Huszonharmadik fejezet

 

 

 

Kahlan csak úgy mellékesen érzékelte, hogy Cara vérvörös bőrruhájában ott áll hálószobájuk ajtajában, és Richardot figyeli, aki a holmijait zsúfolta be egy hátizsákba. Bólogatott rá, hogy Richard közben rövid, határozott utasításokat ad Carának. Úgy tűnt, azok ketten máris napirendre tértek az élet-halál fontosságú probléma felett. Talán attól tartottak, hogy ha bármi fontosat mondanának, azzal felboríthatnák a nehezen elért, kényes, kétségbeesés szülte egyezséget.

Az apró ablakon beszűrődő szegényes fény alig derített valamit a szoba gyászos szürkeségén. Az ajtóban álló Cara teste elfogta az onnan jövő fényt. A szoba olyannak tűnt Kahlan számára, mint egy pincebörtön. Richard sötét öltözékében szinte csak árnyéknak látszott. Mialatt lábadozás közben az ágyán feküdt, Kahlan gyakran gondolt úgy erre a szobára, mint börtönére. Most szinte tapinthatóan érezte újra a börtönjellegét, bár a falak friss fenyődeszka illatot árasztottak a valódi börtönök kőfalaival ellentétben, amelyek halálraítéltek rettegésének savanyú szagától bűzlenek.

Cara az egyik pillanatban elveszettnek látszott, a következőben úgy szikrázott a feszültségtől, mint a lecsapni készülő villám. Kahlan tudta, hogy a Mord-Sith érzelmei ugyanolyan megosztottak, mint az övéi, borotvaélen egyensúlyozva a gyász és kétségbeesés, valamint a tomboló harag között. A Mord-Sithek nem szoktak hozzá az efféle helyzetekhez, de hát Cara mostanra már sokkal több volt számukra, mint egyszerű Mord-Sith.

Kahlan nézte, ahogy Richard berakja a csomagjába fekete nadrágjait, fekete trikóit, fekete-arany zubbonyát, ezüst csuklópántjait és arany köpenyét. A ruhák a rendelkezésre álló hely jókora részét kitöltötték. Richard sötét erdőjáró öltözékét viselte: nem volt ideje átöltözésre. Kahlan reménykedett benne, hogy a férfi hamarosan meg tud majd szökni, és újra felölti majd harci mágusi öltözetét, hogy a Rend ellen vezesse benne a népét. Mindenkinek szüksége volt Richardra, hogy a D’Harai Birodalmat az óvilágból betörő horda ellen vezesse.

Olyan okokból, amit egyikük sem értett meg teljesen, Richard vált ennek a harcnak a kulcsfigurájává. Kahlan jól ismerte Richard véleményét ezzel kapcsolatban – a népnek önmagáért kell harcba mennie, nem a vezére kedvéért – és tudta, hogy Richardnak igaza van. Ha egy eszme értékes, túl kell élnie a vezérét, ha nem így történik, az a vezér kudarcát jelenti.

Miközben Richard a ruhadarabokat és többi apró személyes tárgyait hajigálta a csomagba, azt mondta Kahlannak, próbálja megkeresni Zeddet, hátha az öreg varázslónak lesz valami ötlete. Kahlan rábólintott, bár jól tudta, hogy Zedd sem fog tudni tenni semmit. Ezt a rettenetes háromszöget semmilyen külső beavatkozás nem volt képes megtörni, erről Nicci gondoskodott. Ez csak egy reménysugár volt, amit Richard neki akart nyújtani: az egyetlen apró virágszál a valóság reménytelen sivatagában.

Kahlan nem tudta, mihez kezdjen a kezeivel. Tördelte az ujjait, aztán összefonta őket, közben könnyek csorogtak végig az arcán. Kell lennie valami fontosnak, amit az utolsó percekben elmondhasson Richardnak, valami, amit addig kell kimondania, amíg van rá lehetősége, de hiába: semmi sem jutott az eszébe. Sejtette, hogy Richard pontosan tudja, mit is érez ő most, mi dúl a lelkében, és hogy puszta szavak úgysem tudnának ehhez semmit hozzátenni. Ökleit a gyomrára szorította, amit az aggodalom fájó, görcsös csomóba szorított.

