Tizenharmadik fejezet

A birtok olyan nagystílű hely volt, amilyennek Nicci elképzelte. Persze látott már ekkora luxust korábban is. Sőt, hogy őszinték legyünk, sokkal nagyobbat is. Közel egy és háromnegyed évszázadot élt le fantasztikus pompa közepette, bonyolult kőindákkal és virágokkal díszített impozáns oszlopok és boltívek között, tükörsima faborítású, selyemtakarós, pehelypaplanos ágyakkal, pompás szőnyegekkel, dúsan hímzett függönyökkel nagyszerűen berendezett, hősi jeleneteket ábrázoló mozaiküvegablakos, ezüsttel-arannyal díszített szobákban. Ott, ahol nővértársai csillogó szemekkel mosolyogtak Niccire, és szellemesen társalogtak vele.

A pompa és gazdagság nem jelentett számára többet, mint a szemét az utcákon a lába alatt, a durva, egyenetlen földre terített takarókból vetett ágy mocskos, sáros sikátorok sarában, fölötte csak az ólmos, szomorú égbolttal, ahol az egymáshoz zsúfolódó emberek sohasem mosolyogtak, csak néztek Niccire könyörgő szemekkel, mint morzsát kolduló galambok.

Élete egy részét pompában élte le, más részében a nyomort látta. Voltak, akiknek az egyik jutott az életből, voltak, akiknek a másik. Nicci megtapasztalhatta mindkettőt.

Az egyik díszes duplaajtó két oldalán két tagbaszakadt katona állt őrt, külsejükből ítélve a disznóólban nőhettek fel. Az ajtó ezüstkilincséért nyúlva Nicci észrevette, hogy véres a keze. Odafordult az egyik őrhöz, és magától értetődő könnyedséggel a katona vérmocskos gyapjúujjasába törölte. A tagbaszakadt legény összefont karjai olyan vastagok voltak, mint Nicci dereka. Bár dühösen nézett Niccire, amikor az rajta tisztogatta meg a kezét, nem mozdult, hogy megakadályozza. Elvégre nem szennyezte be vele jobban a ruháját…

Hania betartotta a megegyezés rá eső részét. Nicci ritkán ölt fegyverrel, általában a Tehetségét használta erre, de belátta, hogy ez a Mord-Sith esetében nagy hiba lett volna. Mikor a megkínzott nő torkára tette a kést, Hania suttogva megköszönte, amit Nicci tenni készült. Nicci életében ez volt az alkalom, amikor valaki azért mondott neki köszönetet, hogy megöli. Kevés ember köszönte meg neki valaha is, amikor segített rajtuk. Nicci tehetős volt, ők meg nem: szerintük Niccinek egyenesen kötelessége is volt segíteni.

Mikor tisztára törölte kezét a hallgatag katona ruhájában, üres mosolyt villantott a sötét, fenyegető tekintetű arcra, aztán kitárta az ajtót, és egy impozáns csarnokba lépett. Az egyik falon sorakozó magas ablakokat érett búza színű függönyök takarták. Bojtos szegélyük úgy csillogott a lámpák fényében, mintha aranyszál lett volna beléjük szőve. A szorosan bezárt ablaktáblákon, amelyeken át csak a kinti sötétséget lehetett látni, hangosan kopogott a nyárvégi eső. A különböző hosszúságú szálakkal térhatású virágmintásra szőtt krémszínű szőnyegeket sárfoltok borították.

Hírnökök, felderítők, futárok jártak ki-be, jelentést téve a szolgálatos tiszteknek. Más tisztek parancsokat adtak ki altisztjeiknek. Néhány magasabb rangú tiszt nyomában térképtekercseket cipelő katonák nyomakodtak keresztül az emberekkel zsúfolt csarnokon.

