Hatvanhetedik fejezet

 

 

 

Richard átmászott az ablakon, és leugrott a földre. Csizmái hangos puffanással értek talajt. Alig tudta elhinni, hogy átaludta az egész utat a szekér hátuljában, a ponyva alatt. Alig tudta elhinni, hogy Jori nem ébresztette fel, amikor Richardék háza közelébe értek, hogy hazamehessen kialudni magát. Jori nyilván úgy gondolta, ez nem az ő dolga, így aztán nem is tette meg. Richard nagyot sóhajtott. Lehet, hogy Jori nem is tudott róla, hogy Richard ott van a szekéren.

Richard leporolta magát. Ott állt az utcán a fuvarozó vállalat épülete előtt, ahol egykor dolgozott, miután Altur’Rangba érkeztek, és ahol bezárva töltötte az egész éjszakát. Persze aludt, így nem is tudott róla, hogy Jori bezárta őt az épületbe.

Richard nem tudta, merre induljon: haza-e vagy a Menedékhez.

A korai napkeltétől az ég alja bíbortól narancssárgáig terjedő színekben ragyogott. Richard úgy ítélte meg, hogy most már nincs sok értelme haza mennie: csak elkésne a munkából. Úgy döntött, jobb lesz, ha egyenesen a munkába megy.

Munkába? Milyen munkába? Hiszen a mai nap ünnep volt, a felszentelés napja! Mihelyt Narev Testvér meglátja a szobrot, Richardnak nem kell többé aggódnia a munkája miatt!

Azt is tudta, hogy ha menekülni próbál, el akar szökni, azzal csak még inkább felkelti Nicci haragját, és csak Kahlan életét kockáztatja vele. Richard több mint egy évet töltött együtt Niccivel – ugyanannyit, mint Kahlannal – és ezalatt Nicci többször nyomatékosan felhívta Richard figyelmét rá, hogy milyen választási lehetőségei vannak. De minden döntésében Kahlan élete volt a tét.

Richardnak tulajdonképpen így nem is lehetett választása. De legalább megnézheti Victor arcát, amikor a kovács meglátja a szobrot. Ez volt az egyetlen kellemes élmény, amit ez a nap Richard számára tartogathatott.

A nap vége valószínűleg már ugyanabban a sötét, nyirkos lyukban fogja érni, ahová már bezárták egyszer. Erre a gondolatra a szíve kihagyott egy dobbanást. Nem akart visszamenni oda még egyszer. Olyan kevés volt ott a hely! Richard nem szerette csapdában érezni magát, különösen nem szűk helyre beszorítva. Önmagában sem szerette egyiket sem: a kettő együtt pedig egyenesen rémítő volt számára.

Mégis, bármilyen ijesztő volt is ez a sors, Richard tudatos elhatározással alkotta meg a szobrot, előre felmérve, milyen árat kell majd minden bizonnyal fizetnie érte. Amit elért, megérte ezt az árat. A rabszolgaság nem élet. Nicci egyszer megígérte, hogy ha Richard meghal, vagy önként a halált választja, az önmagában is válasz lesz Nicci megfogalmazatlan kérdésére, ezért nem fogja bántani Kahlant. Most Richard csak abban bízhatott, hogy Nicci szavai nemcsak üres ígéretet hordoztak.

A szobor létezik. Csak ez számít. Az „ÉLET” létezik. Az embereknek ezt meg kell tudniuk. Az Óvilágban olyan sokan nem tudták, hogy az élet létezik, és azért létezik, hogy éljük, ahogy szeretnénk.

Ilyen korán reggel szokatlanul nagy mozgolódás volt Altur’Rang utcáin. Időről időre erősen felfegyverzett őrjáratok siettek végig az emberek között. De hát végtére is nagyon sok látogató érkezett a felszentelési ünnepségre. Richard úgy vélte, ezért vannak ennyien ilyenkor az utcán.

Az őrök nem törődtek Richarddal, de ő tudta, hogy ez nem sokáig marad így.

