EGY
LAUREL A FAHÁZ ELŐTT ÁLLT, A FÁK VONALÁT FÜRKÉSZTE. A SZÍve a torkában dobogott az izgalomtól. Tudta, hogy a fiú ott van valahol, és őt figyeli. Az, hogy a lány nem látta, még semmit sem jelentett.
Természetesen szeretett volna újra találkozni vele. Néha talán túlságosan is vágyott arra, Hogy láthassa. Pedig Laurel számára minden Tamanival töltött perc olyan volt, mint egy ártatlannak tűnő játék a vadul rohanó folyó partján, ahol elég egy óvatlan lépés, hogy magával sodorja az ár, és többé ne eressze el. Laurel Dávid mellett döntött, és hitt benne, hogy jól választott. Ettől függetlenül képtelen volt gyomorideg nélkül várni a találkozást.
A keze is remegett.
Annak idején megígérte Tamaninak, hogy meglátogatja, amint megkapja a jogosítványát. Bár pontos napot nem jelölt meg, mindig májusról beszélt. Most pedig június végén jártak. A fiú biztosan rájött már, hogy Laurel kerüli őt. Mindjárt fel fog bukkanni - mert mindig ő akarja elsőként üdvözölni -, és Laurel félelemmel vegyes izgalommal várta. Ilyen szédítően kettős érzés korábban még sohasem fogta el, és remélte, hogy többet nem is kell megtapasztalnia.
Önkéntelenül az után az apró gyűrű után kapott, amit a múlt évben Tamani ajándékozott neki, és amely egy vékony láncon a nyakában függött. Az elmúlt hat hónap során igyekezett nem gondolni a fiúra. Azonban be kellett ismernie: hiábavaló az igyekezet. Nagy nehezen lefejtette ujjait a kis gyűrűről. Próbált minél természetesebben, magabiztosabban menetelni az erdő felé.
Abban a pillanatban, amikor az árnyas fák alá ért, valami zöldesfekete árnyék suhant el előtte, és a magasba emelte. Laurel felsikoltott - először ijedtében, majd örömében.
-
Hiányoztam? - kérdezte Tamani azzal az elbűvölő félmosollyal, amely már az első
alkalommal rabul ejtette a lányt.
Laurel úgy érezte, mintha az elmúlt hat hónap meg se történt volna. A fiú látványától, közelségétől minden félelme, gondolata semmivé lett... az ellenállásával együtt. Olyan szorosan ölelte magához Tamanit, ahogyan csak tőle telt. Soha többé nem akarta elengedni.
- Ezek szerint igen - válaszolta meg saját kérdését Tamani nyögve.
Laurel erőt vett magán, elengedte a fiút, és hátralépett. Mintha egy folyó irányát akarta volna megfordítani. Beletelt néhány másodpercbe, mire sikerült összeszednie magát annyira, hogy nyugodtan megálljon előtte. A szeme eltelt Tamani látványával. Ugyanaz a félhosszú, fekete haj, mosolygásra kész ajkak, elbűvölően zöld szempár... Hirtelen mindketten elfogódottak lettek. Laurel a cipője orrát bámulta, mert kicsit zavarba hozta magát a viharos üdvözléssel, és most fogalma sem volt, mit mondhatna.
- Korábbra vártalak - szólalt meg végül Tamani.
A fiú előtt állva nevetségesnek tűnt, hogy tartott ettől a találkozástól. De Laurel mégsem felejtette el azt a jeges félelmet, amit a viszontlátásra gondolva érzett. - Ne haragudj!
- Miért nem jöttél el?
http://detty-liber.blogspot.com
- Féltem - felelte Laurel őszintén.
- Tőlem? - kérdezte Tamani mosolyogva.
- Talán.
- De miért?
Laurel nagyot sóhajtott. Tamani megérdemelte az igazságot. - Minden olyan könnyűnek tűnik, amikor itt vagyok veled. Nem bízom magamban.
Tamani elvigyorodott. - Azt hiszem, ezt vehetem akár bóknak is.
Laurel égnek emelte a szemét. A fiú szemtelenségén nem fogott az idő.
- Na és mi újság?
-
Minden rendben. Tényleg. Minden a legnagyobb rendben van - dadogta Laurel.
Tamani habozott egy pillanatig, mielőtt megkérdezte: - Hogy vannak a barátaid?
- A barátaim? - kérdezett vissza Laurel. - Jaj, de átlátszó!