Egy keskeny asztalon kiterítve hevert az egyik térkép. Az asztalt eredetileg díszítő ezüst gyertyatartót félretették az asztal mellé a földre, hogy helyet csináljanak. Nicci az asztal mellett elhaladtában odapillantott, és látta, hogy a térképről rengeteg minden hiányzott, amit a d’harai futár által rajzolt vázlaton gondosan fel volt tüntetve. Míg az asztalon lévő térképen az északnyugati terület teljesen üres volt, nem számítva a ráfreccsent sörfoltok okozta elszíneződéseket, a Nicci agyába vésődött vázlaton ugyanitt hegyek, folyók, patakok és hágók voltak, és egy pont, ahol Richard volt feleségével, az Inkvizítor Anyával, és Mord-Sith testőrükkel.

A tisztek egymással beszélgetve álldogáltak, ültek a kovácsoltvas lábú márványasztalok lapján, vagy elterpeszkedtek a párnázott bőrszékekben, közben leemeltek egy-egy finom falatot a reszkető kezű szolgák által körbehordott ezüsttálcákról. Mások sört nyakaltak ónkupákból, vagy kecses üvegpoharakból vedelték a bort. Mind igyekezett úgy viselkedni, mintha egész életükben efféle pompához szoktak volna, és mind úgy kirítt ebből a környezetből, mint disznók a rózsakertből.

Egy idősebb nő, Lidmila Nővér, aki igyekezett eltűnni szem elől az egyik alkóvban a függöny mögé húzódva, felkapta a fejét, amikor meglátta Niccit keresztültörtetni a csarnokon. Kilépett az árnyékból, és egy pillanatra megtorpant, hogy valamennyire lesimítsa kopottas, gyűrött szoknyáját, bár ez észrevehetően mit sem javított a kinézetén. Lidmila Nővér egyszer azt mondta Niccinek, hogy a fiatal korban megtapasztalt dolgok életünk végéig velünk maradnak, és gyakran könnyebb őket felidézni, mint a tegnapi vacsorát. A pletyka szerint az idős Nővér olyan ősi varázslatokat ismert, amilyeneket még a leghatalmasabb varázslók közül sem sokan, és igencsak sok érdekes dologra emlékezhet fiatal korából.

Lidmila Nővér pergamenszerű, ráncos bőre úgy tapadt az arccsontjára, ami Niccit leginkább egy több hetes hullára emlékeztette. Csontvázszerű kinézete ellenére az idős asszony fürge, erőteljes mozgással sietett át a csarnokon.

Amikor már csak két-három méterre volt, integetni kezdett, mintha nem lenne biztos benne, hogy Nicci észrevette.

– Nicci Nővér! Nicci Nővér, hát itt vagy végre! – Megragadta Nicci csuklóját. – Gyere, kedvesem. Gyere csak! Őexcellenciája már vár. Erre. Gyere csak!

Nicci megfogta a Nővér izgatottan cibáló kezét.

– Vezess csak, Lidmila Nővér. Itt jövök mögötted.

Az idős nő hátramosolygott a válla fölött. Nem volt öröm vagy kedvesség a mosolyában, de annál több megkönnyebbülés. Jagang hajlamos volt rá, hogy mindenkit megbüntessen, aki kellemetlenséget okozott neki, és nem számított, hogy hibás volt-e, vagy sem az illető.

– Mi tartott ilyen sokáig, Nicci Nővér? Őexcellenciája igencsak feldúlt miattad. Hol jártál idáig?

– Dolgom volt, amit… el kellett intéznem.

Az idős nőnek Nicci minden lépéséhez kettőt-hármat kellett tipegnie.

– Dolgod, hát persze. Ha rajtam múlna, mosogatni küldenélek büntetésül a konyhába, amiért tekeregsz, amikor szükség lenne rád.

Lidmila Nővér apró volt és törékeny, és gyakran cserbenhagyta a memóriája. Elfeledkezett róla, hogy többé már nem a Próféták Palotájában van. Jagang arra használta, hogy vele üzenjen azokért, akiket hívatott, vagy hogy kint várja, és hozzá kísérje a látogatókat: általában a sátrába. Ha Lidmila Nővér elfelejtené, hogy merre kell menni, Jagang bármikor eszébe juttathatja, ha szükséges. Jagangot szórakoztatta, hogy a Fény egy tiszteletre méltó Nővérét – egy köztudottan nagy hatalmú varázslónőt, akinek a legtitokzatosabb varázslatok voltak a birtokában – afféle közönséges szaladj-ide szaladj-oda cselédnek használja. Távol a Palotától és annak öregedést lassító varázslatától Lidmila Nővér rohamosan haladt a sír felé. Akár csak a többi Nővérek.

