Hatodik fejezet

Meiffert kapitány csendben ette meg maradék rizsét és babját. Cara saját vizestömlőjét ajánlotta fel neki. A kapitány mosolyogva fogadta el, és fejbólintással mondott érte köszönetet. Cara szedett neki egy második adagot is az ételből, és levágott hozzá egy újabb szelet zabkenyeret. Meiffert alig kevésbé látszott megdöbbentnek attól, hogy most meg egy Mord-Sith szolgálja ki, mint amikor maga a Rahl Nagyúr tette ugyanezt. Cara remekül szórakozott a kapitány arckifejezésén. „Szobadíszének szólította, és ráparancsolt, hogy egye meg az egészet az utolsó falatig. A kapitány szót fogadott, és evés közben a tűz ropogását, és a fenyőgallyakról az erdő talajára csepegő víz neszeit hallgatta.

Közben visszatért Richard, és magával hozta a kapitány nyeregtáskáját és takaróit. Lecsúsztatta őket a földre a fiatal tiszt mellé, aztán lerázta magáról az esővizet, mielőtt Kahlan mellé kuporodott a földre. Vízzel kínálta Kahlant az egyik tömlőből, amit a kocsiból magával hozott, de az csak egy apró kortyot fogadott el. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy Richard combjára tehesse a használható kezét.

Richard nagyot ásított.

– Szóval, Meiffert kapitány, azt mondod, a tábornok részletes jelentést küldött veled?

– Igen, uram. – A kapitány hosszú és részletes beszámolóba kezdett a déli seregek helyzetéről, arról, hogyan helyezkednek el az egységek a síkságon, melyik hágókat őrzik a hegyekben, hogyan tervezik kihasználni a terep kínálta előnyöket, ha a Birodalmi Rend hirtelen megindulna Anderiából északra, a Középföld belseje felé. Jelentette az emberek egészségi állapotát és az ellátás helyzetét: mindkettő jónak mondható. Reibisch tábornok d’harai seregeinek másik felét hátravonta Aydindril védelmére, és Kahlan megkönnyebbülten hallotta, hogy ott is minden rendben van.

Meiffert kapitány minden olyan hírről is beszámolt, amit a Középföld többi részéről kaptak, Keltont és Galeát is beleértve, kettőt a Középföld legnagyobb birodalmai közül, amelyek már szövetséget kötöttek a D’harai Birodalommal. A sereg ellátmányt kapott a szövetséges országokból, továbbá emberanyagot is a hadi munkálatokhoz és az őrjáratokhoz olyan területeken, amit az ott lakók a d’harai katonáknál jobban ismertek.

Hír érkezett Haroldtól, Kahlan féltestvérétől is, hogy Cyrilla, a másik féltestvér állapota javult. Cyrilla Galea királynője volt. Az ellenség kezei között elszenvedett rettenetes szenvedések megtörték Cyrillát, és érzelmileg összeomlott, és képtelenné vált uralkodói feladatainak ellátására. Ritka tudatos pillanataiban Cyrilla Kahlannak könyörgött, hogy vegye át helyette a trónt. Kahlan végül vonakodva ugyan, de beleegyezett, mondván, hogy csak addig vállalja, amíg Cyrilla rendbe nem jön. Kevesen bíztak ugyan benne, hogy beteg királynőjük valaha is visszanyeri a józan elméjét, de most egyértelműen úgy tűnt, hogy erre mégis van valami esély.

Galea szomszédjának, Keltonnak efölötti morgolódását lecsillapítandó Richard kinevezte Kahlant Keltőn királynőjének is. Mikor Kahlan először meghallotta, hogyan oldotta meg a helyzetet Richard, azt hitte, a férje megőrült. Furcsa módon azonban ezt a megoldást mindkét ország elfogadta, és nem csak hogy végre kibékültek egymással, de ráadásul együtt csatlakoztak a Birodalmi Rend ellen harcoló szövetséghez.

Cara kellemesen meglepődve hallotta, milyen sok Mord-Sith érkezett Aydindrilbe, az Inkvizítorok Palotájába arra az eshetőségre, ha a Rahl Nagyúrnak szüksége lenne rájuk. Berdine nyilván örül neki, hogy Mord-Sith nővérei ott vannak vele Aydindrilben.

Kahlan vágyott vissza Aydindrilbe. Úgy érezte, hogy a Palotát, ahol felnőtt, mindörökre a szívébe zárta. Ettől viszont a sajnálat hulláma öntötte el Richard iránt, aki szülőházát végleg elveszítette.

– Nyilván Rikka érkezett meg az embereivel – jegyezte meg Cara mosolyogva. – Várjatok csak, amíg Rikka találkozik az új Rahl Nagyúrral! – tette hozzá az orra alatt somolyogva, mert valamiért ez a gondolat még inkább jókedvre derítette.