Önkéntelenül megsimogatta a csuklóján körbefutó ezüst karkötőt. Tamani észrevette ezt a mozdulatot, és nagyot rúgott a porba. - Hogy van Dávid? - kérdezte végül.
-Jól van.
- Ti ketten...? - Tamani elharapta a kérdés végét.
- Azt akarod tudni, hogy együtt vagyunk-e?
-
Igen, valami ilyesmi. - Tamani újra rápillantott a finom ezüstékszerre. Bosszúság felhőzte a homlokát, amitől a szeme is elsötétedett, de ezt aztán egy mosollyal eloszlatta.
A karkötő Dávid ajándéka volt. Tavaly karácsony előtt adta Lau- relnek, amikor hivatalosan is együtt kezdtek járni. A karcsú ezüstinda körbefonta Laurel csuklóját, és az apró kristályszemek körül ezüstvirágok nyíltak. Dávid nem mondta, de a lány gyanította, hogy a tündérgyűrűt kell ellensúlyoznia, amelyet mindig a nyakában viselt. Képtelen volt rávenni magát, hogy levegye, és - ígéretéhez híven - minden alkalommal eszébe jutott Tamani, amikor rápillantott. Még mindig voltak érzései a fiú iránt. Többnyire bizonytalan, megmagya-rázhatatlan érzések, amelyek azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy Laurel lelkiismeret-furdalást érezzen, valahányszor gondolatai az erdő felé kalandoztak.
Davidben minden megvolt, amire vágyott. Kivéve azt az egyet, ami mégsem volt, ami sohasem lehetett. De Tamani sem válhatott olyanná, mint Dávid.
- Igen, együtt vagyunk - felelte végül a lány.
Tamani egy szót sem szólt.
-
Szükségem van rá, Tam - mondta Laurel gyengéden, de nem bocsánatkérően. Nem tudott, és nem is akart bocsánatot kérni azért, amiért Dávidét választotta. - Már elmondtam neked, hogy miért.
-
Rendben. - Tamani végigsimította Laurel karját. - De ő most nincs itt.
-
Tudod, hogy képtelen lennék rá - mondta Laurel kétségbeesetten, szinte suttogva.
Tamani felsóhajtott. - Bele kellene törődnöm, igaz?
- Hacsak nem akarod, hogy teljesen egyedül maradjak.
Tamani átkarolta Laurel vállát - immár barátilag. - Azt sohasem akarnám.
Laurel is átölelte, és magához szorította a fiút.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte Tamani.
- Mert olyan vagy, amilyen vagy.
-
Hát, egy ölelés mindig jól jön - mondta a fiú. Próbált laza, viccelődő lenni, de már a másik karjával is lázasan ölelte a lányt. Laurel ki akart szabadulni az ölelő karok szorításából, Tamani azonban magától elengedte, és az ösvényre mutatott. - Gyerünk! - mondta. - Errefelé van.
Laurel szája kiszáradt. Itt az idő.
Zsebre dugta a kezét, és - talán már századjára - a dombornyomásos lapot kereste. A pecséttel lezárt, csillogó ezüstszalaggal átkötött levélkét május elején, egy kora reggeli órán találta a párnáján. Az üzenet rövid volt - mindössze négy sor -, de mindent megváltoztatott.
http://detty-liber.blogspot.com
A jelenleg neveltetésed aggasztóan hiányos természete miatt jelenésed van az Avalon Akadémián.
Legyél az átjárónál a nyár első napján kora délelőtt. A kiképzés nyolc hétig tart.
Aggasztóan hiányos. Laurel anyukáját sikerült ezzel felbosszantaniuk. Bár mostanában őt már minden bosszantotta, ami tündérekkel volt kapcsolatos. Eleinte - amikor kiderült, hogy Laurel tündér - minden meglepően simán ment. A szülők mindig gyanították, hogy örökbe fogadott lányuk más, mint a többi gyerek. Az igazság elképesztőbb volt, mint amire számítottak -
Laurel elcserélt tündérgyermek, akit azért bíztak rájuk, hogy megörökölhessen egy megszentelt tündérbirtokot -, de meglepően könnyen fogadták. Legalábbis első hallásra.
Laurel apjának hozzáállása később sem változott, de anyját az elmúlt néhány hónapban egyre inkább kiborította az, hogy a lánya nem emberi lény. Már nem beszélt a dologról, sőt, hallani sem akart róla, és amikor a múlt hónapban Laurel megkapta a meghívót - vagy inkább a behívót -, elszabadult a pokol. Laurelnek rengeteget kellett vitatkoznia - még az apja rábeszélőkéjét is be kellett vetni -, hogy az anyja elengedje. Sarah attól tartott, hogy lánya még kevésbé lesz emberi, amikor visszatér.
