Tizenkilencedik fejezet

 

 

 

Kahlan most már minden alkalmat megragadott, hogy kimehessen a házból. A Szellem szobrát az ablakpárkányra állította, hogy ne csak az ágyából láthassa, hanem odakintről is. A szobrot arccal kifelé fordította, mert úgy érezte, hogy ennek az arcnak mindig kifelé, a világ felé kell néznie.

A ház körüli erdők rejtélyesnek és csábítónak tűntek Kahlan számára. Izgalmas, különös csapások vezettek a rétről erdőbe, és tűntek el a fák árnyai között, és Kahlan épp csak ki tudta venni a fák lombja között átszűrődő fényt az egyik ösvény lágy kanyarulata végén. Nagyon szerette volna felderíteni, megismerni ezeket a keskeny járatokat, állatcsapásokat, amelyeket Richard és Cara szélesítettek ki látható ösvényekké rövid horgászútjaikon, vagy amikor ehető magvakat és bogyókat keresgéltek. Kahlan ekkoriban még a bot segítségével bicegett körbe a ház körül, vagy tett rövid sétákat a réten, hogy erősítse a lábizmait, de már ekkor is nagyon szeretett volna Richarddal tartani ezeken az ösvényeken, a szűrt fényben, a lombsátor alatt, csupasz sziklapárkányokon át, vagy hatalmas tölgyek mélyre lógó ágai alatt görnyedve.

Az első helyek egyike, ahová Richard magával vitte, amikor Kahlan erősködött, hogy már képes egy rövid sétát megtenni, éppen annak a sötét, alagútszerű, enyhén kanyarodó ösvénynek a napfényes túlsó vége volt, ahol egy kis patak vize zuhogott le egy sziklás szurdokban. Felettük a hegyoldalon a patak sűrűn álló fák árnyékában futott. A sziklás meredélyen hangos csobogással, csillogó vízfüggönyökben ömlött le a patak az alatta elterülő apró tavacskákba. Az árnyékos kis medencékből itt-ott jókora medve méretű sziklák álltak ki, amelyeket bársonyos sötétzöld mohafoltok, és a víz peremén növő fehérfenyők ráhullott száraz, sárgásbarna tűlevelei borítottak. A tiszta vizű kis tavak felszínén meg-megvillant a lombok között átszüremlő napfény.

A szurdok alján, a ház mögötti napsütötte völgyben, ahol az ösvény kibukkant a napfényre, a patak vize is lelassult és kiszélesedve kanyargott a fenséges hegykoszorú által körbezárt hatalmas mezőn. Kahlan időnként leült a patak partjára, és csontos lábait belelógatta a hűsen simogató vízbe. Csak üldögélt a langyos fűben és hagyta, hogy teste beszívja a nap melegét, miközben a kavicsos mederben iramló kristálytiszta víz mélyén cikázó halakat figyelte. Richardnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a pisztrángok is szeretik a gyönyörű helyeket.

Kahlan imádta lesni a halakat, békákat és rákokat, sőt, még a szalamandrákat is. Sokszor feküdt hason az alacsony, füves vízparton, állat kézfejére támasztva, és órákon át figyelte, ahogy a halak felszínre úsznak vízbe süllyedt fatörzsek vagy kövek alól, vagy a nagyobb tavacskák sötét mélységéből elkapni egy-egy, a víz felszínére hullott rovart. Olykor ő maga is fogott szöcskét, tücsköt, vagy valami lárvát, és bedobta a vízbe a halaknak. Richard jókat derült rajta, amikor hívogatta a halakat, hogy bújjanak elő sötét rejtekükből egy ízletes falatért. Időnként kecses, szürke tollazatú gém jelent meg a közeli mocsaras rét szélén, türelmesen álldogált hosszú, vékony lábain, és le-lecsapott hegyes, tőrszerű csőrével, felnyársalva egy-egy óvatlan halat vagy békát.

Kahlan nem emlékezett rá, hogy egész életében valaha is járt volna ilyen vibráló élettel teli, ennyi fenséges szépséggel körülölelt környezetben. Richard azzal cukkolta, hogy hiszen még szinte semmit nem is látott. Ettől Kahlan csak még inkább gyógyulni és erősödni akart, hogy minél előbb új helyeket is láthasson. Úgy érezte magát, mint valami kislány egy varázslatos birodalomban, ami az övék, és csakis az övék. Kahlan Inkvizítorként nőtt fel, és nagyon kevés időt töltött el a természetben, nem volt módja elmerülni az állatok, vízesések, felhők vagy naplementék szemlélésében. Sok nagyszerű és fenséges dolgot látott életében, de ezek mind utazásokkal, városokkal, épületekkel és emberekkel voltak kapcsolatban. Sohasem tartózkodott annyi ideig egy helyen a városokon kívül, hogy alaposan és részleteiben megfigyelhessen mindent.

Tudata mélyén azonban mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy rá és Richardra most máshol lenne szükség. Felelősséggel tartoztak mások iránt. Richard mindig kitért a kérdés elől, valahányszor Kahlan felvetette neki, hiszen ő már elmagyarázta az indokait, és hitt benne, hogy helyesen cselekszik.

Régóta nem látogatta már meg őket futár sem, és ez is aggasztotta Kahlant. Richard azzal nyugtatgatta, hogy úgysem engedheti meg magának, hogy befolyásolja a hadsereg cselekedeteit, tehát, nem is baj, hogy Reibisch tábornok nem küld több jelentést. Amellett, tette hozzá Richard, az utazás hozzájuk csak szükségtelenül kockáztatná a futárok életét.

Kahlan jól tudta, hogy neki egyelőre gyógyulnia kell, és elszigetelt hegyi életük napról napra annyit erősített rajta, amennyit valószínűleg semmilyen más életmód nem segített volna. Majd ha újra visszatérnek a háborúba – amikor majd sikerül meggyőznie róla Richardot, hogy vissza kell térniük –, ez a békés időszak csak féltve őrzött szép emlék marad az életében. Úgy döntött, élvezi hát, amíg teheti, amit egyelőre úgysem képes megváltoztatni.

