Harmincegyedik fejezet

 

 

 

A kürtök távoli hangjára Zedd felemelte a fejét. Igyekezett magához térni. Messze túljutott már a rémületen, olyan tudatállapotban volt, ami inkább csak fél-öntudatnak volt nevezhető. A kürtszó baráti erők közeledését jelezte. Valószínűleg visszatérő járőr érkezhet, esetleg újabb sebesülteket hoznak a táborba.

Zedd rádöbbent, hogy a földön hever, lábait oldalra kinyújtva, és hogy a feje egy kihűlt holttest felpuffadt mellkasán nyugszik. Elkeseredve idézte fel, hogyan próbált meg megtenni mindent, amit csak képes volt, hogy megmentse ezt a rettentő súlyosan megsebesült embert. Keserű iszonyattal lökte el magát a hideg tetemtől.

Megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson: a belső sötétség ellen, amely elárasztotta, éppúgy, mint a körülötte lévő éjszaka sötétje ellen. Annyira fáradt volt, hogy már nem is érezte. A levegőben ködként gomolygott a sűrű, csípős szagú füst a vér fémes, fojtogató szagával keverten. Körülötte mindenfelé kisebb-nagyobb tüzek narancsszín fénye sejlett át a füstön. A sebesültek nyögései testetlen fájdalomként sodródtak a fagyos éjszakai levegőben a véráztatta föld fölött. Innen-onnan fájdalomkiáltások hangzottak fel. Mikor Zedd fáradt mozdulattal megtörölte a homlokát, rádöbbent, hogy az általa gyógyítani akart sebesültek alvadt vére vastag kesztyűként fedi a kezét. A gyógyítás végtelennek tűnő feladat volt.

A közelben szétforgácsolódott fatörzsek hevertek szerte a talajon, amelyeket az ellenség mágiahasználói robbantottak szilánkokra. Faszilánkoktól szétszaggatott és felnyársalt testek hevertek szerte a környéken. Jagang két Nővére művelte ezt velük pont alkonyat előtt, amikor a d’harai erők összegyűltek a völgyben, abban a hitben, hogy a csatának vége. A csatának azonban csak Zedd és Warren vetettek véget azzal, hogy mágustűzzel elpusztították a két Nővért.

A fejében lüktető tompa fájdalomból Zedd arra következtetett, hogy legfeljebb néhány órát alhatott. Most úgy éjfél körül, járhat. A mellette elhaladók hagyták, hadd aludjon, de az is lehet, hogy őt is halottnak hitték.

Az első nap olyan jól sikerült, ahogy eltervezték. Az első éjszaka vontatottan indult a csata, itt-ott fellángoló apróbb összecsapásokkal, aztán a második nap hajnalán teljes erővel tombolt. A második napon, amikor leszállt az este, végül abbamaradt a harc. Ahogy Zedd körülnézett, úgy vélte, hogy egyelőre legalábbis vége.

Eljutottak a völgybe, és sikerült maguk után csalogatni a Rendet is, eltérítve őket a Középföldre vezető többi átjárótól, de szörnyű árat fizettek érte. Persze nem sok választásuk volt, ha komolyan harcra akarták kényszeríteni az ellenséget, és nem akarták hagyni, hogy háborítatlanul bevonulhasson a Középföldre. Egyelőre mindenesetre megállították a Rendet. Zedd csak azt nem tudta, meddig marad ez így.

Sajnos az összecsapásból messze a Rend került ki nagyobb sikerrel.

Zedd körbe nézett maga körül. A táborhely nem annyira tábor volt, mint egy hely, ahol mindenki leroskadt a kimerültségtől. Sok helyen nyilak és lándzsavégek álltak ki a talajból. Ezek jégesőként zuhogtak rájuk az éjjel, miközben Zedd a sebesülteket igyekezett gyógyítani. Napközben, a csata alatt, Zedd mindent bevetett, ami csak a képességeiből tellett. A küzdelem Zedd mágikus erejének jól eltervezett, rutinos, taktikus alkalmazásának indult, de a nap végére valami kocsmai dulakodás mágikus megfelelőjévé fajult.