Laurel áldotta az eszét, hogy nagyvonalúan elhallgatta szülei elől a trollok létezését, mert akkor tutira nem jöhetett volna el.
- Készen állsz? - kérdezte Tamani rábeszélő hangsúllyal, mert megérezte Laurel tétovázását.
Készen? Ha Laurel valamikor is készen állhatott arra, ami várt rá, az most volt... vagy soha.
Csöndesen követte a fiút az erdőn keresztül. A fák lombja megszűrte a napfényt, és árnyékot vetett az ösvényre. Az ösvény enyhe túlzással volt csak ösvénynek nevezhető, de Laurel tudta, hová vezet. Nemsokára megérkeznek majd egy göcsörtös kis fához, amelyhez fogható nincs több az erdőben, bár első látásra ez senkinek sem tűnik fel. Laurel tizenkét évig élt itt, és alaposan megismerte az erdőt, de ezt a fát csak egyszer láthatta annak, ami: amikor a sérült és félig eszméletlen Tamanit hozta vissza a trollokkal vívott harc után. Látta, hogyan változik át, és bepillantást nyerhetett abba, ami mögötte rejtőzik. Ma be kell lépnie a kapun.
Ma ő maga is Avalon földjére lép.
Minél beljebb értek az erdőbe, annál több tündér tűnt fel mögöttük. Laurelnek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nyújtogassa a nyakát, és ne bámulja őket. Sohasem fog hozzászokni ezekhez a gyönyörűséges, hallgatag őrszemekhez, akik soha nem szólnak őhozzá, és ritkán néznek a szemébe. De mindenhol ott vannak, még akkor is, ha nem látja őket. Ezt már tudta. Átfutott az agyán, hogy hányan figyelhették kisgyermekkora óta, és beleborzongott a gondolatba. Az egy dolog, hogy a szülei tanúi voltak mindenféle kiskamaszkori ostobaságának, de ha ismeretlen, természetfölötti őrszemek is szórakoztak rajta, az mindjárt más színben tünteti fel az emlékeket. Laurel nyelt egyet, és a lába elé nézve igyekezett valami másra gondolni.
Nemsokára meg is érkeztek. Kiléptek a fenyőfák gyűrűjéből, amelyek óvón vették körbe az ősrégi, csavarodott törzsű fát. A tündérőrszemek félkörben álltak, és miután Shar - az őrszemek vezetője - nagyon csúnyán nézett rá, Tamani is kiszabadította karját Laurel satuszerű szorításából, és beállt közéjük. A tucatnyi őrszem előtt álldogálva Laurel a hátizsákja pántját kezdte szorongatni. Felgyorsult lélegzettel figyelte, hogy az őrszemek egyenként megérintik a fa kérgét ott, ahol a vaskos törzs kettéválik. A fa vibrálni kezdett, és ágai szinte magukhoz vonzották a tisztás minden fényét.
Laurel elhatározta, hogy ezúttal nem hunyja le a szemét, végignézi az átváltozást. De amikor belehunyorított a fénybe, egy ragyogó villám egy pillanatra elvakította. Amikor újra kinyitotta a szemét, a fa már átváltozott kaput formázó, lila virágokkal befuttatott, magas aranyoszlopokká. A kaput a két oldalán pillérek rögzítették a földhöz, de egyébként magában állt a napsütötte erdő közepén. Laurel lassan kiengedte a levegőt a tüdejéből, ami újra benne szakadt, amikor a kapu kinyílt.
http://detty-liber.blogspot.com
Melegség áradt feléje, és Laurel még három méterről is érezte a születő életnek azt az illatát, amelyet a kertjükből már jól ismert. De ez sokkal áthatóbb volt - maga az üvegbe zárt nyári napfény. A lába szinte magától indult meg, és már majdnem belépett, amikor rántást érzett a karján. Laurel nagy nehezen levette a szemét a kapuról. Arra eszmélt, hogy Tamani kilépett a félkörből, és megfogta a kezét. Egy érintés a másik karján arra kényszerítette, hogy hátranézzen.
Jamison - a vén Téltündér, akivel az ősszel találkozott - a karját nyújtotta, mint egy úriember valami kosztümös filmből. Barátságosan, de határozottan Tamanira mosolygott. - Köszönjük, Tam, hogy elhoztad Laurelt. Innentől átveszem.