A balsors szinte kézzel foghatóan, mintegy negyedik személyként volt jelen közöttük és zsúfolttá tette a kis szobát: a zord börtönőr, aki arra vár, hogy elvezesse Richardot. Rettenetes, láthatatlan erők által irányított végzet, amivel sem érvelni, sem megküzdeni nem lehet. A végzet elkerülhetetlenül, kérlelhetetlenül és közömbösen ott várakozott közöttük.

Mikor Cara eltűnt az ajtóból, Richard bőr hátizsákja egyik belső zsebéből egy marék aranyat és ezüstöt húzott elő. Kapkodva visszaszórta körülbelül a felét, a többit Kahlan felé nyújtotta.

– Tedd el. Szükséged lehet rá.

– Én az Inkvizítor Anya vagyok. Nekem nincs szükségem aranyakra.

Richard az ágyra szórta az érméket, nyilvánvalóan nem akart ilyesmin vitatkozni Kahlannal együttlétük utolsó perceiben.

– Akarsz magaddal vinni a faragásaidból? – Kérdezte Kahlan. Buta kérdés volt, ezt ő is tudta, de valamivel ki kellett töltenie a szörnyű csendet, és reménytelen könyörgésen túl pillanatnyilag semmi más nem jutott az eszébe.

– Nem. Nincs szükségem rájuk. Amikor majd rájuk nézel, rám fogsz emlékezni róluk, és tudni fogod, hogy szeretlek. – Szorosan összecsavart egy takarót, olajos vászondarabba csomagolta, és bőrszíjakkal a hátizsák aljára erősítette. – Azt hiszem, ha szükségét érezném, bármikor faraghatnék egy párat magamnak. Kahlan egy darab szappant nyújtott oda.

– Nem kell nekem szobor ahhoz, hogy a szerelmed eszembe juttassa. Mindig emlékezni fogok rá. Inkább faragj valamit Niccinek, amitől rádöbben, hogy neked szabadnak kell maradnod.

Richard bősz farkasmosollyal pillantott fel.

– Szándékomban áll ráébreszteni, hogy sohasem fogok behódolni sem neki, sem a Rendnek. Nicci azt hiszi, mindent pontosan eltervezett, de rá fog döbbenni, milyen rossz társaság leszek a számára. Nagyon rossz társaság!

Cara jött vissza sietve, apró csomagocskákkal megrakodva, amelyek négy sarkukon összecsomózott kendőkbe voltak kötve. Egyenként az ágyra szórta őket.

– Összekapkodtam némi élelmet a számodra, Rahl Nagyúr. Olyasmiket, amik nem romlanak meg az úton. Szárított húst, halat, ilyesmiket. Némi rizst, babot. És… és egy szelet kenyeret is a tetejére, amit én sütöttem, úgy, hogy azt edd meg először, amíg ki nem szárad.

Richard megköszönte, és a csomagocskákat bepakolta a hátizsákba. A kenyeret az orrához emelte, mielőtt elrakta volna, és nagyot szippantott az illatából. Elismerő mosolyt villantott Carára.

Aztán felegyenesedett, és a mosoly úgy hervadt le az arcáról, hogy attól Kahlan hátán valamiért végigfutott a hideg. Arcán olyan belső tusa tükröződött, mintha valami végzetes, rettentő tettre szánná el magát. Fején áthúzva levetette a kardszíját, bal kezébe fogta az arannyal és ezüsttel kivert hüvelyt és jobbjával elővonta az Igazság Kardját.

A penge összetéveszthetetlenül sajátos csendülésével jelezte, hogy kiszabadult a hüvely fogságából.

Richard feltűrte az inge ujját, és a Karddal belevágott az alkarjába. Kahlan önkéntelenül megránduló arccal nézte. Nem tudta, véletlenül szaladt olyan mélyre a penge, vagy szándékosan, de aztán jeges döbbenettel emlékezett vissza, milyen tévedhetetlen pontossággal bánik Richard mindenféle vágószerszámmal.

Richard a fegyvert megforgatva a penge mindkét oldalát megfürösztötte pulzálva előtörő vérében. Megitatta a Kardot, bőségesen megkóstoltatva vele a vért, felszítva étvágyát még több zubogó vérrel. Kahlan nem értette, mit művel Richard, sem azt, hogy miért éppen most, de tudta, hogy most valami dermesztő szertartásnak a tanúja. Azt kívánta, bárcsak előbb vonta volna ki Richard a Kardját, Nicci ellen. Az nem riasztotta volna Kahlant, ha Nicci vérét látta volna kiömleni.

