Negyvennegyedik fejezet

 

 

 

Az ajtó résnyire kinyílt. Egy véreres szem pillantott ki a kétes tisztaságú, kopott előcsarnokba.

– Van szobád? A feleségem és én szobát keresünk. – Mielőtt a férfi ismét becsukta volna az ajtót, Richard gyorsan hozzátette: – Azt mondták nekünk, hogy neked van üres szobád.

– Na, és akkor mi van?

Bár a dolog teljesen magától értetődő volt, Richard udvariasan válaszolt.

– Nincs hol megszállnunk.

– És miért hozzám jöttök a magánügyeitekkel? – Odafentről, az emeletről Richard dühös szóváltást hallott egy férfi és egy nő között. Az előcsarnokból nyíló valamelyik ajtó mögül kétségbeesett csecsemősírás hallatszott ki. A hűvös, nyirkos levegőben avas olaj nehéz szaga terjengett. Az előcsarnok sikátorra néző nyitott ajtaján át az esőben visítozva rohanó kis utcakölyköket lehetett látni, akiket nagyobb kamaszok üldöztek.

Richard minden különösebb reménykedés nélkül győzködte a résnyire nyílt ajtót.

– Egy szobára van szükségünk.

Távolabb a sikátorban egy kutya ugatott makacs monotonitással.

– Sok embernek kéne szoba. Nekem csak egy üres van. Azt nem adhatom oda nektek.

Nicci félretolta Richardot, és arcával egészen közel hajolt az ajtóréshez.

– Van pénzünk, hogy kifizessük az első hetet. – Mikor a belül álló férfi kezdte becsukni az ajtót, Nicci visszalökte a tenyerével. – Ez egy nyilvános szállóhely. Neked kötelességed az emberek rendelkezésére bocsátani a szobáidat.

A férfi vállával feszült az ajtónak, és Nicci arcába csukta. Nicci dörömbölni kezdett az ajtón, de Richard már el is fordult.

– Felejtsd el – szólt oda Niccinek. – Gyere, szerezzünk egy darab kenyeret!

Nicci általában ellenvetés, vita, sőt többnyire egyetlen szó nélkül követte Richardot, de ezúttal oda sem figyelt rá, helyette kitartóan dobolt az ajtón. Ujjai nyomán mindenféle festékrétegek mállottak le az ajtó fájáról kéktől sárgán át a vörösig.

– Ez a kötelességed! – kiáltotta Nicci a csukott ajtónak. – Nincs jogod elküldeni minket! – Semmi válasz. – Fel fogunk jelenteni!

Az ajtó ismét kinyílt résnyire.

– Van a férjednek munkája?

– Nincs, de…

– Akkor tűnjetek el! Mind a ketten. Különben én jelentelek fel titeket.

– Éspedig miért, ha szabad kérdeznem?

– Nézd, asszony, van szobám, de fenn kell tartanom azoknak, akik a várólista elején vannak.

– Na, és honnan tudod, hogy mi nem vagyunk a lista elején?

– Mert akkor azzal kezdtetek volna, és megmutattátok volna pecsétes engedélyeteket. A várólista elején állók is régóta várakoznak már szálláslehetőségre. Nem vagytok jobbak a tolvajoknál, el akarjátok venni a helyet a törvénytisztelő polgárok elől. Most pedig szívódjatok fel, vagy felírom a neveteket, és bejelentelek benneteket a szállásügyi felügyelőnek.

Az ajtó ismét becsapódott. A fenyegetés, hogy bejelentik őket a felügyelőnek, kissé lelohasztotta Nicci harci kedvét. Hagy sóhajjal elfordult, és elindult kifelé a gödrösre kopott, nyikorgó padlón. Legalább egy rövid időre fedél alá húzódhattak az eső elől.

– Folytatnunk kell a keresést – mondta Richardnak. – Ha először sikerülne munkát szerezned, akkor valószínűleg könnyebb dolgunk lenne. Holnap meg kellene próbálnod munkát találni, én pedig folytatom a szálláskeresést.

Ismét kint voltak a hideg esőben, átvágtak a sáros úttesten a túloldali kövezett járdára. Volt még egy pár hely, amit meg akartak nézni, bár Richard már egyáltalán nem reménykedett benne, hogy szobához juthatnak. Többször vágták már az arcukba az ajtót, mint számon tudta volna tartani. Nicci azonban szállást akart, így hát folytatták a keresést.

Nicci azt mondta Richardnak, hogy ennyire lent délen az Óvilágban szokatlan volt az ilyen hideg időjárás. Az emberek azt hajtogatták, hogy a hideg idő és az eső hamarosan véget ér. Pár nappal ezelőtt még valóban párás, fülledt meleg idő volt, így hát Richard egyáltalán nem kételkedett a szavukban. Richard számára furcsa volt burjánzó zöldnek látni az erdőket és mezőket tél közepén. Egy-két fa nyújtózkodott csupán csupasz gallyakkal, a legtöbb megőrizte zöld lombkoronáját télen is.

Ilyen mélyen délen az Óvilágban soha nem süllyedt fagypont alá a hőmérséklet. Ha Richard a havat emlegette, az itteniek csak értetlenkedve pislogtak rá. Amikor magyarázni kezdte nekik, hogy a hó az fehér pelyhekké szilárdult fagyott víz, arai az égből hullik, és vastag takaróként borul a talajra, voltak, akik megsértődtek, mert azt hitték, hogy Richard gúnyt űz belőlük.

