KETTŐ
MIKÖZBEN AZ AKADÉMIA FELÉ SÉTÁLTAK, Laurel egy másik épületet is megpillantott a fák között. A magas domb legtetején - valamivel a tornyosuló Akadémia felett - egy kastély omladozó romjai terültek el. Laurel pislogott, majd összehúzott szemmel a kövekre meredt: az omladozó talán nem is volt jó szó arra, amit látott. A kastély romokban hevert ugyan, de zöld indák kígyóztak a hófehér márvány repedései között, szinte összeöltve a falakat. Egy hatalmas fa lombja sátortetőként omlott a romok fölé, a falak felét be is borította. - Mi az az épület? - kérdezte Laurel, amikor az újra feltűnt a fák között.
-
Az a Téli Palota - mondta Jamison. - Én ott lakom.
-
Biztonságos? - kérdezte Laurel kétkedve.
-
Természetesen nem - felelte Jamison. - Ez az egyik legveszélyesebb hely egész Avalonban. De én biztonságban vagyok ott, csakúgy, mint a többi lakó.
-
Nem fog leomlani? - kérdezte Laurel, és az egyik sarkot méregette, amely úgy festett, mint egy krómzöld zsinórral húzott fűző.
-
Nem, dehogy - mondta Jamison. - A Téltündérek már több mint háromezer éve gondozzák a kastélyt. Látod azt a fenyőfát? A gyökerei belenőttek a márványfalakba, nem hagyják, hogy az épület összeomoljon.
-
Miért nem építenek egy újat?
Jamison néhány pillanatra elhallgatott, és Laurel már attól tartott, hogy megbántotta a kérdéssel. De amikor újra megszólalt, a Téltündér nem tűnt sértődöttnek. - A kastély nem csupán az otthonunk, Laurel. A falai olyan dolgokat őriznek, amelyeket nem költöztethetünk át csak azért, hogy nagyobb kényelemben éljünk, vagy hogy a hiúságunkat legyezgessük egy mutatósabb épülettel. - Mosolyogva a szürke kőfalak felé intett. - Arra, ott van az Akadémia.
Laurel immár más szemmel nézett a kastélyra. Már nemcsak keszekusza indákat látott, hanem felismerte a rendet és a rendszert a mintázatban. A sarkokat összefogó kúszónövények, a hatalmas falaknak támaszt nyújtó gyökérzet - a fa valóban a kastély része lett. Vagy a kastély lett a fa része. Az épület szemmel láthatólag kényelmesen befészkelte magát a nyújtózkodó gyökerek ölelésébe.
A következő kanyar után Laurel megpillantott valamit, amit első látásra kovácsoltvas kerítésnek vélt. Amikor közelebbről is megnézte, kiderült, hogy nem kerítés, hanem élő fal. A faágak úgy csavarodtak, tekeregtek egymásra, egymáson, egymás körül, mint egy roppant bonyolultan nyírt bonszaifánál. Két őr, egy fiú és egy lány állt a kapunál vibrálóan kék ünnepi páncélzatban és fényes, tollforgós sisakban. Mindketten mélyen meghajoltak Jamison előtt, és kinyitották a kaput.
- Gyere! - szólt Jamison, és intett Laurelnek, amikor az habozni látszott. - Már várnak.
Az Akadémián zajlott az élet. Tucatnyi tündér nyüzsgött az udvaron. Néhányan habos-babos ruhában, selyempantallóban üldögéltek könyvekkel a kezükben, míg mások láthatóan saját kezűleg készített öltözetben metszettek, ástak a kertben. Volt, aki virágot szedett, és a bokrok között kutakodva igyekezett tökéletes példányokra szert tenni. Amikor meglátták Jamisont és Laurelt, abbahagyták a munkát, és vagy meghajoltak, vagy tisztelettudóan biccentettek.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Előttem... - Laurel nagyon ostobán érezte magát. - Előttem hajoltak meg?
-
Lehetséges - felelte Jamison. - De gyanítom, hogy a legtöbben előttem.
Laurelt meglepte a közvetlen stílus. Az azonban biztos volt, hogy Jamison hozzászokott már a hajlongáshoz. Még csak meg sem állt. - Nekem is meg kellett volna hajolnom, amikor a kapunál találkoztunk? - kérdezte Laurel kissé bizonytalanul.
-
O, nem - nyugtatta meg Jamison. - Te Ősztündér vagy. Neked csak a Királynő előtt kell meghajolnod. Én egy apró biccentéssel is beérem.
Laurel kissé össze volt zavarodva, miközben elsétáltak még néhány tündér mellett. Azokat, akik csak biccentettek, alaposabban megnézte magának. Ok is észrevették a lányt, és Laurel nem tudta, hogyan magyarázza az arckifejezésüket. Néhányan kíváncsinak tűntek, míg mások leplezetlenül bámulták. Sokan kifejezéstelen tekintettel meredtek rá. Laurel félénken behúzta a nyakát, és sietett, hogy tartsa a lépést Jamisonnal.