Egyszer, amikor több napon át esett, és Kahlan hiányolta, hogy nem mehet ki a patakhoz a halakat figyelni, Richard valami hallatlan dolgot művelt: halat hozott Kahlannak egy üvegben. Élő halat. Csak azért, hogy Kahlan nézhesse.

Alaposan kitisztított egy kiürült lámpaolajas üveget, meg néhány széles szájú korsót, amiben befőttet, szárított füveket és Kahlan sebeire használt kenőcsöket tartottak korábban, amiket Anderiától idáig vezető útjukon vásárolt össze Richard, aztán az edények aljára némi kavicsot szórt, és megtöltötte őket a patakból hozott vízzel. Aztán fogott néhány fekete orrú csellét és betette őket az üvegedényekbe. A halak háta fekete pöttyökkel tarkázott sárgászöld színű volt, a hasuk fehér, és mindkét oldalukon széles fekete csík húzódott végig. Richard még pár vízinövényt is hozott nekik a patakból, hogy legyen valami búvóhelyük, ahol biztonságban érezhetik magukat.

Kahlan kellemesen meglepődött, amikor Richard az első halat hazahozta. Az edényeket – végső soron négy korsót és az olajos üveget – a nappali szoba ablakpárkányára rakta, Richard néhány kisebb faragványa mellé. Étkezéskor mindhárman ott ültek a kis faasztal mellett, és figyelték a csodát: az üvegben élő halakat.

– Csak neveket ne adjatok nekik – figyelmeztette a nőket Richard –, mert előbb-utóbb sajnos el fognak pusztulni.

Amit Kahlan eleinte csak egy ostoba ötletnek tartott, hamarosan érdeklődése egyik középpontjába került. Még Cara is – aki az üvegbe telepített halak ötletét egyenesen elmebajosnak minősítette – megkedvelte a kis halacskákat. Úgy tűnt, minden nap, amit Kahlan a hegyekben töltött Richarddal, tartogatott valami új meglepetést, ami elterelte Kahlan figyelmét a fájdalmairól és a gondjairól.

Mikor a kis halak is hozzászoktak az emberek jelenlétéhez, úgy élték tovább saját kis életüket, mintha az üvegedény teljesen természetes életterük lenne. Richard időnként kiöntötte a vizük egy részét, és a patakból hozott friss vízzel pótolta. Kahlan és Cara kenyérmorzsákkal etették őket, meg az étkezésből maradt apró húscafatokkal, sőt néha kisebb rovarokat is fogtak nekik. A halacskák mohón befalták az ételt, aztán az idejük többi részét főként azzal töltötték, hogy a kavicsok között turkáltak az edény fenekén, vagy körbe úszkáltak és kibámultak a külső világra. Egy idő után megtanulták, mikor jön el az etetés ideje. Ha valaki a közelükbe került, úgy riszálták magukat az üveg másik oldalán, mint lelkes kiskutyák, akik kedveskedni akarnak a gazdinak.

A nappaliban volt egy kis tűzhely, amit Richard épített téglából. A patak partján gyűjtött hozzá agyagot, megformálta, kiszárította a napon, azután tűzön kiégette őket. Az asztalt is Richard ácsolta, és a székek vázát is ő fonta vesszőkből. A székek ülését és támláit tölgyfa bőrszerű belső kérgéből fűzte össze.

A szoba sarkában faajtóval fedett mély pinceüreg rejlett. A hátsó fal mentén egyszerű, de masszív polcok álltak, és egy jókora szekrény, amibe a felszerelésüket rakták. Elég sok holmit hoztak magukkal, amit az úton vagy a szekérben tartottak Kahlan mellé bepakolva, vagy a szekér oldalára kötözött csomagokban szállították. Az utazás utolsó szakaszán aztán mindent a szekér belsejébe zsúfoltak, mert a keskeny hegyi átjárókon egyébként nem fértek volna keresztül a széles rakománnyal. Az erdőben Richard vágott utat a szekérnek.

Cara szobája a ház Kahlanékéval szemközti végében volt. Mikor Kahlan már fent járt, meglepődve vette észre, hogy Cara jókora kőgyűjteményt halmozott fel a szobájában. Cara haragudott érte, hogy Kahlan gyűjteménynek nevezte, és erősködött, hogy csak önvédelmi fegyverül szedte össze őket arra az esetre, ha valaki rájuk támadna, és beszorulnának a házba. Kahlan a különféle színű és mintázatú köveket gyanúsan szépnek találta, de Cara ragaszkodott hozzá, hogy ezek halálos fegyverek.

Amíg Kahlan nem tudott felkelni az ágyból, Richard a nappaliban aludt egy szalmazsákon, vagy néha odakint a csillagos ég alatt. Eleinte, amikor Kahlan még nagyon szenvedett a fájdalomtól, gyakran ébredt fel az éjszaka közepén arra, hogy Richard ott ül a szobájában a földes padlón, és hátát a falnak támasztva bóbiskol, állandóan készen arra, hogy azonnal felpattanjon, ha Kahlannak szüksége lenne valamire, vagy hogy fájdalomcsillapító gyógyteákkal itassa meg. Nem akart egy ágyban aludni Kahlannal, nehogy óvatlanul fájdalmat okozzon neki. Kahlan szinte hajlandó lett volna elviselni az esetleges fájdalmakat a megnyugtató érzés kedvéért, hogy Richardot maga mellett tudhatja. Végül azonban, amikor Kahlan már fenn járhatott, Richard hajlandó volt egy ágyba feküdni vele. Az első ilyen éjszakán, amit közös ágyban töltöttek, Kahlan a hasára szorította Richard nagy, meleg kezét, és a Szellem holdfényben felsejlő körvonalát bámulta ébren. Hallgatta az éjjeli madarak kiáltásait, a rovarok zümmögését és a farkasok éji kórusát egészen addig, amíg a szemei lecsukódtak, és lassan békés, nyugodt álomba szenderedett.

