Negyvenötödik fejezet

 

 

 

Nicci fázott, fáradt és türelmetlen volt. Egy szobát szeretett volna.

Azért hozta Richardot Altur’Rangba, a birodalom központjába, hogy szemtől szembe bemutathassa neki a Rend ügyének igazságos voltát. Tudta, hogy Richard megingathatatlan erkölcsi meggyőződéssel rendelkezik, és kíváncsi volt rá, hogyan reagál rá a férfi, ha szembe kell néznie ellensége vitathatatlanul erényes indítékaival és szándékaival.

Meg akarta értetni Richarddal, milyen nehéz is a közemberek élete, mennyire nem könnyű boldogulniuk a világban. Meg akarta tudni, mire lenne képes Richard ilyen körülmények között: bele akarta vezetni egyenesen a tűzbe, hogy meglássa, hogyan reagál Richard, ha a saját bőrén érzi meg a hőségét. Azt várta, hogy mostanra Richard zavart és csalódott lesz. A férfi azonban nyugodt és rendületlen maradt.

Azt hitte, Richard feldühödik, ha megtudja, mi mindenre van szükség hozzá, hogy munkát kaphasson. Richard nem dühödött fel. Nyugodtan végighallgatta, amíg az a Gudgeons fickó elmagyarázza neki a kis híján lehetetlen feladatot, ami minden munkakereső előtt áll. Nicci azt várta, hogy Richard egyszerűen leüti a fontoskodó hivatalnokot, Richard ehelyett jókedvűen megköszönte neki az információkat. Egészen úgy tűnt, mintha Richardnak többé nem is számítanának mindazok az elvek és eszmék, amelyekért korábban olyan naivan kiállt, amelyeket olyan önző módon védelmezett, amikor Nicci még korábbról ismerte.

A Próféták Palotájában, mikor Nicci Richard tanítója volt, valahányszor azt hitte, tudja, hogyan fog Richard reagálni valamire, a férfi mindig valami olyat tett, amire Nicci álmában sem számított volna. Most is ezt tette, de valami finoman megváltozott módon. Amit korábban úgy lehetett volna nevezni benne, hogy rendezetlen fiatalos lázadás, az most inkább egy veszélyes ragadozó prédát fürkésző ólálkodásának tűnt. Csak a szíve köré fűzött láncok tartották vissza ezt a Richard-ragadozót attól, hogy karmait Niccibe vájja.

Mikor Nicci foglyul ejtette Richardot, a háza ablakában meglátott és röviden szemügyre is vett egy fából faragott szobrot, ami egy büszke nőalakot ábrázolt. Nicci számára akkor olyan világos volt, mint hogy a nappalt az éjszaka követi, hogy a szobrot Richard faragta: az a különleges, egyéni látásmódja tükröződött benne, amit Nicci olyan könnyedén felismert. A szobor kézzel fogható bizonyíték volt Richard Tehetségének egy rejtett vonására: az alkotókészség a Tehetségnek Richard harci képességeit egyensúlyozó oldala volt. Magában a szoborban azonban Nicci mégsem fedezett fel egy szemernyi mágiát sem.

Mivel Nicci tudta, hogy azt a szobrot Richard faragta, azt várta volna, hogy a férfit érdekelni fogja a díszítő kőfaragói munka, amit Tanimurában ajánlottak neki. Richard azonban elutasította a felajánlott lehetőséget, sőt néhány napig utána rosszkedvű és ingerlékeny volt, szavát is alig lehetett hallani.

Valahányszor újabb városba értek, Nicci észrevette, hogy Richard mindenütt megnézte a szobrokat és domborműveket. Mivel Richard maga is szobrászkodott, Nicci azt várta volna, hogy Richardnak tetszeni fognak ezek az alkotások, hogy lelkesedni fog értük. Richard egyáltalán nem lelkesedett, és Nicci ezt nem értette. Persze egyik sem volt olyan finom részletességgel kidolgozva, mint Richard szobra, de azért szobrok és kőfaragványok voltak, és Nicci szerint legalább érdekelniük kellett volna Richardot. Egyáltalán nem értette, miért vált Richard mindig mogorvává, amikor ezeket a szobrokat megnézte.

