Huszonnegyedik fejezet

Richard egyetlen egyszer állt meg és fordult vissza, hogy utolsó pillantást vessen Kahlanra, közvetlenül, mielőtt beért volna az erdőbe. Kahlan ott állt az ajtóban, fehér inkvizítori ruhájában. Hosszú, sűrű haja a derekáig hullott alá, alakja maga volt a női kecsesség megtestesülése. Olyan gyönyörű volt, mint amikor először megpillantotta. Egy rövid pillanatig összekapcsolódott a tekintetük. Richard túl messze volt hozzá, hogy megláthassa Kahlan szemének zöldjét, azt a színt, amilyen színű szeme senki másnak nem volt, olyan szívszorítóan tökéletes színt, hogy Richardnak néha a lélegzete is elakadt tőle, máskor vadul felgyorsult a szívverése.

De ami igazából megragadta, az a nő esze volt a zöld szemek pillantása mögött. Richard életében nem találkozott még hasonlóval.

Richard tudta, hogy szorítja az idő. Bármennyire gyűlölte még a gondolatát is, hogy tekintetét el kell szakítania Kahlanról, most az asszony életéről volt szó. Richard célja egyértelmű volt. Megfordult, és bevetette magát az erdőbe.

Gyakran járt ezen az úton, jól ismerte. Tudta, hol futhat, és hol kell óvatosnak lennie. Most, hogy ilyen kevés ideje maradt, nem engedhette meg magának a túlzott óvatosságot. Többé vissza sem tekintett a házra.

Magányosan futott az erdőben, gondolatai fájtak, mint a nyílt sebbe szórt só. Ez egyszer nem érezte otthon magát szeretett erdőjében: gyengének, tehetetlennek és jelentéktelennek érezte magát. A csupasz ágak csattogva verődtek össze a feje felett, más ágak recsegve nyöszörögtek, mintha gúnyosan sajnálkoznának rajta, hogy Richard itt hagyja őket.

Ahogy az útja feljebb vitte a völgyből, lucfenyők és erdei fenyők vették át a lombhullató fák helyét. Richard zihálva vette a levegőt. Az erdő talajának hűvös árnyai között a magasan a feje fölött süvítő szél mintha üldözte volna, mintha el akarta volna űzni arról a helyről, ahol élete legboldogabb napjait töltötte. Az alacsonyabb részeken, ahol többnyire cédrusok nőttek, szivacsos, zöld mohafoltok pettyezték az erdei talajt: olyanok voltak, mint élénkzöld cukormázzal bevont esküvői torták, csokoládé pelyhekként beszórva barna, hullott cédruslevelekkel.

Richard átkelt egy keskeny patakon, lábujjhegyen lépkedve a vízből kiálló köveken. Ahol a kis erecske alácsorgott a lejtőn, egyes helyeken kiálló kövek, szikladarabok alá bújt, ahol visszhangzó, ritmikus dobolással hirdette a büszke tölgyeknek Richard menetelését a fogság felé. A tompa szürke fényben Richard nem vett észre egy hurokszerűen kiálló vöröses cédrusgyökeret, beleakadt a lába, és arccal lezuhant az ösvényre, mintegy végső megszégyenülésül, mintha az erdő maga is száműzte volna.

Ahogy ott hevert a hideg, nyirkos hullott levelek, halott gallyak és egyéb erdei szemét között, arra gondolt, fel sem áll többé innen. Jó lenne itt maradni fekve, és hagyni, hogy véget érjen ez az egész. Hagyni, hogy a hideg szél merevvé dermessze a végtagjait, hogy a pókok, kígyók farkasok megmarják, halálra marcangolják, végül a közömbös fák fonják be lassan növő gyökereikkel széthulló csontjait. Nagyon kevesen hiányolnák, és nagyon sokan kívánnának neki jó utat a pokolba…

Küldönc ő, olyan üzenettel, amire senki sem kíváncsi.

Vezér, aki túl korán született.

Miért ne lenne vége itt és most, hadd hozza el mindkettőjük békéjét a csendes halál, és legyen végre vége a szenvedéseiknek?

A fák gúnyos lenézéssel figyelték, mire lesz képes ez az értéktelen, semmi kis emberfajzat, vajon lesz-e elég bátorsága újra felállni, és szembenézni azzal, ami vár rá? Ő maga bizony nem tudta, hogy képes lesz-e rá.