Zedd enyhén tántorogva állt talpra, és aggódva figyelte a robogó paták távolról felhangzó zaját. A tábor közelében is felharsantak a kürtök, jelezve a katonáknak, hogy fogják vissza nyilaikat és lándzsáikat, mert baráti erők közelednek. A zaj azonban túl sok lótól származott ahhoz, hogy bármelyik kiküldött őrjáratuktól származhatott volna. Tudata mélyén Zedd próbálta felidézni, vajon a kürtszó első felhangzásakor érezte-e a mágia finom bizsergését, ami azt jelezte volna, hogy a jelzés valódi. A kimerültség ködében azonban akkor erre nem fordított figyelmet. Tudta, hogy általában ez vezet az ember halálához: amikor az efféle apró részleteket elhanyagolja.

Körülötte emberek mozgolódtak: vizet, élelmet, kötözőgyolcsot cipeltek, vagy üzeneteket és jelentéseket vittek. Itt-ott Nővéreket látott, akik gyógyítással foglalatoskodtak. Voltak, akik a szekereket és a fegyvereket igyekeztek rendbe hozni arra az esetre, ha sürgősen tovább kellene indulniuk. Néhányan csak ültek a földön a semmibe meredve, mások mintegy kábulatban kóboroltak ide-oda a tábor területén.

A gyenge fények mellett nehéz volt bármit is látni, de Zedd azért eleget látott hozzá, hogy megállapítsa, körülötte a földön mindenfelé halottak, sebesültek, vagy egyszerűen csak halálosan kimerült emberek hevernek. A tüzeket, a természetes, sárga és narancs színben lobogókat, amellyel a felgyújtott szekerek égtek, és a kísérteties, zöldes színű mágikus eredetűeket egyaránt magukra hagyták, hadd égjenek le, ha elfogy a táplálékuk. Az emberek között lovak szörnyű, tátongó sebekkel teli hullái hevertek. A csatamező mindig más volt, de a csata mindig ugyanaz. Most a döbbent megrendülés ideje volt. Jól emlékezett még ifjúkorából a vér és halál zsíros füstszaggal keveredő bűzére. A szag most is ugyanaz volt. Emlékezett rá, hogy a régi csaták után mindig úgy érezte, a világ megőrült körülötte. Az érzés most is ugyanaz maradt.

A vágtató lovak robaja már közelebbről hangzott. Hangok zűrzavarát hallotta, de nem tudta kivenni, miféle felbolydulásról lehet szó. Jobbra egy görnyedt női alak közeledett felé csoszogva. Felismerte Adie jellegzetes bicegését. Távolabb egy másik nő, aki gyorsan közeledett Adie felé, nyilván Verna lehetett. Még távolabb felismerte Meiffert kapitányt, akinek éppen Leiden tábornok magyarázott valamit. Mindkét férfi arccal abba az irányba fordult, amerről a lópaták dübörgése hallatszott.

Zedd hunyorogva bámult a homályba, és közeledő lovasok oszlopa előtt ide-oda futkosó katonákat vett észre. Az emberek üdvözlésszerűen lengették a karjaikat. Néhányan lankadtan éljeneztek. Sokan Zedd irányába mutattak, arrafelé irányítva a lovasokat. Első varázslóként mindenki figyelmének középpontjába került. Richard távollétében a d’haraiak őrá számítottak, mint mágiára a mágia ellen. A Nővérek az ő tapasztalataitól vártak segítséget a mágia fegyverként való használatának csúf művészetében.

A felügyelet nélkül égő tüzek lobogó lángjainak fényében Zedd a lovasok rendületlenül közelgő oszlopát figyelte. A fények meg-megcsillantak a hosszú sorban közelgő páncélok és fegyverek, láncingek és kifényesített csizmák felszínén, ahogy a lovasok elhaladtak az égő szekerek és torlaszok mellett.

A robogó lovascsapat egyáltalán nem lassított le semmi miatt, elvárták, hogy az emberek kitérjenek az útjukból. Az oszlop élén tökéletesen egyenesen feltartott kopjak rúdján hosszú szalagok és zászlók lobogtak a hideg éjjeli szélben. Lovak ezreinek patái alatt rengett a véráztatta föld. Úgy tűntek elő a ködként gomolygó füstből, mint sírból visszatérő kísértetlovasok serege.

A táboron keresztül gyors ügetésben közelgő lovasság előtt a tüzek baljós fényétől megvilágított narancs és zöld színű füst kavarogva vált szét.

És ekkor Zedd meglátta, ki vezeti őket.

– Jóságos szellemek! – szaladt ki a száján akaratlanul a suttogó kiáltás.

Egy nagytermetű mén hátán magasodva bőrpáncélos nőalak ült egyenes tartással, szőrmebundája dühösen csattogó zászlóként lobogott utána.

Kahlan volt az.