Richard tudta, hogy odahaza most javában tombol a tél. A körülötte zajló zavaros dolgok ellenére belső megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy Kahlan most minden valószínűség szerint melegben és kényelmes biztonságban van a kunyhóban, amit Richard épített. Ezzel a belső meggyőződéssel felvértezetten semmi sem volt elég jelentős mostani új életében, hogy igazán kényelmetlennek érezze. Kahlannak volt elegendő ennivalója, tűzifája, hogy fűthessen, és ott volt neki Cara társaságul. Egyelőre biztonságban voltak. A tél majd elmúlik, és tavasszal majd kijuthatnak a völgyből, de pillanatnyilag Richard biztos volt benne, hogy nem eshet semmi bajuk. Ez a gondolat és Kahlanról őrzött emlékei voltak Richard egyedüli támaszai.

A sikátorokban hajléktalan emberek kuporogtak, összegyűjtve minden olyan szilárd szemetet, amiből valami tetőfélét tudtak maguk fölé eszkábálni. Falakként ázott, lucskos takarókat akasztottak maguk köré. Richard úgy vélte, végül majd Nicci is megelégszik valami ilyesmivel, de tartott tőle, hogy a nyirkos hidegben Nicci megfázhat és megbetegedhet, és akkor Kahlan is meg fog betegedni.

Nicci belepillantott a kezében gyűrögetett papírdarabba.

– Ezek a helyek, amiket erre a jegyzékre felírtak, állítólag az újonnan érkezetteket is kötelesek befogadni, nem csak a várólistán lévő embereket. A városban szükség van munkásokra, sokkal jobban kéne ügyelniük rá, hogy megfelelő szállás is legyen számukra. Látod, Richard? Látod, milyen nehéz a hétköznapi embereknek boldogulniuk az életben?

Richard zsebre dugott kézzel, a hideg esőt szemébe vágó szél ellen összegörnyedve megkérdezte:

– Akkor hát hogyan iratkozhatnánk fel a várólistára?

– El kell mennünk a szállásügyi hivatalba, és szobát kell igényelnünk. Akkor majd felírnak a listára.

Ez így egészen egyszerűnek hangzott, de a dolgok általában sokkal bonyolultabbnak szoktak bizonyulni, mint amilyennek első hallásra tűnnek.

– Ha nincsen elég szoba, akkor hogy jutnak szálláshelyhez azok, akik a listán vannak?

– Kihalásos alapon.

– A városban van munka, azért is jöttünk ide, mindenki azért jön ide. Ha keményen dolgozom, lesz annyi pénzünk, hogy többet tudjunk fizetni. Most is van még egy kis megtakarított pénzünk. Egyszerűen keresnünk kell egy olyan helyet, ahol a megfelelő összegért bérbe adnak egy szobát, mindenféle ilyen listás ostobaság nélkül.

– Richard, te csakugyan ilyen lelketlen vagy? Ha mind ezt tennék, hogyan juthatnának fedélhez a kevésbé szerencsések valaha is? A Rend különben is szigorúan megszabja az árakat, hogy megakadályozza a harácsolást. Gondoskodik róla, hogy ne lehessenek kivételek. Ettől lesz mindenkinek egyenlő esélye. Csak fel kell iratkoznunk a várólistára és minden rendbe fog jönni.

A lába alatt esőtől csillogó macskakövekre szegezve a tekintetét Richard azon gondolkodott, vajon meddig kell hajléktalanul élniük, mire a nevük valamelyik várólista élére kerül. Úgy érezte, jó sok embernek kell kihalnia a szállásából, amíg Nicci és ő szóba jöhet szobabérlőként, és még annál is többen fognak várni arra, hogy egyszer majd ők is kihaljanak a bérelt szobájukból.

Hol jobbra, hol balra tért ki menet közben, hogy ne ütközzön össze a velük szembe haladó sok járókelőbe, akik a sártócsákat kerülgették. Megint azt kezdte fontolgatni, hogy talán jobb lenne, ha a városon kívül telepednének meg. Sokan mások is ezt tették. Odakint azonban, ahol már nem járt a városi őrség, rablók és kétségbeesett számkivetettek sokasága leselkedett azokra, akik kívül rekedtek a városon. Ha Nicci nem ellenezte volna az ötletet, Richard szívesen keresett volna valami távolabb eső helyet, ahol építhetett volna valami kunyhófélét maguknak, esetleg többekkel összefogva, hogy számukkal elbátortalanítsák a zsiványokat.

Nicci azonban nem lelkesedett az elgondolásért. Ő mindenáron a városban akart maradni. Rengetegen jöttek a városba jobb élet reményében. Mindenféle listákra kellett feliratkozni, napokig sorba állni, hogy a megfelelő hivatalnokok színe elé juthassanak. Nicci azt mondta, minderre sokkal jobb esélyük van, ha magában a városban tudnak szálláshoz jutni.

Már későre járt. A pékség előtt hosszú sor ált, a fél utcát betöltötte. Minden nap ezt tapasztalták, amikor kenyeret akartak vásárolni.

– Miért állnak ezek az emberek itt mind sorba? – kérdezte Richard suttogva Niccit.

Nicci megvonta a vállát.