A görnyedt hátú idős Nővér kaszáló karokkal tipegett Nicci előtt, kezénél fogva izgatottan rángatva a fiatalabb nőt maga után szobákon, lépcsőkön, folyosókon át. Egy arany levélmotívumokkal díszített nagy ajtó előtt végre megállt, ujjaival az alsó ajkát megérintve, és zihálva kapkodott levegőért. A folyosón ahol álltak, józan léptű őrök jártak fel-alá, és olyan sötét pillantásokkal méregették Niccit, ami szinte vetekedett a ruhája feketeségével. Nicci felismerte bennük a Birodalmi Testőrség katonáit.

– Ez az – nézett fel Lidmila Nővér Niccire. – Őexcellenciája a lakosztályában tartózkodik. Siessünk. Gyerünk, gyerünk! – Olyan mozdulatokat tett a kezével, mint aki aprójószágot terelget. – Menj csak befelé!

Nicci megfogta a kilincset, de ahelyett, hogy belépett volna, ismét elengedte, és az idős nő felé fordult.

– Lidmila Nővér, egyszer azt mondtad, engem tartasz a legalkalmasabbnak rá, akinek átadhatnád a tudásod egy részét.

Lidmila Nővér arcára ravaszkás mosoly kúszott.

–  Na, végre az okkultabb mágia is kezd érdekelni, Nicci Nővér?

Niccit eddig egyáltalán nem érdekelte, amivel alkalmanként Lidmila Nővér zaklatta, hogy tanuljon tőle. A mágia tanulása önző cél volt. Nicci megtanulta, amit muszáj volt, de ennél többet soha nem akart, nem kereste, hogy bonyolultabb varázslatokat is megismerhessen.

– Igen, az a helyzet, hogy most úgy érzem, végre felkészültem rá.

– Én mindig is mondtam a Prelátusnak, hogy a Palotában te vagy az egyetlen, aki képes elsajátítani azokat a trükköket, amiket én tudok. – Bizalmasan közelebb hajolt. – És ezek veszélyes trükkök ám.

– Át kellene őket adnod, amíg még lehet. Lidmila Nővér elégedetten bólintott.

– Azt hiszem, már elég idős vagy hozzájuk. Megmutathatom őket neked. Mikor?

– Eljövök hozzád… holnap. – Nicci az ajtó felé pillantott. – Nem hiszem, hogy ma éjjel képes lennék még leckéket venni.

– Akkor hát holnap.

– Ha… el tudok jönni hozzád, nagyon szívesen tanulok tőled. Különösen szeretném megismerni az anyaság-varázslatot.

Amennyit Nicci tudott róla, a furcsa nevű anyaság-varázslat pontosan az lehet, amire Niccinek szüksége van. És van ennek a varázslatnak egy további előnye is: ha egyszer végrehajtották, visszafordíthatatlan.

Lidmila Nővér kihúzta magát, és ismét az ajkához illesztette az ujját. Az arcán aggodalmas kifejezés jelent meg.

– Nocsak, nocsak. Tehát erről lenne szó? Nos, meg tudom tanítani neked. Neked megvan a képességed hozzá. Ezt kevesek mondhatják el magukról. Rajtad kívül senki másban nem bíznék, hogy képes ilyen hatalmas varázslat végrehajtására: rendkívül nagy erejű Tehetségre van hozzá szükség, és te rendelkezel vele. Amennyiben tökéletesen megérted és elfogadod az óriási áldozatot, amit hoznod kell érte, hajlandó vagyok megtanítani neked.

Nicci bólintott.

– Akkor hát jövök, amint tudok.

Az idős Nővér elbotorkált a folyosón, mélyen gondolataiba merülve: máris a másnapi lecke körül járt az esze. Nicci viszont egyelőre nem tudta, megéri-e még a lecke időpontját.