A halál tűnt a könnyebb megoldásnak, és a mély megalázottságnak e pillanataiban Richard komolyan fontolgatta, hogy a kevésbé fájdalmas utat válassza.

Még Kahlan is, bármennyire szerette Richardot, olyasmit kívánt tőle, amit ő nem adhatott meg neki: hazugságot. Kahlan azt akarta, Richard mondja ki valamiről, amiről biztosan tudta, hogy igaz, hogy mégsem úgy van. Richard bármit megtenne Kahlanért, de a valóságot még érte sem képes megváltoztatni. Kahlan legalább hitt benne annyira, hogy hagyta Richardnak, hogy elvigye őt a világot fenyegető zsarnokság árnya elől egy védett helyre. Még ha nem is hitt Richard meggyőződésében, valószínűleg mégis Kahlan volt az egyetlen, aki önként, szabad akaratából követte őt.

A valóságban csupán néhány másodpercig hevert ott az erdő földjén, amíg magához tért az esés okozta kábultságból és visszanyerte a lélegzetét. Ezek a gondolatok ez idő alatt futottak át az agyán: rövid másodpercek alatt, ameddig megengedte magának a gyöngeség fényűzését, cserébe azért, hogy milyen erősnek és keménynek kell majd lennie mindenben az eljövendő dolgokban.

Szüksége volt erre a gyöngeségre, hogy egyensúlyba hozza az erőfeszítéseket, amelyeket meg kell tennie. Kétségre, céljai határozottságát ellensúlyozandó. Félelemre a bátorság ellenpontjaként, amire nagy szüksége lesz az eljövendő időben.

Mialatt azon gyötrődött, hogy képes lesz-e felállni egyáltalán, már tudta, hogy igen. Önsajnálat-rohama hirtelen véget ért. Bármit megtenne Kahlanért. Még ezt is. Még ezt is, akár ezerszer is.

Megújult elhatározással terelte el figyelmét a sötét gondolatokról. A helyzet nem is volt annyira reménytelen, ezt biztosan tudta. Végtére is szembenézett ő már sokkal keményebb megpróbáltatásokkal is, mint amit egy Sötétség Nővére jelenthet. Egyszer már sikerült kiszabadítania Kahlant öt Sötét Nővér markából is. Ez pedig csak egy volt. Harag öntötte el a gondolatra, hogy Nicci azt hiszi, bábokként rángathatja őket saját önző céljai érdekében.

A kétségbeesés elillant, helyét betöltötte a hideg, kiszámított düh.

És aztán rohant ismét, utolsó pillanatban kerülve ki a fákat, ahogy levágta az ösvény kanyarjait. A biztonságosabb kerülők helyett kidőlt fatörzsek, sziklahasadékok fölött ugrált át. Minden ugrással, rövidítéssel értékes másodperceket nyert.

Egy törött faág beleakadt a hátizsákjába, és lerántotta a válláról. Richard futtában utána kapott, de a zsák kisiklott a markolásából és tartalma kiborult a földre.

Richardból kirobbanta visszafojtott harag. Mintha a fa szántszándékkal akadályozta volna, csak hogy rohanó sietségén gúnyolódjon. Akkorát rúgott a vétkes ágba, hogy az helyéről letörve méterekre repült. Richard térdre hullott és sietve gyömöszölte vissza zsákjába a széthullott holmikat, mohacsomókkal együtt markolva fel az arany és ezüst érméket, a rátapadt fenyőmaggal együtt a Kahlantól kapott szappant. Nem volt ideje szétválogatni. Ezúttal felöltötte a hátára a zsákot, nem csak úgy lelógatta az egyik válláról. Eddig megpróbált időt nyerni, de inkább csak veszített vele.

Az ösvény, ami helyenként nem volt több keskeny vadcsapásnál, meredeken emelkedni kezdett. Richardnak időnként a kezeivel is meg kellett kapaszkodni fagyökerekben, kiálló sziklákban. Akármilyen hideg nap volt is, Richard folyamatosan törölgette a verejtéket a szeméből. Ujjairól a kemény gránit lehorzsolta a bőrt, miközben sziklarepedésekbe kapaszkodott velük.

Gondolatai a körül forogtak, hátha Nicci túl gyorsan lovagol, túl nagy távolságot tesz meg, túl messzire jut előtte. Tudta, hogy ostobaság volt annyi időt késlekedni abban bízva, hogy a rövidebb ösvényen behozza a késlekedést, mégis azt kívánta, bárcsak még sokkal tovább tarthatta volna Kahlant a karjai között.