Richard felemelte a hüvelyt, és visszalökte börtönébe az Igazság Kardját. A karján lecsorgó vér maszatos, vörös foltokat hagyott a hüvely felszínén, ahogy először a hegyénél megfogva végigcsúsztatta rajta a kezét a középpontjáig, ahol keményen megmarkolta a fegyvert. Lehajtott fejjel, tekintetét a vérfoltokon is átvillanó arany és ezüst csillogásra szegezve közelebb hajolt Kahlanhoz.

Aztán felpillantott, és Kahlan meglátta a szemeiben tomboló mágikus haragot. Richard megidézte a Kard rettenetes dühét, magához hívta, azután elzárta a hüvelybe. Kahlan eddig még sohasem látta, hogy Richard ilyet tett volna.

– Vedd magadhoz! – mondta Richard Kahlannak, olyan érdes, rekedt hangon, ami elárulta a férfi bensőjében tomboló küzdelmet önmagával.

Kahlan megbabonázva vette két tenyerébe a vérfoltos kardhüvelyt. Abban a pillanatban, mielőtt Richard visszahúzta volna a kezét, valami megrázó erejű energia cikázott át Kahlan testén, mintha egy soha nem tapasztalt intenzitású harag egybeforrasztotta volna legbensőbb valóját a Karddal. Szinte azt várta, hogy a fegyver szikrákat fog vetni a kezei között. Olyan átható düh sugárzott belé a hideg acélból, hogy alig bírt talpon maradni. Azonnal kiejtette volna a kezéből a fegyvert, ha tudja, de képtelen volt elengedni.

Mikor azonban Richard visszahúzta a kezét, a Kardból eltűnt a szenvedélyes harag energiája, és többé nem érzett különbözőnek bármely másik fegyvernél.

Richard figyelmeztetően felemelte az ujját. Szemében még ott villogott a vészterhes mágia visszfénye. Állkapcsán egészen a halántékáig kidudorodva feszültek meg az izmok.

– Ne vond ki ezt a Kardot – suttogta rekedten –, hacsak nem élet-halálról van szó. Te is tudod, milyen szörnyű dolgokat tud ez a fegyver művelni az emberrel. Nem csak azzal, akire az éle lesújt, hanem azzal is, aki a markolatát fogja.

Kahlant foglyul ejtette Richard átható tekintete, csak néma bólintásra futotta az erejéből. Tisztán emlékezetébe villant az első alkalom, amikor Richard embert ölt a Karddal. Az első alkalommal, amikor Richard megtapasztalhatta a fegyver rémületes hatalmát, Kahlan védelmében vonta ki, az ő védelmében oltotta ki egy ember életét. Amikor először használta a fegyvert, először szabadította fel a penge rejtett dühét, az kis híján Richard életébe is került. Komoly küzdelem árán tanulta meg, hogyan tarthatja kordában az Igazság Kardjában örvénylő mágikus vihart.

Richard szemei a Kard haragja nélkül is képesek voltak fenyegetést sugározni. Kahlan vissza tudott emlékezni jó néhány alkalomra, amikor Richard átható pillantásától hirtelen csend borult egy egész, emberekkel teli teremre. Kevés kellemetlenebb dolgot ismert, mint azt a kényelmetlen érzést, amivel az ember szabadulni szeretett volna ez alól a csontig ható tekintet alól. Most ezekben a szemekben gyilkos indulat parázslott.

– Légy dühös, ha használnod kell a Kardot – vicsorgott Richard. – Légy nagyon-nagyon dühös. Ez az egyetlen menekvés előle.

Kahlan nagyot nyelt.

– Értem. – Bólintott. – Emlékezni fogok rá.

A jogos harag volt az egyetlen védelem a bénító fájdalom ellen, amit a Kard a használójára mért fizetségképpen az igénybe vett szolgálataiért.

– Csak halálos veszedelemben használd. Semmi más okból. Nem tudom, mi fog történni, de nem is nagyon szeretném megtudni. Szívesebben venném, ha egyáltalán nem kellene igénybe venned ezt a szörnyűséges védelmet. Megkóstoltattam vele a vért, úgy, hogy éhesen fog előjönni, ha kivonod a hüvelyéből. A vér őrjöngő dühe fog uralkodni rajta.