Egyszer még kitérőt is tett Richarddal semmi más okból, csak, hogy megmutassa neki az egyik város főterét, ahol egy nagyon híres, sokak által dicsőített szoborcsoport állt. Nicci arra gondolt, kicsit felvidítja majd Richardot, hogy egy ilyen hírneves műremeket megláthat. Richard azonban egy cseppet sem volt boldog tőle. Nicci meglepetten kérdezte meg, miért nem tetszik neki a Gyötrelmes látomás című szobor.

– Mert a halált ábrázolja – felelte Richard csendes viszolygással, és elfordult a messze földön híres műalkotástól.

A szoborcsoport nagyszabású alkotás volt. Emberek egy csoportját ábrázolta, akik közül egyesek saját kézzel vájták ki a szemüket, miután meglátták a Teremtő tökéletes Fényét. A talapzat körül az Alvilág szörnyetegei marcangolták azokat az embereket, akik nem vették el a saját szemük világát, az Őrző vadállatai azonban riadtan hőköltek meg a vakok előtt, rettegve a látványtól, amelyet azok öncsonkításuk előtt láthattak.

– Egyáltalán nem – felelte Nicci, közben próbálta megállni, hogy ki ne nevesse, ezzel meg ne szégyenítse Richardot korlátolt, felvilágosulatlan gondolkodásáért. Helyette inkább megpróbálta finoman helyretenni Richard látásmódját azzal, hogy megmagyarázza neki, hogyan kell értelmezni a nagyszabású műalkotást.

– A szoborcsoport az emberiség gyarlóságát jelképezi. Olyan embereket ábrázol, akik éppen most látták meg a Teremtő tökéletes Fényét, s ez által képessé váltak megérteni az emberi természet gonoszságának mélységes reménytelenségét. Kivájják a saját szemüket, ez azt jelzi, hogy miután megláthatták a Teremtő tökéletességét, többé nem képesek önmagukra nézni.

Ezek az emberek hősök, akik azt mutatják meg nekünk, hogy nem szabad arra törekednünk, hogy romlott természetünk fölé emelkedjünk, mert ezzel, bűnös önteltséggel a Teremtőhöz próbálnánk mérni magunkat. Az alkotás azt akarja tudtunkra adni, hogy mindnyájan csupán arctalan, jelentéktelen apró. részei vagyunk az emberiség nagy egészének, amit a Teremtő megalkotott, és hogy egyetlen életnek sincs önmagában jelentősége. Arra tanít bennünket, hogy csupán a társadalom, mint egész bír értékkel. A lenti alakok azok, akik nem vakították meg magukat azt jelképezik, akik nem voltak képesek csatlakozni embertársaikhoz, ezért örök szenvedés az osztályrészük az Őrző kezei között.

Érted most már? Ez a szobor azzal adja meg a tiszteletet az emberiségnek, hogy esendő természetében valósan ábrázolja, azt mutatja meg nekünk, hogy valamennyien embertársaink életének jobbítására kell szenteljük magunkat, mert ez az egyetlen módja, hogy jót cselekedjünk, és ezzel dicsőítsük a Teremtő alkotását: önmagunkat. Látod, ez a mű egyáltalán nem a halálról szól, hanem éppen az élet valódi természetéről.

Niccit arra tanították, hogy ez a szobor felemeli az emberek lelkét, hiszen azt erősíti meg, amiről mindenki tudja, hogy igaz.

Niccire soha eddigi életében senki nem nézett még úgy, mint most Richard, és ettől a tekintettől Nicci egészen aprónak és nyomorúságosnak érezte magát.

Nyelni sem tudott a rémülettől ennek a tekintetnek a nyomása alatt: amit Richard szemében látott, az homlokegyenest az ellenkezője volt annak megfoghatatlan valaminek, amit a férfiban keresett. Richard, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, elérte ezzel a tekintettel, hogy Nicci abban a pillanatban semmit sem szeretett volna jobban, mint bekúszni valami apró lyukba és ott meghalni.

Nem tudta megérteni, hogyan, de Richard pillantásától úgy érezte, érdemtelen az életre. Valami felkavaró módon olyan vaknak érezte magát ettől a pillantástól, mint azok az emberek ott a szoborcsoportban. Richard semmit sem mondott, mégis, napokba tellett, mire Nicci újra a férfi szemébe mert nézni.

Richard néha jámborán tűrte, amiről Nicci azt gondolta, indulatokat fog kiváltani belőle, máskor hevesen reagált olyasmire, aminek hidegen kellett volna hagynia. Nicci már-már kezdett kételkedni benne, hogy Richardban megvan egyáltalán az a különleges valami, amit keres.