Zedd ebből a távolságból is ki tudta venni, hogy Kahlan bal válla fölött arany és ezüst csillanással az Igazság Kardjának markolata villog.

A rémület hideg bizsergéssel futott végig Zedd hátán.

Egy kezet érzett a karján, és visszafordulva látta, hogy Adie teljesen fehér szemei megigézve merednek előre a látványra, amely Tehetsége által vetült világtalan szemei elé. Verna még a sebesültek között igyekezett feléjük a nyomában igyekező Meiffert kapitánnyal és Leiden tábornokkal együtt.

A lovasok oszlopa olyan hosszan elhúzódott Kahlan mögött, hogy Zedd nem látta a végét. Közeledtükben éljenző emberek szegődtek hozzájuk. Zedd karjaival integetve jelezte a közeledőknek, hol van, de úgy tűnt neki, mintha Kahlan szeme kezdettől fogva egyenesen rá szegeződött volna.

A lovak horkantva, toporzékolva torpantak meg Zedd előtt. Orrlyukaikból meleg gőzpamacsok törtek fel a fagyos éjszakai levegőbe. Fénylő bőrök alatt jól látszott hatalmas izmaik játéka, amint lábaikkal kapálták a földet Zedd előtt. A türelmetlen állatok kitörésre készen, feszülten álltak, hosszú, zászlós farkukkal szakadatlan csapdosva oldalukat.

Kahlan figyelmes tekintettel nézett körül. Mindenfelől futó katonák közeledtek. Akik már odaértek leplezetlen csodálkozással meredtek a jövevényekre. A lovasok galeai harcosok voltak.

Kahlan átmenetileg átvette gyengélkedő féltestvére, Cyrilla helyét Galea trónján, amíg Cyrilla fel nem gyógyul – ha még felgyógyul egyáltalán. Harold, Kahlan másik féltestvére a galeai hadsereg parancsnoka volt, és egyáltalán nem áhítozott a koronára, sokkal jobban érezte magát katonaként szolgálva hazáját. Kahlan ereiben galeai vér is folyt, bár egy Inkvizítor számára a vérrokonság nem igazán számított. Annál inkább számított azonban a galeaiaknak.

Kahlan jobb lábát átlendítette a ló nyaka fölött és leugrott a földre. Csizmája koppanása olyan keményen hangzott, mint egy pörölycsapás, ami az Inkvizítor Anya érkezését hívatott hírül adni. Cara, aki szokásos vörös bőrruhája fölött a Kahlanéhoz hasonló farkasbőr bundát viselt, ugyancsak leugrott a lováról.

A harcban kimerült emberek áhítatos csendben álltak körbe. Ez a nő nem egyszerűen az Inkvizítor Anya volt: ő volt a Rahl Nagyúr felesége.

Zedd egy pillanatra valami olyat látott megcsillanni Kahlan zöld szemében, amitől azt gondolta, hogy az Inkvizítor Anya mindjárt a nyakába borul, és reményvesztett zokogásba tör ki. Zedd tévedett. Kahlan lehúzta a kesztyűit.

– Jelentést kérek.

Kahlan mattfekete könnyű bőrpáncélt viselt, bal csípőjén a galeai uralkodói kard lógott, jobb oldalán hosszú kés. Sűrű, derékig érő haja szilaj vízesésként hullott alá fekete gyapjúköpenye fölött viselt farkasbőr bundája hátára. A Középföldön a nők hajának hossza társadalmi helyzetüket tükrözte. Egyetlen középföldi nőnek sem volt olyan hosszú haja, mint Kahlannak. Zedd tekintetét azonban a Kahlan válla fölött kikandikáló kardmarkolat kötötte le.

– Kahlan – suttogta Zedd, amint az Inkvizítor Anya közelebb lépett hozzá. – Hol van Richard?

A fájdalom villanása, amit Zedd meglátott Kahlan szemében, nyom nélkül tűnt tova. Az Inkvizítor Anya gyors, metsző pillantást vetett a sebesültek között feléjük siető Verna felé, aztán zöld tűzben izzó tekintetét Zedd szemébe mélyesztette.

– Elfogta az ellenség. Helyzetjelentést!

– Az ellenség? Milyen ellenség?

Kahlan ismét Vernára villantotta a tekintetét. A szemeiből sugárzó kemény indulattól a fiatalabbik Prelátus hökkenten kihúzta magát, és önkéntelenül lelassította lépteit.