Richard másnap döfte le először.

Odalent voltak a pataknál, a horgászzsinórokat ellenőrizték éppen, amikor Richard két egyenes fűzfavesszőt vágott le. Az egyiket Kahlan lába mellé dobta a földre, és azt mondta, az Kahlan kardja.

Úgy tűnt, Richard játékos kedvében van, és felszólította Kahlant, hogy védje magát. Kahlan elfogadta a kihívást, és hirtelen Richard felé döfött, csak hogy helyre tegye a hencegését. Richard döfése azonban előbb érte el, és a férfi azonnal halottnak nyilvánította Kahlant. Másodjára sokkal komolyabban állt ellen, de Richard most is legyőzte egy egészen meggyőzően imitált lefejező csapással. Harmadszorra Kahlan már kissé ingerült volt, és ő támadott előbb Richardra. Minden erejét belevitte a támadásba, de Richard könnyedén hárított, és fűzfakardja hegyét Kahlan mellének szegezte, három alkalomból harmadszor is halottnak nyilvánítva az asszonyt.

Ezután a vívás játékká vált, amiben Kahlan minden áron győzni szeretett volna. Richard azonban soha nem engedte győzni, még kedvességből sem, még olyankor sem, amikor pedig Kahlan nagyon elesettnek és rosszkedvűnek érezte magát javulásának túl lassú üteme miatt. Sorozatosan megszégyenítette Kahlant Cara szeme láttára. Kahlan tudta, hogy Richard mindezt az ő érdekében teszi, hogy ő hajtsa magát, minél többet használja az izmait, erősítse, rugalmasabbá tegye a testét, feledkezzen el a fájdalmairól. Kahlan egyszerűen csak győzni akart.

Mindketten állandóan magukkal hordták fűzfavessző-kardjaikat az övükbe tűzve, mindig harcra készen. Egyszer csak Kahlan hirtelen támadott, vagy épp Richard támadta meg őt, és máris állt a harc. Eleinte Kahlan egyáltalán nem volt ellenfél Richard számára, és ezt Richard egyértelműen tudtára is adta. Ettől persze Kahlan csak még eltökéltebbé vált, be akarta bizonyítani Richardnak, hogy ő nem kezdő, hogy a vívás nem annyira az erők küzdelme, mint az ügyességé, ravaszságé, az előnyszerzés-előnykihasználás és a gyorsaság próbája. Richard bátorította őt ebben, de ok nélkül, álságosan soha nem dicsérte. A hetek multával Kahlannak sikerült elérnie, hogy Richardnak egyre inkább meg kellett dolgoznia a győzelemért.

Kahlant az apja, Wyborn király tanította meg vívni. Legalábbis király volt, mielőtt Kahlan anyja párjául választotta. Az inkvizítori rang mellett a királyi cím jelentéktelennek számított. Wybornnak, Galea királyának már volt ekkorra két gyermeke első feleségétől, a királynőtől, így Kahlannak volt két idősebb féltestvére: egy nővére és egy bátyja.

Kahlan nagyon is be akarta bizonyítani Richardnak, milyen jól megtanította őt az apja vívni. Bosszantó volt a tudat, hogy sokkal jobban tud bánni a karddal, mint amit ebből Richardnak képes megmutatni. Nem arról volt itt szó, hogy ne tudta volna, mit kell tennie, inkább arról, hogy nem bírta megtenni: az izmai még messze nem voltak elég erősek hozzá, és nem engedelmeskedtek elég gyorsan.

Valami azonban ennél is jobban zavarta: Richard olyan stílusban vívott, amivel Kahlan még nem találkozott a gyakorlásai során, sem igazi csatákban, amelyekben részt vett. Nem tudta volna megnevezni vagy éppen elemezni a különbséget, de érezte, hogy ott van, és fogalma sem volt róla, hogyan tudná ellensúlyozni.

Kezdetben a csatáikat többnyire a ház közelében, a mezőn vívták, ahol kisebb volt az esély rá, hogy Kahlan megbotlik valamiben, vagy ha elesne, beveri a fejét egy gránittömbbe. Cara folyton jelen volt néma közönségként. Az idő előrehaladtával a küzdelmeik egyre hosszabbá, egyre dühödtebbé és egyre kimerítőbbé váltak.

Pár alkalommal Kahlant annyira felbosszantotta Richard tántoríthatatlan elszántsága a harcaik során, hogy utána órákig nem szólt a férjéhez. Attól tartott, valami olyasmi találna kicsúszni a száján, amit nem gondol igazán komolyan, és amit később keservesen megbánna.

Ilyenkor Richard néha figyelmeztette:

– Őrizd meg a haragodat az ellenség számára. Itt semmi hasznát nem veszed: ott segíthet legyőzni a félelmedet. Használd ki ezt az időt arra, hogy megtanítsd a kardodnak, mi a dolga, hogy később aztán tudatos odafigyelés nélkül is képes legyen tenni.

Kahlan jól tudta, hogy az ellenség soha nem kegyelmez. Ha Richard most jóindulatból engedne Kahlan hamis büszkeségének, azzal csak neki ártana. Bármilyen elkeserítőek voltak is ezek a leckék néha, képtelenség volt hosszan haragudni Richardra, különösen, mivel Kahlan tudta, hogy ilyenkor tulajdonképpen önmagára haragszik.

Kahlant egész életében fegyverek és fegyveres férfiak vették körül, a legjobbak közül néhány tanította is őt az apja mellett. Egyikük sem küzdött úgy, mint Richard. Richard úgy forgatta a pengét, hogy az már inkább művészetnek tűnt. Richard szépséget vitt a halálosztás mesterségébe. Volt azonban itt még valami, ami továbbra is ingerelte Kahlant, amit még mindig nem tudott megfogalmazni.

