Harmincadik fejezet

 

 

 

Karjaival a combjára támaszkodva Richard lekuporodott a hatalmas csontváz hasüregében.

– Nos? – kérdezte Nicci a lova hátán ülve.

Richard egy bordacsont mellett állt, ami jóval magasabbra tornyosult, mint a férfi testmagasságának a duplája. Tekintetét kezével ernyőzve az arányló napfény elől, egy pillanatra végignézett maga mögött a láthatáron. Aztán Nicci felé fordult, akinek a haja mézszőkén aranylott az alacsonyan járó nap fényében.

– Azt mondanám, sárkány volt.

Nicci lova oldalvást táncolt, igyekezett távolabb kerülni a tetemtől. Nicci feszesebbre fogta a kantárszárat.

– Sárkány – ismételte meg színtelen hangon.

A csontokon itt-ott még száraz húscafatok tapadtak. Richard egy zsongó légyfelhő felé hessentett a kezével. A bomlás szaga még ott terjengett a levegőben. Kilépett a hassal felfelé heverő tetem mellkasából, és a megbámult fűben heverő koponya felé intett. A bordák között elegendő hely volt rá, hogy átsétálhasson, anélkül, hogy a vállai hozzáértek volna a csontokhoz.

– Felismerem a fogakat. Egyszer volt egy sárkányfogam. – Nicci kétkedőnek látszott.

– Hát akármi is volt, ha eleget láttál belőle, akkor induljunk tovább.

Richard a fűbe dörzsölte a kezeit. A mén felhorkantott, és eltáncolt előle, amikor közelebb lépett. A ló nem szerette a halál szagát, és nem bízott Richardban, miután az a pusztulás közelében járt. Richard megsimogatta az állat fényes, fekete nyakát.

– Nyugi, Fiú – szólt hozzá nyugtatgató hangon. – Csillapodj!

Mikor Nicci látta, hogy Richardnak sikerül végre felülnie, megfordította foltos kancáját, és elindult. A késő délutáni nap fénye Richard felé vetítette a bordák hosszú, karomszerű árnyékait, mintha a tetem kinyúlna Richardért, és visszahívná, valami szörnyű végzet kísérteteként. Richard még visszanézett a válla fölött az enyhén hullámzó felszínű füves síkság ürességéből kiemelkedő hatalmas csontvázra, mielőtt ügetésre fogva lovát Nicci után eredt. A lónak nem sok biztatás kellett hozzá, hogy igyekezzen minél távolabb kerülni a halál színhelyéről, és ügetés helyett észrevehető örömmel azonnal könnyű vágtába ugratott.

A közel egy hónap alatt, amelyet Richard a lóval együtt töltött, meglehetősen összeszoktak. A mén készséges volt, de soha nem igazán barátságos. Richardot nem érdekelte eléggé a dolog ahhoz, hogy komolyabb erőfeszítéseket tegyen a barátság irányába: az érdekelte a legkevésbé, hogy összebarátkozzon a lóval. Nicci nem tudta, volt-e neve a ménnek, és úgy látszott, nem is igazán törődik vele, hogy nevet adjon az állatoknak, így hát Richard egyszerűen „Fiú” –Nak szólította a fekete mént, Nicci foltos kancáját meg „Kislány”–nak, és kész. Niccit nem zavarta, hogy Richard elnevezte az állatokat. Nem is igazán örült neki, de elfogadta és használta a neveket.

– Te tényleg azt hiszed, hogy egy sárkány csontváza volt? – kérdezte Nicci, amikor Richard utolérte.

A mén lelassított, és örömében, hogy ismét társaságban lehet, orrát a kanca oldalához dörgölte. Kislány mindössze a mén felé eső fülét biccentette meg üdvözlésül.

– Ahogy emlékszem, a méret pont akkora. – Nicci egy fejrándítással hátra vetette a haját.

– Te tényleg komolyan gondolod. – Richard értetlenül vonta fel a szemöldökét.

– De hát te is láttad. Mi más lehetne még? – Nicci egy sóhajjal ráhagyta.

– Én azt hittem, hogy valami réges-régen kihalt ősállat csontjai.