Kahlan ismét Zedd felé fordította a figyelmét. Tekintete ellágyult az együttérzéstől, meglátva az öreg varázsló arcán, milyen fájdalom dúlhat most benne.

– Egy Sötétség Nővére rabolta el őt, Zedd. – Aztán a hangjában és szemében bujkáló melegség helyén ismét a jéghideg, kemény inkvizítori maszk jelent meg. – Szeretném hallani a helyzetjelentést!

– Elrabolta? De Richard… jól van? Úgy érted, fogolyként elvitte magával? Váltságdíjat akar? Nem esett baja Richardnak?

Kahlan szórakozottan megérintette a szája szélét és Zedd ekkor látta meg, hogy Kahlan szája sarkában duzzadt és felrepedt seb éktelenkedik.

– Amennyire tudom, jól van.

– Mi a csuda történt? – Zedd értetlenül emelte a magasba sovány, csontos karjait. – Mi ez az egész? Mit akar az a Nővér?

Verna végre odaért Zedd oldalára. Meiffert kapitány és Leiden tábornok Zedd jobb oldalán, Adie mellé sorakozott fel.

– Milyen Nővér? – kérdezte Verna, még zihálva a sietéstől. – Azt mondtad, egy Nővér rabolta el őt. Melyik Nővér?

– Nicci.

– Nicci… – kapkodott lélegzetért döbbenetében Meiffert kapitány. – A Halál Úrnője?

Kahlan egyenesen a kapitány szemébe nézett.

– Igen, ő. Jelentene végre már valaki?

A parancsoló hanghordozás épp olyan eltéveszthetetlen volt, mint a Kahlan hangjából sugárzó haragos indulat. Meiffert kapitány dél felé mutatott a karjával.

– Inkvizítor Anya, a Birodalmi Rend serege teljes létszámban elindult felénk Anderiából. – Elgondolkodva megdörzsölte a szemöldökét – Úgy gondolom, tegnap reggel indulhattak.

– Be akartuk csalogatni őket ide a völgyek közé – szólt közbe Zedd. – Az volt a tervünk, hogy elcsaljuk őket a síkságról, ahol nem tudtuk volna feltartóztatni őket, ide, ahol jobb esélyünk van a megállításukra.

– Azt tudtuk – vette vissza a szót Meiffert kapitány – hogy végzetes hiba lenne elengedni őket magunk mellett, hogy ellenállás nélkül bezúduljanak a Középföldre. Ütközetet kellett provokálnunk velük, hogy ne a fegyvertelen lakosságra támadjanak rá. Le kellett kötnünk és megállítanunk őket. Erre az volt az egyetlen mód, hogy csalétkül kínálkozzunk, és becsalogassuk őket a nyílt terepről, ahol minden előny az ő oldalukon lett volna, ide a völgyek közé, ahol kiegyenlítettebbek az esélyek.

Kahlan bólintott, és körbepillantott a vigasztalan látképen.

– Mennyi embert veszítettünk?

– Úgy becsülöm, körülbelül tizenöt ezret – felelte Meiffert kapitány. – De ez csak durva becslés. Lehet, hogy többet is.

– Hátba támadtak benneteket. – Ez nem kérdésként hangzott, inkább állításként.

– Úgy van, Inkvizítor Anya.

– Mi volt a hiba?

Kahlan mögött a galeai sereg bőrből, páncélból és acélból álló eleven falat alkotott. A galeai tisztek átható figyelemmel hallgatták a jelentést.

– Mi nem? – mordult fel Zedd.

– Valahogy rájöttek, mit tervezünk – magyarázta a kapitány. –Persze, úgy gondolom, nem lehetett nagyon nehéz kitalálni, hiszen bárki kikövetkeztethette, hogy nekünk ez az egyetlen esélyünk az ő létszámfölényükkel szemben. Bíztak benne, hogy így is legyőzhetnek bennünket, így belementek a mi elképzelésünkbe.

– Azt kérdeztem, mi volt a hiba?

– Mi volt a hiba! – vágott közbe indulatosan Leiden tábornok. – Reménytelen túlerőben voltak, az volt a hiba!

Kahlan metsző, hideg tekintetét a tábornokra vetette. A tiszt gyorsan összeszedte magát, és féltérdre hullva, tiszteletteljes hangon tette hozzá a formális megszólítást:

– Királynőm! – aztán elhallgatott.

Kahlan pillantása némileg vesztett keménységéből, és visszafordult Meiffert kapitány felé.

Zedd észrevette, hogy a kapitány keze önkéntelenül is ökölbe szorult, ahogy folytatta a jelentését.