Egész bensője görcsös kínba rándult a gondolattól, hogy milyen megtört lehet most Kahlan. Úgy érezte, az asszonyt még jobban megviseli ez a helyzet, mint őt. Bár Kahlan szabad volt, Richard pedig rab, ettől Kahlan számára csak még rosszabb lett, mert önmagát kellett korlátoznia szabadságban, hogy legyőzze egyetlen vágyát: Richard után menni. Richardnak sokkal könnyebb volt: neki csak engedelmeskednie kellett a gazdája akaratának, csak teljesítenie Nicci parancsait.

A hágó tetején ki rontott a szélesebb útra a fák közül. Niccit nem látta sehol. Visszafojtott lélegzettel kémlelt kelet felé, attól rettegve, hogy meglátja egy távolodó lovas alakját a hágó túlsó lejtőjén. A magaslaton túl, ahol állt, az erdő szélesen terült szét a lábai alatt, további erdőszőnyegeket ringató hegyek koszorújában. Még távolabb sokkal nagyobb hegyek emelkedtek szédítő magasságokba, a csúcsaikat és sötét lejtőik jó részét borító hólepel fehérje éles kontrasztként rajzolódott a sötétszürke égre.

Richard nem látott lovast, de mivel az út a hágó tetejétől nem messze bekanyarodott a fák közé, az, hogy nem látta Niccit, még semmit sem jelentett. A hágó teteje kopár volt, bár az út nagyobb része az erdő mélyén kanyargott. Richard sietve megvizsgálta a talajt friss nyomok után kutatva, abban reménykedve, hogy Nicci nem jár még túl messzire előtte, és hogy még utolérheti, mielőtt a nő valami végzetes cselekedetre szánná el magát. Balsejtelme megkönnyebbüléssé változott, amikor semmi nyomot sem talált.

Visszanézett a maga mögött hagyott völgybe, a megbámult réten túl a házuk felé. A távolság túl nagy volt hozzá, hogy bárkit is megláthasson. Remélte, hogy Kahlan marad még egy pár napig, ahogy kérte tőle. Richard nem akarta, hogy Kahlan a sereghez csatlakozzon, bekapcsolódjon egy vesztésre kárhoztatott háborúba, hogy semmiért kockáztassa az életét.

Richard pontosan megértette Kahlan vágyát, hogy a népe mellé álljon, és védelmezze a szülőföldjét. Kahlan azt hitte, az ő jelenléte képes lesz befolyásolni a helyzetet. Nem lesz képes. Most még nem. Talán sohasem. Richard látomása tulajdonképpen nem volt egyéb, mint a valós helyzet elfogadása. Az ég felé rázott kard nem akadályozza meg a napot benne, hogy lenyugodjon.

Richard kutató pillantást vetett a felhőkre. Az elmúlt két napban a jelek arra mutattak, hogy az első hó hamarosan megérkezik a völgybe, ami idáig az otthona volt. Az ég színéből és a szél szagából ítélve igaza volt.

Tudta, Niccitől nem fog tudni olyan gyorsan megszabadulni, hogy pár napon belül visszatérhessen Kahlanhoz. Ezt a mesét egészen más okból találta ki. Ha egyszer az időjárás megváltozik, és a hó megérkezik ide a hegyi felföldek közé, általában rohamszerűen jön a havazás. Ha a hóvihar akkora lesz, ahogy Richard a jelekből megítélte, Kahlan és Cara be fog szorulni a völgybe tavaszig. Az összegyűjtött élelemmel és az egyéb felszereléssel, amit Richard oda hordott, kettejüknek bőven lesz élelmük és tüzelőjük egész télre.

Kahlan itt biztonságban lesz. A seregnél folyamatos veszélyben lenne.

A foltos kanca egy közeli kanyarban kibukkant az erdőből. Nicci kék szemei mereven szegeződtek Richardra megjelenése első pillanatától.

Mikor a Fény Nővérei magukkal vitték Richardot az Óvilágba a Próféták Palotájába, Richard tévesen azt hitte, hogy Kahlan el akarja őt távolítani maga mellől. Nem tudta, vagy nem értette meg, hogy Kahlan azért küldte el őt, mert az életét akarta ezzel megmenteni. Richard azt gondolta, Kahlan soha többé nem akarja látni őt.

Fogsága alatt Richard úgy érezte, Nicci maga a nemiség megtestesítője. A Nővér jelenlétében szinte megszólalni sem tudott. Alig tudta elhinni, hogy egy teremtményben létezhet ilyen testi tökéletesség, nem csak az ember vágyálmaiban.