Egy alkalommal meg is adta magát a kétségbeesésnek, és úgy érezte, nincs is mit felfedeznie Richardban vagy Richard által. Nézte, ahogy a férfi alszik, és megrótta magát érte, hogy abban reménykedett, sikerülhet megtudnia valami többet is az élet értelméből a férfi segítségével azon túl, amit az anyjától megtanult. Szomorúan úgy döntött, hogy másnap, miután meglátogatták a házat, ahol nevelkedett, véget vet ennek az egész értelmetlen hercehurcának, és visszatér Jaganghoz.

Ott, Nicci apjának műhelyében azonban ismét meglátta azt a megfoghatatlan valamit Richard szürke szemeiben, és újra teljes meggyőződéssel tudta, hogy nem tévedett.

Ez a tánc még épp, hogy csak elkezdődött.

Egy újabb bérház homályos folyosóján haladtak, és Nicci intett Richardnak, hogy álljon félre. Nicci akarta ezt a szobát. Száraz helyen akart lefeküdni és aludni akart. Elszántan kopogtatni kezdett egy ajtón, ami úgy nézett ki, mintha egy erősebb lökéstől mindjárt szét is esne.

Még egyszer belepillantott a kezében lévő jegyzékbe, aztán visszatette a csomagjába, és várt, hogy valaki kinyissa az ajtót. A házban, mint a többiekben is, ahol eddig jártak, elvileg a városba újonnan érkezettek kaphattak szállást. A Császárnak munkásokra volt szüksége.

Gondolatban Nicci elképzelte, hogy ez lesz az a hely, ahol szálláshoz fognak jutni. Egy foltra bámult a fakózöld vakolaton. Elképzelte, hogy ezentúl élete minden napján látni fogja a piszkos kávészín foltot, ami egy ló hátuljára emlékeztetett, felcsapott farokkal. Elképzelte, hogy Richard minden reggel elhalad a folt mellett, amikor munkába megy, és minden éjjel, mikor hazaérkezik. Mint a többi mindennapi emberek.

Richard a lépcsőre bámult az ajtón túl, amelyen Nicci újra kopogott. Nicci nem értette, miért figyeli Richard azt, amit éppen figyel, de megtanulta, hogy Richard megérzéseit nem szabad semmibe venni. Arckifejezése alapján Richardnak egyáltalán nem tetszett a sötét lépcsőház. Nicci azonban, a Sötétség Nővéreként nem igen ijedt meg olyasmitől, ami másokat megrémített. Megint kopogott az ajtón.

Odabentről egy hang kiszólt, hogy menjenek onnan.

– Szobára van szükségünk – mondta Nicci az ajtónak, olyan hangon, hogy kiérzett belőle, komolyan gondolja. Most erősebben kopogott. – Rajta vagyunk a listán. Kell az a szoba.

– Tévedés – mondta a tompa hang odabentről. – Nincs szoba.

– Na, ide figyelj – válaszolta Nicci indulatosan. – Kezd későre járni…

Három fiatalember állt fel a lépcsőről, akiket Nicci korábban nem látott ott ülni, és a korlát oszlopát megkerülve ráérős léptekkel közeledtek. Egyikük sem viselt inget, közszemlére tették dagadozó izmaikat, ahogy hetvenkedő fiatalok között az gyakran előfordul. Mindhárman kést szorongattak a kezükben.

– Nicsak, nicsak – szólalt meg az egyik pimasz vigyorral, és buja pillantással vette szemügyre Niccit. – Mi lapul itt? Két ázott kis patkány?

– Nekem teszik az a cifra kis farok a kis szőke patkányon –kuncogott egy másik.

Richard karon ragadta Niccit, és egyetlen szó nélkül maga után húzta a kapuhoz, vissza, ki az esőbe. Nicci megvetette a lábát, és egész úton suttogva tiltakozott. Képtelen volt elhinni, hogy a Rahl Nagyúr, az Igazság keresője, a Halálhozó megijedjen három embertől. Tulajdonképpen három még csak majdnem-gyerektől.

Ahogy a roskatag tornáclépcsőn mentek lefelé, Richard felhúzta az egyik szemöldökét Nicci felé, és hozzá hajolt.