Nicci addig nézett az öregasszony után, amíg az el nem tűnt a sarkon. Ezután belépett a szobába, amit ezernyi lámpa és gyertya világított meg. A magas mennyezeten festett tölgyleveles-makkos motívum futott körbe. Az őszi erdő talaját idéző meleg sárga, narancs és vörös színű vastag szőnyegeken bágyadt barna plüssel kárpitozott fotelek és kanapék álltak. A számos ablak mindegyike előtt be voltak húzva a nehéz függönyök. Az egyik kanapén üldögélő két Nővér azonnal talpra ugrott.

– Nicci Nővér! – üdvözölte az egyik szinte kiáltva megkönnyebbülésében.

A másik egyenesen a szoba másik végében álló nagy dupla ajtóhoz sietett, és kopogás nélkül benyitott rajta, nyilván, ahogy erre parancsot kapott. Bedugta a fejét az ajtón, és olyan halkan mondott valamit, hogy Nicci semmit nem tudott kivenni belőle. Aztán riadtan ugrott vissza Jagang bömbölő hangjára:

– Kifelé! Mind kifelé! Mindenki más takarodjon!

Két másik fiatal Nővér futott ki riadtan az ajtón, nyilván Jagang szórakoztatásáról gondoskodtak eddig. Niccinek félre kellett lépnie, hogy utat engedjen a négy varázstudó Nővérnek, akik futva tartottak a lakosztály kijárata felé. Az egyik sarokból felemelkedve egy fiatalember is csatlakozott hozzájuk, akit Nicci eddig észre sem vett. Siettek teljesíteni a parancsot, és közben még csak rá sem pillantottak Niccire, egyikük sem. Ha Jagang rabszolgája lettél, az első dolog, amit meg kellett tanulnod, hogy ha a Császár utasít valamire, az azt jelenti, hogy azonnal meg kell tenned. Kevés dolog hívta ki jobban Jagang haragját, mint a késlekedés.

Mikor Nicci a belső ajtóhoz ért, egy általa eddig nem ismert lány futott ki rajta a többiek nyomában. A lány sötét hajú és szemű volt, fiatal és gyönyörű. Nyilván egy fogoly lehetett, akit a hosszú hadjárat során fogtak el valahol, és most kétségkívül azért volt itt, hogy Jagang vágyait kiszolgálja. A lány szemében Nicci az őrült rémület villanását vélte látni.

Ez elkerülhetetlen ára annak, ha rendet akarunk teremteni a világban. A nagy vezérek alaptermészetéből fakadnak jellembeli hiányosságaik, amelyeket ők maguk apró gyarlóságokként fogtak fel. A hosszú távú előnyök, amelyeket Jagang nyújt az emberiség nélkülöző tömegeinek, messze felülmúlják majd viszonylag elhanyagolható kártételeit, amelyeket fura vágyai kielégítése érdekében művelt. Maga Nicci is gyakran volt tárgya Jagang bűnös hajlamainak, de ez olyan ár volt, amit érdemes volt megfizetni azért a segítségért, amiben a szűkölködő tömegek hamarosan részesülni fognak: csak ez számított.

A külső ajtó becsukódott, és a lakosztályban nem maradt más, mint Nicci és a Császár. Nicci kihúzott derékkal, magasra emelt fejjel állt meg, karjait oldala mellett leeresztve csodálta a hely csendjét. A pompa vajmi keveset jelentett számára, de a csend olyan luxus volt, amit mélységesen kiélvezett, még ha ez az élvezet önzés is volt. A sátrakban, ahol oly közel volt a sereg, mindig zaj volt. Itt viszont teljes volt a csend. Körbenézett a tágas, művészien díszített külső szobában, és egy pillanatig mérlegelte, vajon Jagang ízlése fejlődhetne-e odáig, hogy megkedvelje ezt a stílust. Persze lehet, hogy a Császár is csak épp csendre vágyott.

Visszafordult a belső szoba felé. A Császár ott állt az ajtóban, Niccit figyelte, várakozott. Haragtól megfeszült izmos alakja maga a megtestesült düh.

Nicci egyenesen elé sétált és megállt előtte.

– Látni kívántál, Excellenciás Uram?