Most, amikor nézte Niccit, amint az a nyeregben könnyedén ringva lovagolt felfelé az ösvényen és kék szeme pillantása Richard tekintetével kapcsolódott össze, a férfi úgy látta, hogy Nicci valami mogorva beletörődéssel viseli saját szépségét. Olyannyira elvesztette megdöbbentő hatását Richardra, hogy az elképzelni sem tudta, mit találhatott korábban ebben a nőben, ami olyan érzelmeket korbácsolt fel benne.

Azóta Richard megtanulta, milyen az igazi asszony, mi az igazi szerelem, és mi az igazi kielégülés. Ennek fényében Nicci minden szépsége jelentéktelenné silányult.

Richard nézte a közeledő Nővért, és meglepetten vette észre, hogy Nicci szomorúnak látszik. Mintha szinte sajnálná, hogy ott találja Richardot, de emellett a megkönnyebbülés halvány árnyéka is átfutott a nő arcán.

– Richard, nem csalódtam benned. – Nicci hangszíne azonban azt sugallta, hogy a megelőlegezett bizalom nem lehetett túlságosan erős. – Teljesen leizzadtál. Nem akarnál pihenni egy kicsit?

Nicci megjátszott kedvessége Richard arcába hajtotta a vért. Dühös tekintetét elfordította a nő kedveskedő mosolyáról, és szó nélkül elindult az ösvényen a ló előtt. Úgy gondolta, jobb, ha nem szólal meg, amíg nem lesz képes uralkodni a haragján.

Az ösvényen hamarosan egy fekete ménhez értek, amelyik fehér csillagot viselt a homlokán. A hatalmas állat egy kis füves tisztáson volt kikötve a magasba szökő fenyők között.

– A lovad, ahogy ígértem. – mondta Nicci. – Remélem, tetszeni fog. Úgy gondoltam, elég nagy és erős hozzá, hogy gond nélkül elbírjon téged.

Richard megvizsgálta a sima kidolgozású zablát, és megfelelőnek találta. Ő nem szerette az állatoknak fájdalmat okozó, azokat a lovas uralma alá kényszerítő érdes zablát, amit néhány Nővér szívesen használt. A szerszám többi része is rendben lévőnek tűnt. A ló egészségesnek látszott.

Pár percet rászánt, hogy ismerkedjen az állattal. Emlékeztette magát rá, hogy a ló nem oka az ő jelenlegi problémájának, és nem szabad, hogy a Nicci iránti érzett indulatai befolyásolják benne, hogyan bánik a jó kiállású állattal. A ló nevét nem kérdezte meg. Kezét az állat orra alá tartva hagyta, hogy az megszaglássza, aztán megsimogatta a mén selymes fekete nyakát. Megveregette a vállát kedveskedő, szavak nélküli ismerkedésül. Az erős fekete mén toppantott az első patáival. Egyelőre ő még nem volt teljesen megelégedett Richarddal.

Pillanatnyilag nem volt választásuk az útvonal tekintetében: egyetlen csapás vezetett előttük keleti irányba, távolodva a völgytől és a háztól. Richard az élre állt, hogy ne kelljen Niccire néznie.

Nem akart azonnal a ló hátára pattanni és ezzel rossz benyomást tenni az állatra, amit aztán jó sok munkájába került volna helyrehozni. Jobb, ha a ló előbb összeismerkedik vele, még ha csak az első egy-két mérföldön is. Lazára fogva a kantárt a mén álla alatt, és előtte indult el, hadd szokjon hozzá a ló az előtte mozgó idegen emberhez. Azzal, hogy a lóval való munkára koncentrált, jobbára sikerült neki elterelni a figyelmét azokról a gondolatairól, amelyek azzal fenyegették, hogy újra a kétségbeesés örvényébe taszítják. Egy idő után úgy tűnt, a mén megbékélt új gazdájával, ekkor Richard minden további ceremónia nélkül felült a hátára.

A keskeny ösvény meggátolta benne Niccit, hogy felzárkózhasson Richard mellé. A foltos kanca horkantásokkal tiltakozott ellene, hogy a mén mögött kényszerült menni. Richard némi kárörömmel vette tudomásul, hogy máris sikerült némileg felforgatnia a dolgok megszokott rendjét.