– Értem.

Richard szemében kihunyt a mágikus csillogás.

– Sajnálom, hogy ennek a fegyvernek a rémisztő felelősségét a te válladra kell tennem, különösen, hogy ilyen körülmények között, de ez az egyetlen védelem, amit nyújtani tudok neked.

Kezét megnyugtatólag Richard karjára téve, Kahlan azt mondta:

– Nem lesz szükség rá, hogy használnom kelljen.

– A jó szellemekre, remélem, hogy nem. – Richard utolsó pillantást vetett körbe a szobájukban, aztán Carára nézett.

– Indulnom kell.

Cara úgy tett, mint aki nem is hallotta.

– Először add a karodat.

Richard látta, hogy Cara a Kahlan gondozásából visszamaradt kötszert hozott elő. Ellenkezés nélkül előre nyújtotta véráztatta karját. Cara egy nedves ruhával gyorsan letörölte a vért, mielőtt tiszta kötszerrel bekötözte volna a sebet.

Richard megköszönte neki. Cara behasította a kötszer végét, és csomóra kötözte Richard csuklója körül.

– Egy darabon veled megyünk.

– Nem, ti itt maradtok. – Richard letűrte az inge ujját. – Nem akarok semmit kockáztatni.

– De…

– Cara, én azt akarom, hogy Kahlanra vigyázz. Rád bízom őt. Tudom, hogy nem fogsz cserbenhagyni.

A Cara gyönyörű, nagy, kék szemeiben csillogó könnyek olyan fájdalomról árulkodtak, amit, ebben Kahlan biztos volt, soha senki másnak nem engedett meglátni.

– Esküszöm, hogy úgy fogok vigyázni rá, mintha rád vigyáznék, Rahl Nagyúr, ha te megesküszöl, hogy megszöksz és visszatérsz.

Richard futó mosolyt villantott Carára, ezzel próbálva enyhíteni a Mord-Sith kínjait.

– Én a Rahl Nagyúr vagyok. Nem kell külön emlékeztetnem rá téged, hogy ennél rosszabb csapdákból is kiszabadultam már. – Arcon csókolta Carát. – Esküszöm neked, Cara, hogy soha nem fogom feladni a próbálkozást, hogy megszabaduljak. Szavamat rá!

Kahlan észrevette, hogy Richard nem igazán Cara pontos kérésére esküdött meg. Világos: nem akart olyasmit megígérni, amit esetleg nem tud megtartani.

Richard az ágy fölé hajolva magához húzta a hátizsákot.

– Mennem kell. – Összemarkolta a szíjakat. – Még elkések.

Kahlan ujjai szorosra zárultak a férje karján. Cara Richard vállára tette a kezét. Richard visszafordult, és megmarkolta Kahlan vállát.

– Most jól figyelj rám! Én azt szeretném, ha itt maradnál, ebben a házban, ezek között a hegyek között, ahol biztonságban lehetnél, de azt hiszem, erre semmi sem vehetne rá téged, kivéve talán, ha ez lenne az utolsó kívánságom az életben. Azt kérem, legalább öt napig maradjatok még itt, hátha rájövök, mi is ez az egész, és sikerül megszöknöm Niccitől. Lehet, hogy ő a Sötétség Nővére, de mostanra már én sem vagyok egészen kezdő a mágiában. Máskor is megszöktem már nagy hatalmú emberek kezei közül. Visszaküldtem Darken Rahlt az Alvilágba, eljutottam a Szelek Templomába az Élők Világán túlra, és megállítottam a járványt. Ennél rosszabb helyzetekből is kikeveredtem már. Ki tudja, még az is lehet, hogy a dolog megoldása sokkal egyszerűbb, mint amilyennek most látszik. Ha sikerül megszöknöm, ide fogok visszajönni, ezért várjatok rám még legalább egy kis ideig. Ha most nem tudok megszabadulni Niccitől, próbáld megkeresni Zeddet. Lehet, hogy neki lesz valami ötlete. Mikor utoljára találkoztunk, Ann is vele volt. Ann a Fény Nővéreinek Prelátusa, és nagyon rég óta ismeri Niccit. Lehet, hogy tud olyasmit róla, ami Zedd segítségével megoldást kínálhat a helyzetünkre.