– Ahogy meg tudtuk állapítani, Inkvizítor Anya, a Rendnek valahogy sikerült egy teljes hadosztályt átjuttatni a folyón. Abban meglehetősen biztosak vagyunk, hogy nem a nyílt terepen tették, keleten. Erre felkészültünk, mert tartottunk tőle, hogy ezzel próbálkoznak, és megtettük a megfelelő óvintézkedéseket ellene.

– Tehát – foglalta össze Kahlan – úgy gondolták, ti lehetetlennek tartjátok, hogy átkeljenek, ezért átjuttattak egy teljes hadosztályt; valószínűleg még ennél is nagyobb erőt, vállalva az átkeléssel járó óhatatlan veszteségeket; a folyón, észrevétlenül felhatoltak északra a hegyek közé, anélkül, hogy ti gyanítottátok volna, és odafönt újra átkeltek a folyó innenső partjára. Mikor elértetek a völgybe, ott vártak rátok, ahol ti akartatok védekező állásba berendezkedni. A Rend főserege a nyomotokban volt, nem volt hová menekülnötök. A Rend úgy tervezte, hogy ollóba fog és felmorzsol benneteket a mögöttetek haladó főerő és az idefent várakozó hadosztály között.

– Nagyjából ez a dolog veleje – értett egyet Meiffert kapitány.

– Mi történt az idefent várakozó hadosztállyal? – kérdezte Kahlan.

– Elsöpörtük őket – felelte a kapitány, és a hangjából hideg gyűlölet sugárzott. – Mikor rájöttünk, mi történt, tudtuk, hogy nincs más esélyünk.

Kahlan rábólintott. Tudta, mekkora erőfeszítést takart ez a pár egyszerű szó.

– Közben meg hátulról cafatokra aprítottak bennünket! – Leiden tábornok türelme kezdett ismét széthullani. – Esélyünk sem volt ellenük!

– Nekem úgy tűnik, mégis volt – vágott vissza Kahlan. – Végtére is elfoglaltátok a völgyet.

– És mit nyertünk vele?! Ekkora erőt nem tudunk megállítani! Őrültség volt belehajtani az embereinket ebbe a húsdarálóba! Elejétől a végéig azt csináltak velünk, amit akartak. Nem mi állítottuk meg őket, egyszerűen belefáradtak abba, hogy egész éjszaka vagdaltak bennünket.

A katonák közül egy páran elfordították a fejüket. Mások a földet bámulták a lábuk előtt. A beállott csendben csak a tüzek ropogása és a sebesültek nyögése hallatszott a jéghideg éjszakában.

Kahlan ismét körbe pillantott maga körül.

– És most csak üldögéltek itt?

Zedd homlokán összefutottak a ráncok. Visszafojtott indulattal felelte:

– Két napon át harcoltunk, Kahlan!

– Az rendben van. De én nem fogom engedni, hogy az ellenség győztesen hajthassa álomra a fejét. Világos?

Meiffert kapitány tisztelgésül a mellkasára ütött az öklével a szíve fölött.

– Világos, Inkvizítor Anya.

A kapitány hátra tekintett a válla fölött. Közelben és távolban a feszülten figyelő katonák ökle ugyanilyen tisztelgésre lendült.

– Inkvizítor Anya! – Leiden tábornok ezúttal elhagyta a hivatalos „királynő” megszólítást. – Az emberek már két teljes napja talpon vannak!

– Értem – felelte Kahlan. – Mi meg három napja lovagoltunk megállás nélkül. De egyik dolog sem befolyásolja, amit meg kell tennünk.

A tüzek gyenge fényében Leiden tábornok arcán a ráncok kardvágás okozta mély sebeknek tűntek. Összepréselt ajkakkal hajolt meg a királynője előtt, de amikor felegyenesedett, újra megszólalt.

– Királynőm, Inkvizítor Anya, nem gondolhatod komolyan, hogy éjszaka támadjunk. Újhold van, és a felhők nagyrészt a csillagokat is eltakarják. Ekkora sötétségben egy támadás katasztrófához vezetne. Ez őrültség!

Kahlan rezzenéstelen, jeges tekintettel meredt a keltoni tábornokra. Aztán elfordította a fejét, és a körülötte állókat pásztázta végig.

– Hol van Reibisch tábornok? – Zedd nagyot nyelt.

– Attól tartok, ott.