– Emlékezz csak, most nincs varázserőd! Semmi szükségünk effajta bonyodalomra. Nincs kedvem megkéseltetni magamat egy szoba miatt. Ennek a verekedésnek semmi értelme sem lett volna. Tudni azt, hogy mikor ne harcolj, ugyanolyan fontos, mint azt tudni, hogy hogyan.

Nicci nagyon akarta a szobát, de végül mégis elismerte, hogy Richardnak alighanem igaza van. A gúnyolódó kamaszok kiálltak az ajtóba, hangosan nevettek rajtuk, és mindenféle gúnyneveket kiabáltak Richardra. Egyelőre azonban úgy tűnt, hogy az esőbe kimenni utánuk semmi kedvük. Richard látott már eleget efféle fiatalembereket. Ez a mostani társaság semmivel sem volt más, mint a többi: pökhendiek, erőszakosak, potenciálisan veszélyesek. Legalább majd jól beválnak katonának Jagang seregében.

Richard sietve vonta maga után Niccit az utcán. Átvágott néhány szűk átjárón, véletlenszerűen befordulva egyik-másik sarkon, hogy megbizonyosodjék róla, nem követik-e őket.

Altur’Rang városa végtelennek tűnt. Az esőben, a sötét felhők alatt nem láttak messzire. Az összevissza kanyargó utcák és sikátorok átláthatatlan labirintust alkottak. Nicci nagyon régen járt itt utoljára. A Rend minden erőfeszítésére ellenére látszott, hogy a városra rossz idők járnak. Nicci bele sem mert gondolni, milyen lenne a helyzet a Rend segítsége nélkül.

Mikor kiértek egy szélesebb utcára, egy kis csoport más emberrel együtt menedéket találtak az eső elől egy, az utca fölé benyúló tető védelmében. Nicci összehúzta magát és átfogta a saját karjait a hideg ellen. Richard a többiekkel együtt a tető alól nézte a sáros utcán alkalmanként elhaladó szekereket. Nicci el nem tudta képzelni hogyan képes Richard megőrizni a teste melegét ebben az időjárásban. Mindazonáltal hálás volt ezért a melegért, amikor az összeszoruló tömeg Richardhoz szorította. Richard lepillantott Niccire, látta, hogy reszket, de nem tudta rávenni magát, hogy fél karral átölelve a nő vállát, megmelengesse. Nicci pedig nem kérte.

Nicci nagyot sóhajtott. Az Óvilágban nem tartott sokáig a hideg pár nap múlva megint meleg, párás lesz az idő.

Amikor ott álltak Nicci apjának műhelyében, éppen, mielőtt tovább indultak volna, úgy tűnt, Richard szinte szeretné átkarolni Nicci vállát vigasztalásul. Bármennyire gyűlölte is Niccit, bármennyire szeretett volna is szabadulni tőle, az együttérzés megindította. Ott a romok között Nicci szabadjára engedte az emlékeit, és szinte kéjelgett a tökéletes szenvedésben.

Richard tekintete megakadt valamin, távolabb az utcán Nicci pillantása követte Richardét, és észrevette, hogy egy szekér a közelükben furcsán imbolyogva halad előre. Szinte rögtön az után, hogy Nicci meglátta, a szekér egyik kereke hangos reccsenéssel kitörött.

A sáros kocsinyomban ide-oda csúszkáló szekér küllői nem bírták a súlyos rakomány terhelését, és összeroppantak. A kocsiderék felcsapta a sarat, ahogy a földre roskadt. A sár ráfröcskölt a járdán haladókra, akik hangosan szidták a szekéren ülő két embert. A négy ló küszködve megtorpant, amikor az egyenlőtlen súlyeloszlás miatt a hátsó tengely eltörött, és ettől az ép hátsó kerék küllői is kitörtek. A szekér egész hátulja leroskadt a sárba.

A két férfi lekászálódott a szekérről, hogy felmérjék a kárt. A csontos, szikár kocsis átkozódva rúgott bele a szekér oldalán furcsa szögben lógó kerékroncsba. A másik, alacsonyabb, tömzsi férfi látszólagos nyugalommal vizsgálgatta a szekér többi részét és a rakományt.

Richard kíváncsi arckifejezéssel tolta maga elé Niccit, és elindult az utcán a törött szekér felé. Nicci vonakodva tartott vele, nem örült neki, hogy ki kellett jönnie a tető védelme alól az esőre.

– Muszáj – mondta a tömzsi ember nyugodt eltökéltséggel. – Közel vagyunk.

