Hatvanötödik fejezet

 

 

 

Miután Richard visszatért a finomszövésű fehér lepellel, amit azért vásárolt, hogy azzal takarja le a szobrot a másnapi ünnepségig, segített Ishaqnak egy csomó más emberrel együtt, akikkel odalenn az építkezésen ismerkedett össze, hogy elkezdjék a szobor lassú, nehézkes lecsúsztatását a térre. Szerencsére jó ideje nem esett, így a talaj szilárd volt.

Ishaq, aki jól értett az efféle munkákhoz, olajozott faoszlopokat hozott görgőnek, amelyeket a szobor alá szerkesztett fadobogó masszív támgerendái elé rakott le. A fogat lovai így sokkal könnyebben el tudták húzni a súlyos terhet. Amikor a szobrot átvontatták a második görgősorra, az emberek felszedték a hátul felszabadult görgőket és a lassan előre csúsztatott szobor elé vitték.

A domboldal fehérlett a kilapátolt márványtörmeléktől, a tömb most jóval kevesebbet nyomott, mint eredetileg. Annak idején Victor speciális kőszállító szekeret bérelt hozzá, hogy feljuttassa a műhelyhez a tömböt. Most azonban nem lehetett ilyen szekeret használni, mert a kifaragott szobrot nem volt szabad oldalára dönteni, vagy olyan durván bánni vele, mint ahogy az ilyen szekereken szokás.

Ishaq a markába szorított vörös kalapjával hadonászott, utasításokat, figyelmeztetéseket harsogva, közben-közben imát mormolva. Richard tudta, hogy a szobra ennél jobb kezekben nem is lehetne. A segítők mintha megérezték volna Ishaq ideges feszültségéből, hogy most valami fontos dolgot visznek végbe, és bár a munka nehéz volt, úgy tűnt, sokkal szívesebben végzik, mint a saját mindennapi feladataikat odalenn az építkezésen. Késő délutánra a szobrot sikerült eljuttatni a műhelytől a térre vezető lépcső aljáig.

Az emberek földet lapátoltak a lépcső elé, és keményen ledöngölték, hogy meneteles rámpát alakítsanak ki, ezzel könnyítsék meg a szobor felvontatását. Tíz lovat állítottak be az oszlopsor mögé. Hosszú köteleket vezettek át az oszlopok között, a másik végüket a szobor alapja köré erősítették. A szabad görgőket a földrámpa aljára rakták ki, aztán majd ugyanúgy viszik őket váltogatva feljebb a lépcsősoron, ahogy a domboldalon is csinálták. Ishaq harsány kiáltozására közel kétszáz ember feszült a köteleknek, hogy segítsenek a tízlovas fogatnak a vontatásban. A szobor centiméterről centiméterre megindult fölfelé a lépcsősoron.

Richard alig bírta nézni. Ha bármi hiba történik, nagy műve lezuhan hátrafelé, és apró darabokra zúzódik. A talapzatban megmaradt repedés mentén szilánkokra veti szét a belső feszültség. Elmosolyodott magában, amikor rádöbbent, milyen nevetséges dolog azon aggódnia, hogy a Rend elleni bűnének bizonyítéka megsemmisülhet.

Mikor a szobor biztonságban feljutott a térre, a dobogó alá homokot lapátoltak, hogy a szobor súlyát alátámasztás nélkül is elbírja. Ezután kihúzták a görgőket a dobogó alól, majd magát a dobogót is levontatták a homokrakásról. Innentől már viszonylag egyszerű feladat volt a szobrot apránként levonszolni a dobogóról, magára a tér kövére. Végre a márvány márványon állt. Végül az emberek a köteleikkel a kör alakú tér közepére vonszolták a szállítóeszközről lekerült szobrot.