Amikor a Menedékhez ért, szinte sokkolta a látvány. A környék mérföldekre elnyúlóan tele volt emberekkel. Úgy gyűltek a Palota falai köré, mint hangyák a kiömlött mézre. Még csak meg sem tudta volna becsülni, hányan nyüzsögtek az építkezés körül, és a környező dombokon. Meghökkentő volt látni a színes kavargást, ott, ahol korábban csak a kopár földek barnállottak és az őszi búza zöldellt. Eddig fogalma sem volt róla, hogy ennyien lehetnek kíváncsiak a felszentelésre. Bár az is igaz, hogy Richard hónapok óta szinte folyamatosan dolgozott éjjel-nappal. Honnan tudhatta volna, mi jár az emberek fejében?

Elkerülte a legsűrűbb tömeget, és felfelé igyekezett az úton, a kovácsműhelyhez. Le akarta vinni Victort a térre, hogy megmutassa neki a szobrot, mielőtt a Rend elkezdte volna a felszentelési ünnepséget. Victor nyilván már türelmetlenül várja…

Az út is zsúfolva volt emberekkel. Mindenki izgatottnak, várakozással telinek és boldognak látszott. Egészen másként viselkedtek, mint az Óvilág lakóitól Richard azt eddig megszokta. Talán az ünnepély, még egy ilyen ünnepély is, ekkora változást jelentett a hétköznapok megszokott, unalmas nyűgéhez képest.

Félmérföldnyire járhatott Victor műhelyétől, amikor a dühöngő Neal Testvér ugrott ki elé az útra, és Richardra mutatva harsányan kiabálni kezdett.

– Ott van! Fogjátok el!

Neal parancsára a környező emberáradatból mindenfelől fegyvert rántó őrök törtettek Richard felé. Ahogy körbevették, Richard első ösztöne azt sugallta, hogy szálljon harcba velük. Egy pillanat alatt felmérte az ellenséget, és kitervelte a támadás taktikáját. Csak egy kardot kell elragadnia egy ügyetlenebb őrtől, és máris valamennyivel végezhetne. Elméjében már le is zajlott az egész küzdelem. Már csak meg kellett valósítania.

Az őrök vad rohanással zúdultak Richard felé. Az emberek rémülten tértek ki az útjukból, egyik-másik fel is kiáltott félelmében.

Persze ott van még Neal, gondolta Richard. Neal varázsló. Ugyan Richard vele is elbírt volna, hiszen az ő mágiáját a szükség hívta elő. A szükség és a harag. Most pedig egyértelműen elég harag gyűlt benne össze. Természetének az a része, amelyet az Igazság Kardja használt ki, a düh és a sötét erőszak, most is vadul dübörgött Richard ereiben.

Viszont Nicci figyelmeztette rá, hogy ha megpróbál mágiát használni, akkor Kahlan meg fog halni. Vajon megtudná Nicci?

Előbb vagy utóbb biztosan.

Richard megadó nyugalommal állt, és tűrte, hogy az Őrök a karjainál fogva megragadják és mozgásképtelenné tegyék. Mások a ruháját markolták meg hátulról.

Tulajdonképpen mit számít az egész? Ha ellenáll, csak Kahlannak árt vele. Ha kivégzik, Nicci visszaadja Kahlannak a saját életét.

De Richard nem akart visszakerülni abba a sötét lyukba.

Neal rontott oda, ujját fenyegetően rázta Richard arcába.

– Mit jelentsen ez az egész, Cypher? Mit képzeltél, mit érhetsz el ezzel?

– Megtudhatnám, miről beszélsz, Neal Testvér? – Neal arca bíborvörös volt a dühtől.

– A szoborról!

– Micsoda? Neked nem tetszik?

Neal teljes erejével hasba vágta Richardot. Az őrök, akik a foglyot tartották, felröhögtek. Richard látta, hogy jön az ütés, és megfeszítette előtte a hasizmát, de az ütés még így is benne szakasztottá a lélegzetet. Sokáig tartott, mire újra levegőt bírt venni.

Neal rájött, hogy élvezte az ütést, ezért meg is ismételte.

– Ó, drágán fogsz megfizetni a szentségtörésedért, Cypher! Ezúttal tényleg megfizeted az árát! Mindent be fogsz vallani, mire vége lesz! De először végig fogod nézni, hogyan semmisítjük meg azt az aljas züllöttséget! – Neal arcát jogosnak érzett felháborodás torzította el, és intett a jól megtermett őröknek. – Vigyétek le a térre! És ne féljetek bátran átvágni a tömegen!