Égő fájdalmat érzett, ahogy a Császár húsos tenyere nagy erővel csattant az arcán. A pofon erejétől megpördült a tengelye körül és térdre esett. A Császár a hajánál fogva talpra rántotta.

A következő ütéstől Nicci előbb a falnak tántorodott, és onnan csúszott le a földre. Bénító fájdalmat érzett az arcában. Mikor kicsit szűnt a szédülése, maga alá húzta a lábát, feltápászkodott, és újra Jagang elé állt. A harmadik pofontól magával rántott egy álló gyertyatartót. A gyertyák szanaszét gurultak és bukfenceztek a padlón. Estében az egyik könnyű függönybe kapaszkodott, és letépve magával rántotta egy jókora darabját. Felborított egy asztalt is. Üveg törött, fémtárgyak kopogtak a padlón és apró holmik hullottak szerte az asztalról.

Nicci szédült és kábultnak érezte magát, a látása elhomályosult. A szemei ki akartak ugrani az üregükből, állkapcsa mintha darabokra törött volna, és úgy érezte, az összes izom elszakadt a nyakában. Elterülve hevert a padlón, és a fájdalom rátörő éles hullámait ízlelgette, kéjelegve az élményben, hogy újra érez valamit.

Látta a szétfröccsent vérfoltokat maga körül a szőnyegen és a meleg fényű padlón. Hallotta, hogy Jagang ordít valamit, de annyira zúgott a füle, hogy egy szót sem értett belőle. Remegő karjaira támaszkodva derékig felemelkedett. Mikor ujjait a szájához érintette, megérezte rajta a saját vére melegét. Nicci élvezte a kínt. Olyan régen volt már, hogy bármit is érzett, leszámítva azt a pár rövid pillanatot a Mord-Sith társaságában. A szenvedést most gyönyörként élte meg.

Jagang kegyetlensége el tudta érni Nicci feneketlen mélységekben rejtőző érzéseit. Nem is magával a durvasággal, hanem azzal, hogy Nicci tudta, nem kellene elviselnie, ha nem akarná. A Császár is tudta, hogy Nicci nem az ő parancsára jött ide, hanem saját akaratából. Ez még csak fokozta a dühét, ami viszont Nicci érzéseit tette még intenzívebbé.

Jagang haragja halálosnak látszott. Nicci egyszerűen tudomásul vette a tényt, hogy ezt a szobát valószínűleg nem fogja élve elhagyni. Aligha fogja megtanulni Lidmila Nővér varázslatait. De mindössze csak kíváncsiságot érzett, vajon mit tartogathat számára a sors.

A szoba forgása lelassult annyira, hogy Nicci újra képes legyen talpra állni. Ahogy tudta, kihúzta magát Jagang Császár néma, haragvó alakja előtt. A Császár borotvált koponyáján apró fénycseppekként tükröződött a lámpák és gyertyák lángja. Jagang arcán az egyetlen szőrzet a kéthüvelyknyi vastag bajusz volt a szája fölött, és egy pamacs az alsó ajka közepe alatt. A bal orrlyukába fűzött arany karika és a belőle a bal fülében lévő másik karikáig vezető vékony aranylánc csillogott a lágy lámpafényben. A Császár szokásával ellentétben most nem viselte az összerabolt királyi ékszereket, láncokat, leszámítva az ujjain hordott súlyos gyűrűket, amelyek most Nicci vérétől voltak síkosak.

A Császár félmeztelen volt, de koponyájával ellentétben a mellkasát sűrű szőrzet borította. Karjain kidagadtak az izmok, az inak vaskos kötelekként rajzolódtak ki. Nyaka vastag volt, mint egy bikának, a dühe pedig bikáénál is vadabb.

Nicci fél fejjel alacsonyabban állt Jagang előtt, és rezzenetlenül nézett a Császár szemeibe, amelyek néha rémálmaiban kísérteni szokták. Zavaros szürke szemek voltak ezek, fehérjük hiányzott, és a mély, sötét felszínen homályos, baljós árnyékok úsztak át. Bár Jagang szeméből láthatóan hiányoztak a normál emberi szemre jellemző írisz és pupilla, és csak sötétlő mélység látszott bennük, Niccinek semmi kétsége nem volt felőle, hogy a Császár rá néz, és látja is őt.