Miután a szállítás befejeződött, Ishaq Richard mellett állva törölgette izzadt homlokát a piros kalapjával. Az egész szobrot kötéllel rögzített fehér lepel borította a napóra számlapjával együtt, így Ishaq nem láthatta, mit is ábrázol tulajdonképpen. Annyit azért mégis megérzett, hogy most valami fontos dolog áll előtte.

– Mikor? – csak ennyit kérdezett. Richard tudta, mire céloz Ishaq.

– Nem tudom pontosan. Narev Testvér holnap akarja a Teremtőnek felszentelni a Palotát az összes magas rangú hivatalnok jelenlétében, akik messziről érkeztek ide, hogy lássák, mire költik a pénzt, amit ők a polgároktól elraboltak. Azt hiszem, holnap a magas rangú vendégeknek, meg az összegyűlt tömegeknek a Palota többi részével együtt akarják megmutatni a szobrot is. Ezt sem szánják másnak, mint újabb szemléltetésnek a Rend értékrendjéről az emberi fajt illetően. Nem hiszem, hogy ünnepélyes leleplezést vagy ilyesmit terveznének.

Richard úgy hallotta, hogy a Testvérek nagyon fontosnak tartják a felszentelési ceremóniát. Valahogyan be kellett bizonyítani, hogy jogosan költötték el a Palota építésére fordított óriási összegeket, miközben az embereknek emellett még a háború költségeit is fedeznie kellett. Fel kellett mutatni valamit a vérével és verejtékével adózó népnek. A Rend Testvérisége a Birodalmi Rend segítségével uralkodott, erkölcsi felmentést nyújtva azoknak a vérszomjas vadállatoknak, akikre uralma fenntartásához szüksége volt. Míg a brutális erő könnyedén szétzúzhatta fizikailag azokat, akik a Rend hatalma ellen lázadni mertek, a Testvérek magukat az eszméket akarták eltiporni, amelyek efféle lázadáshoz vezethettek, hiszen ezek az eszmék jelentették számukra a legnagyobb veszélyt.

Nagyon fontos volt a vidéki hivatalnokok telkesítése is, hiszem ők voltak a Rend zsarnokságának a helytartói szerte az Óvilágban. Richard úgy gondolta, a Testvérek majd szervezett túra keretében mutatják meg a távolról jött tisztviselők falkájának a sok ezer lábnyi hosszan húzódó, az emberiség gyarlóságát, az emberi romlottságot bemutató képsorokat a falakon, ezzel is erősítve bennük a Testvériség iránti kötelezettségérzetet, rávéve őket, hogy adják át a Testvéreknek azt a pénzt, amit karddal kényszerítettek ki az emberekből: olyan karddal, amit Rend Testvériségének utasítására, annak erkölcsi támogatásával fogtak a kezükbe. Az efféle alantas szolgák számíthattak bizonyos részesedésre a Rendnek tett szolgálataik fejében, de a Testvérek, semmi kétség, kellő eréllyel hozták azt is ezeknek a tisztviselőknek a tudomására, hogy túl nagy ambíciókat azért ne tápláljanak.

A Rend Testvériség által irányított közössége, mint az összes többi zsarnoki rendszer is, végső fokon a nép hozzájárulásával uralkodott: a népével, akit vagy morális megfélemlítéssel, fizikai kényszerrel vagy mindkettővel tartottak sakkban. A zsarnokságot folyamatos gonddal kellett fenntartani, különben a jogszerű hatalom illúziója gyorsan szertefoszlott volna a kegyetlen kizsákmányolás józanító hatására, és a zsarnokok hatalmát fenntartó szadista vadállatok nyers erejét könnyen legyűrhette volna a nép túlereje.

Ezért volt biztos benne Richard, hogy ő nem vezetheti a forradalmat: ő képtelen lett volna erőszakkal meggyőzni róla a népet, hogy az erőszak helytelen dolog, hogy az életük túl nagy érték ahhoz, hogy így vesztegessék el, ugyanakkor a Rend erőszakkal kényszeríthette térdre az embereket, terrorral győzve meg őket róla, hogy az életük nem is olyan értékes. Csak a szabad embereken nem lehet uralkodni. A népnek először meg kellett ismernie a szabadság értékét, mielőtt szabadságot követelhetett volna magának.