– Miattam ne aggódj, Richard! Csak magadra vigyázz. Várni fogok rád, amikor sikerül megszöknöd, efelől légy nyugodt. Koncentrálj inkább minden erőddel arra, hogy elmenekülhess Niccitől. Itt várunk rád egy ideig, megígérem.

– Vigyázni fogok az Inkvizítor Anyára, Rahl Nagyúr. Ne aggódj miatta.

Richard bólintott. Visszafordult Kahlanhoz. Ujjai szorosan zárultak az asszony karjára, szemöldökét összevonta.

– Jól ismerlek, és tudom, hogyan gondolkodsz, de most meg kell hallgatnod, amit mondani akarok. A mi időnk még nem jött el. Lehet, hogy soha sem jön el. Gondolhatod azt, hogy tévedek, de ha behunyod a szemedet a valóság előtt, csak, mert azt szeretnéd, hogy másként legyenek a dolgok, csak, mert te az Inkvizítor Anya vagy, és felelősséget érzel a Középföld népei iránt, akkor semmi értelme abban reménykednünk, hogy valaha is újra együtt lehetünk. Akkor nem leszünk. Akkor mind halottak leszünk, és a szabadság ügye is halott lesz.

Arcát egészen közel vitte Kahlan arcához.

– A legfontosabb, hogy a csapataink nem támadhatnak közvetlenül a Rend seregének a magjára. Ez még túl korai. Ha a csapatok… ha a csapataink egyenesen a Rend szívére támadnak abban a reményben, hogy győzhetnek, az a seregünk végét jelentheti, és minden reményünk végét is. Nemzedékekre elvész a remény, hogy Legyőzhetjük a Rendet, hogy diadalra segíthetjük a szabadság eszméjét. Ugyanúgy áll a helyzet, mint Niccivel: az eszünket kell használnunk, és nem támadhatjuk meg nyíltan, mert abba mindketten belehalnánk. Megígérted, hogy nem ölöd meg magad csak azért, hogy engem kiszabadíts. Ne szegd meg ezt az ígéretet azzal, hogy semmibe veszed, amit most elmondtam neked!

Ebben a pillanatban mindez olyan jelentéktelennek látszott! Az egyetlen, ami most számított Kahlannak, az volt, hogy el fogja veszíteni Richardot. Az egész világot gondolkodás nélkül. vetette volna a kutyák elé, ha ezen az áron megtarthatta volna a férfit…

– Rendben van, Richard.

– Ígérd meg! – Richard szorítása fájdalmassá erősödött Kahlan karján. Megrázta az asszonyt. – Komolyan gondoltam. Mindent elveszíthettek, ha nem fogadod meg a figyelmeztetésemet. Tönkre tehetitek a jövő minden reményét a következő ötven nemzedékre. Ti lehettek azok, akik elveszítitek a szabadságot és a sötétség korát idézitek a világra. Ígérd meg, hogy nem teszitek!

Ezernyi gondolatfoszlány kavargott kaotikus összevisszaságban Kahlan fejében. Richard szemébe nézett, és azon vette észre magát, hogy azt mondja:

– Megígérem, Richard. Amíg te nem mondod, nem indítunk nyílt támadást.

Úgy tűnt, mintha Richard válláról óriási súly hullott volna le. Arcán széles mosoly ömlött szét, és a karjaiba vonta Kahlant. Ujjai beletúrtak asszonya hajába, és felemelte magához egy csókra Kahlan fejét. Kahlan kezei az ölelésben Richard vállaira kúsztak. Az egész csak egy pár pillanatig tartott, de a lopott boldogságnak ezekben a pillanataiban érzelmek egész univerzuma áramlott keresztül rajtuk.

A csók, az ölelés túlságosan is hamar véget ért. Kahlan máris távolodni érezte Richard melengető jelenlétét, és a balsors ólomsúlya máris újra a lelkére nehezedett. Richard röviden Carát is megölelte, aztán vállára vetette a hátizsákját. A hálószoba ajtajában visszafordult.

– Kahlan, szeretlek. Soha senkit nem szerettem előtted, és utánad sem fogok. Csak téged. – A tekintete még a szavainál is többet mondott.

– Te vagy mindenem, Richard. Ezt te is tudod.

– Téged is szeretlek, Cara. – Richard rákacsintott a Mord-Sithre. – Jól vigyázz mindkettőtökre, amíg visszajövök.

