvaló, hogy egyszer már megtanultam ezeket a dolgokat. Hiszen most természetellenesen gyorsan tanulok. Remélem, hogy igaza van - morogta. - Na és te? A te életed valószínűleg izgalmasabb, mint az enyém.
-
A, nem hiszem, tényleg nem. Nagy csönd van a kapu körül. Túl nagy csönd. - Tamani az álláig felhúzta a lábát, és átkarolta a térdét. A Világfát bámulta. - Mostanában sokat cserkészkedem.
-
Micsoda? Cserkészkedsz?
Tamani gyors pillantást vetett Laurelre, majd megint a fára szegezte a tekintetét. - Otthagyom a kaput. Kimerészkedek, hogy jobban beláthassam a területet. - Megcsóválta a fejét. - Hetek óta egyetlen trolit sem láttunk. Es biztos nem azért, mert lemondtak Avalonról - mondta, és feszülten felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott. - Keresem az okot, hogy miért, de ennél többet nem tehetek. Nem vagyok ember, nem tudom, hogyan kell elvegyülni az emberek világában. így nem jutok hozzá azokhoz az információkhoz, amelyekhez szeretnék. Valami...
valami nem áll össze - mondta határozottan. - Tudom. Érzem. - Vállat vont. - De nem tudom, hogy mi az, és nem tudom, hol keressem a választ.
Laurel a fára pillantott. - Miért nem őket kérdezed? - mondta.
Tamani megrázta a fejét. - Az nem úgy működik. A fa nem mindentudó és nem is jós.
Évezredek bölcsessége van benne, de Avalonon kívül még senki sem járt. - Csóválta a fejét. -
Ebben a Néma Szavúak sem tudnak segíteni. Nekem kell megcsinálnom.
Még néhány percig nyugodtan heverésztek a napon. - Tam? - szólalt meg Laurel bizonytalanul.
-
Hm? - Tamani lehunyt szemmel feküdt, úgy látszott, mintha aludna.
-
Néha... - tétovázott Laurel - néha nem bánod, hogy Tavasztündér vagy?
Tamani szeme egy pillanatra felpattant, aztán ismét lehunyta. - Miért ?
Laurel elhallgatott, és igyekezett úgy megválogatni a szavait, hogy meg ne bántsa a fiút. -
Mindenki azt gondolja, hogy a Tavasztündérek kevesebbet érnek a többinél. Hajlonganod kell, szolgálni, és mindig mögöttem járni. Ez nem fair.
Tamani nyelve végigszaladt az alsó ajkán, miközben a válaszon gondolkodott. Végül megszólalt: - Te nem bánod, hogy az emberek azt gondolják, hogy te is ember vagy?
Laurel megrázta a fejét.
http://detty-liber.blogspot.com
- Miért nem?
A lány vállat vont. - Úgy nézek ki, mint egy ember, mire gondolnának?
-
Igen, ez a logikus válasz arra, hogy miért gondolják az emberek, hogy te is közéjük tartozol. Engem az érdekel, hogy téged ez miért nem zavar.
-
Mert körülöttem mindig mindenki így gondolkodott. Megszoktam - mondta, és csak akkor jött rá, hogy szépen besétált Tamani csapdájába.
A fiú vigyorgott. - Látod? Ez ugyanaz. Mindig Tavasztündér voltam, mindig úgy éltem, mint egy Tavasztündér. Rögtön fel is teheted a kérdést, hogy nem bánom-e, hogy életben vagyok?
Nem. Ez az életem.
- De te nem érzed úgy, hogy ez méltatlan?
- Miért méltatlan?
-
Mert te is vagy valaki, mint mindenki más. Miért az határozza meg a társadalmi helyzetedet, aminek születtél?
-
Szerintem az emberek társadalmi helyzetének meghatározása nem kevésbé visszataszító. Sőt...
- Ezt meg hogy érted?
- Orvosok, ügyvédek... miért tisztelik őket annyira?
- Mert tanult emberek. És az orvosok életeket mentenek.