Egyszer, még Kahlan sebesülése előtt Richard azt mondta, szerinte a mágia önmagában is lehet egyfajta művészet. Kahlan akkor erre azt felelte, hogy szerinte ez őrültség. Most azonban már nem volt ebben annyira biztos. Amit össze tudott rakni a történtek apró részleteiből, abból azt gyanította, hogy Richard éppen valami ilyenféle módon alkalmazta a mágiát, amikor a Harmóniákat legyőzte: megoldást teremtett egy problémára ott, ahol korábban semmiféle megoldás nem létezett, sőt még elképzelhető sem volt.

Egy napon, az egyik szenvedélyes csatájuk során Kahlan meg volt róla győződve, hogy most sikerült elkapnia Richardot, és most beviheti a megsemmisítő végső támadást. Richard elképesztő könnyedséggel védte ki Kahlan rohamát, és ő döfte le az asszonyt. Richard természetessé tette, ami lehetetlennek látszott.

Ez volt az a pillanat, amikor Kahlan számára hirtelen minden világossá vált. Eddig teljesen helytelen irányból tekintett a dologra.

Nem arról volt itt szó, hogy Richard olyan jól bánik a karddal, vagy hogy csodálatos dolgokat tud kifaragni a késsel és vésővel. Inkább az volt az igazság, hogy Richard képes volt eggyé válni a pengével, bármilyen is legyen az. Kés, kard, véső, fűzfakard, mindegy. Richard mester volt. Nem a kardé vagy a szobrászvésőé önmagában: a Penge mestere a legalapvetőbb értelemben.

A harc csupán egy formája volt a penge használatának. Richard pusztításra használta a Kardját. Az egyensúly számára – mivelhogy a mágia mindig az egyensúlyra törekszik – az volt, hogy csodálatos dolgokat tudott alkotni a penge segítségével. Kahlan egyenként szemlélte a dolgokat, amiket Richard művelt: külön-külön akarta megérteni őket. Maga Richard csak egységében látta az egészet.

Richard minden különleges képessége: ahogyan egy nyilat kilőtt, ahogy szobrot faragott, ahogy a kardot forgatta, még az is, ahogy könnyed, gördülékeny, folyamatos mozgásával járt – bár mindezek egyedi képességeknek látszottak, valójában egyazon képesség különböző aspektusai, különböző oldalai voltak.

Richard megmerevedett.

– Mi a baj? Egészen elfehéredtél.

Kahlan csak állt, leeresztett fűzfa-kardjával a kezében.

– Te a halállal táncolsz. Azt teszed, amikor a kardot forgatod.

Richard úgy pislogott Kahlanra, mint aki épp azt hallotta kinyilatkoztatni, hogy az eső az bizony nedves.

– Hát persze. – Richard megérintette a nyakában lógó amulettet. A medál közepébe, bonyolult ezüst és arany vonalak szövedékében egy hatalmas, könnycsepp formájú rubin volt befoglalva: akkora, mint Kahlan hüvelykjének a körme. – Hiszen én már régen mondtam ezt neked. Csak most kezded elhinni?

Kahlan csak állt, és hápogott.

– Igen, azt hiszem.

Hirtelen döbbenetes tisztasággal emlékezett vissza Richard vérfagyasztó szavaira, amikor először látta meg az amulettet Richard nyakában, és megkérdezte tőle, mi az.

– A rubin egy csepp vért akar jelképezni. Az Ősi Parancs megnyilvánulási módjának szimbóluma.

Egy dolgot jelent, és egyúttal mindent: vágj. Ha egyszer eldöntötted, hogy felveszed a harcot, vágj! Minden más mellékes. Vágj! Ez legyen a kötelességed, a célod, a vágyad. Nincs ennél fontosabb szabály, nincs elkötelezettség, ami ezt felülmúlhatná. Vágj!

A vonalak a tánc mozdulatait rajzolják ki. Ürességből vágj, ne zavarodottságból. Vágd az ellenségedet, olyan gyorsan és egyszerűen, ahogy csak lehet. Vágj bizonyossággal. Vágj határozottan, eltökélten. Vágj bele az erejébe. Surranj át a védelme résein. Vágd le. Vágd le könyörtelenül. Ne hagyd lélegzethez jutni. Zúzd szét. Vágd le kegyelem nélkül, vágj belé egészen a lelkéig.

Ez az Élet egyensúlya: a Halál. Ez a tánc a Halállal.

Ez a Törvény, ami szerint egy harci mágusnak élnie és halnia kell.

A tánc pedig nem más, mint művészet. Lényegileg nem különbözik a szobrászattól. Művészet, ami a penge által nyilvánul meg. Richard számára mindkettő egy és ugyanaz volt. Belül, önmagában Richard semmi különbséget nem talált a kettő között: mivelhogy nem is létezett különbség.

A mezőn egy róka volt a társbérlőjük, aki főként rágcsálókra vadászott, de nem vettette meg a mindenféle zamatos bogarakat sem, amelyeket el tudott kapni. A lovaik nem bánták a róka jelenlétét, de nagyon nem szerették a kojotokat, akik időnként erre látogattak. Kahlan ritkán látta őket, de tudta, mikor jártak arra, észrevette a lovak nyugtalan horkantásaiból. Éjjel sokszor hallotta a kojotok ugatását feljebbről, a környező lejtőkről. Hosszú elnyújtott vonítással kezdték, ami aztán átment gyors vakkantások sorozatába. Egyes éjszakákon a farkasok is énekeltek. Hosszú, monoton üvöltésük, amit nem követett a kojotokéhoz hasonló ugatás, sokáig visszhangzón az éjszakában. Egyszer egy fekete medvét is látott a fák között poroszkálni. Az állat csak egy futó pillantásra méltatta őket. Egy más alkalommal egy hiúz vágott át a mezőn a házuk közelében. A lovak annyira megrémültek, hogy pánikszerű menekülésbe törtek ki. Richard a következő nap jó részét a lovak összefogdosásásával töltötte.