– Úgy lesz, Rahl Nagyúr. Mord-Sithként adom rá a szavam. Richard cinkos mosollyal válaszolta:

– Caraként add a szavad!

Aztán már ott sem volt.

– Én is szeretlek téged, Rahl Nagyúr – suttogta Cara az üres ajtónyílásnak.

Kahlan és Cara átszaladtak a nappaliba, és az ajtóban megállva figyelték, ahogy Richard futva távolodik. Cara tölcsért formált a tenyeréből a szája köré.

– Én is szeretlek, Rahl Nagyúr! – kiáltotta.

Richard futás közben hátranézve egy intéssel jelezte, hogy meghallotta.

Együtt nézték, hogy Richard sötétruhás alakja szinte lebegve távolodik a halott, barna fű között. Gyors, könnyed mozgása gyorsan repítette tova. Mielőtt eltűnt volna a fák között, megállt és hátrafordult. Kahlan még egyszer utoljára elfogta a pillantását, összekapcsolódó tekintetük mindent elmondott egymásnak. Aztán Richard megfordult és alakja beolvadt az erdő fái közé, ahol sötét ruhája miatt lehetetlen volt kivenni többé az alakját a fák és az aljnövényzet hátterében.

Kahlan térdre rogyott, aztán leroskadt a sarkaira, és minden kontrollját elveszítette az érzelmei felett. Arcát kezébe temetve reménytelen zokogásba tört ki, siratta mindazt, amitől úgy érezte, számára eljött a világvége.

Cara melléguggolt és átkarolta a vállát. Kahlan utálta, hogy Cara így látja sírni, hogy ilyen gyengének mutatja magát a Mord-Sith előtt. Mégis, valami távoli, homályos hálaérzet fogta el, amikor Cara szótlanul a vállára vonta a fejét.

Kahlan nem tudta, meddig ült ott a szoba földpadlóján fehér inkvizítori ruhájában, zokogva, de egy idő után végre képes volt abbahagyni a sírást. Szíve azonban tovább zuhant sötét spirálvonalban a kétségbeesett gyász legmélyebb bugyrai felé. Minden újabb pillanat elviselhetetlenebb volt az előzőnél. Kietlen, sivár jövő nézett vele szembe, a szenvedés kopár pusztasága.

Végül felemelte a fejét, és körbetekintett a házban. Richard nélkül üres volt az egész. Richard adott életet ennek a háznak, nélküle most halott" volt az épület is.

– Mit akarsz most tenni, Inkvizítor Anya?

Odakint sötétedett. Kahlan nem tudta, azért-e, mert már alkonyodik, vagy a felhőréteg vastagodott meg ennyire. Megtörölte a szemét.

– Kezdjük összeszedni a holmijainkat. Egy pár napig még itt maradunk, ahogy Richard kérte. Aztán elásunk mindent, ami megromolna, vagy amit a lovak nem bírnának el. Bedeszkázzuk az ablakokat, Gondosan és alaposan lezárjuk a házat.

– Arra az időre, amikor majd visszatérünk a Paradicsomba? – Kahlan bólogatva körbetekintett, és elszántan próbált a teendőkre összpontosítani, és nem gondolni arra, ami összetörte a szívét-lelkét. Tudta azt is, hogy az éjszaka lesz majd a legrosszabb. Amikor majd egyedül fekszik az ágyában. Amikor Richard nem fekszik mellette.

A völgy most inkább az elveszett Paradicsom volt számára. Még mindig nem tudta felfogni teljesen, hogy Richard valóban elment. Olyan volt, mintha csak halat fogni vagy bogyókat gyűjteni ment volna, esetleg körbenézni a hegyek között. Mintha hamarosan visszatérne…

– Igen, akkorra, amikor majd visszatérünk. Akkor majd újra Paradicsom lesz itt. Azt hiszem, ha Richard visszatér, bárhol is leszünk akkor, az lesz a Paradicsom.

Kahlan rájött, hogy Cara meg sem hallotta a válaszát. A Mord-Sith az ajtóban állt, és kifelé bámult.

– Cara, mi a baj?

– A Rahl Nagyúr elment.

Kahlan együttérzően tette Cara vállára a kezét.