– Nekem azt mondták, nagy ünnepély lesz – mondta Ishaq. – Mindenfelől érkeznek az emberek a Császár Palotájának a felszentelésére. A város teli van a legkülönbözőbb helyekről érkezett látogatókkal.

Richard a munkásokat nézte, akik a szobor helyre illesztése után visszaszállingóztak megszokott munkájukhoz.

– Meglep, hogy egyetlen vidéki hivatalnok sem jött még el ide, hogy egy előzetes pillantást vessen a palotára az ünnepség előtt.

Ishaq elutasítóan legyintett a kalapjával.

– Mindnyájan a Rend Testvérisége összejövetelén vannak. Bent a városközpontban. Nagy a felhajtás. Étel, ital, a Testvérek szónokolnak. Tudod, mennyire oda van a Rend a gyűlésekért. Gondolom, az egész egy nagy unalom lehet. Amennyire az ilyen rendezvényeket ismerem, a vendégeket egész nap szóval tartják majd a Rend szükségleteiről, és az ő kötelességükről, hogy a népet rávegyék az áldozathozatalra ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére. A Testvérek szoros gyeplőn tartják a kiszolgálóikat.

Ez azt jelentette, hogy a Testvérek elfoglaltak lesznek: túlságosan is elfoglalták egy olyan jelentéktelen aprósághoz, hogy ellenőrizzenek egy szobrot, amit az egyik rabszolgájuk faragott. A dolgok jelenlegi állása szerint Richard szobra lényegtelen volt. Csak kiindulópontként fog szolgálni a több mérföldes túrához a Rend nemes ügyét bemutató faliképek mentén, amelyeket Narev Testvér vezérlete alatt a Testvérek utasításaira alkottak meg.

Ha a Testvérek és a vendég hivatalnokok túlságosan elfoglaltak voltak is, hogy kijöjjenek a Palotához, a város lakói bizony nem voltak azok. A legtöbbje valószínűleg holnap is kijön majd az ünnepségre, de először meg akarták nézni maguknak a helyet a nélkül is, hogy a vontatott beszédek unalmát el kellene hozzá szenvedniük. Richard látta, ahogy az emberek csoportjai vándorolnak egyik fali domborműtől a másikig, arcukon tisztán látszott a vigasztalan, lesújtott kifejezés az ábrázolt jelenetek láttán.

Az őgyelgőket őrök tartották tisztes távolban a falaktól, és megakadályozták, hogy bejussanak a félkész falak labirintusába, ahol itt-ott már a felső emeletek, sőt, néhány helyen már a tetők is elkészültek. Most, hogy a szobor is a helyére került, az őrök a tér bejáratát is lezárták.

Richard az elmúlt héten alig pár órát aludt. Miután a szobor végre a helyén állt, erőt vett rajta a kimerültség. Annyi munka után olyan kevés alvás és alig pár falat étel mellett, alig bírt már talpon maradni.

A hosszúra nyúlt árnyékok közül Victor bukkant elő. A munkások közül néhányan már hazafelé indultak, de sokan még órákig fognak dolgozni. Richard eddig észre sem vette, hogy a szobor átszállításával eltelt a nap nagyobbik része. Most, hogy a munka heve elmúlt, átizzadt inge szinte jeges hűvösséggel tapadt a hátára.

– Tessék! – nyújtott Victor Richard felé egy szelet lardot. – Egyél! Ünnepeljük meg a sikeredet!