Nicci nem próbálkozott társalgással, talán, mert megérezte Richard hangulatát. Richard vele tart, de arra nem kényszerítheti még Nicci sem, hogy ezt boldogan tegye.

Mikor kezdett besötétedni, Richard egyszerűen leszállt a nyeregből egy kis erecske mellett, ahol a lovakat meg lehetett itatni, és ledobta a csomagját a földre. Nicci szótlanul tudomásul vette Richard táborhely-választását, leoldotta hálózsákját a nyeregkápáról, és lelökte a ló hátáról. Aztán leült a hálózsákra, és leginkább csüggedtnek látszott. Kolbászt és kemény kétszersültet vett elő, és a falatokat némi vízzel öblítette le. Néhány harapás után kérdő pillantással Richard felé nyújtotta az ételt. Richard nem vette tudomásul a kínálást. Nicci ezt elutasításként értelmezte, és folytatta az étkezést.

Mikor befejezte, megmosdott a patakban, majd pár percre a bokrok közé vonult. Amikor visszatért, szótlanul kigöngyölte a hálózsákját, belebújt, elfordult Richardtól, és már aludt is.

Richard leült a mohos földre, összefonta a karjait, hátát a nyergének támasztotta. Egész éjjel egy szemhunyást sem aludt. Niccit nézte a majdnem kitelt hold oldalról érkező fényében. Figyelte a nő egyenletes légzését, enyhén szétnyílt ajkait, a pulzus lassú lüktetését a nyaki verőérben, és egész idő alatt azon töprengett, hogyan semlegesíthetné, amit Nicci tett. Egyszer-egyszer az is eszébe ötlött, hogy meg kellene fojtania a nőt, de persze ezt egy percig sem gondolta komolyan.

Használt ő már varázslatokat ezelőtt is. A múltban nem csak megérezte a mágia hatalmas erőit, de le is sújtott velük Tehetsége segítségével. Sokszor szembenézett hatalmas veszélyekkel, és sokféle mágikus fenyegetéssel. Tehetsége révén olyan hatalmas energiákat idézett fel, amelyeket élő ember még nem látott, és akarata erejével képes volt irányítani őket.

A Tehetségét leggyakrabbam a szükség, vagy a harag élesztette fel. Richardnak mindkettőből bőven kijutott. Éppen csak azt nem tudta, most hogyan vehetné hasznát a Tehetségnek. Nem értette eléggé, mit is művelt Nicci, ahhoz, hogy egyáltalán tervezni is kezdhesse, hogyan védhetne ki. Kahlan életével a Nicci alkotta mágikus fonat másik végén, Richard semmit nem mert megkockáztatni addig, amíg teljesen biztos nem lehetett a sikerben. Persze cselekedni fog; épp csak ki kell találnia, hogyan. A tapasztalat azt sugallta neki, hogy ez ésszerű feltételezés. Azzal biztatta magát, hogy a megoldás megtalálása csak idő kérdése. Ha meg akarta őrizni az ép eszét, hinnie kellett ebben.

Reggel felnyergelte a lovakat, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna Niccihez. A Nővér vizet kortyolgatva ült és figyelte, hogyan húzza meg a férfi a hámszíjakat, ügyelve rá, hogy a zabla ne legyen túl feszes, ne sértse fel a lovak száját. Nicci kenyeret vett elő a nyeregtáskájából, és megkérdezte Richardot, nem kér-e belőle. Richard úgy tett, mintha Nicci ott sem lenne.

Fáradtnak kellett volna lennie az egész éjszakán át tartó virrasztástól, de dühe ébren tartotta. Egész nap könnyű, de állandó ütemben lovagoltak az ólomszín ég alatt a végtelennek tűnő erdőn át. Richardnak jól esett maga alatt érezni a ló meleg testét. Végig fokozatosan ereszkedtek lefelé a felföldről, ahol a ház állt, az alacsonyabb dombok felé.

Sötétedésre megérkezett a hó.

Eleinte csak néhány tétova pehely kóválygott a levegőben. Ahogy a szálingózás hóeséssé erősödött, úgy tűnt, mintha csak kiszívná a színt a fákból és a földből, amíg minden egyöntetű fehérré nem vált. A látótávolság egyre csökkent, és a havazás kavargó, szédületet keltő vastag fehér fallá sűrűsödött. Richardnak folyamatosan pislognia kellett, hogy a hatalmas pelyhek be ne lepjék a szemét is.

Most először érzett megkönnyebbülést, mióta Niccivel útnak indult.