– Gondolom, nincsen elég pékség a városban.

– Én úgy gondolnám, hogy ahol ennyi a vevő, többen akarnának pékséget nyitni.

Nicci korholó tekintettel hajolt közelebb.

– A világ nem olyan egyszerű, mint amilyennek te szeretnéd látni, Richard. Valaha tényleg úgy volt az Óvilágban, ahogy mondtad. Az emberi gonoszság nyíltan virulhatott. Az eladók maguk szabhatták meg az áruik árát, és ebben a saját kapzsiságuk vezérelte őket, nem az, hogy embertársaik javát nézzék. Kenyérre csak a tehetősebbeknek tellett. Most a Rend gondoskodik róla, hogy mindenki tisztességes áron juthasson a javakhoz. A Rend mindenkivel egyformán törődik, nem csak azoknak megy jól, akik tisztességtelen előnyökhöz juthattak.

Nicci mindig tűzbe jött, amikor az ember eredendően gonosz természetéről beszélt. Richard nem értette, miért foglakozik egyáltalán az emberi gonoszsággal a Sötétség egy Nővére, de annyira nem érdekelte a dolog, hogy rá is kérdezzen.

A sor meglehetősen lassan haladt előre. Az előttük álló asszony suttogó beszélgetésük hallatán rosszalló pillantással fordult hátra feléjük.

Richard széles, nyílt mosollyal viszonozta a kritikus tekintetet.

– Jó napot, asszonyom! – A nő sötét arckifejezése megenyhült Richard sugárzó mosolyától. – Újak vagyunk a városban – intett Richard maga mögé –, a feleségemmel. Munkát keresek, de egy szobára is szükségünk lenne. Nem lenne valami ötlete, hogy egy fiatal pár, akiknek nincs ismeretségük a városban, hogyan juthatnának szálláshoz?

Az asszony félig hátra fordult feléjük. Vászonzsákját, amiben csak egy ék alakú sajtdarab sárgállott, mindkét kezével fogva vállával a falnak támaszkodott. Richard mosolya és közvetlen társalgási stílusa – bár mindkettőt mesterségesen erőltette magára –szemmel láthatóan olyan szokatlan volt számára, hogy képtelen volt nyers stílusát megőrizni.

– Ha szobát akartok, előbb munkát kell szereznetek. A Rend bölcs gondoskodásának hála, bőségesen van munkalehetőség, de épp ezért annyian jöttek dolgozni a városba, hogy nincsen elég szállás számukra. Ha erős és egészséges vagy, dolgoznod kell, csak akkor kerülhetsz fel a várólistára.

Richard megvakarta a fejét, és továbbra is mosolygott, miközben a sor lassan mozdult előre egy pár lépésnyit.

– Én szeretnék dolgozni.

– Könnyebb szobához jutnod, ha nem vagy képes dolgozni. – közölte bizalmaskodva az asszony.

– De az előbb mintha épp azt mondtad volna, hogy ha szállást szeretnénk szerezni, ahhoz előbb munkát kell találnunk.

– Ez igaz is, ha valaki munkaképes, amilyennek te is látszol.

Akik nagyobb szükséget szenvednek, mert nem képesek dolgozni, jobban rászorulnak a jóindulatra, ezért előbbre kerülnek a várólistákon, mint az én szegény férjem is. Nagyon súlyos tüdőbajban szenved.

– Szörnyen sajnálom – mondta Richard.

Az asszony fásult gondterheltséggel rábólintott.

– Az emberiség sorsa a nyomorúságos szenvedés. Nem tehetünk ellene semmit, nem is érdemes megpróbálni. A jutalmunkat érte csak a következő életben nyerhetjük el. Ebben a mostani életünkben mindnyájunknak, akik képesek vagyunk dolgozni, az a kötelességünk, hogy a nálunk szerencsétlenebbeket segítsük. Csak így tudunk rászolgálni a jutalomra a következő életben.

Richard nem szállt vitába vele. Az asszony figyelmeztetően emelte fel az ujját.

– A munkaképeseknek az a feladata, hogy legjobb képességeik szerint dolgozzanak mindenki javára.

– Én tudok dolgozni – biztosította Richard az asszonyt. – Mi egy… kis helyről jöttünk. Egyszerű emberek vagyunk, földműves származásúak. Nem sokat tudunk arról, hogyan lehetne munkához jutni a városban.

– A Rend bőségesen nyújt munkalehetőséget az embereknek – szólt közbe egy férfi Nicci háta mögül, magára vonva Richard figyelmét. A férfi nyakig gombolt olajjal vízhatlanított vászonkabátot viselt. Nagy, barna szemeivel lassúakat pislogott, mint a tehén kérődzés közben. Az, hogy beszéd közben az álla ide-oda ingadozott, még csak erősítette ezt a benyomást. – A Rend örömmel fogad minden munkást a jobb létért való harcunkban, de mások érdekét is figyelembe kell venned, amint azt maga a Teremtő is akarja, és csak megfelelő módon szabad munkát keresned.

Richard éhségtől meg-megkorduló gyomorral hallgatta a férfi magyarázatát.

– Először is be kell lépned valamelyik munkásszervezetbe, ők védelmezik a Rend polgárainak a jogait. Egy vizsgálóbizottság fogja elbírálni a felvételi kérelmedet, és az alkalmasságot megállapító fórum előtt a szakszervezet egyik szóvivőjének a jótállására van szükség ahhoz, hogy befogadjanak. Mielőtt munkát keresni indulsz, ezen mind túl kell esned.