Tamani nem engedte el azonnal a lány kezét. - A jövő héten meglátogatlak - mondta csendesen, a suttogásnál valamivel hangosabban.
Mind a hárman csak álltak néhány másodpercig, bennragadva a pillanatban. Jamison akkor félrehajtotta a fejét, és bólintott egyet Tamani felé. Tamani biccentett, és beállt a helyére a félkörben.
Laurel még érezte bőrén a fiú perzselő pillantását, amikor az aranykapu felől sugárzó fény felé fordította az arcát. Avalon vonzása elhamvasztotta benne a legkisebb megbánást is, hogy Tamanit ilyen hamar magára kell hagynia, alig valamivel a találkozásuk után. A fiú úgyis nemsokára meglátogatja.
Jamison belépett az aranykapun, intve Laurelnek is. Lassan leengedte a lány kezét, ami eddig a karján pihent. - Isten hozott újra, Laurel - mondta kedvesen.
Laurel gombócot érzett a torkában, amikor átlépett a kapun, és életében először Avalon földjét érintette a lába. Nem először, emlékeztette magát. Hiszen innen jöttem.
Egy pillanatig semmit sem látott, csak egy hatalmas, lombos tölgyfa leveleit és sötét, zsíros földet a lába alatt, amelyet bársonyos, smaragdzöld fű lepett. Jamison kivezette a lombsátor alól. A ragyogó napfény azonnal átmelegítette az arcát, hunyorognia kellett tőle.
Egy fallal körülvett parkféleségben találta magát. Göröngyös, fekete földkígyók tekergőztek a kőfalra is felfutó zöld növények között. Laurel még sohasem látott ilyen magas falat - több évtizedbe is beletelhetett, mire beton nélkül felépítették. A kertben álló fák törzse és ágai köré hosszú, leveles indák fonódtak. Az indákon szundikáló virágok összezárták szirmaikat a vakító napfényben.
Megfordult, és visszanézett a kapura. Az már bezáródott, és a magányosan álló aranyoszlopok mögött csak sötétséget látott. A kaput vagy húsz őrszem vette körül, csupa lány. Laurel félrehajtotta a fejét. Volt azonban ott még valami. Lépett egyet előre, de széles fejű, csillogó, kristályhegyű lándzsák állták el az útját.
- Minden rendben, kapitány - szólt Jamison Laurel háta mögül. - Megnézheti.
A lándzsák eltűntek, Laurel pedig elindult, pedig biztos volt benne, hogy csak káprázott a szeme. De nem, a kapura derékszögben ott volt egy másik kapu. Laurel továbbment, míg mind a négy kaput körbe nem járta, amelyeket a másik oldalon már látott vastag pillérek segítségével rögzítettek. Minden pillérhez két kapu rögzült, és tökéletes négyszöget alkotva vették körül a mögöttük tátongó feketeséget. Pedig Laurelnek elvileg a túloldalon álló őrszemeket kellett volna látnia.
-
Én ezt nem értem - mondta Laurel, amikor visszament Jamisonhoz.
-
Nem a te kapud az egyetlen - felelte Jamison mosolyogva.
Laurelnek felrémlett, hogy Tamani négy kapuról beszélt tavaly ősszel, amikor a lány sérülten, összetörten hozzá fordult, miután a trollok beledobták a Chetco folyóba. - Négy kapu -
mondta halkan, és az emlék kellemetlenebb részéről igyekezett megfeledkezni.
-
A föld négy sarka. Egyetlen lépéssel otthon, a japán hegyek között, a Skót-felföldön vagy Egyiptomban, a Nílus partján találhatod magad.
-
Elképesztő! - mondta Laurel, és a kapura bámult. Kapuk? - Több ezer mérföld egyetlen lépéssel.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Ez Avalon legsebezhetőbb pontja - mondta Jamison. - Bár okos találmány, nemde?
Nagyon hasznos. A kapukat Oberon király készítette, bele is halt, de Izisz királynő volt az, aki nem is olyan régen, csupán néhány száz évvel ezelőtt megnyitotta őket a túloldalra.
-
Az egyiptomi istennő? - kérdezte Laurel döbbenten.
-
Csak a nevét kapta az istennő után - felelte Jamison mosolyogva. - Bár szeretnénk, ha úgy lenne, de az emberi történelem nem minden kulcsfigurája tündér. Gyere, az én am-fear-faire-jeim aggódni fognak, ha sokat késünk.
-
A kicsodák?