-
Emiatt meg többet keresnek, és a társadalomban magasabb pozíciót foglalnak el, igaz?
Laurel bólintott.
-
Akkor meg mi a különbség? Az Ősztündérek műveltebbek, és ők is életeket mentenek.
A Téltündérek még ennél is többet tesznek: megvédik Avalont a betolakodóktól, védik a kapukat, és nem hagyják, hogy az emberek felfedezzenek bennünket. Miért ne tisztelnénk őket jobban?
-
De ez mind véletlen. Senki sem szándékosan születik Tavasztündérnek.
-
Talán nem, de a kemény munkát magadnak választod. Minden Ősztündér. Nem csak üldögéltek, és néha-néha kotyvasztotok. Magad mondtad, mennyi tanulnivalód van. Minden Ősztündér rengeteget tanul. Nem ti akartatok Ősztündérek lenni, de a munkát felvállaljátok szó nélkül. Nekünk segítetek. Ha ez nem méltó a tiszteletre, akkor mi?
Laurel nagyjából értette ezt a logikát. De elfogadni nem tudta. - Nem csak az Ősz- és Téltündérek tiszteletéről van szó - mondta. - Inkább arról, hogy a Tavasztündéreket lenézik.
Olyan sokan vagytok
- tette hozzá, és a lelkiismerete feltámadt, amikor eszébe jutott, hogy Kátya ugyanezt mondta nem is olyan régen. - Lehet, hogy a Téltündérek képesek megvédeni Avalont, de a Tavasztündérek működtetik. Ti csináltok majdnem mindent. Jó, a Nyártündérek gondoskodnak a szórakozásról, de ki készíti az ételeket, ki építi az utakat és a házakat, ki varrja és mossa a ruháimat? - kérdezte egyre hangosabban. - Ti. A Tavasztündérek! Hogy mondhatod, hogy semmik vagytok, ti vagytok mindenl Valami Tamani tekintetében azt mutatta, hogy Laurel érzékeny pontot érintett. A fiú állkapcsa megfeszült, és egy darabig képtelen volt megszólalni. - Lehet, hogy igazad van -
mondta halkan -, de itt akkor is így mennek a dolgok. A Tavasztündérek szolgálják Avalont.
Boldogan szolgálunk - tette hozzá, és büszkeség hatotta át a hangját.
- Legalábbis én büszke vagyok - tette hozzá. - Nem rabszolgák vagyunk. Szabad tündér vagyok. Amikor letelik a szolgálati időm, oda megyek, ahová akarok, és azt csinálok, amihez csak kedvem támad.
-
Tényleg szabad vagy? - kérdezte Laurel.
-
Az vagyok.
-
Mennyire szabad?
-
Amennyire szabad akarok lenni - mondta a fiú kissé hevesen.
-
Vagy olyan szabad, hogy mellettem járj? Tamani elhallgatott.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Elég szabad vagy ahhoz, hogy több lehess, mint a barátom? Ha
- mondta Laurel, és erősen megnyomta a ha szócskát - egyszer úgy döntenék, hogy Avalonban akarok élni, és veled szeretnék lenni, elég szabad lennél ahhoz, hogy megtehesd?
Tamani nem nézett Laurel szemébe. A lány sejtette, hogy ezt a beszélgetést mindenképpen szerette volna elkerülni.
-
Nos? - noszogatta.
-
Ha te úgy akarnád - mondta végül.
-
Ha én úgy akarnám?
Tamani bólintott. - En nem kérhetem. Neked kellene megkérned rá.
Laurel hirtelen nem kapott levegőt. Tamani rápillantott.
-
Szerinted miért idegesít engem Dávid annyira?
Laurel lesütötte a szemét.
-
En nem nyilváníthatom ki a szándékaimat. Nem „rabolhatlak" el tőle. Várnom kell, és reménykednem, hogy egy szép napon majd te megkérsz.
-
Es ha sohasem kérlek meg? - kérdezte Laurel suttogásnál alig hangosabban.
-
Akkor örökké várni fogok rád.