A délelőtt közepére Kahlan szinte teljesen feladta a reményt, hogy a kovács esetleg visszatér.

– Sajnálom – hajtogatta Kamil gyászos arccal, miközben az idegesen fel-alá járkáló Kahlant figyelte. – Én azt hittem, hogy itt lesz. Tényleg!

Kahlan megtorpant, és megveregette a fiú vállát.

– Tudom, hogy úgy gondoltad, Kamil. De az ünnepség miatt, meg a miatt, ami odalent folyik most a téren, ez aligha egy szokványos nap!

– Nézzétek csak! – szólalt meg Cara, aki lefelé figyelt a tér irányába. – Lándzsás őrség hajtja lefelé a népet a térről.

Kahlan hunyorogva nézett lefelé a dombról.

– A te szemeid jobbak, mint az enyémek. Én nem tudom kivenni. – Csalódott pillantást vetett a kovácsműhelyre. – De azzal semmire sem jutunk, ha csak ácsorgunk itt. Lássuk, lejjebb tudunk-e jutni, hogy jobban megnézhessük, mi folyik odalenn.

– Aztán csillapítólag tette a kezét Cara karjára. – De ne kezdj háborút a tömeg ellen!

Cara bosszús fintort vágott rá. Kahlan a cipője orrával a port rugdosó fiú felé fordult, akit elkeserített, hogy nem sikerült segítenie Richardot megtalálni.

– Kamil, megtennél nekem valamit?

– Persze. Mit?

– Várnál itt, hátha erre jön Richard, vagy akár a kovács? Ha a kovács megérkezik a műhelyébe, ő esetleg tudni fog valamit.

Kamil a nyakát nyújtogatva kémlelt a tér felé.

– Hát jó. Ha Richard ide jönne, nem szeretném, ha elkerülnétek egymást. Mit mondjak neki, ha meglátom?

Kahlan elmosolyodott. Azt, hogy szeretem, gondolta, de e helyett csak annyit mondott:

– Mondd meg neki, hogy itt vagyok Carával együtt, és lementünk, hogy megkeressük őt. Ha idejönne, el ne kerüljük egymást! Beszéld rá, hogy itt várjon. Vissza fogunk jönni.

Kahlan azt hitte, le tudnak jutni a dombon, hogy közelebbről megnézzék, mi történik, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki másnak is ugyanez jutott az eszébe. Egy örökkévalóságig tartott, mire leértek a dombról a sík terepre. Minél közelebb jutottak, a tömeg annál sűrűbbé vált körülöttük. Hamarosan teljesen elakadtak. Már az is komoly erőfeszítésükbe került, hogy egymást el ne veszítsék. A tömegben szemmel láthatóan mindenki azon igyekezett, hogy előre jusson, a térre. Ahogy az idő telt, mind több és több ember gyűlt össze.

Kahlan hamarosan rájött, hogy csapdába estek az emberi testek satujában.

A beszélgetés körülöttük kizárólag egyetlen dologról szólt: a szoborról.

Már későre járt, mire Nicci újra valamelyest a tér közelébe tudott férkőzni. Minden megnyert centiméter komoly küzdelmébe került. Elég közel volt már hozzá, hogy lássa az embereket odafent a szobor körül, de ennél közelebb egy millimétert sem tudott jutni. Akárhogy igyekezett, egyáltalán nem haladt előre. Mindenki közelebb akart kerülni, akárcsak ő. A tömeg annyira összeszorult, hogy Nicci karjait az oldalához szorították a köré szoruló testek. Időnként egészen ijesztő tehetetlenségi érzés fogta el. Végül sikerült kiszabadítania és felemelnie az egyik karját, hogy jobban meg tudja őrizni az egyensúlyát. Rájött, hogy ha ebben a helyzetben elesne, az végzetes lehetne.

Bárcsak használhatná a mágiáját!

Saját arroganciája hajtotta odáig, hogy feladja a mágiahasználat lehetőségét. Igaz, cserébe magát az Életet kapta érte. Ugyanakkor ez Richard és Kahlan szabadságába került. Nicci nem vonhatta vissza egyszerűen a mágiáját a kapcsolatból, hogy megint használhassa, mert akkor Kahlan meghalt volna. Nicci nem akart életben maradni a másik asszony élete árán: most már megértette, hogy ez tiszta gonoszság lett volna.