Kahlan gondolatai most azok felé az emberek felé kalandozott el, akiket ott hagytak a Birodalmi Rend kénye-kedvére, pontosabban, akik maguk választották a Birodalmi Rendet.

– Vannak híreitek Anderiából?

– Igen, jó néhány embert küldtünk oda, hogy tájékozódjanak. Attól tartok, egy párat el is vesztettünk közülük. Akik visszatértek, jelentették, hogy kevesebb ellenség halt meg a mérgezett vizektől, mint amennyit reméltünk. Mihelyt a Birodalmi Rend rájött, hogy a katonái megbetegednek és meghalnak, azonnal minden ételt-italt a helyi lakosságon próbáltak ki először. Volt egy jó pár betegük és halottjuk, de nem terjedt túlságosan el a betegség. A civileken végzett kísérletek alapján gyorsan beazonosították, és mindjárt meg is semmisítették a mérgezett élelmiszereket. A Rend serege mindent elrekvirált, mert óriási mennyiségű ellátmányra van szükségük.

Azt mondták, a Birodalmi Rend a valaha létezett legnagyobb hadsereget állította össze. Kahlan tudta, hogy a jelentéseknek ez a része pontos. A Rend serege létszámban tíz-hússzorosan meghaladta az egyesült d’harai és középföldi csapatokét. Egyes jelentések még ennél is nagyobb számokról beszéltek: voltak, akik százszoros túlerőt jeleztek, de ezeket Kahlan elvetette, mint pánik szülte becsléseket. Nem tudta, meddig lesz elegendő a Rend csapatainak az anderiai élelmiszertartalék, sem azt, hogy kapnak-e további utánpótlást az Óvilágból. Nyilván kellett, hogy kapjanak valamennyit.

– Mennyi kémet és megfigyelőt vesztettünk? – kérdezte Richard.

Meiffert kapitány felpillantott. Richardnak ez volt az első kérdése.

– Lehet, hogy egy páran még előkerülnek, de nagyjából olyan ötven-hatvan körül.

Richard nagyot sóhajtott.

– És Reibisch tábornok úgy gondolja, hogy megér ennyi emberélet veszteséget, hogy mindezt megtudja?

Meiffert kapitány igyekezett megfelelő választ találni:

– Nem tudhattuk előre, hogy mit fognak kideríteni, Rahl Nagyúr! Kívánod, hogy megmondjam a tábornoknak, hogy ne küldjön oda több embert?

Richard egy emberi arcot farigcsált ki egy darab tűzifából, és időnként a tűzre vetett egy-egy levágott forgácsot. Újból felsóhajtott.

– Nem. A tábornoknak azt kell tennie, amit ő helyesnek lát. Megmondtam neki, hogy én nem adhatok parancsokat.

A kapitány Richardot nézte, aki az ölébe hullott forgácsokat hajigálta a tűzbe, aztán ő is a lángok közé vetett egy száraz tűlevelekkel teli fenyőgallyat. A tűz rövid időre fényes lángokkal csapott fel, amíg a gally rövid dicsfénnyel el nem hamvadt. A fellobbanó fényben látszott, hogy Richard faragványa figyelemre méltóan hasonlít a kapitány arcához.

Kahlan időnként látta Richardot emberi vagy állati alakokat faragni. Egyszer még azt is felvetette, hogy Richardnak ez az adottsága is része a Tehetségének. Richard erre csak legyintett, mondván, hogy kora gyermekkora óta szeretett farigcsálni mindenfélét. Erre Kahlan azt vetette ellen, hogy a művészi alkotásokat varázslásra is lehet használni, és hogy egyszer Richardot magát is rajz-varázslattal ejtették csapdába.

Richard makacskodott, hogy itt semmi ilyesmiről nincsen szó. Erdei vezetőként sokszor töltötte magányos estéit faragással a tábortűz mellett. Mivel azonban nem akarta ilyesmivel terhelni az úti csomagját, a befejezett faragványokat mindig bedobta a tűzbe. Azt mondta, szeret farigcsálni, és bármikor készíthet másikat. Kahlan úgy találta, hogy Richard művei ihletettek, és zavarta őt, hogy a férfi olyan könnyedén dobja el őket.

– Mit szándékozol tenni, Rahl Nagyúr, ha szabad megkérdeznem?

Richard egy sima, határozott vágással épp egy fület formázott meg, hozzáidomítva a már elkészült áll vonalához. Aztán felnézett és kibámult az éjszakába.

– A hegyek közé megyünk egy elhagyatott helyre, ahol nem jár senki, így magunkban lehetünk és biztonságban. Ott az Inkvizítor Anya visszanyerheti az egészségét és az erejét. Mialatt ott leszünk, talán még Carát is meg tudom tanítani rá, hogy szoknyát viseljen.