A másik ismét káromkodott egyet.

– Ez nem tartozik a munkámhoz Ishaq, te is tudod. Nem csinálom. Ishaq tehetetlen gesztussal emelte a magasba a karjait, miközben makacs társa előre ment a lovakhoz, és hajszolni kezdte őket, hogy félrevontassák a roncsot a mögöttük máris feltorlódni kezdő többi szekér útjából. Mikor már oldalt álltak, nekilátott, hogy kifogja a lovakat.

A szekér hátuljánál álló férfi megfordult, és végignézett a körülötte állókon.

– Segítség kellene! – szólította meg a bámészkodókat.

– Mihez? – kérdezte az egyik közelben álló.

– Be kellene hordani ezt a rakomány vasat a raktárba. – Ishaq állával is, kezével is mutatta az irányt. – Csak ide, abba a fakult vörös színű épületbe.

– Mennyit fizetsz? – kérdezte az előbbi bámészkodó.

Ishaq idegesen nézett körbe, és látta, hogy kocsisa már vezeti is el a lovakat.

– Nincs felhatalmazásom rá, hogy bármennyit is fizessek, engedély nélkül legalábbis nem, de biztos vagyok benne, hogy ha holnap visszajössz…

A körben állók beavatott méltatlankodással felnevettek, és máris tovább indultak. Ishaq ott állt egyedül a zuhogó esőben, bokáig a sárba merülve. Nagyot sóhajtott, és a szekér hátuljához lépve visszahajtotta a takaró ponyvát, felfedve a vasrudakból álló rakományt.

Richard kilépett az úttestre. Nicci még néhány szobát meg akart nézni a listáról sötétedés előtt. Megrángatta Richard kabátujját, de csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul. Nicci elégedetlenül fújt egyet, de azért követte Richardot, aki a sárban gázolva a szekérről éppen egy vasrudat rángató férfihoz tartott.

– Ishaqnak hívnak? – kérdezte tőle.

A férfi Richard felé fordult, és bólintott.

– Úgy van.

– Ha segítek neked, Ishaq – kérdezett ismét Richard – holnap tényleg kifizetnek? De őszintén!

Ishaq, a fura vörös, keskeny karimás kalapot viselő köpcös férfi fásultan rázta meg a fejét.

– Nos – kezdte rá Richard –, ha segítek neked behordani a rakományt a raktárba, megengeded, hogy én és a feleségem ott aludjunk ma éjjel, hogy legalább az eső elől fedél alatt legyünk?

Ishaq megvakarta a tarkóját.

– Nem szabad senkit beengednem oda. Mi van, ha történik valami? Mi van, ha valami eltűnik? Ilyen gyorsan – csettintett az ujjával – kirúgnak.

– Csak holnapig kérem. Csak az eső elől szeretnénk meghúzódni, mielőtt a feleségem meghűlne. Különben sem venném semmi hasznát a vasnak. Meg nem is vagyok tolvajfajta.

Ishaq ismét a tarkóját vakargatta, és hátranézett a szekérre. Aztán Niccire. Nicci reszketett a hidegtől, és ez nem megjátszott reszketés volt. Végül Richardra hunyorgott.

– Egy éjszaka a raktárban nem elég jó bér érte, hogy ezt itt mind behordjuk. Órákig fog tartani.

– Ha beleegyezel és én is beleegyezem, akkor elég jó bér – felelte Richard túlkiabálva az eső robaját. – Nem kérek semmi mást, és ennyi fizetségért hajlandó vagyok segíteni.

Ishaq úgy nézett Richardra, mint aki bolondot lát. Levetette vörös kalapját, és beletúrt sűrű, sötét színű hajába. Aztán lesimította ázott frizuráját, és újra feltette a kalapot.

– Reggel, amikor az új rakománnyal megérkezem, azonnal el kell tűnnötök! Még bajba kerülhetnék…

– Miattunk nem fogsz bajba keveredni! Ha elkapnak, majd azt mondom, betörtem.

Ishaq ezen elgondolkodott egy ideig, meglepődve az utolsó ajánlaton, amit Richard még hozzátett, hogy megköthesse az alkut. Megint hátrapillantott a rakományra, és beleegyezően bólintott. Aztán kihúzott egy hosszú szál vasat a kocsiról, és alágörnyedve a vállára emelte. Richard kettőt vett fel egyszerre, és kinyújtott karral megtámasztva egyensúlyozta a súlyos vasrudakat dagadozó izmú vállain.