Richard után kutatott a tömegben, de nem találta. Cascella urat, a kovácsot sem, és Ishaqot sem. Mihelyt megleli Richardot, azonnal bevallja neki, hogy hibát követett el, és hogy máris otthagyhatják Altur’Rangot. Annyira szerette volna látni Richard arcát, amikor elmondja neki, hogy visszaviszi Kahlanhoz, és feloldja az anyaság-varázslatot. A világ minden embere közül Richardnak és Kahlannak lett volna szabad a legkevésbé szenvednie amiatt, hogy Nicci megtudhassa, amit immár meg is tudott.

Az egyetlen hely, ami Nicci eszébe jutott, hogy ott esetleg még megtalálhatja Richardot, a szobor volt. Bárhogy próbálkozott azonban, egyszerűen képtelen volt odajutni. Valószínűleg arra sem lenne képes, hogy egyáltalán kijusson innen, az egymást összepréselő testek sokadalma közül. Legalább félmillióan lehettek a Palota körüli tömegben.

Aztán Nicci meglátta Narev Testvért és tanítványait odafenn a téren, barna csuháikban, Narev Testvért gyűrött főpapi sapkájában, a többieket lehajtott fejjel, mélyen csuklyájuk alá rejtett arccal. A tér hátsó részét több száz magas rangú tisztviselő töltötte meg, akik a felszentelési ceremóniára érkeztek ide: fontos emberek, magas posztokat viselő hivatalnokok valamennyien.

Ha most használhatná a mágiáját, Nicci itt helyben egyszerre meg tudná ölni valamennyit…

Ekkor egy pillanatra Richardot is megpillantotta a hivatalnokok mögött, őrök gyűrűjében. A központi területet a tér körül teljesen körbevették a tagbaszakadt katonák.

Narev Testvér előre lépett a tér peremére a lépcsők tetején. Barna csuhája alatt csupa szöglet, csupa merevség volt az egész ember. Gyűrött sapkája, sűrű szemöldöke alól sötét pillantással mérte végig a tömeget. Az emberek izgatott állapotban voltak, hangos zajt csaptak. Narev Testvér ettől nem látszott boldognak, de hát Narev Testvér soha nem látszott boldognak. Azt szokta volt mondogatni, hogy a boldogság romlott dolog. A Testvér csendet parancsolóan felemelte a kezét.

Mikor a zaj valamelyest lecsillapodott, beszélni kezdett azon a szörnyűséges, csikorgó hangján, a hangon, ami kisgyermekkora óta kísértette Niccit, amikor először hallotta otthon, a házukban, a hangon, ami uralta az elméjét, ami Anya hangjával együtt egész életében diktálta neki, hogy mit tegyen, ami betöltötte saját gondolatai helyét.

– Polgártársaim a Rendben! Különleges eseményt tartogatunk ma a számotokra. Ma bemutatjuk nektek a Kísértés színjátékát… sőt, még többet is.

Karja felemelkedett, a szobor felé mutatott, hosszú, vékony ujjait széttárta. Hangja hirtelen dörgővé mélyült:

– Íme, a Gonosz maga!

A tömegben nyugtalan mormogás indult meg. Narev Testvér mosolygott, széthúzódó késpengényi szája körül ráncok gyűrődtek beesett arcára, mintha maga a halál vigyorgott volna. Mélyen ülő szemei sötétbarnák voltak, akár a csuhája. A lenyugvó nap mintha menekült volna a helyszínről, hátrahagyva maga mögött a tér körül tornyosuló oszlopokra remegő árnyakat vetítő soktucatnyi fáklya lobogó lángját, és a Hold gyenge fényét, amely ezüstben fürdette a hivatalnokok zord arcát. A tömeg súlyos szagától terhes levegő érezhetően lehűlt.

– Polgártársaim a Rendben! – folytatta Narev Testvér olyan dörgedelmes hangon, hogy Nicci azt hitte, mindjárt megrepednek mögötte a kőfalak. – Ma megláthatjátok, mi történik a Gonosszal, ha a Rend erényével próbál szembeszállni!

Begörbített csontvázujjával hívogatóan intett az őröknek a tisztviselők sorfala mögött. Azok előrerángatták Richardot.