Kahlan és Cara odafönt a hegyek között jó néhány lábnyi vastag hótakaróra ébred majd. Úgy fognak dönteni, ostobaság lenne ilyenkor útnak indulni, mivel azt hiszik majd, hogy ez csak egy korai hóesés, ami pár napon belül elolvad annyira, hogy sokkal könnyebb lesz számukra az utazás. Odafent azonban az ilyen gondolkodás hibás. A hideg tartós lesz. Ennek a hóesésnek a nyomán újabb hóvihar érkezik majd, és hamarosan az ablaktáblákig fog érni a hó. Idegesek lesznek majd a várakozás miatt, de nyilván úgy határoznak majd, hogy tanácsosabb kivárni az idő jobbra fordulását, elvégre igazán nincs miért sietniük.

Minden valószínűség szerint egész télre ott ragadnak majd, ahol biztonságban lesznek. Mikor alkalomadtán megmenekül Nicci karmai közül és hazatér, Richard biztonságos kényelemben fogja találni Kahlant a házukban.

Úgy határozott, ostobaság lenne a haragjára hallgatva ismét a puszta földön tölteni az éjszakát. Halálra fagyhatnának az éjjel. Túlságosan is jól az eszébe véste, hogyha Nicci meghal, Kahlan is halott lesz. Mikor észrevett egy nagy útifenyőt, letért lovával az ösvényről. Ahogy az erdőbe fordulva az ágakat súrolta, nagy hócsomók hullottak rá. Richard kirázta a havat a hajából és lesöpörte a vállairól.

Nicci zavartan nézelődött körbe, de nem tiltakozott. Leszállt a lováról, és várta, mit akar tenni Richard. Mikor a férfi egy jókora ágat félrehúzva befelé intett, Nicci homlokát ráncolva nézett a férfira, és csak a fejét dugta be, hogy bekémleljen. Arcán gyerekes örömmel egyenesedett fel. Richard azonban nem viszonozta a széles mosolyt.

Odabent, a hóval terhelt ágak alatt csendes, hideg világ fogadta őket. Sötét volt bent, mert a gallyakra rakodott hótömeg kizárta a fényt. Richard apró gödröt ásott, és a hullott gallyakból, amit gondosan forgácsok fölé halmozott, hamarosan kellemes kis tűz lobogott.

Amikor a lángra kapó tűz kellemes, meleg fényt kezdett árasztani, Nicci ámulattal pillantott körbe a fenyősátor belsejében. A lobogó lángok lágy, narancsszín fénybe vonták a fejük felett küllőszerűen szétterjedt ágakat. A törzs alsó része csupasz volt, jókora kúp alakú teret hagyva szabadon az utazóknak.

Nicci szótlanul melengette a kezeit a tűznél, és megelégedettnek látszott. Nem ájult el a boldogságtól, hogy menedékhez juttatták, de elégedett volt. Olyannak tűnt, mint a ki nagy megpróbáltatásokon esett keresztül, de most végre megnyugodhat. Mint egy asszony, aki el nem vár semmit, de hálás mindenért, amit juttatnak neki.

Az elmúlt napban Richard nem reggelizett vele, egyáltalán szinte tudomást sem vett róla. Richardot keserű eltökéltsége nem akadályozta azonban meg, hogy megéhezzen, így olvasztott hóból vizet forralt, és rizst és babot főzött. Az éhezés sem neki, sem Kahlannak nem használt volna semmit. Szótlanul Nicci felé nyújtotta a rizses bab felét, a kenyér gyürkéjének héjába töltve. Nicci elfogadta a kenyértányért, és megköszönte.

Cserébe felkínált Richardnak egy szelet napon szárított húst. Richard a húsdarabot tartó vékony, finom ujjakra meredt. A kép arra emlékeztette, ahogy Kahlan a mókusokat eteti. Kikapta a húst Nicci kezéből, és vadul beletépett a fogaival. Hogy Nicci tekintetét elkerülje, a tűzbe bámulva ette meg babos rizsét a kenyér másik végének héjából. A tűz ropogását leszámítva nem volt más hang körülöttük, csak időnként egy-egy nagyobb hócsomó huppanása, amikor lecsúszott a súlyát megtartani nem bíró gyengébb ágakról. Hóesésben az erdő sokszor kísértetiesen csendessé válhat.