Richard megköszönte barátjának a lardot, és azonnal be is falta. A fejében fájdalom lüktetett. Megtett mindent, ami csak tőle tellett, hogy az embereknek megmutassa, amit meg kell látniuk. A munka befejeztével azonban hirtelen elveszettnek érezte magát. Csak most ébredt rá, milyen gyűlöletes volt előtte még a gondolata is, hogy egyszer majd be kell fejeznie a szobrot, hogy nem áll többé előtte a nemes feladat. Hiszen idáig is csak ez hajtotta.

– Ishaq, alig állok a lábamon. Gondolod, tudsz egy kocsit szerezni, amelyik egy darabon elvisz hazafelé?

Ishaq hátba vágta Richardot.

– Gyere, csak, ülj be a szekérderékba. Biztos vagyok benne, hogy Jorinak nem lesz kifogása ellene. Legalább az út egy részét nem kell gyalog megtenned. Nekem még maradnom kell, utánanézni a szekereknek és a fogatoknak.

Richard elbúcsúzott a mosolygó Victortól is.

– Reggel barátaim, teljes nappali fényben le fogjuk venni a leplet, és még egyszer, utoljára meglátjuk, milyen a szépség. Azután… nos, ki tudja, mi lesz azután.

– Hát akkor holnap – felelte Victor ravasz mosolyával. – Aligha tudok majd aludni ma éjjel – kiáltotta Richard után.

A hónapokig tartó kemény, kimerítő munka összes fáradtsága mintha egyszerre tört volna rá Richardra. Felkapaszkodott a szekérderékba, és búcsút intett Ishaqnak. Miután a fuvaros elment, Richard összegömbölyödött egy ponyva alatt, hogy a világosság ne zavarja, és mire Jori visszatért a szekérhez, már mélyen aludt. A döcögő, rázkódó szekéren az egész világ megszűnt létezni a számára.

Nicci a távolból figyelte, ahogy Richard távozik Ishaqkal. Egyedül akarta megtenni, amit eltervezett. Azt akarta, hogy ez csak az ő műve legyen Ő is tenni akart végre valami hasznosat.

Csak ha megteszi, csak azután nézhet újra szembe Richarddal.

Nicci pontosan tudta, hogyan reagálna a Rend a szoborra. Fenyegetésnek tartanák. Nem engednék meg, hogy a nép megláthassa. Azonnal megsemmisítenék. A szobor megszűnne létezni, és soha senki avatatlan nem is tudná meg, hogy valaha létezett.

Ujjait összefonva töprengett rajta, hogyan kezdjen hozzá, mi legyen az első lépés. Aztán hirtelen rájött. Hiszen már korábban is járt annál az embernél. Az az ember segített Richardon. Az az ember Richard barátja. Nicci sietve átvágott a Palota mellett, és felfelé indult a domboldalon.

Teljesen kifogyott a lélegzete, mire a kovácsműhelyhez ért. A marcona kovács épp a szerszámait pakolta el. A kohóban már korábban betakarta a parazsat. A szagok és a látvány, még a mindent vastagon borító vaspor és korom látványa is Apa műhelyének boldog emlékét idézte fel egy pillanatra Nicciben. Most már megértette azt a rejtélyes tekintetet, amit Apa szemében látott valaha. Abban nem volt biztos, hogy maga Apa értette-e egyáltalán, mi is volt az, de ő most márt teljesen és végérvényesen megértette. A kovács mosolytalanul pillantott fel, amikor Nicci berontott a műhelybe.

– Cascella úr, szükségem van rád!

A kovács arca hirtelen aggódóvá vált.

– Mi a baj? Miért sírsz? Richarddal történt valami? Csak nem…

– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. – Nicci megragadta Cascella úr lapátkezét, és rángatni kezdte. Mintha egy sziklatömböt akart volna elmozdítani. – Kérlek, gyere velem! Nagyon fontos!

A kovács a szabad kezével körbemutatott a műhelyben.

– Ki kell takarítanom a munka után.

Nicci megint megrángatta a vaskos kezet. Szeméből könnyek gördültek ki.