Ezek egy Álomjáró szemei voltak. Egy álomjáróé, aki ki volt rekesztve Nicci elméjéből. És Nicci most már azt is tudta, hogy miért.

– Mi van? – mordult rá Jagang. Magasba emelte a kezét. – Sírj! Kiabálj! Sikoltozz! Könyörögj! Vitatkozz! Magyarázkodj! Akármit, csak ne állj ott úgy!

Nicci visszanyelte torkából a vér fémes ízét, és teljes nyugalommal nézett a Császár szemébe.

– Határozd meg pontosabban, Excellenciás Uram, hogy melyiket óhajtod, meddig tartson, és hogy saját magamtól is abbahagyhatom, vagy meg kell, várjam, amíg eszméletlenre fogsz verni.

Jagang az őrjöngő düh üvöltésével rontott Niccinek, hatalmas markával torkon ragadta, úgy ütötte meg. Nicci térdei összecsuklottak, de Jagang állva tartotta addig, amíg a nő végre ismét meg tudott állni magától is.

A Császár úgy eresztette el, hogy közben el is lökte magától.

– Tudni akarom, miért tetted ezt Kadarral!

Nicci vértől maszatos mosolyát szegezte szembe Jagang dühével.

A Császár hátracsavarta Nicci karját, úgy húzta őt közelebb magához.

– Miért tettél ilyet?! Miért?

Hát megint megkezdődött a halálos tánc Jaganggal. Nicci futólag eltűnődött rajta, vajon ezúttal túléli-e.

Jagang jó néhány Nővért megölt már, akik magukra haragították. Nicci biztonságát – már amennyire – csak az garantálta, hogy egyáltalán nem törődött a saját biztonságával. Saját életével szemben tanúsított teljes közömbössége azért ragadta meg Jagangot, mert tudta, hogy őszinte.

– Néha olyan bolond vagy – szólalt meg Nicci őszinte lekicsinyléssel. – Azt se látod, ami ott van az orrod előtt.

Jagang annyira megcsavarta a karját, hogy Nicci biztos volt benne, hogy el fog törni. Forró lehelete szinte égette a nő arcát.

– Ennél sokkal kisebb szemtelenségért is megöltem már másokat.

Nicci fájdalmán keresztül is gúnyolni kezdte:

– Talán halálra akarsz untatni? Ha meg akarsz ölni, akkor ragadj torkon és fojts meg, vagy verj péppé, hogy a lábad előtt vérezzek el, csak azt ne hidd, hogy az üres fenyegetéseid puszta súlyával is meg tudsz fullasztani. Ha meg akarsz ölni, légy férfi, és tedd meg! Ha meg nem, akkor fogd be a szádat.

Az emberek leggyakoribb hibája az volt, hogy csak azért, mert olyan brutális erő kifejtésére volt képes, mindjárt ostoba, izomagyú baromnak tartották. Nos, nem volt az. Egyike volt a legintelligensebb embereknek, akivel Nicci valaha is találkozott. A brutalitása csak álca volt. Annak következményeként, hogy olyan sok ember elméjéhez volt képes hozzáférni, óhatatlanul hozzájutott ezeknek az elméknek a tudásához, bölcsességéhez, ötleteihez is; ettől a saját intelligenciája is folyton fejlődött. Azt is pontosan tudta, mitől félnek legjobban az egyes emberek. Ha valami megrémítette Niccit Jagangban, az nem a brutális ereje volt, hanem a félelmetes intelligenciája, mivel tudta, hogy ez az intelligencia az ötletdús kegyetlenség kiapadhatatlan forrása lehet.

– Miért ölted meg őt, Nicci? – kérdezte Jagang ismét, de hangja már veszített valamennyit a forrongó haragból.

Nicci mintegy belső védőfalat építve elméje köré, Richardra gondolt. Ezt nyilván Jagang is láthatta Nicci szemében. A Császár haragjának fő forrása nem más volt, mint, hogy képtelen volt behatolni Nicci agyába, vagy megszállni őt és kisajátítani az akaratát, mint annyi más emberét. Nicci mindentudó vigyora csak még nagyobb vágyakozást keltett Jagangban az iránt, amit nem tudott elérni.