Richard ott ült az alacsony lángú tűz mellett jóllakottan, a lángok melengették az arcát, és az előző éjszakai virrasztás fáradtsága megtetézve a hosszú lovaglással lassan erőt vett rajta. Vastagabb tuskókat rakott a hamvadó tűzre és köréjük halmozta a parazsat. Aztán kigöngyölte hálózsákját a tűz Niccitől távolabbi oldalán, belebújt, Kahlanra gondolt, aki most biztonságban van a házukban, és a Nővér csendben figyelő tekintetéről nem véve tudomást elaludt.

Másnap korán keltek. Nicci semmit nem szólt, de amikor lóra szálltak, határozott mozdulatokkal irányította foltos kancáját a fekete mén elé, és most ő vágott az élre. A hóesés hideg, szemerkélő esőre váltott. A lehullott hó hamarosan szürkés latyakká olvadt. Az alacsonyabb területek még nem álltak készen rá, hogy megadják magukat a télnek. Odafent, ahol Kahlan volt, a fagy megmaradt, és valószínűleg továbbra is derekasan havazott.

Mialatt kellő óvatossággal lovagoltak a hegyek oldalában kanyargó ösvényen, Richard igyekezett az erdőre figyelni, hogy lekösse vele a gondolatait, de időnkén óhatatlanul is rápillantott az előtte lovagló Niccire. Hideg, nedves idő volt, a nő nehéz, fekete kabátot viselt fekete ruhája fölött. Egyenes háttal, magasra tartott fejjel lovagolt, kabátja hátán szétterülő szőke hajkoronájával királyi látványt nyújtott. Richard sötét színű erdőjáró ruháját viselte, és borotválatlan volt.

Nicci foltos kancája sötétszürke színű volt, már-már fekete, és testét világosabb szürke gyűrűs foltok tarkították. Sörénye és csánkszőrzete sötétszürke volt, a farka tejfehér. A legszebb lovak közé tartozott, amelyet Richard valaha is látott. Richard mégis gyűlölte az állatot, mert Niccié volt.

Délután egy dél felé vezető ösvény keresztezte az útjukat, de Nicci, aki most az élen lovagolt, tovább haladt kelet felé. A nap vége előtt még néhány további ösvényt is keresztülszeltek: ezeket egy-egy vadász vagy csapdázó használhatta alkalmilag. A hegyvidék nem volt vendégszerető. Még ahol erdő nem volt, a talaj ott is sziklás volt, és a járható utak keskenyek. Csak egy-két helyen húzódtak füves fennsíkok, amelyeken kisebb juh vagy kecskenyájakat lehetett legeltetni, ezek is inkább Szarvasföld, vagy az egyéb települések közelében voltak, innen északra és délre.

Richard érezte maga alatt a mén izmainak ütemes mozgását, és a tájat nézte, amit annyira ismert és szeretett. Nem tudta, mikor térhet újra haza, ha sor kerül rá egyáltalán. Nem kérdezte meg, hová tartanak, úgy gondolta, ilyen hamar Nicci még úgysem mondaná meg. Az, hogy kelet felé haladtak, még nem sokat jelentett, mivel túl sok választási lehetőségük nem volt eddig.

A lovaglás passzív ritmusában Richard gondolatai vissza-visszatértek a Kardjára, és arra a módra, ahogyan átadta Kahlannak. Akkor úgy érezte, nem tehet mást. Gyűlölte, hogy úgy kellett átadnia a fegyvert, ahogy tette, de nem tudott kiötölni egyéb módot, amivel legalább valami kis védelmet tudna nyújtani Kahlannak. Azért fohászkodott a szellemekhez, hogy az asszonynak soha ne kelljen használnia a Kardot. De ha mégis, akkor Richard haragja is segíteni fogja.

Richard hordott egy kést az övében, de a Kardja nélkül mégis fegyvertelennek, szinte meztelennek érezte magát. Gyűlölte ugyan az ősi fegyvert azért, mert sötét dolgokat tudott előcsalni gazdája lelkének legmélyéből, de ugyanakkor hiányzott is neki. Gyakran eszébe jutottak Zedd szavai, hogy a Kard csupán egy eszköz.

A Kard mégis több volt puszta eszköznél. Egyféle tükör is volt, bár a belé ötvözött mágia rettenetes pusztításra volt képes. A fegyver mindent elpusztított maga körül, legyen az acél, vagy élő hús: ha az ellenség volt. Ugyanakkor barátot nem lehetett megsebezni vele. Ebben rejlett az Igazság Kardjának paradoxonja: azt, hogy mi a jó és mi a gonosz, kizárólag a fegyvert forgató személy felfogása és gondolkodásmódja határozta meg. Gonosz volt az, amit a Kard használója őszintén annak hitt.