Cara talpra ugrott.

– Micsoda?

Mikor Richard mosolyát meglátta, rádöbbent, hogy a Rahl Nagyúr csak ugratja őt. Azért csak füstölgött egy kicsit. Richard a kapitányra kacsintott.

– Ha a helyedben lennék, ezt a részletet elhallgatnám a tábornok előtt!

Cara visszaült a földre.

– El bizony, ha Szobadísz azt szeretné, hogy a bordái épen maradjanak!

Kahlan azon igyekezett, hogy ne nevesse el magát, mert az olyan érzéssel járt, mintha az oldalában folyton ott érzett késeket megcsavarták volna. Néha úgy gondolta, tudja, mit érezhet a fadarab Richard kezében. Azért Jó volt hallani, hogy most az egyszer Richard fogott ki Carán. Általában ugyanis Richard szokta a rövidebbet húzni.

– Most nem tudok segíteni rajtatok – mondta Richard, újra komolyra fordítva a szót. – Remélem, megértitek.

– Persze, Rahl Nagyúr! Tudjuk, hogy vezetni fogsz bennünket a csatában, ha majd eljön az ideje.

– Remélem, az a nap is elérkezik, kapitány. Igazán remélem. Nem azért, mert annyira szeretnék harcolni, hanem, mert remélem, lesz olyan célunk, amiért érdemes lesz harcba szállni. – Richard a tűzbe meredt, arckifejezése maga volt a reménytelenség hátborzongató megtestesülése. – Mert most nincs.

– Igenis, Rahl, Nagyúr – törte meg végül Meiffert kapitány a kényelmetlenül hosszúra nyúló csendet. – Azt tesszük, amit a legjobbnak látunk, amíg az Inkvizítor Anya meggyógyul, és akkor te is csatlakozni tudsz hozzánk.

Richard ezzel az időmeghatározással nem szállt vitába. Kahlan is abban reménykedett, hogy addigra Richard meggondolja magát, de maga Richard soha nem mondta, hogy a visszatérésükre ilyen hamar sor kerülhetne. Épp ellenkezőleg, azt magyarázta nekik, lehet, hogy a visszatérés ideje soha nem jön el.

Richard az ölébe tette a faragványt, tanulmányozta a keze munkáját. Ujját végigfuttatta az orr frissen kifaragott vonalán, és azt kérdezte:

– Elmondták a visszatérő felderítők… hogy az anderiai emberek… hogyan boldogulnak, most, hogy a Birodalmi Rend megérkezett közéjük?

Kahlan tudta, hogy ezzel a kérdéssel Richard csak magát gyötri. Azt kívánta, bár ne tette volna fel a kérdést: a válasz csak még több fájdalmat fog okozni neki.

Meiffert kapitány a torkát köszörülte.

– Nos, igen, jelentették az állapotokat. – Na és…?

A fiatalember hűvös, tárgyilagos hangú beszámolóba kezdett a hallottakról.

– Jagang a fővárosban, Fairfieldben ütötte fel a főhadiszállását. Ő maga a Kultúra Miniszterének a birtokát foglalta el saját számára. A hadsereg olyan nagy, hogy megtölti az egész várost, sőt egy része messze kiszorult a környező dombok közé. Az anderiai katonaság nem tanúsított komoly ellenállást. A katonákat összefogdosták, és minden ceremónia nélkül kivégezték. Az anderiai kormány és vezetés gyakorlatilag már az első pár órában megszűnt létezni. Jelenleg semmiféle törvény vagy rend nincs Anderiában. Az első hetet a Rend korlátlan rablással és fosztogatással töltötte.

Fairfield legtöbb lakóját kitették a házából, és mindenüket elvesztették. Sokan elmenekültek. A környező utak szinte eldugítják a városbeli események elől szökni próbáló menekültekkel. De a várost elhagyók azonnal a környező dombok között állomásozó katonák karmai közé futnak, és azoknak nyújtanak zsákmányolási lehetőséget. Alig néhányan – főként az öregek és betegek – tudtak kimenekülni a várost körbefogó gyűrűből.

Ekkor a kapitányt elhagyta a személytelen nyugalma. Ő maga is sok időt töltött azok között az emberek között, akikről a jelentés szólt.

– Attól tartok, mindent egybevetve nagyon rosszul jártak, Rahl Nagyúr. Rettentő sokat megöltek közülük. Tízezreket, de lehet, hogy még többet is.

– Azt kapták, amit akartak. – Cara hangja metszőén hideg volt, akár a téli éjszaka. – Maguk választották a sorsukat.

Kahlan egyetértett vele, de nem mondta ki hangosan. Tudta, hogy Richardnak is ez a véleménye, de ettől még egyikük sem érezte jól magát.

– És a vidék? – kérdezte Richard. – Tudtok valamit a Fairfielden kívül eső helyekről? Ők jobban megúszták?