Az ajtajuk előtt mókusok koldultak, és gyakran be is merészkedtek a házba egy-egy gyors terepszemlére. Kahlan sokszor azon kapta magát, hogy kérdéseket tesz fel nekik, mintha a kis állatkák minden szavát megértenék. Ahogy a mókusok ilyenkor megtorpantak, és félrehajtott fejjel figyeltek, talán meg is értették. A kora reggeli órákban kisebb szarvasfalkák is ki-kijöttek a mezőre, átvonulóban hátrahagyva friss, fordított szív alakú patanyomaikat a ház ajtaja közelében. Mostanában a hatalmas agancsokat viselő agresszív, bőgő szarvasbikák is előkerültek. A Kahlan által viselt farkasbőrök egyike éppen egy olyan állattól származott, amelyiket ilyen szarvasbika nyársalt fel egy közeli tölgyligetben. A szerencsétlenül járt ragadozót Richard váltotta meg a pusztulás előtti hosszú szenvedéstől.

A vívógyakorlatok mellett hosszú sétákra is mentek, fel a hegyek közé, hogy Kahlan lábai megerősödjenek. Az ilyen séták jócskán igénybe vették Kahlan combizmait, néha olyan izomlázat okozva, amitől egész éjjel le sem tudta hunyni a szemét. Amikor a fáradtság okozta fájdalmaktól nem bírt elaludni, Richard olajjal masszírozta be a vádliját és combját. Ez általában segített, Kahlan elálmosodott tőle és végül el is szenderedett.

Nagyon jól emlékezett arra a bizonyos esős éjszakára, amikor ázottan, átfázva érkeztek haza. Kahlan a hátán feküdt az ágyban, Richard meleg olajjal dörzsölte be a combizmait. Közben azt suttogta, hogy Kahlan lábai végre visszanyerték régi formájukat és feszességüket. Kahlan felpillantott, és vágyat látott csillogni Richard szemében. Kahlan már szinte el is felejtette, milyen borzongató gyönyörűség volt megérezni, hogy Richard kívánja őt. Arcán lecsordult a könny az örömtől, hogy újra nőnek érezheti magát – kívánatos nőnek.

Richard a szájához emelte Kahlan lábát, és gyengéden megcsókolta a csupasz bokáját. Mire a puha, meleg csókok felérkeztek a combjáig, Kahlan már hangosan zihált a hirtelen feltámadt vágytól. Richard kigombolta Kahlan hálóingét, és most a csupasz hasába masszírozta finoman az olajat. Aztán a nagy, gyengéd kezek felkúsztak Kahlan testén, és a melleit kezdték becézgetni. Mire a könnyed sodorgatástól a bimbók megkeményedtek, már Richard is zihálva vette a levegőt.

– Nocsak, Rahl Nagyúr – suttogta érzéki torokhangon Kahlan – úgy veszem észre, nagyon elragadott a hév!

Richard megmerevedett, és érezhetően kijózanodva visszahúzódott.

– Nem fogok összetörni, Richard – ragadta meg, és húzta vissza a mellére férje kezét Kahlan. – Tetszik, ahogy elragad a hév.

Kahlan a hajánál fogva szorította magára a férfi fejét, és Richard csókokkal borította el az asszony melleit, aztán a csókok feljebb kúsztak a vállára, a nyakára. Richard forró lehelete szinte égette Kahlan fülét. Kutató ujjait érezve magán Kahlan szinte megőrült a vágyakozástól. Richard nekifeszülő teste vadítóan erotikus érzést keltett benne. Már egyáltalán nem érezte a fáradtságát. Végül Richard gyengéden megcsókolta az ajkát. Ahogy Kahlan a csókot viszonozta, azzal tudtára adta Richardnak, hogy egyáltalán nem szükséges annyira gyengédnek lennie.

És mialatt az eső dobolt a tetőn, mialatt a villámok fényei megvilágították az ablakban álló szobor körvonalait és kiemelték ökölbeszorított-kezű magabiztos erejét, mialatt a mennydörgések visszhangja végighömpölygött a hegyek között, Kahlan minden félelem nélkül, minden aggodalom nélkül, minden gondolkodás nélkül, hogy vajon képes lesz-e rá, magához szorította Richardot, és halkan, gyengéden, de mégis hevesen szeretkeztek. Még soha nem volt annyira szükségük egymásra, mint ezen az éjszakán. Kahlan minden félelmét és aggodalmát elsöpörte a restében feltoluló vágy, és sírva fakadt saját gyönyöre hevességétől, és a megkönnyebbüléstől, amivel érzelmeit szabadjára engedte.

Később, mikor egymás karjai között hevertek, Kahlan megérezte, hogy Richard arcán is legördül egy könnycsepp. Kahlan megkérdezte, van-e valami baj. Richard csak a fejét rázta, aztán valami távoli, furcsa hangon azt felelte, olyan sokáig rettegett tőle, hogy elveszíti Kahlant, hogy néha már azt hitte, bele fog őrülni. Úgy látszott, végre Richard is megszabadult saját benső rettegésétől. A fájdalom, amit Kahlan akkor látott először a férje szemeiben, amikor képtelen volt visszaemlékezni Richard nevére, végre-valahára most eltűnt onnan.