– Tudom, hogy fáj, de arra kell koncentrálnunk, ami…

– Nem. – Cara visszafordult Kahlan felé. – Nem úgy értem. Úgy értem, hogy nem érzem a jelenlétét többé. Nem érzem a kötődést. Tudom, hogy hol van: felfelé halad a hágón, de nem érzem őt többé. – Cara rémültnek látszott. – Jóságos szellemek, olyan, mintha megvakultam volna! Nem tudom, hogyan találjam meg! Nem tudom megkeresni a Rahl Nagyurat!

Kahlan első rémületében arra gondolt, hogy Richard lezuhant egy szikláról, és meghalt, vagy hogy Nicci megölte. Erőnek erejével a józan logikához folyamodott, hogy rettegését legyőzze.

– Nicci tud a kötődésről. Valószínűleg mágiával álcázta, vagy törte meg.

– Valahogy álcázta. – Cara az ujjai között forgatta az Agielét. – Úgy kell, hogy legyen. Az Agielemet még érzem, tehát a Rahl Nagyúr életben van. A kötődés még megvan, csak nem érzem, hogy a Nagyúr merre jár.

Kahlan megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hát akkor erről van szó. Nicci nem akarja, hogy kövessük, ezért mágiával álcázta a kötődést.

Kahlan rádöbbent, hogy az embereknek most már anélkül kell hinniük Richardban, hogy a kötődés megerősíthetné őket a hitükben, ha védettek akarnak maradni az Alomjáró befolyása elől. Ha túl akarják élni a háborút, a szívükben kell hűnek maradniuk hozzá.

De vajon képesek lesznek-e rá? Képesek lesznek-e hinni Richardban a kötődés nélkül is?

Cara továbbra is kibámult az ajtón a hegyek felé, amerre Richard eltűnt a szemük elől. A kékesszürke hegyek fölött az ibolyakék eget szikrázó narancsszín fénypászmák hasogatták keresztül. A hegyek hósapkája lejjebb húzódott. Közeledett a tél. Ha Richardnak nem sikerül hamarosan megszabadulnia, Kahlannak és Carának el kell mennie innen, mielőtt a tél itt érné őket.

A gyász és a sírás hullámokban tört Kahlanra. Tennie kellett valamit, hogy bele ne fulladjon a könnyáradatba. Bement a szobájába, hogy levesse inkvizítori ruháját. Azután neki kell látnia, hogy felkészítse a házat a távozásukra.

Miközben a ruháját vetette le, Cara jelent meg az ajtóban.

– Hová fogunk menni, Inkvizítor Anya? Azt mondod, elmegyünk innen, de azt egy szóval sem említetted, hová megyünk.

Kahlan a Szellemet nézte, ahogy oldalaihoz szorított öklökkel néz szembe a világgal. Levette a szobrot a párkányról, és ujjait végighúzta a kecses, dinamikus vonalakon.

A szobor látványa, érintése, a belőle áradó erő arra sarkallta Kahlant, hogy mélyen önmagában keressen erőt. Egyszer már elmerült a reménytelenségben, és Richard akkor faragta neki ezt a szobrot. Másik keze lehullott az oldala mellett, és ujjai rátaláltak Richardnak az ágyukon heverő Kardjára. Kahlan élesen összpontosított az elméjében, és hagyta, hogy a benne örvénylő elkeseredés hideg haraggá sűrűsödjön.

– Megyünk, hogy elpusztítsuk a Rendet.

– Hogy elpusztítsuk a Rendet?

– Azok a vadállatok elvették tőlem a még meg sem született gyermekemet, és most Richardot is elvitték. Ezerszer fogják ezt megbánni, és aztán még ezerszer! Egyszer kegyelem nélküli, halálos bosszút esküdtem a Rend ellen. Most eljött az idő. Ha csak úgy szerezhetem vissza Richardot, hogy az utolsó szálig elpusztítom őket, akkor azt fogom tenni.

– Esküt fogadtál a Rahl Nagyúrnak!

– Richard azt nem mondta, hogy nem pusztíthatom el őket, csak azt, hogy hogyan nem. Arra esküdtem, hogy nem fordítjuk a Kardunkat egyenesen a Rend szíve ellen, arra nem, hogy véreztetjük őket halálra ezernyi apró sebből! Nem fogom megszegni a szavamat, de szándékomban áll az utolsó emberig megölni őket.

– Ezt nem teheted, Inkvizítor Anya.

– Miért?

Cara kék szeme jelentőségteljesen megvillant.

– A felét meg kell hagynod nekem.