– Gyere – szólt oda Niccinek. – Menj be, ott majd megszáradhatsz és felmelegedhetsz.

Nicci megpróbált felemelni egy vasrudat, hogy ő is segítsen, de a súly jócskán meghaladta az erejét. Néha hiányolta a Tehetségét, bár legalább az Inkvizítor Anyához való kötődésén keresztül most is képes volt érezni. Ez most nagyobb erőfeszítésébe került ugyan, de még ilyen hatalmas távolságból is képes volt fenntartani a kapcsolatot. Richard mellett ballagva követte Ishaqot a száraz helyiségbe, amit Richard éppen most szerzett meg a számára.

Másnap reggelre kitisztult az ég, bár az ereszről még csepergett az esővíz. Az éjszaka, amíg Richard Ishaqnak segített a vasrudakat becipelni a raktárépületbe, Nicci Richard zsákjából kikeresett egy könnyű kötelet, és kifeszítette két állvány közé, hogy valamennyire megszárogathassa átázott holmijaikat. Reggelre a ruházatuk nagy része viszonylag száraz is lett.

Deszkalapokon aludtak, mivel a másik választásuk a raktárépület földes padlója lett volna. A raktárban mindennek vaspor szaga volt, és mindent finom, fekete por lepett be. A teremben nem volt semmi, ami melegíthette volna őket, egy viharlámpát kivéve, amelyet Ishaq hagyott ott nekik. A lámpa mellett Nicci legalább a kezeit megmelegíthette. Nedves ruhájukat magukon hagyva aludtak, ahogy tudtak. Reggelre a rajtuk lévő ruhák is majdnem megszáradtak.

Nicci az éjszaka jó részét ébren töltötte, kezeit melengette a lámpánál, és a lámpafényben az alvó Richardot nézte, közben az a pillantás járt az eszében, amit a férfi szürke szemében látott Apa műhelyében. Ez a tekintet megrázta Niccit, és lelkében megnyitotta az áradó emlékek zsilipéit.

Richard csak annyira nyitotta ki a raktárépület ajtaját, hogy éppen át tudjon surranni rajta, és kicipelte a csomagjaikat a pirkadati derengésbe. Keleten rozsdavörösen virított az égbolt. Richard Niccire bízta, hogy vigyázzon a csomagokra, míg ő maga visszament az épületbe, és belülről bezárta az ajtót. Nicci hallotta a zajból, hogy Richard odabent a vasrúd-rakás tetejére mászott fel, hogy elérje az egyik ablakot. Az ablakból kiugorva Richard csatlakozott Niccihez.

Mikor Ishaq végül megjelent az utca végében egy másik szekérrel, Ők ketten már egy alacsony fal tetején ültek a raktárépület bejáratával szemben. Ahogy a szekér elgördült mellettük, és a raktár udvarán megállt a kétszárnyú nagy ajtóval szemben, Nicci látta, hogy a szekeret ugyanaz a kocsis hajtja, aki tegnap este ott hagyta Ishaqot.

A magas, szikár kocsis behúzta a szekér fékét, és gyanakodva nézett a kapuval szemközt üldögélő párra.

– Ti meg mit akartok? – kérdezte Richardtól.

– Bocsánat, hogy zavarunk – felelte Richard –, de még azelőtt ide akartunk érni, mielőtt kinyittok, hogy megkérdezhessem, nincs-e valami munkátok számomra.

Ishaq Niccire pillantott, és látta, hogy a ruhái megszáradtak. Aztán a bezárt ajtóra esett a pillantása, és megértette, hogy Richard betartotta a szavát, és nem adott rá esélyt, hogy Ishaq bajba kerüljön amiatt, mert megengedte valakinek, hogy a raktárban aludjon.

– Mi nem vehetünk fel munkásokat – mondta a kocsis. – El kell mennetek az irodába, és feliratkozni a listára.

Richard felsóhajtott.

– Értem. Hát köszönöm, uraim. Majd megpróbálom. További jó napot mindkettőtöknek.