Jamison Laurelre bámult. A tekintete először kérdő volt, majd furcsán bánatos. -
Rettentündérek - ismételte. - A testőreim. Mindig legalább ketten vannak szolgálatban mellettem.
-
Miért?
-
Mert Téltündér vagyok. - Jamison lassan lépdelt a földúton, és a szavait mérlegelte. -
Képességeink ritkák a tündérek között, ezért tisztelnek bennünket. Csak mi tudjuk kinyitni a kapukat, így óvnak bennünket. Egész Avalon léte függ tőlünk, tehát az ellenség sohasem férhet a közelünkbe. A hatalommal azonban...
-
...felelősség jár? - fejezte be a mondatot Laurel.
Jamison immár mosolyogva a lány felé fordult. - Ezt meg ki tanította neked?
Laurel zavartan elhallgatott. - Ööö, a Pókember? - poénkodott bénán.
-
Gondolom, létezik olyan, hogy egyetemes bölcsesség - mondta Jamison nevetve.
Hangját visszaverték a nagy kőfalak. Majd hirtelen elkomolyodott. - Ezt a szólást a Téltündérek gyakran emlegetik. A britek nagy királya, Artúr is ezt mondta, miután a trollok szörnyű bosszút álltak Cameloton. Abban a hitben élt, hogy a pusztítás az ő hibájából következett be, és hogy megakadályozhatta volna.
-
És tényleg megakadályozhatta volna? - kérdezte Laurel.
Jamison intett két őrszemnek, akik a kőfalon nyíló óriási faajtók mellett álltak. - Nem hiszem
- mondta Laurelnek. - De nem árt észben tartani.
Az ajtók hangtalanul kitárultak. Minden gondolat elillant Laurel fejéből, ahogy kisétáltak Jamisonnal egy domboldalra. A dombok pompásan zöldelltek, amíg csak a szem ellátott. A fák között fekete ösvények kanyarogtak, közöttük virágos mezők tarkállottak és szivárványszínű valamik, amiket Laurel nem tudott beazonosítani. Úgy néztek ki, mintha óriási, színes léggömbök ültek volna a földön minden elképzelhető színben, és úgy csillogott rajtuk a fény, akár a szappanbuborékokon. Valamivel távolabb apró házacskák gyűrűje látszódott a domb körül, és Laurel élénk színű, mozgó pontokat is ki tudott venni, amelyek a városka tündérlakói lehettek.
-
De hát több... ezren vannak - mondta Laurel, és észre sem vette, hogy hangosan gondolkodik.
-
Persze - felelte Jamison, és derűsen csengett a hangja. - Majdnem mindenki itt lakik.
Több mint nyolcvanezren vagyunk már. - Elhallgatott. - Neked ez talán nem is tűnik soknak.
-
De - vágta rá gyorsan Laurel. - Ügy értem, hogy tudom, hogy az emberek ennél jóval többen vannak... de elképzelni sem tudtam ennyi tündért egy helyen. - Furcsa érzés volt.
Egyszerre érezte magát végre hétköznapinak és nagyon jelentéktelennek. Találkozott már más tündérekkel - ott volt Jamison, Tamani, Shar és az őrszemek, akiket néha-néha megpillantott de a gondolat, hogy sok ezernyi tündér létezik rajta kívül, lenyűgözte.
Jamison gyengéden megérintette a derekát. - Majd máskor körbevezetlek - mondta halkan. -
De most el kell mennünk az Akadémiára.
Laurel követte Jamisont lefelé, a kőfal mentén. Amikor a végére értek, Laurel felnézett a domb tetejére, és ismét elállt a lélegzete. Negyed mérföldnyire a lankás domboldalon egy, a Jane Eyre-be illő roppant torony tört az égnek, mely egy terjedelmes épület közepéből emelkedett ki. Szögletességével, szürke köveivel és meredek csúcsaival inkább tűnt
http://detty-liber.blogspot.com
könyvtárnak, mint kastélynak. Vaskos ablakkeretek törték meg a falak egyhangúságát, a tetőablakok pedig csiszolt kristályprizmákként ragyogtak a palatető cserepei között. Minden felületet kúszónövények, virágok, lombok borítottak, minden négyzetcentiméter otthont adott a megszámlálhatatlanul sok növényfaj egyikének.
Jamison szavai választ adtak a kérdésre, amelyet Laurel az ámulattól el is felejtett feltenni. A Téltündér az épületre mutatott, és megszólalt: - íme, az Avalon Akadémia.