Amikor a magas bejárati ajtóhoz értek, a szolgák sietve kinyitották előttük. Jamison egy tágas, üvegkupolás előcsarnokba vezette Laurelt. A kupolán beömlő napfény táplálta a termet díszítő cserepes növényeket. Az előcsarnokban kevesebben voltak, mint az udvaron, de itt is üldögéltek és olvasgattak tündérek a padokon meg az apró asztalok mellett. Egy idősebb tündér - nem olyan öreg, mint Jamison, gondolta Laurel, bár a tündéreknél ezt sohasem lehet tudni - lépett oda hozzájuk, és meghajtotta a fejét. - Jamison, milyen kellemes meglepetés!
Laurelre mosolygott: - Gondolom, te pedig Laurel vagy. Istenem, de megváltoztál!
Laurel egy pillanatra megdöbbent, de aztán eszébe jutott, hogy hét évig Avalonban élt, mielőtt a szüleihez került volna. Az, hogy ő nem emlékezett senkire, még nem jelentette azt, hogy őrá sem emlékszik senki. Kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor eszébe jutott, vajon hány tündér fordulhat meg itt, aki emlékszik olyan dolgokra, amiket ő tökéletesen elfelejtett.
-
Aurora vagyok - mondta a tündér. - Én oktatom a kezdőket, akik vagy előtted, vagy utánad járnak - kuncogta, mintha egy jó viccet osztott volna meg Laurellel. - Gyere, megmutatom a szobádat! Kicsit átrendeztük, kidobtunk mindent, amit időközben kinőttél, de ezt leszámítva pont olyan, ahogyan hagytad.
-
Szobám is volt itt? - bukott ki a kérdés Laurelből.
-
Hát persze - felelte Aurora anélkül, hogy hátrafordult volna. - Hiszen ez az otthonod.
Otthon? Laurel körülnézett a dísztelen előszobában. Alaposan megszemlélte a csigalépcső
mellett felfutó, cirádás korlátot, a csillogó ablakszemeket és a tetőablakokat. Tényleg ez lett volna az otthona? Minden olyan idegennek tűnt. Hátrapillantott Jamisonra, akit láthatóan nem nyűgöztek le a látottak. A Téli Palota valószínűleg még ennél is pazarabb volt.
A harmadik emeleten egy folyosóhoz értek, amelyen végig cseresznyefa ajtók sorakoztak.
Minden ajtón egy név állt, csillogó, kacskaringós betűkkel. Mara, Kátya, Fawn, Sierra, Sari.
Aurora megállt az egyik előtt, amelyen minden kétséget kizáróan a Laurel név volt.
Laurel úgy érezte, hogy eláll a szívverése, miközben Aurora lassan elfordította a gombot, és kinyitotta az ajtót, mely szinte siklott a néma sarokvasakon a krémszínű szőnyeg felett. Egy hatalmas szoba tárult fel előtte, amelynek egyik fala üvegből volt. A többi falat halványzöld szatén fedte padlótól a mennyezetig. A mennyezetnek szinte a felét elfoglalta a tetőablak. A bezúduló napfény egy óriási, selyemtakaróval borított ágyat világított meg. Olyan könnyű
függöny vette körül, amely a legkisebb fuvallatra is megrebbent. A bútorzat - asztal, öl-tözőasztal és szekrény - szerény volt, de időtálló. Laurel belépett, és óvatosan körülnézett.
Valami ismerős apróságot keresett a szeme, valamit, amitől otthon érezheti magát.
Bár ez volt az egyik legesleggyönyörűbb szoba, amit valaha látott, nem emlékezett semmire.
Egyetlen apró részletre sem. Az égvilágon semmire. Csalódást érzett, de igyekezett eltitkolni Jamison és Aurora előtt. - Köszönöm - mondta, és reménykedett, hogy örömtelen mosolya nem árulja el az érzéseit. Különben is, mit számít, hogy nem emlékszik semmire. Most itt van. Csak ez a fontos.
http://detty-liber.blogspot.com
-
Nyugodtan pakolj ki, és frissítsd fel magad - mondta Aurora. A szeme végigfutott Laurel topján és farmernadrágján. - Az Akadémián úgy öltözöl, ahogyan a kedved tartja. De lehet, hogy a szekrényedben található darabokat kényelmesebbnek fogod találni. Megtippeltük a méretedet, de az új ruháidat csak holnapra tudják elkészíteni, ha megfelel. Az a... pantalló...
ami most van rajtad... olyan az anyaga, mint a daróc.