A hegyi séták mind hosszabbakká váltak. Néha csomagot is vittek magukkal, és az erdőben töltötték az éjszakát, gyakran egy-egy útifenyő alatt, mármint, ha sikerült találniuk egyet. Az erősen szabdalt vidék a legváltozatosabb látképeket kínálta a tekintetüknek. Voltak helyek, ahol csupasz sziklacsúcsok tornyosultak föléjük. Másutt meredek szakadékok szélén álltak meg, és figyelték, hogyan színezi narancsosra, majd vörösre és végül ibolyaszínre az eget a lebukó nap, miközben alattuk a zöldellő völgyekben bodros szélű bárányfelhők úsztak. Magas vízeséseket láttak, amelyek maguk teremtettek szivárványt maguk körül. Tisztavizű, napsütötte tengerszemeket találtak a csúcsok között, amelyekben úszkálhattak. Sziklapárkányokra ültek le enni, ahonnan olyan látvány tárult eléjük, amilyet rajtuk kívül élő ember még nem láthatott. Göcsörtös fatörzsek között kanyargó állatcsapásokat követtek, máskor a csapások olyan sötét helyekre vezették őket, ahová a nap soha nem sütött be, és ahol a fák törzsei monumentális barna oszlopok voltak, olyan vastagok, hogy húsz ember sem érte volna körbe őket kinyújtott karokkal.

Richard íjászatban is gyakorlatoztatta Kahlant, hogy a karjait erősítse. Apróvadakra vadásztak, amelyekből levest főztek, vagy nyárson sütötték meg őket. Egy részét felfüstölték és megszárították, ahogy a halakat is. Richard általában nem evett húst, de mostanában néha kivételt tett. Az, hogy nem kívánt húst enni, része volt az egyensúlynak, ami kellett a Tehetsége megnyilvánuláshoz, amikor ölni kényszerült. Most erre az egyensúlyra kevésbé volt szüksége, mert nem kellett ölnie. Béke volt benne és körülötte. Talán az egyensúlyt most inkább a faragás szolgáltatta. Az idő multával egyre több húst evett. Mikor kint jártak a vadonban, az elejtett vadak húsa mellett többnyire rizst ettek és babot, mellé kovásztalan zabkenyeret és mindenféle bogyókat, amit menet közben gyűjtöttek.

Kahlan segített a halak megtisztításában, besózásában és füstölésében, a téli tartalékok előkészítésében. Ez olyan munka volt, amit soha ezelőtt nem végzett még. Bogyókat és csonthéjasokat gyűjtöttek, meg vadalmát, és ezek jó részét elvermelték azokkal a gumókkal és gyökerekkel együtt, amiket Richard az úton vásárolt, a hegyek közé jövet. Ha almafa-csemetéket talált, Richard kiásta őket, és elültette a ház körül a mezőn, mondván, hogy egyszer majd jól jön, ha megterem az alma a háznál is.

Kahlan eltűnődött rajta, vajon meddig akar Richard távol maradni onnan, ahol szükség lett volna rájuk. Ez a néma kérdés állandóan ott keringett körülöttük, mind tudták, hogy ott van a levegőben, de hangosan mégsem mondta ki senki. Cara soha nem kérdezte ilyesmiről Richardot, de amikor Kahlannal kettesben maradtak, tett a dologra futó megjegyzéseket. Cara a Rahl Nagyúr testőre volt, örült, hogy a közelében lehet, így általában nem volt ellenvetése semmivel szemben. Végtére is Richard a Rahl Nagyúr volt, és itt biztonságban volt.

Kahlan viszont mindig is érezte a vállára nehezedő felelősség súlyát. Ezt a felelősséget nem lehetett elfelejteni, állandóan fölé tornyosult, folyamatosan árnyékot vetett rá, akár a környező óriás hegyek. Bármennyire szerette is a házat, amit Richard épített a hegyi rét szélén, bármennyire élvezte a felfedező utakat a vad, lenyűgöző, szépséges, örökké változó hatalmas hegyek között, napról napra jobban érezte ezt a terhet, és a sürgető szükségét annak, hogy visszatérjenek oda, ahol a leginkább szükség van rájuk. Azon izgult, vajon mi minden történhetett közben, amiről tudomásuk sincsen. A Birodalmi Rend serege nem fog örökké egy helyben ülni: egy ekkora hadseregnek mozognia kell. A katonákat, különösen az efféle katonákat megviselte a hosszas egy helyben táborozás, nyugtalanokká váltak, és előbb-utóbb bajt kevertek. Aggódott mindazok miatt, akiknek szükségük lett volna Richard megnyugtató, bátorító jelenlétére és útmutatásaira. Na, és a Kahlanéra is. Voltak olyan népek a Középföldön, akik mindig is függtek az Inkvizítor Anya állandó jelenlététől és igényt is tartottak rá, hogy elérhető legyen, és kiálljon értük, ha kell.

A közeledő tél ellen Richard szőrmebundát készített Kahlannak, nagyobb részt farkasbőrből, bár két kojotprémet is felhasznált hozzá. Az egyik kojotot Richard törött lábbal találta meg, valószínűleg lezuhanhatott valahonnan a nyomorult állat, és Richard megváltotta a szenvedéseitől. A másikat a falkája kiverte maga közül, és a magányos rabló az ő füstölőházukra járt rá élelemért. A magányos tolvajt egyetlen nyíllövéssel intézte el Richard.

A farkasbőrök jó részét is sebesült vagy öreg, beteg állatok szolgáltatták. Mialatt Kahlan erejét igyekeztek visszahozni, Richard, Kahlan és Cara gyakran követték egye-egy farkas-falka nyomait menetgyakorlatként. Kahlan apránként megtanulta felismerni a nyomaikat sárban, porban, puhább talajon. Már egyetlen pillantással képes volt megkülönböztetni az elülső mancsok lenyomatát a hátsóktól. Richard elmagyarázta neki, hogyan állnak a mellső lábak ujjai szélesebb terpesztésben, mennyivel élesebb körvonalú a mellső talplenyomat. Richard ideérkezésük után hamar felfedezett néhány falkát a hegyek között, és ők hárman gyakran követtek egy-egy családot, csak azért, hogy lássák, képesek-e rá anélkül, hogy az állatok észrevennék őket. Richard elmondta, hogy ez egyfajta játéknak számított a hegyi vezetők között, ami arra is jó volt, hogy ki ne essenek a gyakorlatból, hogy a figyelmüket és az érzékeiket formában tartsák.