– Kérlek! Ez borzasztó fontos!

A kovács szabad kezével megtörölte izzadt arcát.

– Jól van, vezess akkor!

Nicci kicsit nevetségesnek érezte magát, ahogy a nagydarab kovácsot kézen fogva rángatja maga után lefelé a domboldalon. Cascella úr kérdezgette, hová mennek, de Nicci nem válaszolt neki. Idejében oda akart érni, még mielőtt a nappali fény teljesen eltűnik.

A tér körül őrség vigyázta körben a lépcsőt, nem engedtek senkit a térre. Nicci észrevette Ishaqot, aki hosszú deszkákat rakodott éppen egy szekérre. Megszólította, és a fuvaros, mikor látta, hogy Nicci a kováccsal jött, odasietett hozzájuk.

– Nicci, mi baj van? Olyan rémültnek…

– Meg kell nektek mutatnom a szobrot. Most. Victor mogorván pillantott Niccire.

– Majd holnap reggel levesszük a leplet, ha Richard…

– Nem. Most kell látnotok!

A két férfi elhallgatott. Ishaq közelebb hajolt, és lopva a tér felé intett.

– Nem tudunk feljutni oda. Őrzik a teret.

– Én fel tudok. – Nicci dühösen törölte le arcáról a könnyeit. A hangjába kemény, parancsoló határozottság költözött, az a sötét, vészjósló hangszín, amit olyan gyakran használt, amelyen számtalan élet felett mondott ítéletet, amellyel embereket küldött a halálba. – Itt várjatok!

A két férfi önkéntelenül visszahőkölt a Nicci szemében sötétlő fenyegetéstől.

Nicci kihúzta magát. Felemelte a fejét. Elvégre ő a Sötétség Nővére volt.

Kimért léptekkel közelített a térhez, mintha csak a Palota az ő tulajdona lenne. Hiszen az övé is volt. Ő volt a Rabszolgakirálynő. Ezeknek a katonáknak akkor parancsolt, amikor csak kedve tartotta.

Õ a Halál Úrnője volt.

Az őrök óvatosan közelítettek hozzá, érezték, hogy ez a feketébe öltözött nő veszélyt jelent. Mielőtt megszólíthatták volna, a nő megelőzte őket.

– Mit műveltek ti itt? – sziszegett rájuk.

– Mit művelünk itt? – kérdezett vissza az egyik. – Őrizzük a Császár Palotáját, azt műveljük.

– Hogy mersz nekem visszabeszélni?! Nem tudod, ki vagyok én?

– Hát… nem hiszem, hogy eddig…

– A Halál Úrnője. Esetleg hallottatok már rólam…

A tucatnyi őr egy emberként megmerevedett. Nicci látta a tekintetükből, hogyan mérik fel újra a fekete ruháját, a szőke haját, a kék szemeit. A reakciójukból egyértelmű volt Nicci számára, hogy a híre eljutott idáig. Mielőtt az őrök bármelyike megszólalhatott volna, Nicci rájuk rivallt.

– Na, és mit gondoltok, mit keres itt Jagang Császár élettársa? Azt hiszitek, hogy az Uram nélkül jöttem? Naná, hogy nem, ti idióták!

– A Császár… – motyogták néhányan, mély döbbenettel.

– Úgy van, a Császár holnap megérkezik a felszentelésre. Előre jöttem, hogy felderítsem a helyzetet, és erre mit találok? Hülyéket. Itt álltok, az ujjatokat a szátokba dugva, miközben az út mellett állva kellene várnotok Őexcellenciáját, hogy üdvözöljétek, amikor a városba érkezik. És addig már csak pár óra van hátra.

Az őrök kimeredt szemekkel, tátott szájjal bámultak Niccire.