Amikor Jamison elnevette magát, Aurora büszkén kihúzta magát. - Ezzel jelezz, ha valamire szükséged van - mondta, és egy csengőre mutatott. - A teljes személyzet a rendelkezésedre áll. Egy óra szabadidőt kapsz, utána ideküldöm az egyik alapismeret-oktatót, hogy el-kezdhesd az óráidat.
-
Már ma? - kérdezte Laurel egy leheletnyivel hangosabban, mint ahogyan szerette volna.
Aurora gyors pillantást vetett Jamisonra. - Jamison és a Királynő azt az utasítást adta, hogy minden percet ki kell használnunk, amit nálunk töltesz. így is rövid az idő.
Laurel idegesen, de izgatottan bólintott. - Rendben - mondta. - Kész leszek.
Akkor most magadra hagylak - mondta Aurora, és Jamisonra nézett. Jamison intett neki.
Én maradnék még néhány percet, mielőtt visszatérek a palotába.
Hát persze - mondta Aurora. Meghajtotta a fejét, és távozott.
Jamison az ajtóban állt, és szeme a szobát kutatta. Amikor Aurora léptei elhaltak a folyosón, megszólalt: - Nem jártam itt azóta, hogy tizenhárom évvel ezelőtt elkísértelek a szüleidhez. -
Ránézett a lányi a. - Remélem, nem haragszol, amiért rögtön munkára fogunk. Nincsen sok időnk.
Laurel megrázta a fejét. - Dehogy, minden rendben. Csak hát annyi kérdés motoszkál bennem.
-
A megválaszolásukra most nincs idő - mondta Jamison. Mosolya tompította szavai élét. -
A velünk töltött időd túl értékes ahhoz, hogy az avaloni szokásokra pazaroljuk. Sok-sok év áll majd a rendelkezésedre, hogy megkapd a válaszokat.
Laurel bólintott, de nem volt biztos abban, hogy egyetért az öreg tündérrel.
-
Ráadásul - tette hozzá Jamison hamiskás pillantással -, szerintem Tamani boldogan megválaszol minden kérdést, amit csak felteszel neki. - Megfordult, és menni készült.
-
Mikor találkozunk megint? - kérdezte Laurel.
-
Eljövök érted, amikor letelik a nyolc hét - mondta Jamison. - És teszek róla, hogy legyen egy kis időnk beszélgetni - ígérte meg. Gyorsan elköszönt a lánytól, és bezárta az ajtót maga mögött. Laurel egyedül maradt.
A lány a szoba közepén állt, és lassan körbefordult. Mindent meg akart nézni. Nem emlékezett erre a helyre, mégis talált benne valami megnyugtatót: a felismerést, hogy az ízlése alapjában véve nem változott. Mindig a zöld volt a kedvenc színe, és jobban szerette az egyszerűséget a bonyolult mintáknál. A baldachin egy kissé kislányos volt, de nem csoda, hiszen millió évvel ezelőtt választotta.
Odament az asztalához, és leült. Észrevette, hogy bizony a széket is kinőtte. Kihúzogatta a fiókokat. Vastag papírlapokat, festékesdobozokat, lúdtollakat és egy füzetet talált, amelyen a neve is rajta volt. Beletelt néhány másodpercbe, mire Laurel rájött, hogy azért találja a nevet olyan ismerősnek, mert ő maga írta a saját gyerekkori kézírásával. Remegő kézzel nyitotta ki a füzetet az első oldalon. Latin szavak sorakoztak rajta; Laurel gyanította, hogy növénynevek.
Átlapozott még néhány oldalt, de mindenhol ugyanez volt a helyzet. Még az angol szavakat sem értette. Milyen megalázó, hétévesen többet tudott, mint most, tizenhat évesen! Vagy húsz, javította ki magát rögtön, vagy amennyi éves vagyok éppen. Igyekezett nem gondolni a korára, mert az arra a hét, tündérként élt évre emlékeztette, amelynek most egyetlen pillanatát sem tudta felidézni. Tizenhat évesnek érezte magát, és ami őt illette, tizenhat éves is volt.
Laurel letette a füzetet, és a ruhásszekrényhez sétált.
Jó pár nyári ruhát és néhány habkönnyű, bokáig érő szoknyát talált benne. A fiókokban hímzett parasztblúzok és testhez simuló, japán ujjas felsők voltak. Laurel az arcához érintette
http://detty-liber.blogspot.com
az anyagot, élvezte selymes puhaságát. Felpróbált néhány darabot, és egy rózsaszínű nyári ruha mellett döntött. Abban folytatta a szoba feltérképezését.