– Miért nem mehetek el egyszerűen valahová, hogy magam bemutatkozzak? Miért nem vehetnek fel munkára, ha az elvárásaiknak megfelelek?

– Csak azért, mert vidéki vagy, még nem szabad megfeledkezned róla, hogy a Rend érdekeit és javát tartsd szem előtt!

– Hát persze – felelte Richard –, bár eddig mindig magam dolgoztam önmagámnak: műveltem a földet, hogy ennivalót biztosítsak az embertársaimnak. Nem értek hozzá, hogyan kell ezt a városban csinálni.

A nagy barna szemek pislogása megállt, a férfi egy percig gyanakodva meredt Richardra, aztán végül a szemei újra ábrándozóvá szelídültek, és az állkapcsa ismét ingadozva kérődzte ki magából a szavakat.

– A vállalkozások elsődleges felelőssége, hogy szem előtt tartsák a tömegek érdekeit, a közjó érdekében tevékenykedjenek, és igazságosan alkalmazzák a munkásokat. A szakszervezeti vizsgálóbizottság ebben segít nekik. Itt sokkal többről van szó, mint kicsinyes, önző üzleti érdekekről.

– Értem – bólogatott Richard. – Nos, nagyon hálás lennék, ha elmagyaráznád nekem, hogyan kell ezt szabályosan csinálni. – Rövid oldalpillantást vetett Niccire. – Jó állampolgár szeretnék lenni, szabály szerint viselkedni.

Abból, hogy a férfi milyen büszke öntudattal kezdett magyarázni, és hogy nagy tehénszemei szaporábban kezdtek pislogni, mialatt a szükséges teendőket fejtegette, Richard azt gyanította, hogy ennek az embernek valami köze lehet a labirintusszerűen bonyolult procedúrához. Richard nem kérdezett rá, hogyan lehet egy szakszervezeti szóvivőt rávenni, hogy jótálljon az emberért. Mialatt a tehénszemű az egyes munkakörökben szükséges eljárások közötti finomabb részletkülönbségeket fejtegette, meg azt, hogy ezek a részletek mennyiben segítik elő a Rend védelme alatt élők közös boldogulását és a Teremtő nagyobb dicsőségét, a sor lassan araszolt előre.

Mialatt a férfi egyhangú duruzsolással magyarázott, Nicci lopva Richardot leste, és egyáltalán nem folyt bele a társalgásba. Úgy látszott, mintha azt várná, mikor csap át Richard udvarias türelme halálos indulatba. Richard viszont tudta, hogy az égvilágon semmi értelme nem lenne vitába szállnia ezzel az emberrel, ezért továbbra is illedelmes tartózkodással hallgatott.

Kiderült, hogy a tehénszemű férfi, bizonyos Gudgeons úr, a kőbányászok munkáját ismerte legjobban. Mivel Richard vajmi keveset tudott a kőbányászatról, a sorbaállás idejét azzal ütötte el, hogy feltett a témáról néhány kérdést, amit Gudgeons úr készséges Örömmel és rendkívüli részletességgel válaszolt meg.

Mielőtt sorra kerültek volna, a kenyér kifogyott, és a pékség bezárt.

A sor szétoszlott, az emberek szétszéledtek a zuhogó esőben, miközben motyogva panaszkodtak egymásnak az őket sújtó balsorsról. Mielőtt Niccivel tovább indultak volna, Richard köszönetet mondott az előttük sorban álló asszonynak és Gudgeons úrnak.

Megálltak egy útkereszteződésnél, és Nicci a szobacímek listáját tanulmányozta. Körülöttük az épületek tömör, szögletes tömbjei sötéten emelkedtek elő a sűrűsödő alkonyaiból. Az egyik téglaépület oldalára vörös festékkel emberi figurát festettek, de a festék annyira megkopott, hogy mostanra inkább már csak vöröslő árnynak tűnt. Az alak alá fehérrel felfestett szavakat már egyáltalán nem lehetett kiolvasni.

A mellettük elhaladó férfiak megbámulták Niccit átázott, testhez tapadó öltözékében, arcára egyetlen pillantást sem pazarolva. Nicci vizes haja a koponyájára tapadt, az álla remegett, kezei reszkettek, de egyetlen szóval sem panaszkodott rá, hogy fázik, mint ahogy mindenki más tette. Ahol a szobajegyzéket kapták, azt mondták nekik, hogy másnapig nem kaphatnak újabb listát az esetleges újonnan felszabadult szobák címeivel, ezért Nicci megpróbálta épségben megőrizni a meglévőt, de a vesztésre állt a zuhogó eső ellen folytatott harcában.

Koszos, girhes lovak vánszorogtak az utca sarában, nyikorgó, a felrakott súly alatt recsegve tiltakozó szekereket vonszolva maguk után. Csak a főbb utcák voltak elég szélesek hozzá, olyanok, amelyikek egyikén most ők maguk is haladtak, hogy két szembejövő fogat vagy nagyobb társzekér elférjen egymás mellett. Az utcák egy része csak egyirányú forgalomra volt alkalmas. Az ilyen utcák egyikében-másikában törött szekérroncsok torlaszolták el a járható utat. Az egyik mellékutcában Richard egy legyektől lepett lódögöt is látott, amelyik még mindig be volt fogva egy szekérbe, amit eddig senki nem vontatott el. Az eltorlaszolt utcák miatt a többieken csak még nagyobb volt a forgalom. Voltak utcák, amelyek csak kézikocsik forgalmához voltak elég szélesek, sőt sok sikátor olyan keskeny volt, hogy kizárólag gyalogszerrel lehetett közlekedni bennük.