Nicci felkiáltott, de hangja beleveszett a körötte szorongó tízezrek nyugtalan morajába.

Ekkor Neal testvér lépett elő ruganyos léptekkel, maga után húzva egy jókora kőtörő kalapácsot.

Nicci körbepillantott, és látta, hogy a tömegbe több ezer fegyveres őr elegyedett. További őrök a teret zárták le az emberek elől. Narev Testvér semmit nem bízott a véletlenre. Neal Testvér udvarias mosollyal és tiszteletteljes meghajlással átadta a kalapácsot Narev Testvérnek.

Narev Testvér a feje fölé emelte a súlyos szerszámot, mintha kardot emelne magasba a diadal jeléül.

– A gonoszt el kell pusztítanunk, bárhol is akadunk rá! – A kalapács kissé ingadozó fejével a szobor felé mutatott. – Ez a dolog itt a gonosz műve, egy szélsőséges készítette, aki gyűlöli embertársait, abból a célból, hogy megingassa a gyengéket közöttetek. Ez az ember semmivel nem járult hozzá embertársai jobb létéhez, semmivel nem segítette a többieket, semmivel nem támogatta embertársainak sem testi, sem szellemi épülését. Ehelyett buja és szentségtörő ábrázolással igyekszik megrontani a gyenge lelkűeket és az ostobákat.

A tömeg meghökkent csalódással hallgatott. Ahogy Nicci napközben hallotta beszélni jártában-keltében, az emberek azt hitték, a szobor valamiféle új felajánlás a Rend részéről a polgároknak: valami nagyszerű dolog, ami illik a Császár Palotájához, valami fénylő reménység, egy jobb élet ígérete. Most össze voltak zavarodva, és meghökkentette őket, amit hallottak.

Narev Testvér újból magasba emelte a nagykalapácsot.

– Mielőtt ennek a bűnözőnek a testét póznára akasztanánk a Rend ellen elkövetett bűnei méltó büntetéseként, előbb meg kell néznie, hogyan pusztul el hitvány faragványa az erényes emberek örömkiáltásai közepett.

Ahogy a nap utolsó sugarai éppen lebuktak a horizont mögött, Narev Testvér magasra emelte a kőtörő kalapácsot a füstös fáklyák lobogó fényében. A lendület ívének tetején a súlyos kalapács egy pillanatra megingott, aztán nagy erővel indult útjára a leszálló ágban. A tömeg egyként hördült fel, amikor a szerszám acélja hangos csendüléssel a férfialak combjának csapódott. Néhány apró szilánk pattant le a szoborról. Az ütés meglepően kevés kárt okozott a szoborban.

A beállott abszolút csendben Richard lekicsinylő nevetéssel gúnyolta ki Narev Testvér tehetetlen csapását.

Nicci még ekkora távolságból is jól látta, hogy Narev testvér arca bíborvörösre válik, mialatt Richard kuncogva áll előtte.

A tömegben izgatott mormogás indult meg. Korábban elképzelhetetlen lett volna számukra, hogy valaki kinevessen egy Testvért, pláne magát Narev Testvért!

Maga Narev Testvér is alig tudta elhinni ezt az arcátlanságot.

A Richardot lándzsákkal sakkban tartó tucatnyi őr is hitetlenkedve meredt a fogolyra.

A halálos csendben Richard kacagása visszhangozva verődött vissza a félkör alakú kőfalról és a mögötte magasodó oszlopokról.

Narev Testvér arcára lassan visszatért a halálfej-mosoly. Fejénél fogva emelte meg a nagykalapácsot – a súlyos szerszám nagyon groteszkül festett csontos, vékony kezében –, és Richard felé nyújtotta a nyelét.

– Te magad fogod elpusztítani az aljas művedet!

A kísérő szavakat „vagy itt, helyben meghalsz” nem tette hozzá, de mindenki odaértette mellé.

Richard elfogadta a felé nyújtott kalapácsot. Olyan nemes mozdulattal nyúlt érte, mintha ékszerekkel díszített királyi kardot kínáltak volna felé.

Éles ragadozó pillantását elfordította Narev Testvérről, és messzire nézett a tömeg feje fölött, miközben tett néhány lépést a lépcsők felé. Narev Testvér felemelt ujjal intve visszatartotta a lándzsásokat. A Narev és Neal arcán látható kifejezésből ítélve nem nagyon izgatta őket, bármit akarna is ez a bűnös mondani az összegyűlt tömegnek.