Richard valódi Kereső volt, örököse az erőnek és hatalomnak, amit a régi varázslók a Nagy Háború idején a Kardba ötvöztek. A fegyvernek itt kellene lennie most is vele. Neki kellene vigyáznia az Igazság Kardjára.

Sok minden más is „kellene”, feddte meg magát gondolatban Richard.

Késő délután letértek a kelet felé vezető ösvényről egy délkeleti irányúra. Richard ezt az utat is ismerte: egy napi járóföldnyire áthalad egy falun, aztán keskeny szekérúttá szélesedik. Mivel Nicci tudatosan választotta ezt az új utat, nyilván ő is ismerte.

Sötétedésre egy jókora tó északi partjához értek. Az esőverte víztükör közepén egy kis sirálycsapat ringatózott. Errefelé nem volt gyakori vendég a sirály, de azért nem is volt teljesen ismeretlen. Richardnak a sokféle tengeri madár jutott róluk az eszébe, amelyeket az Óvilágban jártában látott. A tenger mindig felgyújtotta Richard képzeletét.

A tó túlsó partján, egy kis öbölben éppen csak hogy ki tudott venni két emberi alakot, akik halásztak. Azon a parton egy régi ösvény húzódott, ami valóságos mélyúttá kopott, mert a közeli falucskából nemzedékek óta azon jártak ki az emberek halászni a tóra.

A két halász egy széles, lapos sziklán ülve, integetve üdvözölték az utazókat. Errefelé nem túl gyakran fordultak elő lovasok.

Richard és Nicci túl messze voltak ahhoz, hogy a halászok kivehessek a vonásaikat. Nyilván csapdaállítóknak vélték őket.

Nicci könnyedén visszaintegetett, mintha azt jelezné: „Szerencsés fogást! Kár, hogy nem csatlakozhatunk hozzátok.”

Egy útkanyarban végül eltűntek a halászok szeme elől. Richard kisimította nedves haját a szeméből. A tó partja mentén lovagolva hallották a hullámok monoton loccsanásait, ahogy kifutottak a sáros partra. Aztán maguk mögött hagyták a tavat és újra erdőbe értek. Az út enyhén emelkedővé vált. Nicci a fejére húzta a csuklyáját védekezésül a meg-megújuló eső ellen, ami áthatolt a fák csupasz ágai között. Az erdőre komor alkonyat ereszkedett.

Richard nem akart semmi olyat tenni, amivel veszélybe sodorhatta volna Kahlan életét. Itt volt az ideje, hogy végre meg is szólaljon.

– Ha emberekkel találkozunk, mit kell mondanom? Gondolom, nem akarod elárulni nekik, hogy a Sötétség Nővére vagy, aki épp embert rabol. Vagy azt szeretnéd, ha megjátszanám a némát?

Nicci hosszú oldalpillantást vetett Richardra.

– Bárki számára, aki kérdezi, te a férjem leszel – mondta aztán gondolkodás nélkül. – Elvárom, hogy minden körülmények között tartsd magad ehhez a változathoz. Mostantól gyakorlatilag férj és feleség vagyunk.

Richard keze ökölbe szorult a kantáron.

– Nekem már van feleségem, és az nem te vagy. Nem fogom megjátszani, hogy az vagy.

Nicci könnyedén ringatózott a nyeregben, és látszólag ügyet sem vetett Richard tiltakozó szavaira vagy a belőlük áradó érzelmekre. A sötétedő eget kémlelte.

Itt a mélyebb területeken még túl meleg volt a havazáshoz. Az alacsonyan vonuló felhők között időnként ki-kivillanó hasadékokon át azonban Richard néha megpillantotta maguk mögött a szélfútta hegyoldalakat, amelyeket sűrű fehér ködként borított a szélkavarta hó. Kahlan most biztosan száraz, meleg helyen van – és ott is fog rekedni.

– Gondolod, hogy megint tudsz találni olyan sátoros fenyőt nekünk éjszakára? – kérdezte Nicci. – Ahol szárazon lehetnénk, mint a múlt éjjel? Nagyon jól esne egy kis szárazság és meleg.

Az égerek és kőrisek csupasz ágainak szövevénye, valamint a fenyők csoportjai között nyíló szabad foltok között Richard az előttük elterülő lejtős domboldalt vizslatta.

– Igen.

– Helyes. Beszélnünk kell.