– De hát… senki sem szólt nekünk! Merről érkezik? Nem mondták meg, hogy…

– Miért? Csak nem hiszitek, hogy egy olyan fontos személyiség, mint Jagang országszerte kihirdeti, hogy merre jár? Hogy minden orgyilkos a környéken könnyen rátalálhasson? És ti, bolondok, itt álldogáltok, holott lehet, hogy orgyilkosok lesnek Őexcellenciájára a közelben! Az őrök meghajoltak Nicci előtt.

– Hová menjünk? – kérdezte az őrmesterük. – Merről érkezik Őexcellenciája?

– Északról.

Az őrmester idegesen megnyalta a szája szélét.

– De… de… melyik úton északról? Sok út vezet arról a városba!

Nicci csípőre vágta az ökleit.

– Azt hiszitek, hogy Őexcellenciája előre bejelenti a pontos útvonalát? Ráadásul a ti fajtátoknak? Ha csak egy utat őriznénk, minden orgyilkos azonnal tudhatná, merről érkezik a Császár, nem igaz? Minden utat őrizni kell! Ti meg itt tétlenkedtek helyette.

A katonák idegesen hajlongtak, szerettek volna máris a kötelességük után látni, de fogalmuk sem volt, merre induljanak. Nicci a fogát csikorgatta, és közel hajolt az őrmesterhez.

– Vidd az embereidet valamelyik északi úthoz. Most, azonnal! Minden bejövő utat őrizni kell. Válasszatok magatoknak egyet!

Az őrök hajlongva oldalaztak el Nicci elől. Néhány udvarias, csoszogó lépés után azonban vad rohanásba kezdtek. Nicci figyelte, ahogy futás közben a Palota többi őreit is magukkal viszik.

Amint az őrség eltűnt a térről, Nicci a két döbbent mesterember felé fordult. Azok felsiettek hozzá a lépcsőkön, mivel többé már nem akadályozták őrök őket. Néhány bámészkodó, aki a macskaköves járdákon sétálva a fali domborműveket nézegette, felfigyelt a hangos szóváltásra, és Niccit nézték, hogy mit csinál. A gonoszokra lesugárzó Fény előtt imádkozó asszonyok is hátra fordultak felé, térdeltükben.

Mihelyt Victor és Ishaq felértek a lépcső tetejére, Nicci kioldotta a szobrot körülfogó kötelet, marokra szorította a könnyű vászon leplet, és egy mozdulattal lerántotta a szoborról.

A két férfi megtorpant, és mozdulatlanná merevedett.

A tér körül félkörívben a falak teli voltak az ember alsóbbrendűségének bizonyítékaival. Mindenfelé kicsi, nyomorék, deformált, gonosz, kapzsi, kegyetlen, alattomos, ostoba, korrupt, bűnös emberi figurákat lehetett látni. A képek az embert tehetetlen, nyomorult teremtményként ábrázolták, aki szerencsétlen élete minden pillanatában a túlvilági erők hatalmában vergődik, a gonoszság földi katlanában, ahonnan csak a halál képes megváltani őt. Még azok is, akik erényeseknek bizonyultak a földi életben, és méltónak a Teremtő Fényére, még azok is élettelennek tűntek, arcuk mentes volt minden érzelemtől, üres, értelem nélküli tekintettel, hullaszerűen merev testtel álltak a Fény előtt, miközben lábaik alatt patkányok cikáztak, tagjaik körül kígyók tekeregtek, fejük felett keselyűk vitorláztak.

A földi kínoknak ebből az örvénylő áradatából, a romlottság eme tengeréből, a gonoszságból és szenvedésből büszke, ragyogó tagadásként emelkedett ki Richard alkotása.

Elsöprő erejű vádirat volt a körülötte látható minden szennyel szemben.

A szobrot körülvevő rútság hatalmas tömege jelentéktelenné zsugorodott Richard műve előtt. A fali faragványok gonoszai mintha immár saját árulásukon zokogtak volna a megingathatatlan szépség és igazság színe előtt.