Itt tartózkodásuk kezdetén Richard szinte rosszul volt a rothadó szemét utcákon terjengő szagától, és a csatornabűztől mivel az utcák egyúttal nyílt szennyvízelvezetőként is szolgáltak, az első hét után azonban szaglása annyira eltompult, hogy már el tudta viselni. A sikátorok voltak a legrosszabbak, ahol Nicci és Richard az éjszakáikat töltötték. Az eső csak arra volt jó, hogy a szennyet kimossa a résekből és zugokból a nyílt utcára, de a ruhájukról és a bőrükről azért lemosta a mocsok nagyját, amíg el tudták viselni a hidegét.

Mióta elérték az Óvilágot és Tanimurától délre haladtak, minden város, amit Richard látott hasonlított ehhez: mindenütt léleknyomorító szegénység, embertelen körülmények uralkodtak. Mintha minden és mindenki egy időtlen csapdában vergődött volna, a rothadás mocsarában. Richard úgy érezte, mintha mindezek a városok valaha teli lettek volna vibráló élettel, álmaik, megvalósításáért küzdő, reménytől és ambícióktól feszülő emberekkel, de ezek az álmok és remények valamikor, valahogyan pangó, korhadó érdektelenséggé szürkültek volna. Mintha többé senki nem igazán törődött volna semmivel. Mintha mindenki valami tompa bódulatban várakozott volna arra, hogy az életkörülményei megjavuljanak, anélkül, hogy a leghalványabb elképzelésük lett volna róla, mit is jelentsen ez a javulás, vagy, hogy hogyan fog egyáltalán megtörténni. Abban a megfoghatatlan hitben éltek, hogy csak az élet utáni élet lehet majd tökéletes.

A városok, amiket Richard látott, kísértetiesen emlékeztettek arra a jövőre, ami látomásai alapján az Újvilágra várt a Rend igája alatt.

Ez a város azonban a legnagyobb egybefüggő település volt, amit Richard életében valaha is látott. Ha nem a saját szemével látja, el sem hitte volna, hogy ekkora város egyáltalán létezhet. Embertömegek által telizsúfolt girbegurba utcák mentén gubbasztó ütött-kopott házak tömkelege terpeszkedett alacsony dombokra épülve, mélyen benyúlva a szomszédos síkságra, mérföldekre elnyújtózva két folyó összefolyása mentén. A város magját alacsony, vertfalú, sárból, vályogból, vagy göcsörtös deszkákból összeeszkábált, düledező kunyhók messzire elnyúlt sorai vették körbe, mint egy áporodott tócsában rothadó fatörzset a bűzlő hab.

Ez volt Altur’Rang városa, amely nevét adta az országnak is, az Óvilág és a Birodalmi Rend szíve, Jagang Császár szülővárosa.

Amikor beléptek az Óvilágba, délre, Altur’Rangba vezető útjukon, Richard és Nicci megálltak egy időre az Óvilág legészakibb városában, Tanimurában, ahol egykor a Próféták Palotája állt. Tanimura az Óvilág azon részeinek egyike volt, ahová legutoljára ért el a Birodalmi rend hatalma. Nagyszerű város volt, széles, fasorokkal szegélyezett sugárutakkal, több emeletes, pompás palotákkal, amelyek homlokzatát oszlopok, boltívek és hatalmas, a fényt bőségesen beengedő ablakok díszítették. Tanimura, bármilyen nagy város volt is, csak az Óvilág egy előretolt bástyája volt, ahová még alig ért el a Birodalmi Rend uralmát jellemző rothadás és enyészet.

Richard valamivel több, mint egy hónapon át dolgozott Tanimurában egy kőműves tucatnyi segédjének egyikeként, köveket cipelve és maltert keverve egy csúf, tömzsi épülethez. A kőműves segédeit és azok családját egyszerű kis kunyhókban szállásolta el, így Niccinek is volt fedél a feje fölött. Richard elnyerte annyira a mester bizalmát, hogy az előléptette a kőfaragói közé. Amikor az egyik kőfaragó megbetegedett, a mester Richardot bízta meg, hogy vegye át a helyét a gránittömbök szögletesre vágásánál.

Richard egyszerre vésőt és kalapácsot érezhetett a kezében, követ vághatott a szerszámokkal, saját kedve szerint alakíthatta. A dolog a felfedezés erejével hatott rá: a kőfaragás bizonyos értelemben olyan volt, mint fát faragni… valamiképpen mégis sokkal több annál.

A mester kezeit csípőre téve időnként meg-megállt Richard mellet és figyelte, ahogy dolgozik. Néha nyers, barátságtalan hangon felmordulva kisebb igazításokat eszközölt Richard munkáján. Egy idő után látta, hogy Richard önállóan is képes egyenesre és szabályosra vágni a kőtömböket, ezért többé nem vesztegette arra az időt, hogy ellenőrizze. Hamarosan Richard köveit választotta ki első sorban sarokköveknek.