– Benneteket – szólalt meg Richard zengő, a sokaság feje felett messze szárnyaló hangon – hitvány kis emberkék uralnak!

A tömeg egyként hördült fel. így beszélni a Testvérekről egyértelműen eretnekség volt, de minden valószínűség szerint ráadásul még árulás is.

– Mi az én bűnöm? – kérdezte Richard hangosan. – Adtam nektek valami gyönyörűségeset, hogy láthassátok, és elég merész voltam hozzá, hogy úgy gondoljam, aki akarja, annak joga van látni. De ami még ennél is rosszabb… azt állítottam, hogy jogotok van élni a saját életeteket.

Mormogáshullám gördült végig a sokaságon. Richard még inkább felemelte a hangját, hogy a háttér moraján keresztül is tisztán hallatsszon.

– A gonosz nem egy nagy, egységes valami, hanem számtalan apró jogtalanság, amit saját mocskukban fetrengő jelentéktelen kis senkik zúdítanak rátok folyamatosan. Mikor a Rendet választottátok, felcseréltétek a szellem gazdag látomásait a középszerűség szürke ködére, a küzdelem és fejlődés termékeny ihletét a lélektelen pangásra ás rothadásra, a kísérletezés és próbálkozás hősi világát a fásultság és közöny gyáva mocsarára.

A tömeg némán, Richardra függesztett szemekkel hallgatott. Richard a feje fölé emelt kalapáccsal gesztikulált, olyan laza könnyedséggel, mintha királyi díszkardot tartana a kezében.

– Elcseréltétek a szabadságotokat! Nem is egy tányér levesért, hanem annál még sokkal kevesebbért: mások üres frázisaiért, amelyek azt állítják, hogy jogotok van egy teli tányér levesre, amelyért másoknak kell megdolgozni, nem nektek.

A boldogság, az öröm, az eredmény, a siker… nem megszámolható és elosztható mennyiségek. Fel lehet darabolni és szétosztani egy gyermek nevetését? Nem. A nevetés csak újabb nevetést terem.

A tömegben nevetés, meglepett, boldog nevetés zendült fel.

Narev Testvér homloka elsötétült.

– Elegünk van az eretnek hablatyolásodból! Verd szét a szentségtelen szobrodat! Most, azonnal!

Richard félrebillentett fejjel pillantott Narev Testvérre.

– Ó! A Rend és a Testvérek legmagasabb gyülekezete tart attól, mit mondhat egyetlen jelentéktelen ember? Ennyire félsz a puszta szavaktól is, Narev Testvér?

A Testvér sötét szemei egy pillantással felmérték a feszülten előre dőlő, válaszra váró emberek tömegét.

– Mi nem félünk a szavaktól. Az erény a mi oldalunkon áll, és győzedelmeskedik. Halljuk hát az eretnekségeidet, hogy mindenki megérthesse, miért kell az erkölcsös embereknek szembefordulniuk veled!

Richard rámosolygott a tömegre, de a szavai nyers őszinteséggel csendültek fel.

– Minden embernek joga van a saját életéhez. Az egyén életéért csak önmaga felelős, az életével nem rendelkezhet egyetlen közösség vagy társadalom sem, mert akkor az egyén nem több rabszolgánál. Ezt a jogot senki nem tagadhatja meg másoktól, sem el nem veheti erővel, amit a másik megtermelt, mert ez lopás, elvétele az önfenntartás jogának. Az emberiség elleni árulás a másik torkára szorított késsel diktálni neki, hogyan élje az életét. Egyetlen társadalom sem lehet fontosabb, mint az egyének, akik azt a társadalmat alkotják, különben az ember elveszíti elsőbbségét, és olyan tetszés szerint kiagyalt eszmék nyernek elsőrendű fontosságot, amit csak az adott társadalom képes kitalálni, és emberéletek sokasága árán megvalósítani. Az igazságos törvényeket csak a józan ész és a realitások diktálhatják: az esztelen vágyak, ha hatalmat adunk nekik, halálos zsarnokainkká válnak.