A szobor két figurája harmonikus egyensúlyban állt az alkotás középpontjában. A férfialakból büszke erő és határozottság sugárzott. Bár a nőalak ruhát viselt, semmi kétség nem lehetett érzéki nőiessége felől. Mindketten az emberi test érzéki, nemes és tiszta szépségét árasztották magukból. Körülöttük a gonosz mintha rémülten hőkölt volna vissza ennyi nemesség, ennyi tisztaság láttán.

Ami még ennél is több: Richard alakjai mentesek voltak minden belső konfliktustól: érezni lehetett rajtuk az öntudatot, józanságot és céltudatosságot. A szobor az emberi erő, képesség és alkotó indulat megtestesülése volt. Az életé, amit önmagáért élünk. Maga az Emberiség, amint síkra száll a szabad akaratért.

Pontosan az volt, amit a talapzatába vésett egyetlen szó állított róla: „ÉLET.”

A szobor létezése már önmagában is bizonyítéka volt az általa hirdetett eszmék igazságának.

Ez volt az élet: ahogy élni kell, ahogy élni érdemes: büszkén, okosan, senki előtt szolgaságba nem hajolva. Az emberi lélek nemességének, az egyéni akaratnak és szabadságnak a dicshimnusza volt ez a szobor.

Körös-körül a falon minden a halált ígérte megoldásul.

Ez a szobor az életet.

Victor és Ishaq térdre hullva zokogtak a szobor előtt.

A kovács a szobor felé emelte a karjait és hangosan kacagott, miközben könnyek csorogtak le az arcán.

– Megcsinálta! Megcsinálta, ahogy megmondta előre! Hús a kőben. Nemesség! Szépség!

Az emberek, akik a fal faragványokat megnézni jöttek el a Palotához, most lassan gyülekezni kezdtek, hogy megnézzék, mi is áll ott a tér közepén. Tágra nyílt szemekkel itták be a látványt, sokan közülük életükben először látták az embert saját mivoltában erényesnek és szépnek ábrázolva. A szobor olyan erőteljes hatást tett rájuk, ami önmagában semmissé tett mindent, ami körben a falakon volt látható. És a mondanivaló hitelességét csak kiemelte és aláhúzta, hogy mindezt a szépséget emberi kéz tudta megalkotni.

A nézők közül sokan ugyanazt a hirtelen megvilágosodást élték át, mint Nicci.

A kőfaragók otthagyták a munkájukat, hogy megnézzék, mi áll a tér közepén. A kőművesek lemásztak az állványzatról. A segédek letették malteros vödreiket. Az ácsok, abbahagyva a gerendák helyükre illesztését, lejöttek a tetőről. A tetőfedők lerakták a szerszámaikat. A kocsisok kikötötték a lovaikat. A földmunkások lehajították lapátjaikat. Mindenfelől a térre sereglettek a szoborhoz.

Az emberek egyre növekvő tömegben hömpölyögtek felfelé a lépcsőkön. Ámulattal a szemükben járták körül a szobrot. Sokan térdre hullva sírva fakadtak, de nem a szenvedéstől, mint korábban, hanem a tiszta örömtől. Sokan nevettek, mint a kovács, és az ő boldog arcukon is örömkönnyek csorogtak végig. Akadtak azért néhányan, akik félelmükben eltakarták a szemüket.

Akik megnézték a szobrot, futva indultak, hogy másokat is oda hívjanak. Hamarosan a domboldalon álló műhelyekből is jöttek a munkások, megnézni, mi áll a téren. Az építkezést megnézni érkezett férfiak és asszonyok most futva igyekeztek haza, hogy szeretteiket is elhozzák, megmutatni nekik, mi látható a Császár Palotája előtt.

Olyasmi állt ott, amit ezek közül az emberek közül legtöbben életükben még sohasem láttak.

Látomás volt ez a vakoknak.

Ital a szomjazóknak.

Élet a haldoklóknak.