Nicci megtanulta, hogyan érezze meg Richard hangsúlyából, hogy a férfi valamit forgat a fejében. Richard úgy nézett körül jobbra-balra az utcán, mint aki nem pontosan tudja, hol is jár. Határozottan forgatott valamit a fejében. Úgy tűnt, esélyt akar adni Ishaqnak arra, hogy a szálláson túl valami többel is fizethessen az éjszakai segítségért. Az éjjel Richard kétszer annyi vasat cipelt be a raktárba, mint Ishaq, és mindezt egyetlen zokszó nélkül.

Ishaq megköszörülte a torkát.

– Várjatok csak! – Lekászálódott a szekérről, hogy kinyissa az ajtót, de előbb megállt Richard előtt.

– Én vagyok a rakodók munkavezetője. Szükségünk lenne még egy emberre. Neked, úgy nézem, jó erős hátad van. – Csizmája orrával hevenyészett térképet rajzolt a sárba maga elé. – Elmész az irodába – hüvelykujjával maga mögé intett – ezen az utcán itt a harmadik sarokig, aztán jobbra fordulsz, és hat sarok után megtalálod az irodát. – Egy X-et firkált a sárba. – Itt, ni. Feliratkozol a munkásjegyzékbe.

Richard mosolygott, és meghajtotta a fejét.

– Úgy fogok tenni, uram.

Nicci jól tudta, hogy Richard pontosan emlékszik Ishaq nevére, de nem mondta ki a kocsis miatt, mert Richard nem bízott abban az emberben, aki éjjel, a bajban magára hagyta a társát. Richard nem értette meg, hogy a kocsis csak azt tette, amit elvártak tőle. Az egyik ember nem végezhette el azt a munkát, ami más munkások feladat körébe tartozott. Az lopás lett volna. A rakomány a rakodók gondja volt, nem a kocsisoké.

– Először a rakodómunkások szervezetébe kell belépned – magyarázta Ishaq Richardnak. – Be kell fizetned a tagsági díjat. Ugyanabban az épületben van az irodájuk, mint a munkaközvetítő. Aztán feliratkozol a munkát keresők jegyzékébe. Én tagja vagyok annak a munkástanácsnak, amelyik a bírálóbizottság előtt értékeli az új jelentkezőket. Te csak ülj nyugodtan és várj odakint. Amikor később találkozunk, én majd melletted fogok szavazni.

A kocsis előrehajolt és kiköpött a szekér távolabbi oldalán át.

– Ezt meg miért csinálod, Ishaq? Nincs is szükséged erre a fickóra.

Ishaq rávicsorított a kocsisra.

– Láttál bárkit is az irodán, aki akkora darab lett volna, mint ez az ember? A raktárhoz kell még egy rakodó. Azt szeretnéd, hogy valami nyeszlett vénembert kapjak, aztán magamnak kelljen minden munkát elvégeznem? – A kocsis kuncogott.

– Gondolom, nem. – Ishaq Nicci felé intett.

– Aztán meg nézz csak rá erre a fiatalasszonyra. Ráférne egy kis hús a csontjaira, nem gondolod? Rendes fiatal párnak néznek ki.

A kocsis újra kiköpött.

– Fogjuk rá.

Ishaq közömbösen odaintett Richardnak, miközben elindult kizárni a raktár ajtaját.

– Aztán ott legyél ám!

– Ott leszek.

Ishaq megtorpant és visszafordult.

– Majd el felejtettem! Hogy is hívnak téged?

– Richard Cypher.

Ishaq rábólintott és visszafordult az ajtóhoz.

– Az én nevem Ishaq. Akkor ma este találkozunk, Richard Cypher. Nehogy benne hagyj engem a csávában! Ha lusta leszel és cserbenhagysz, nyakad köré csavarok egy vasrudat, és beledoblak a folyóba!

– Nem hagylak cserben, Ishaq – mosolyodott el Richard. – Jó úszó vagyok, de azért annyira nem.

Ahogy az utcák sarában gázolva elindultak, hogy egyenek valamit, mielőtt a munkaközvetítő hivatalba mennek feliratkozni, Richard megkérdezte Niccit:

– Most meg mi a baj?

Nicci méltatlankodva rázta meg a fejét.

– Az egyszerű embereknek nincs akkora szerencséjük, mint neked, Richard. Nekik meg kell szenvedniük és küzdeniük a munkalehetőségért, neked meg utadba hozza a szerencse.

– Ha ez szerencse – kérdezett vissza Richard –, akkor miért érzem úgy, hogy sajog a hátam attól a sok vasrúdtól, amit behordtam a raktárba?