Kahlan oda nézett, ahová Zedd mutatott: a holttestre, amelyiket Zedd meg akart menteni, mielőtt a kimerültségtől álomba zuhant a tetemre borulva. A rozsdavörös szakállt alvadt vércsomók borították. A szürkészöld szemek élettelenül meredtek a semmibe, nem tükröződött bennük többé fájdalom. Eleve reménytelen feladat volt megkísérelni meggyógyítani, aki már menthetetlen volt, ezt Zedd is tudta, mégis minden energiáját beleadta, ami csak maradt benne. Nem volt elég.

– Ki a rangidős? – kérdezte Kahlan.

– Én lennék az, királynőm – felelte Leiden tábornok, és egy lépést előre lépett. – De rangidős parancsnokként nem engedhetem, hogy a katonáim…

– Végeztem, Leiden hadnagy – szakította félbe felemelt kézzel Kahlan.

A tiszt megköszörülte a torkát.

– Leiden tábornok, királynőm.

Kahlan kérlelhetetlen tekintettel nézett szembe vele.

– Egyszer ellentmondani nekem egyszerűen hiba, hadnagy. Másodszor is megtenni árulás. Az árulókat pedig kivégezzük.

Cara Agiele egy villanással a Mord-Sith markában termett.

– Lelépni, hadnagy!

Zedd még a kísérteties zöldes varázslótűz fényében is jól látta, hogyan fehéredik el a tiszt arca. Leiden hátralépett, és bölcsen csendben maradt, ha megkésve is.

– Ki a rangidős? – kérdezte ismét Kahlan.

– Kahlan – lépett közbe Zedd. – Attól tarok, a Rend a varázstudói segítségével céltudatosan vadászott a parancsnokainkra. Félek tőle, hogy minden erőfeszítéseink ellenére valamennyi magasabb rangú tisztünk elesett. De legalább ők is drágán fizették meg az árát.

– Akkor most ki a rangidős?

Meiffert körbe nézett maga körül, aztán tétován felemelte a kezét.

– Nem vagyok biztos benne, Inkvizítor Anya, de azt hiszem, én vagyok az.

– Rendben van, Meiffert tábornok. – Meiffert meghajtotta a fejét.

– Inkvizítor Anya – mondta halk, bizalmas hangon – erre semmi szükség nincs.

– Senki nem mondta, hogy szükség van rá, tábornok.

Az újonnan kinevezett tábornok a mellkasára mért könnyed ökölcsapással tisztelgett. Zedd látta, hogy Cara zord mosollyal jelezte egyetértését. Az ezernyi figyelő arc közül Caráé volt az egyetlen, amelyik mosolyra húzódott. Nem mintha az emberek nem értettek volna egyet Kahlan döntésével, de inkább a megkönnyebbülés látszott rajtuk, hogy végre valaki egyértelműen átveszi a parancsnokságot. A d’haraiak tisztelték a kemény, parancsoló hatalmat, és ha már a Rahl Nagyuruk nem parancsolt nekik, szívesen elfogadták helyette a feleségét, aki ráadásul acélkemény kézzel fogta meg őket. Lehet, hogy a katonák nem mosolyogtak, de Zedd tudta, hogy elégedettek.

– Azt mondtam, nem engedhetem, hogy az ellenség győztesen hajthassa álomra a fejét. – Kahlan kutató tekintettel nézett végig a körülötte állók arcán. – Egy órán belül készüljetek fel egy lovassági támadásra.

– Na, és kit akarsz kiküldeni erre a támadásra, királynőm? Mindenki tudta, mit ért ezen a kérdésen a leváltott Leiden tábornok. Azt kérdezte, „kit akarsz a halálba küldeni”.

– Két szárnyat fogunk alkotni. Az egyik észrevétlenül megkerüli a Rend táborát, és délről fog támadni, onnan, amerről a legkevésbé várják. A másik nem mozdul, amíg az első el nem foglalja a helyét, aztán innen, északról támad. Lefekvés előtt szándékomban áll a Rend véréből kiontani valamennyit – aztán Kahlan Leiden, az újdonsült hadnagy szemébe nézve megválaszolta a kérdését. – A déli szárnyat én fogom vezetni.

Az új tábornokot kivéve mindenki hangos tiltakozásba kezdett. Leiden volt a leghangosabb.

– Királynőm, miért a mi embereinkből szervezed a lovasrohamot – a Kahlan háta mögött lóháton felsorakozó katonákra mutatott: mind galeaiak voltak, Keltonnak, Leiden hazájának ősi ellenségei – amikor itt vannak ezek is?