Mikor Kahlan bundája elkészült, Cara téli bundájához kezdtek prémeket gyűjteni. Carának, aki mindig a foglalkozásához tartozó öltözéket viselte, tetszett a dolog, hogy a Rahl Nagyúr kifejezetten az ő számára akar valami ruhadarabot készíteni: ráadásul ugyanolyat, mint Kahlannak. Bár Cara hangosan soha nem mondta ki, Kahlan kezdettől úgy érezte, hogy a Mord-Sith szemében a bunda elkészítése a Rahl Nagyúr tiszteletét és érzéseit jelképezte iránta: azt bizonyította, hogy Richard Carát többre tartja egyszerű testőrénél.

A mostani útjukon is Cara bundájához akartak szőrmét szerezni, és a Mord-Sith nagyon lelkes és buzgó volt, olyannyira, hogy még főzni is hajlandó volt, amikor letáboroztak.

Amint a hegyoldalon haladtak lefelé, ahol Kahlannak végre sikerült Richardot legyőznie vívásban, Kahlan kifejezetten jó kedvében volt. Az elmúlt két napban egy farkasfalkát követtek a házuktól nyugatra eső hegyek között. Ez persze nem csak közönséges vadászat volt, nem csak Cara számára akartak prémet szerezni: része volt annak a folyamatos nyomásnak is, amit Richard gyakorolt Kahlanra, hogy a fizikai állóképességét fokozza.

Az utóbbi két hónapban Richard majd’ minden nap egyre nehezebb terepre vitte Kahlant, olyan utakra, amelyek az asszony minden izmát fájdalmasan megmozgatták. Ahogy Kahlan erősödött, ezek az utak mind hosszabbak és hosszabbak lettek. Eleinte csak a ház közelében járkáltak, mostanra már hegyeken keltek át. Ráadásul Richard gyakran rá is támadt fűzfavessző kardjával a legváratlanabb pillanatokban, és kíméletlenül kicsúfolta Kahlant, ha az nem vette fel a harcot azonnal és teljes erőbedobással.

Az, hogy végül sikerült legyőznie Richardot egy ilyen harcban, bizonyos értelemben zavarba is hozta Kahlant. Lehetséges, hogy Richard fáradt volt attól, hogy ő cipelte a legsúlyosabb csomagot, hogy folyton ő ment előre felderíteni a legnehezebb útszakaszokat, és azután még vissza is ment nekik segíteni, de a küzdelemben azért nem engedett ki, Kahlannak mégis sikerült halálos sebet ejteni rajta. Kahlan akaratlanul is elégedett volt önmagával, még ha győzelme teljes értékét belül meg is kérdőjelezte. Szeme sarkából néha észrevette, hogy Richard is elégedetten mosolyog, amikor Kahlanra pillant. Richard büszke volt Kahlanra, amiért legyőzte. Ez a vereség egyféle győzelem is volt egyúttal Richard számára.

Kahlan úgy ítélte meg, hogy most, mindazok után, amit Richard végigcsináltatott vele, olyan erőben van, mint még soha ezelőtt életében. Nem volt könnyű, de megérte. Most egy kicsit olyan erősnek és energikusnak érezte magát, amilyennek az ablakpárkányon álló szobrot látta.

Richard Carát követte lefelé az, összevissza álló gránittömbök között, amelyek úgy ágyazódtak be a hegyoldalba, akár egy szabálytalan lépcsősor. Kahlan a férfi mögé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Richard, hogyan győzhettelek le?

Richard látta Kahlan szemében, hogy ez a kérdés most komoly.

– Azért tudtál ledöfni, mert hibát követtem el.

– Hibát? Úgy érted, túlságosan elbíztad magad? Vagy esetleg túl fáradt voltál, vagy valami más járt az eszedben?

– Tulajdonképpen nem is lényeges, nem igaz? Bármi is volt az, hiba volt, ami a játékban az életembe került. Ha ez valódi harc lett volna, most halott lennék. Nagyon fontos leckét kaptam tőled, hogy kettőzött elszántsággal vessem be minden képességemet, ha küzdök. És persze azt is újra meg újra eszembe juttatja, hogy bármikor máskor is követhetek el hibát, és akkor veszítek.

Kahlan nem tehetett róla: önkéntelenül az a kérdés ötlött az eszébe, vajon hibát követ-e el Richard azzal, hogy távol tartja magát a Középföld népeinek a Birodalmi Rend zsarnoksága ellen folytatott küzdelmétől? Ő maga folyamatosan érezte az erőt, ami a népéhez húzta, még akkor is, ha Richard meg volt győződve róla, hogy minden igyekezete hiábavaló, ha a népe nem kér az ő vezetéséből. Inkvizítor Anyaként Kahlan tudta, hogy bár a nép sokszor nem érti meg, amit a vezetőjük az ő legjobb értelemben vett érdekükben tesz, ez nem ok arra, hogy a népet magára hagyjuk.

Kahlan remélte, hogy a közeledő tél hatására a Birodalmi Rend úgy dönt, hogy Anderiában marad. Meg kellett győznie Richardot arról, hogy muszáj visszatérniük a Középföldre, de egyelőre fogalma sem volt róla, hogyan. Richard szilárdan ragaszkodott az érveihez, és Kahlan nem talált rést a férfi logikájában. Érzelemmel pedig ebben a dologban nem lehet hatni Richardra.