Más kőfaragók is érkeztek az építkezésre, sokkal igényesebb feladatra: a kövek díszítésére. Amikor először megjelentek, Richard nagy érdeklődéssel figyelte a munkájukat. Az épület bejárata köré szánt kövekbe faragtak a Teremtő Fényét jelképező nagy lángnyelveket. A lángok alá meglapuló, reszkető embertömeg képét vésték.

Richard sok helyen látott kőfaragványokat, ahol eddig megfordult, az aydindrili Inkvizítorok Palotájától a Népek Palotájáig D’Harában, de még soha ilyet nem látott, mint ezek a tanimurai épületre faragott alakok voltak. Ezek nem voltak szépek, kecsesek vagy lenyűgözőek. Éppen ellenkezőleg: torz, korcs, meghunyászkodó alakok voltak, akik rettegve hőköltek vissza a Fénytől. Az egyik művész megmagyarázta Richardnak, hogy az emberiségnek ez az egyetlen helyes ábrázolása: az emberek rútak, bűnösök, szentségtelenek. Richard ez után inkább a kőtömbök szabályos formájára koncentrált.

Mikor a kövek kivágása a Rend helyi székháza számára elkészült, a munkának vége volt. Az ácsoknak már volt elég segédmunkásuk, újabbakra nem volt szükségük. A kőfaragó művészek azt mondták, elkelne számukra némi segítség az emberiség kínjainak ábrázolásához, és munkát ajánlottak Richardnak, de ő visszautasította őket, mondván, hogy nem ért a szobrászi munkához.

Amellett Nicci már türelmetlenül szeretett volna tovább indulni, a tanimurai megálló csak arra kellett, hogy némi pénzt keressenek, amiből élelmiszert vásárolhatnak a rájuk váró hosszú útra.

Richard még örült is, hogy nem kell tovább látnia, hogyan készülnek a nyomasztó faragványok.

Altur’Rangig vezető délkeleti irányú útjuk során Richard jó néhány további, faragványokkal kidekorált épületet látott, és még több szobrot a köztereken, vagy középületek bejáratai előtt. Ezek mind mindenféle rémségeket ábrázoltak: embereket, akiket az Alvilág vigyorgó Őrzője ütlegel korbáccsal, saját szemüket kiszúró bűnösöket, nyomorék, torz, szenvedő alakokat, kutyafalka módjára, négykézláb rohanókat, akik asszonyokra és gyermekekre támadtak vicsorogva, fekélyekkel borított, csontvázzá soványodott figurákat, szerencsétlen, sírjaikba önként bedőlő embereket. A legtöbb ilyen faragványon a rémületes jelenetek fölött a tökéletes Teremtő lánggal jelképezett Fénye lobogott.

Az Óvilág a nyomorúságot, a torzságot dicsőítette.

Délre vezető útjukon jó pár városban megálltak, ha Richard talált magának valami cselédmunkát, elég rövid ideig tartót ahhoz, hogy ne kelljen miatta várólistára iratkoznia. Gyakran előfordult, hogy hosszabb ideig káposztalevesen éltek, ami jórészt inkább csak víz volt. Máskor rizst vagy hajdinakását ettek, és nagyritkán a sózott disznóhús fényűzését is megengedhették maguknak. Az is előfordult, hogy Richardnak sikerült halat fognia vagy elejtenie egy-egy madarat, párszor még nyulat is. Az Óvilágban azonban nem volt könnyű dolog a természetben megélni. Ehhez túlságosan sok embernek jutott ugyanis az eszébe ugyanez a gondolat. Hosszú útjuk során mindketten jócskán lefogytak. Richard lassan kezdte megérteni, honnan jöhet a csontvázsovány emberek ábrázolása a fali domborműveken.

Az úti céljukat Nicci határozta meg, de ezen túl nem sok mindenbe szólt bele, a döntések legjavát Richardra hagyta, elfogadta őket, és egyetlen zokszó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat. Heteken át gyalogoltak egyfolytában, ritkán pár rézgarasért felülhettek egy-egy szekérre, amelyik ugyanabba az irányba tartott, mint ők. Folyókon keltek át olyan városokban, amelyek elég nagyok voltak hozzá, hogy egyszerre több kőhídjuk is legyen, falvakon, kisvárosokon utaztak keresztül. Láttak hatalmas búza– köles– és napraforgóföldeket, és számos egyéb ültetvényt is, bár a földek jó része parlagon maradt. Birkanyájakkal, tehéncsordákkal is összetalálkoztak.

A parasztok tejet és kecskesajtot adtak el nekik. Mióta a Tehetség felébredt benne, Richard csak akkor volt képes húst enni, ha nem harcolt. Ő maga úgy gondolta, ez valamiképpen az egyensúlyhoz kapcsolódik: amikor időnként rákényszerül, hogy valakinek az életét kioltsa, akkor az egyensúly helyreállítása érdekében nem tud húst fogyasztani. Mivel mostanában nem kellett harcolnia, most képes volt húst enni anélkül, hogy rosszul lett volna tőle. Sajnos, húshoz azonban csak nagy ritkán jutottak. A sajtot, amit valaha nagyon is szeretett, alig tudta elviselni a gyomra, amióta a Tehetsége életre kelt. Mostanában viszont gyakran kellett választania a sajt és az éhen maradás között.