– Ezek az emberek segítenek rendbe szedni a sereget. Felváltják az őrséget, hogy azok is pihenhessenek, segítenek védelmi árokrendszert ásni, és általában mindenhol besegítenek, ahol csak szükséges. Azoknak kell a győzelmes bosszú ízével a szájukban nyugovóra térni, akik a veszteségeket elszenvedték. Nem is merném megtagadni a d’haraiaktól a bosszúállás jogát, amit annyira kiérdemeltek.

Éljenzés tört ki a körülálló katonák között. Zedd arra gondolt, hogy ha a háború őrültség, hát az őrültség épp most találta meg méltó úrnőjét. Meiffert tábornok Kahlanhoz lépett.

– A legjobb embereim egy órán belül készen fognak állni, Inkvizítor Anya. Mindenki jönni akar, jó sok önkéntest kell majd elutasítanom.

Kahlan ellágyult arccal bólintott.

– Hát akkor válogasd ki az embereidet az északi csapat számára, tábornok.

– Az északi szárnyat én fogom vezetni, Inkvizítor Anya.

– Nagyon helyes – mosolygott Kahlan.

Aztán kiadta a parancsot a galeai csapatoknak, hogy kezdjenek hozzá a munkához. Egyetlen kézmozdulattal elbocsátott mindenkit maga körül, kivéve a legközelebb állókat, akiket viszont közelebb intett magához.

– Mi a helyzet Richard figyelmeztetésével, hogy ne támadjunk közvetlenül a Rendre? – kérdezte Verna.

– Jól emlékszem rá, mit mondott Richard. A főerőt nem fogom nyíltan megtámadni.

Zedd úgy vélte, Kahlan valóban jól emlékezhet: végtére is ő volt ott Richarddal, amikor ez elhangzott, nem a többiek. Zedd most egy kényes kérdést vetett fel.

– A főerők a tábor középpontjában vannak, kellő védelem alatt. A széleken, ahol támadni fogtok, persze szintén lesz védelem, de a tábor szélein, főként a déli végénél azokat találjátok, akik nem katonák, csak követik a sereget.

Kahlan hideg, visszafogott dühvel válaszolt.

– Az engem nem igazán érdekel. Ha a Renddel tartanak, akkor ők is ellenség. Nem lesz irgalom. – Az újdonsült tábornokra tekintve paranccsal folytatta. – Nem érdekel, hogy a ringyóikat öljük meg vagy a tábornokaikat. Minden pékjüket és szakácsukat holtan akarom látni, akárcsak a tisztjeiket vagy az íjászaikat. Minden tábor körül lézengő, akit megölünk, annyival kevesebb szórakozást és kényelmet jelent a katonáiknak. Mindentől meg akarom fosztani őket, beleértve az életüket is. Megértetted?

Meiffert tábornok bólintott.

– Nincs kegyelem. Mi nem fogunk ellenkezni ezzel, Inkvizítor Anya. D’Harában mindig is ez volt a harci jelszó.

Zedd is jól tudta, hogy a háborúban általában csak az az út vezethet győzelemhez, amit most Kahlan is követ. Az ellenség sem kegyelmez, és mivel ők támadtak az Újvilágra, nem is szolgáltak rá kegyelemre. Minden szajha és szélhámos önként tartott a megszálló erőkkel, hogy minél több hasznot húzzanak a Rend lábai elé kiömlő vérből és a Rend karmai közé kerülő zsákmányból.

Most Verna szólalt meg.

– Inkvizítor Anya, Ann meg akart keresni benneteket Richarddal. Egy hónapja hallottunk róla utoljára. Nem találkoztatok vele?

– De igen.

Verna megnyalta a szája szélét, és Kahlan könyörtelen, acélos tekintetétől óvatossá válva kérdezte meg:

– Nem volt semmi baja?

– Amikor utoljára láttam, nem.

– Nem tudod, miért nem üzen nekünk?

– Tűzbe hajítottam az útinaplóját.

Verna előrelendült, hogy vállon ragadja Kahlant. Cara Agiele villámgyorsan lendült előre, elzárva Verna útját.

– Senki nem érhet hozzá az Inkvizítor anyához! – Cara hideg, kék szemeinek pillantása ugyanolyan halálos fenyegetést rejtett, mint a szavai. – Érthető? Senki!