– Egyáltalán nem, Rahl Nagyúr. A Birodalmi Rend módszeresen „pacifikálja” az országot, ahogy ők mondják. A katonáikat varázstudók is elkísérik. Ahogy hallom, messze a legrosszabb közülük a Halál Úrnője.

– Kicsoda? – kérdezte Cara.

– A Halál Úrnője. Úgy nevezik.

– Biztosan a Nővérek egyike – mondta Richard.

– Mit gondolsz, melyik? – érdeklődött Cara. Richard a faarcot faragcsálva vállat vont.

– Jagang hatalmában vannak a Sötétség Nővérei, és a Fény Nővérei közül is sokan. A Császár álomjáró, mindkét csoportra képes ráerőszakolni az akaratát. Mindegy, hogy kicsoda: az a nő puszta eszköz Jagang kezében.

– Hát én nem is tudom – szólt közbe Meiffert kapitány. – Sok jelentést kaptunk a Nővérekről, és arról, hogy milyen veszélyesek, őket tényleg csak a háború eszközeiként használja fel Jagang, ahogy te mondtad, Rahl Nagyúr, nem személyes ügynökeiként. Jagang nem engedi meg nekik, hogy önálló döntéseket hozzanak, és nem bíz rájuk felelősséggel járó feladatokat.

Ez az egy azonban egészen másként viselkedik, legalábbis a jelentések szerint. Jagang ügynökeként lép fel, de azt mondják, maga dönt a dolgaiban, és azt teszi, amit csak akar. A visszatért ügynökeink szerint az emberek jobban félnek tőle, mint magától Jagangtól.

Hallottam, hogy az egyik kisvárosban, amikor meghallották, hogy a Halál Úrnője közeledik, összegyűltek a város főterén. Mérget itattak a gyerekekkel, aztán a felnőttek is halálos adagot vettek be. Mire az a nő odaért, mindenki halott volt a városban, az utolsó lakosig.

Richard figyelmesen hallgatott, a faragást is abba hagyta. Kahlan arra gondolt, hogy az alaptalan híreszteléseket is ki lehet annyira színezni, hogy a szorongást halálos pánikká változtassa, egészen odáig, hogy a rettegő emberek inkább önként a halált választják, mintsem szembe kelljen nézniük rettegésük tárgyával. A félelem hatalmas fegyver lehet a háborúban.

Richard felvette a faragványt az öléből. Kését a hegye közelében fogta, és úgy, mintha egy ceruzát tartana, néhány ügyes mozdulattal szinte élővé metszette a szobor szemeit.

– Nincs neve ennek a nőnek, ennek a Halál Úrnőjének?

– Sajnálom, Rahl Nagyúr, de nem tudok róla. Azt mondják, mindenki egyszerűen csak a „Halál Úrnőjé”-nek hívja.

– Ronda egy banya lehet – vélte Cara.

– Éppen ellenkezőleg. Kék szemei vannak, hosszú, szőke haja. Azt mondják, nem igen lehet nála szebb nőt találni. Olyannak írják le a kinézetét, mintha egy jó szellem testesült volna meg benne.

Kahlan akaratlanul is észrevette a kapitány lopott pillantását Cara felé, aki kék szemű volt, hosszú, szőke hajjal, és szintén olyan szép, amilyet csak nagyon ritkán látni. És szintén halálos.

Richard összeráncolta a szemöldökét.

– Szőke… kék szem… vannak egy páran… Nagy kár, hogy nem sikerült a nevét megtudni.

– Sajnálom, Rahl Nagyúr, de semmi egyéb néven nem említették. Csak így írták le… Ja igen, és mindig csupa feketében jár.

– Jóságos szellemek! – suttogta Richard, és torkánál markolva meg a faragványát teljes magasságában kiegyenesedett.

– Abból, amit hallottam róla, Rahl Nagyúr, bár külsőre olyan, mint a jó szellemek megtestesülése, maguk a szellemek is félnének tőle.

– Mégpedig jó okkal – mondta Richard a távolba meredve, mintha olyasvalamit nézne a sötétségen túl, amit csak ő láthat.

– Tehát te ismered őt, Rahl Nagyúr?

Kahlan a tűz ropogását hallgatta, miközben a többiekkel együtt ő is feszülten várta a választ. Szinte úgy tűnt, Richard nem találja a hangját. Tekintete végül visszasiklott a messzeségből a kezében tartott faragott figura szemeire.

– Igen, ismerem őt – mondta nagy sokára. – Túlságosan is jól ismerem. Egyike volt a tanítóimnak a Próféták Palotájában.

Felkapta a faragott figurát és nagy lendülettel a tűzbe hajította.

– Imádkozz, kapitány, hogy soha ne kelljen Nicci szemeibe nézned.