– Szórakoztató volt hallani, hogyan könyörög a nagy Kadar Kardeef kegyelemért, aztán megtagadni tőle.

Jagang újra felordított, olyan vadállati hangon, ami teljesen ellentétben volt az elegáns hálószoba hangulatával. Nicci látta, ahogy a Császár karja villámgyorsan felé lendül. A szoba megint vadul forogni kezdett körülötte. Nicci már várta, hogy ismét valami kemény tárgynak fog ütközni csonttörő erővel. Ehelyett valami váratlanul puha dologba ütközött. Rájött, hogy az ágyra zuhant. Esés közben csodával határos módon elkerülte az ágy négy sarkán a baldachin márvánnyal kombinált mahagóniból faragott tartóoszlopait. Ha ezeknek zuhan, biztosan vége az életének. Úgy tűnt, a sors játszani akar vele. Jagang rávetette magát.

Nicci azt gondolta, most érkezett el a vég. Jagang ehelyett centiméterekről Nicci szemébe mélyesztette a tekintetét. Aztán a Császár felült, combjaival átkulcsolva Nicci derekát. Vaskos kezeivel a Nicci ruhahájának felső részét szegélyező csipkébe kapott, és egy hatalmas rántással lecsupaszította a nő melleit. Olyan erővel markolt beléjük, hogy Nicci szemeibe könny szökött a fájdalomtól.

Nicci nem nézett Jagangra, és nem védekezett, amikor a férfi felfelé, a dereka fölé kezdte ráncigálni a szoknyáját. Gondolatai szárnyán elindult hosszú útjára, ahová senki nem követhette őt. Jagang olyan lendülettel vetette rá magát, hogy Nicci tüdejéből hatalmas nyögéssel szakadt ki a levegő.

Nicci mozdulatlanul hevert, karjai nyitott tenyérrel felfelé, lazán hevertek a teste mellett, tágra nyílt, rezzenéstelen szemei a baldachin selymének ráncaira meredtek a feje felett, de elméje messze járt, megérinthetetlenül, azon a távoli, békés helyen. A fájdalom csak apró kellemetlenségnek tűnt, tüdejének küzdelme a levegőért csacska semmiségnek.

Míg Jagang kíméletlenül intézte a dolgát, Nicci gondolatban arra koncentrált, mit kell majd tennie. Eddig lehetetlennek hitte, amit most fontolóra vett: most már tudta, hogy lehetséges. Csak el kell határoznia, hogy megteszi.

Jagang újabb pofonja visszatérítette Nicci gondolatait a jelen valóságához.

– Még ahhoz is ostoba vagy, hogy sírj?

Nicci rájött, hogy Jagang már végzett, és hogy a Császár egyáltalán nem örül neki, hogy a nő észre sem vette. Erővel fogta vissza magát, hogy meg ne tapintsa állkapcsát, amiben égető fájdalmat érzett a Jagangtól csak könnyed legyintésnek számító, az elszenvedőnek azonban kis híján megnyomorító erejű pofontól. A Császár álláról izzadság csöpögött Nicci arcára. Hatalmas, erőteljes testén fénylett a verejték az erőfeszítéstől, amit a nő tudomásul sem vett.

Ziháló mellkassal meredt Niccire. A tekintetében persze a harag uralkodott, de Nicci valami mást is megpillantani vélt benne: talán sajnálkozást vagy megbánást, lehet, hogy még fájdalmat is.

– Tehát ezt kívánod tőlem, Excellenciás Uram? Hogy sírjak? Jagang hangja keserűen csengett, miközben lefordult Nicci testéről.

– Csak azt, hogy reagálj valamit.

– De hiszen azt teszem – felelte Nicci a baldachint bámulva a feje felett. – Csak éppen nem úgy reagálok, ahogy te szeretnéd.

Jagang felült.

– Mi a bajod, te asszony?

Nicci egy pillanatra ránézett a Császárra, aztán elfordította a tekintetét.

– Fogalmam sincs – felelte őszintén –, de azt hiszem, muszáj lesz kiderítenem.