– Itt egy Mord-Sithtel és az Inkvizítor Anyával állsz szemben, és mindkettő igencsak nyűgös hangulatban van – közölte Kahlan halk, érzelemmentes hangon. – javasolnám, ne adj nekik okot rá, hogy elveszítsék a türelmüket, mert igen könnyen megeshet, hogy meg sem találják újra az életed végéig.

Zedd megragadta Verna karját, és gyengéden, de határozottan visszafogta a Prelátust.

– Mindannyian fáradtak vagyunk – szólt közbe csillapítólag. – Van nekünk elég bajunk a Renddel. – Rendreutasító pillantást vetett Kahlanra. – De nem számít, hogy milyen kimerültek vagy idegesek vagyunk is, arról ne feledkezzünk meg, hogy mi mindannyian ugyanazon az oldalon állunk.

Kahlan pillantása azt jelezte, hogy ő bizony ezt igencsak megkérdőjelezné, de meg nem szólalt. Verna váltott végül témát.

– Összeszedek egy pár mágiahasználót, hogy elkísérjenek benneteket a támadás alatt.

– Köszönöm, de nem viszünk magunkkal varázstudókat.

– Na, de legalább abból a célból szükségetek lesz rájuk, hogy mutassák az utat a sötétben!

– Az ellenség tábortüzei majd megmutatják az utat.

– Kahlan – szólt közbe Zedd abban a reményben, hogy sikerül a józan belátásnak legalább egy szikráját Kahlanba oltania –, a Rendnek is vannak mágiahasználói, köztük a Sötétség Nővérei is. Szükségetek van védelemre ellenük!

– Nem, nem akarok varázstudókat magammal vinni. Az ellenség éppen arra számít, hogy mindenféle támadást a varázstudóinkkal közösen hajtunk végre. Az ő mágiahasználóink pont arra ügyelnek, hogy észrevegyék a mi mágikus pajzsaink feltűnését. Ha lovasokat látnak, akiket nem véd mágikus pajzs, nagyobb a valószínűsége, hogy nem törődnek velük. Mélyebbre tudunk hatolni közéjük, és több vért kiontani, ha nem viszünk magunkkal mágiahasználókat.

Verna csak sóhajtozott ilyen ostobaság hallatára, de vitába nem szállt Kahlannal. Meiffert tábornoknak tetszett a terv. Zedd tudta, Kahlannak igaza van abban, hogy így mélyebbre tudnak behatolni az ellenség sorai közé, de azt is tudta, hogy visszavonulni is sokkal nehezebb lesz, ha az ellenség egyszer magához tér a meglepetésből.

– Zedd, egy kevés mágiára azért mégis szükségem lenne.

Zedd rezignáltan vakarta meg a szemöldökét.

– Mit akarsz, mit csináljak?

Kahlan körbe mutatott a talajon maga előtt.

– Varázsold fénylővé ezt a port. Azt akarom, hogy világítson a sötétben, és tapadós legyen.

– Mennyi időre? Kahlan vállat vont.

– Elég, ha hajnalig úgy marad.

Zedd hálószerű rúnákat rajzolt a levegőbe egy poros talajszakasz fölött, és a por hideg zöld fénnyel izzott fel. Kahlan lehajolt, és a kezére kente a port. Aztán a lova mögé lépett, és az állat mindkét oldalára rácsapta a tenyerét, fénylő zöld tenyérlenyomatokat hagyva maga után.

– Mit művelsz? – kérdezte Zedd.

– Sötét van. Azt akarom, hogy láthassanak. Nem tudnak utánam jönni, ha a sötétben nem látják, merre járok.

Zedd nagyot sóhajtott ekkora őrültség hallatán. Meiffert tábornok leguggolt, és a fénylő porba merítette a kezét.

– Én sem szeretném, ha eltévesztenének a sötétben.

– Alaposan mosd le a kezed, mielőtt elindulunk – szólt rá Kahlan.

Miután Kahlan megbeszélte a tervet az új tábornokával, ő, Cara és a tábornok dolgukra indultak.

Mielőtt messzebbre juthattak volna, Zedd halk kérdése megállásra késztette Kahlant.

– Kahlan, van valami elképzelésed róla, hogyan hozhatnánk vissza Richardot?

Kahlan rezzenéstelenül nézett szembe Zeddel.

– Igen, van egy tervem.

– Megosztanád velem is?

– A terv egyszerű. Azt tervezem, hogy a Birodalmi Rendből mindenkit megölök, férfit, nőt, gyermeket, amíg csak a legutolsó marad élve, és ha még akkor sem adja vissza nekem Richardot, akkor őt is megölöm.