Cara levezette őket a töredezett lejtőn, és mindössze kétszer kellett visszafordulniuk egy-egy rövid szakaszon. Nehéz leereszkedés volt, és Cara elégedett volt magával, mint ahogy azzal is, hogy Richard rábízta a vezetést. Végtére is Carának indultak prémet szerezni, így Richard továbbra is ráhagyta, hogy a Mord-Sith vezesse át őket a szakadék fenekén, a sűrű aljnövényzeten, majd fel a szurdok túloldali meredélyén, ahol a fák gyökerei karmokként kapaszkodtak a sziklás talajba.

A szakadékban fújó szél egyre csípősebbé vált. A felhők mind jobban összesűrűsödtek, végül teljesen kioltották a nap aranyló sugarait. Felfelé kapaszkodva magas örökzöldek komor, sötét erdejébe jutottak. Magasan a fejük felett a fák csúcsai lengedeztek az erősödő szélben, de lent a talaj szintjén szélcsend volt. Lépteik hangját elnyelte a lehullott tűlevelek megbámult, szivacsos puhaságú szőnyege.

A lejtő meredek volt, de nem megmászhatatlan. Ahogy feljebb jutottak, a hatalmás fák egyre ritkábban álltak. A mind göcsörtösebb ágak között egyre több ért el hozzájuk a felhők szűrte tompa nappali világosságból. Feljebb a sziklákon már többnyire moha sem nőtt, és a hullott avar sem maradt meg rajtuk. Néhány helyen a kezüket is használniuk kellett, a sziklákba, vagy fagyökerekbe kapaszkodva juthattak csak feljebb. Kahlan mélyeket lélegzett a hideg levegőből: jól esett izmainak az igénybevétel.

Mikor tűlevelű erdőből kibukkantak, a délután acélszürke fénye és a szél fájdalmas nyögései üdvözölték őket. A göcsörtös erdőbe érkeztek.

Itt a sziklákon és a görgeteg között nem nőtt az a sűrű, zöld moha, ami lejjebb az erdőben olyan közönséges volt, legfeljebb fekete körvonalakkal határolt sárgászöld zuzmócsomók kapaszkodtak a kövekbe. Csak itt-ott, a szélvédett mélyedésekben lehetett pár alacsony, viharvert bokrot látni. A legfurcsábbak azonban a fák voltak, amelyek látványosan igazolták a hegyoldal e szakaszára akasztott nevet. Mind csenevészek voltak, alig akadt közöttük Kahlannál, pláne Richardnál magasabb. Az ágaik szinte kizárólag az egyik oldalon nőttek, alkalmazkodva az uralkodó széljárás irányához. Ettől a fák úgy néztek ki, mint kínszenvedésbe merevedett futó csontvázak.

A göcsörtös erdő szintje fölött már csak zuzmó nőtt, még feljebb pedig hó borította a hegyet.

– Itt van – szólalt meg Cara.

A farkast egy véres szegélyű alacsony szikla mellett találták meg a görgetegen heverve. Feljebb a hóban a szürkefarkas falka egy erdei rénszarvast támadott meg, és a védekező öreg bika egy rúgással oldalba találta a szerencsétlen farkast. Ez önmagában aligha okozott volna nagyobb kárt a ragadozóban az időleges fájdalmat leszámítva, csakhogy a farkas a rúgástól kibillentve egyensúlyából megcsúszott egy sziklapárkányon, lezuhant, és halálra zúzta magát. Kahlan ujját végigfuttatta a fekete végű sárgásszürke szőrszálakból álló, tömött szőrmét. A szőrme jó állapotban volt, és remek adalék lesz Cara meleg bundájához.

Richard és Cara azonnal nyúzni kezdték a jókora nőstény állatot, Kahlan pedig egy kiálló sziklaperemre sétált fel. Bundáját a füléig felhajtotta a csípős szél ellen, ahogy a közeledő felhőgomolyagot fürkészte.

– Richard, arra feljebb az nem eső – szólt vissza –, hanem hó.

Richard felpillantott véres munkájából.

– Látsz valahol odalent a völgyben útifenyőt?

Kahlan hunyorogva nézett lefelé az alatta elterülő völgybe.

– Igen, látok egy párat. A hó még elég távol van. Ha gyorsan végeztek, még valószínűleg elérünk egyet, sőt, még némi tűzifát is gyűjthetünk, mielőtt elázna.

– Már majdnem készen vagyunk – biztosította Cara. Richard felállt, Kahlan mellé lépett, és maga is körülnézett.

Véres kezével szórakozottan kihúzta pár hüvelyknyire a Kardját a hüvelyből, majd visszaejtette. Szinte automatikus szokásává vált, hogy így ellenőrizze, nem szorult-e meg a kard a hüvelyében. Kahlant zavarta ez a gesztus. Richard ki sem vonta a kardját, mióta rákényszerült, hogy megölje azokat az embereket, akik odalenn Szarvasföldön megtámadták őket.

– Van valami baj?

– Mi az? – Richard követte Kahlan tekintetét a csípőjén függő kardig. – Ja. Nem, semmi. Csak afféle megszokás, azt hiszem.

Kahlan lemutatott a völgybe.

– Ott van egy útifenyő. Az van legközelebb hozzánk, és elég nagy méretű is.

Richard csuklóját végighúzta a homlokán, kisöpörve szeméből a belelógó haját. Ujjain csillogott a farkas vére.

– Még sötétedés előtt odalent fogunk ülni az útifenyő védelmében, kellemes, meleg tűz mellett, teát szürcsölgetve. Odalent ki tudom feszíteni a gereznát az ágakra, és majd ott lekaparom. Az ágakra hulló hó még hőszigetelő hatású is lesz. Remekül kipihenhetjük magunkat, mielőtt reggel hazaindulunk. Lejjebb már nem fog havazni, csak eső esik.

Kahlan feljebb húzta arcán a farkasbundát, mert hátán apró didergés futott végig, fel a nyakáig. A tél már ideért, itt ólálkodott a sarkukban.