Pár lépéssel az ablakhoz ért. A lélegzete is elállt a látványtól. A szobája egy akkora virágoskertre nézett, amekkorát még életében nem látott. Az Akadémia épülete előtt szinte mindent beborított az ezernyi színben pompázó millióféle virág. Az ablakhoz szorította a tenyerét, A igyekezett belemerülni ebbe a csodába. Hirtelen az jutott eszébe, hogy milyen pocsékolás tizenhárom évig porosodni hagyni egy szobát ilyen panorámával.
Valaki kopogott. Laurel összerezzent, megigazította magán a ruhát, és az ajtóhoz sietett.
Mielőtt kinyitotta volna, a haján is végigsimított.
-
Gondolom, te vagy Laurel - mondta egy magas tündérfi mély, bársonyos hangon.
Végigmérte a lányt. - Szinte semmit sem változtál.
Laurel meghökkent, és bután meredt a tündérre. Látott magáról gyerekkori képeket, és igenis sokat változott!
A férfi lenvászon jóganadrágszerűséget és sötétzöld, selymes anyagból varrt, a mellkasán nyitott inget viselt. Még így sem volt benne semmi érzéki. Laurel arra gondolt, hogy mennyire szerette ő maga is szabadon hagyni a bőrét. Sejtette, hogy itt is erről van szó. A tündér viselkedése visszafogott, szinte hivatalos volt. Ami éles ellentétben állt azzal a ténnyel, hogy mezítláb topogott Laurel előtt.
-
Yeardley vagyok, alapismereteket oktatok. Bejöhetek? - kérdezte félrehajtott fejjel.
- Jaj, hát persze! - vágta rá Laurel, és szélesebbre tárta az ajtót.
Yeardley bemasírozott a szobába, nyomában egy másik tündérrel.
- Oda - mondta, és Laurel asztalára mutatott. A másik tündér letett egy rakás könyvet az asztalra, mélyen meghajolt Laurel és Yeardley előtt, elhátrált az ajtóig, majd eltűnt a folyosón.
Laurel visszafordult a professzorhoz, aki a szemébe nézett.
-
Tudom, hogy Jamison azt szeretné, hogy azonnal elkezdjük az órákat, de őszintén szólva, alapok nélkül a legelső leckékbe sincs értelme belevágni.
Laurel kinyitotta a száját, majd rájött, hogy teljesen össze van zavarodva, így inkább egy szót sem szólt.
-
Ezekben a könyvekben megtalálod a legalapvetőbb információkat ahhoz, hogy az igazi tanulmányaidat megkezdhesd. Azt javaslom, azonnal fogj bele.
Laurel a nagy halom könyvre meresztette a szemét. - Mindet? - kérdezte.
-
Nem, ez csak az első fele. Van még egy adag, amikor ezt befejezted. Hidd el, megpróbáltam a lehető legkevesebbet felpakolni -. mondta a tündér. Ránézett egy papírra, amit a válltáskájából halászott elő. - Az egyik felsőbbévesünk elvállalta, hogy korrepetálni fog - mondta, és felpillantott Laurelre. - Szerencsésebb körülmények között te is ott tartanál most, ahol ő. Fényes nappal minden percben elérhető lesz, és nem esik majd nehezére megválaszolnia a kérdéseidet, tehát nyugodtan nyaggathatod. Reménykedünk abban, hogy alig két hét alatt újratanulod azt, amit a távolléted alatt elfelejtettél.
Laurel ökölbe szorított kézzel azt kívánta, bárcsak elsüllyedne.
-
A neve Kátya - folytatta Yeardley, észre sem véve Laurel reakcióját. - Gyanítom, hogy hamarosan ő is itt lesz. Ne hagyd, hogy bájcsevegéssel töltse a tanulásra szánt időt.
Laurel mereven bólintott, és a könyveket fixírozta.
-
Akkor kellemes olvasgatást - mondta a professzor, és sarkon fordult. - Amikor befejezted a könyveket, megkezdhetjük az igazi tanulást! - Megállt az ajtóban. - A személyzet majd szólni fog, amikor minden könyvvel végeztél, de addig ne keress, amíg az összeset el nem olvastad. Addig a további tanulásnak semmi értelme. - A tanár köszönés nélkül távozott. Az ajtó bezáródott, a zárnyelv hangosan kattant a Laurel szobájára telepedő mély csendben.
http://detty-liber.blogspot.com
A lány vett egy mély lélegzetet, odament az asztalhoz, és elolvasta néhány ősréginek tűnő
könyv gerincét: Gyógynövénytani alapismeretek, elixírek eredete, A gyógyfüvek enciklopédiája, valamint A trollok anatómiája. Utóbbinál fintorogni kezdett .
Mindig szeretett olvasni, de ezek a könyvek nem számítottak a könnyed nyári olvasmányok közé. A könyvhalomról a panorámaablakra esett a pillantása, és megállapította, hogy a nap már megkezdte útját lefelé.
Felsóhajtott. Nem ezt várta a mai naptól.