Ami azonban leginkább nyugtalanította Richardot, az az Óvilág mérete, azon belül is a lakosainak a tömege volt. Richard naivan úgy gondolta, hogy az Újvilág és az Óvilág nagyjából egyforma nagyságú lehet. Hát nem volt az! Az Újvilág csak olyan volt, mint egy aprócska bolha az Óvilág hátán.

Délre tartó útjuk közben időről időre fegyveresek hatalmas menetoszlopaival találkoztak, akik északra meneteltek, a Középföld felé. Néha napokba is bele tellett, mire valamennyi katona elvonult mellettük. Valahányszor Richard az elhaladó katonák véget nem érő hadoszlopait látta, mindig elöntötte a megkönnyebbülés hulláma, hogy Kahlan a hó fogságában rekedt az ő kis hegyi otthonukban. Már a gondolatától is rosszul volt, hogy Kahlannak csapataival, ekkora haderővel kellene szembeszállnia, amekkora itt vonul el mellettük a háborúba.

Tavaszra, mire Kahlan végre ki tud majd szabadulni a hegyi lakból, és a Birodalmi Rend valamennyi itt látott csapata teljes erejével hozzá tudna látni az Újvilág ostromához, a Rend főserege a D’Harai Birodalom minden ellenállását fel fogja morzsolni. Richard csak abban reménykedett, hogy Reibisch tábornok nem fog úgy dönteni, hogy szembeszáll a Renddel. Richard gondolni sem akart arra, hogy Jagang serege a tábornok valamennyi bátor katonáját lemészárolhatja a bekövetkezendő támadása során.

Egy kisebb városban Nicci egy kis patakhoz ment, hogy a ruháikat kimossa, mialatt Richard trágyát lapátolt egy nagy istállóban. A városba nagy számú tiszt érkezett, és olyan sok ló volt az istállóban, hogy az istállómester egyedül már nem győzte a munkát. Richard jó időben volt jó helyen hozzá, hogy megkaphassa a munkát. Miután a tisztek megérkeztek, és a város valamennyi fogadójának minden szobáját elfoglalták, nagy létszámú sereg vonult be a nyomukban, és ütött tábort a város szélén.

Szerencsére Nicci épp a város másik szélén mosta a holmijaikat. Szerencsétlenségre az egyik osztag bevonult a városba, hogy szórakozzanak egy keveset, és némi ivászat után úgy döntöttek, hogy önkénteseket is befogadnak maguk közé. Richard lehajtott fejjel hordta a vizet a lovaknak, de az őrmester mégis felfigyelt rá. Richard rossz időben volt rossz helyen, így hát „önként” berukkolt a Birodalmi Rendbe. Az újonnan besorozott önkénteseket a hatalmas tábor közepén szállásolták el.

Azon az éjszakán, amikor teljesen besötétedett és a katonák jó része elaludt, Richard „leszerelte” magát. Napkelte előtt három órával végre sikerült kiólálkodnia a Birodalmi Rend szolgálatából. Nicci este visszatért az istállóhoz, és ott meghallotta, mi történt Richarddal. Richard a saját táborhelyükön talált rá Niccire, aki idegesen járkált fel-alá a sötétben. Gyorsan összeszedték a holmijaikat, és az éjszaka hátralévő részében erőltetve meneteltek dél felé. Mivel a Hold fenn volt az égen, nem az úton haladtak, inkább toronyiránt, a földeken át, arra az esetre, ha Richard keresésére őrjáratot küldenének ki. Ettől kezdve valahányszor katonákkal találkoztak, Richard minden tőle telhetőt megtett, hogy minél inkább láthatatlanná váljon.

Általában véve azonban az erőszakos verbuválás nem jelentett túl nagy veszélyt számukra. A nagy zsákmány ígéretével elkábított fiatal emberek tömegei szíves örömest csatlakoztak önként a hadsereghez. Gyakran előfordult még olyan is, hogy az újoncoknak hetekig várakozniuk kellett, mire sorra kerülhettek a gyakorlatozás elkezdésében, annyi volt a jelentkező a seregbe. Richard tömegével látta ezeket a fiatalembereket a városokban. Ittak, kockáztak, fogadásokat kötöttek, verekedtek, s közben a dicsőségről álmodoztak, amit azzal szereznek majd meg, hogy a Rend hatalmas birodalmának gonosz ellenségeit az utolsó szálig elpusztítják. Élvezték a civil lakosság csodálatát, amikor csatlakoztak a hadsereghez, hogy elmasírozzanak a félelmetes gonosz ellen harcolni, ami, úgy mondják, megfertőzte az Újvilágot.

Richard rémülten figyelte meg, mennyien élnek az Óvilágban, mert ez azt jelentette, hogy a már az Újvilágra tört hadsereg létszámának hiányát az itteni lakosság szinte meg sem érezte, és ez még csak a kezdet volt. Eddig azt gondolta, hogy talán a Rend előbb-utóbb elveszíti lelkesedését, hogy a hazájától olyan távol kell háborúznia, vagy, hogy az Óvilág népe hamarosan megelégeli az ilyen hadviseléssel elkerülhetetlenül együtt járó szűkölködést. Most rá kellett jönnie, hogy az efféle okoskodás csak holmi vágyálom volt a részéről.