Ha feladjátok a józan észt az ezekbe az emberekbe vetett vakhitetekért, ezzel feljogosítjátok őket arra, hogy rabszolgaságba taszítsanak benneteket, hogy megölhessenek benneteket. A ti kezetekben van a döntés, hogyan élitek le az életeteket. Ezek a hitvány kis senkik idefenn nem többek holmi csótányoknál, ha ti azt mondjátok. Nincs egyéb hatalmuk felettetek, csak annyi, amennyit ti magatok adtok a kezükbe!

Richard a kalapáccsal a szoborra mutatott.

– Ez itt az élet. A ti életetek. Éljétek, ahogy akarjátok! – A kalapács fejével most körívet írt le, végigmutatva a falakon látható domborműveken. – Ez meg itt, amit a Rend kínál fel nektek: a halál!

– Most aztán már tényleg elég az eretnekségeidből! – sikoltott fel Narev Testvér. – Rombold le a bűnös munkádat azonnal, vagy meghalsz!

A lándzsák fenyegetően felemelkedtek.

Richard nyugodt, félelemmentes tekintettel pillantott végig az őrökön, aztán a szobrához lépett. Nicci szíve vadul zakatolt a mellkasában. Nem akarta, hogy a szobrot lerombolják. Túl szép, túl jó dolog volt ahhoz, hogy tönkretegyék. Ez nem történhet meg! Nem vehetik el csak úgy ezt a szépséget!

Richard a vállára vetette a kalapácsot. Másik kezével a szoborra mutatott, és még egyszer, utoljára szólt a tömeghez.

– Ezt veszi el tőletek a Rend: az emberi mivoltotokat, a személyiségeteket, a szabadságotokat, hogy szabad akaratotok szerint élhessetek!

Röviden, könnyedén a homlokához érintette a kalapács vasát.

Aztán óriási erővel ívbe lendült a nehéz szerszám. Nicciig hallatszott, ahogy süvített körülötte a levegő. Szinte az egész szobor beleremegett, ahogy égzengető kondulással a talapzatnak csapódott a súlyos acéltömb.

A pillanatnyi törékeny csendben Nicci egy nagyon halk, üvegszerű hangot hallott, magának a kőnek a suttogását, a szétkúszó apró repedések csilingelését.

Aztán az egész szobor dübörögve összeomlott, márványtörmelékek repkedtek szerte, a tér fölött fehér kőpor felhője terült szét.

A tisztviselők a téren örömujjongásba törtek ki. Az őrök huhogtak és fütyültek, és a fegyvereiket lengették az ég felé.

Senki más nem ujjongott. A tömeg némán, döbbenten állt a fejük fölé sodródó porfelhőben. Éppen most semmisült meg minden reményük, amit a szobor megtestesített.

Nicci bénán meredt a térre. Torkát összeszorította a fájdalom. Szemei könnyben úsztak. Mindenki úgy nézett a térre, mintha épp most lettek volna tanúi egy tragikus, értelmetlen halálnak.

Az őrök előreszegzett lándzsáikkal megindultak Richard felé, hogy visszatereljék őt a tér hátulján nehéz bilincsekkel várakozó társaikhoz.

Odalenn, a lépcsők közelében egy tisztán csengő kiáltás hangzott fel a kábultan álló tömegből.

– Nem!

Nicci az egyre sűrűsödő sötétségben is ki tudta venni, ki kiáltott. A férfi egészen közel állt a lépcsőkhöz, vadul igyekezett átverekedni magát az előtte állók között, fel a térre.

A kovács volt az, Cascella úr.

– Ezt nem tűrhetjük! – dübörgött a kovács hangja. – Engem nem tarthattok tovább rabszolgaként! Halljátok? Én szabad ember vagyok! Szabad ember!

A Palota körül az egész tömeg egyetlen fülsiketítő ordításba tört ki.

Aztán egy emberként lódultak meg előre.

Levegőbe emelt öklökkel, dühtől eltorzult hangú kiáltozással zúdult a hatalmas emberlavina fel a térre. Nehéz fegyverzetű őrök sorai indultak meg a lépcsőkön, hogy visszaszorítsák a tömeget, aztán pillanatokon belül eltűntek a hömpölygő emberáradat lábai alatt.

Nicci kiabálni kezdett, ahogy csak a torkán kifért, hogy felhívja magára Richard figyelmét, de hangja elveszett az emberi hurrikán dühöngő hangzavarában.