Nem kellett prófétának vagy varázslónak lenni hozzá, hogy megértse, az Újvilág által előállítható haderő, még a legoptimistább számítások alapján is édeskevés lenne hozzá, hogy képes legyen ellenállni a millió és millió ellenséges katonának, akiket észak felé özönleni látott, nem is beszélve arról a többiről, akiket nem láthatott, mert más útvonalon vonultak hadba. Középföld sorsa meg volt pecsételve.

A szíve mélyén Richard az anderiai népszavazás óta már tudta, hogy az Újvilág el fog bukni a Birodalmi Rend előtt. Most azonban semmi önelégültséget nem érzett a fölött, mennyire igaza volt. Az ellenség számát látva megértette, hogy a szabadság máris elveszett, és a Renddel szembeni ellenállás nem volt egyéb, mint öngyilkosság.

Úgy tűnt, az események eleve elrendeltettek, a világ immár elveszett, a Rend legyőzhetetlen. Richard és Kahlan jövője ugyanilyen kilátástalannak látszott.

Messze a legkülönösebb hely, amit Richard délkeletre vezető útjukon látott, és amiről azóta sem tett említést sem, nem egészen egy heti járóföldre Tanimurától délre volt. Richard még mindig gyászos hangulatban volt a faragványok miatt, amiket Tanimurában látott, amikor Nicci egy régi, elhanyagolt útra irányította a fő országútról. Az út visszafelé, a hegyek felé vezetett, és egy csendes folyó melletti kisvárosba jutottak rajta.

A városban az üzletek legtöbbje üresen, elhagyatottan árválkodott. A szél kedve szerint hordta be a port a raktárak kitörött ablakain. A házak jó része is romokban állt, a tetők beroskadtak, az omladozó falakon gyomok és indák virítottak, tovább fokozva a rombolást és az elhagyatottság érzését. Csak a külvárosi házakban maradtak még lakók, többnyire parasztok, akik állattenyésztéssel és a környező földek megművelésével foglalatoskodtak. A város északi részében egy kis üzlet még működött, szeget, láncot, ácskapcsot árultak benne a környékbeli parasztoknak. Nyitva állt még egy tímár boltja is, egy jövendőmondóé, meg egy magányos kocsma. A város központjában romházakat láttak, amelyekből a fosztogatók már régen minden mozdíthatót elhordtak. Néhány épület még állt úgy-ahogy, de nagy többségük már régen összeomlott. Csak a vad löketekkel fúvó szél volt tanúja Richard és Nicci áthaladásának a néptelen városközponton.

A déli városszélen egy egykori nagy téglaépület romjaihoz értek. Nicci egyetlen szó nélkül letért az útról, és egyenesen az elhagyatott rom felé vette az irányt. A tető vaskos fagerendáit rég elhamvadt tűz emésztette el. A fapadlót gyomok vastag szőnyege és sűrű bozót lepte be. Az épületből tulajdonképpen már csak a téglafalak maradtak meg, azok is jórészt leomolva. Egyedül a keleti fal egy darabja maradt meg olyan magasnak, hogy egy magányos ablakkeret is árválkodott még benne.

A szél összekócolta Nicci napszítta haját, ahogy végignézett az épület romos maradványain. Karjait lankadtan lelógatta maga mellett, háta szokatlanul meggörnyedt, védtelennek, sérülékenynek látszott, ahogy megállt ott, ahol egykor tető borult óvón föléje.

Majd egy órán keresztül állt ott, elmerülve a múlt árnyai között.

Richard arrébb, oldalt állt meg, csípőjével egy hajdani munkaasztal megpörkölődött maradványának támaszkodva. Az asztal egyike volt a kevés tárgynak, amelyek valamennyire megmaradtak a téglafalakon belül.

– Ismered ezt a helyet? – szólalt meg végül Richard.

Nicci meglepetten pislogni kezdett a kérdésre. Aztán hosszan, szótlanul nézett Richard szemébe, mintha őt is valami kísértetnek látná. Aztán közelebb lépett, kék szemei tekintetét végre levette Richardról, és hagyta, hogy ujjai emlékezően végigfussanak a munkaasztal félig elszenesedett maradványain.

– Ebben a városban nőttem fel – felelte tompa, elmélázó hangon.

– Ó! – Richard körbemutatott. – És ez a hely?

– Valaha páncélokat készítettek itt. – suttogta Nicci. Richard el sem tudta képzelni, miért akarta Nicci megnézni ezt a helyet.

– Páncélokat?

– Messze földön a legjobb páncélokat. Duplán tesztelt minőségi darabokat. Nemesek, királyok jöttek ide páncélt vásárolni.

Richard körbenézett a romok között, közben azon tűnődött, Niccinek mi titka rejlik még a romok között.

– Ismerted, aki a páncélokat készítette?

Nicci pillantása ismét a távolba meredt, kísérteteket látva.

– Nem – suttogta. – Sajnálom, de soha nem ismertem.

Egy könnycsepp gördült le az arcán hibátlan vonalú sima állára. Ebben a pillanatban nem látszott másnak, mint rémült, elveszett gyermeknek, aki nagyon-nagyon egyedül van a világban.

Ha Richard nem tudta volna Nicciről mindazt, amit tudott, most átölelte volna, és megvigasztalta volna ezt a szomorú, elhagyatott, magányos gyermeket.