– Ami körül még ott zsongnak a legyek? Es még volt némi ín is rászáradva a csontokra. Ez nem valami őslény volt. Nem pusztulhatott el régebben, mint hat hónapja, de az is lehetséges, hogy sokkal rövidebb ideje.

Nicci ismét a szeme sarkából lesett Richard felé.

– Vagyis csakugyan léteznek sárkányok az Újvilágban?

– Legalábbis a Középföldön. Ahol én felnőttem, ott nem voltak. Ahogy én tudom, a sárkányok mágikus lények. Nyugatföldön nem volt mágia. Amikor átjöttem ide, egy vörös sárkányt magam is… láttam. Ahogy mondják, nagyon ritkák.

És most eggyel ismét kevesebb volt belőlük.

Niccit nem nagyon érdekelték az állati maradványok, még ha azok egy sárkányéi voltak is. Richard már jó ideje arra a következtetésre jutott, hogy bármennyire szeretné is bezúzni a Sötét Nővér koponyáját, több esélye van rá, hogy kiutat találjon jelenlegi helyzetéből, ha nem ellenkezik Niccivel. A veszekedés, vita elvonja az ember energiáit, olyankor sokkal nehezebb tiszta fejjel gondolkodni rajta, hogyan is keveredhetne ki a csávából. Inkább arra tartogatta a gondolatait, ami a legfontosabb probléma volt számára.

Arra képtelen lett volna rávenni magát, hogy barátságot színleljen Nicci iránt, de azzal legalább megpróbálkozott, hogy ne bosszantsa fel a nőt annyira, hogy az esetleg ártson valamit Kahlannak. Idáig sikeresen. Egyébként Nicci nem is tűnt olyannak, aki könnyen feldühödne. Amikor valami nem tetszett neki, visszasüllyedt közömbösségébe, ami elvette amúgy is gyenge haragja élét.

Végre ismét elérték az utat, amelyen járva korábban észrevették az apró fehér foltot, ami közelebbről megvizsgálva a sárkány csontvázának bizonyult.

– Milyen volt olyan helyen felnőni, ahol nem volt mágia? – Richard megrántotta a vállát.

– Nem is tudom. Egyszerűen úgy volt. Az volt a természetes.

– És te boldog voltál? Úgy értem, hogy mágia nélkül nőttél fel

– Igen. Nagyon boldog. – Richard arcára visszatért az értetlen fintor. – Miért?

– Most mégis azért harcolsz, hogy megőrizd a mágiát a világnak, és más gyerekek egy mágikus világban nőhessenek fel. Igazam van?

– Igen.

– A Rend meg akarja szabadítani a világot a mágiától, hogy az emberek boldogan élhessenek, anélkül, hogy a mágia mérgező gőze folyton ott lebegne körülöttük. – Nicci átpillantott Richardra. – Azt akarja, hogy a gyerekek úgy nőhessenek fel, ahogy te felnőttél. Te meg ez ellen küzdesz.

Ez nem kérdésként hangzott, ezért Richard nem is válaszolt rá. Őt most nem érdekelte, mik a Rend szándékai. Gondolatai másfelé jártak.

Kelet-délkeleti irányba lovagoltak egy kereskedők által néha-néha használt úton. Aznap kettővel találkoztak, akikre rámosolyogtak, és odabiccentettek nekik. Az út a legkönnyebb útvonalat követte a hullámzó felszínű, dombos vidéken, és ezen a délutánon olyan szakaszához értek, amely délebbre kanyarodott. Egy dombtetőről Richard észrevett a messzeségben egy legelésző birkanyájat. Azt hallották, hogy innen nem messze egy városba jutnak, ahol feltölthetik fogyatkozó készleteiket. A lovaknak sem ártana már némi zab.

Balra Richard mögött, északkeleti irányban hófödte hegycsúcsok csillogtak rózsaszínben a lemenő nap fényében az előhegységből kiemelkedve. Jobbra a dombok egészen a Vadonig húzódtak. A városon túl már nem messze volt a Kern folyó gázlója, ahol át fognak kelni. Tulajdonképpen már elég közel jártak ahhoz a parlagvidékhez, ahol valaha a Határ állott.

Déli irányban már közel volt az Óvilág.

Bár már nem állt a Határ, ami megakadályozhatta volna a visszatérését az Újvilágba, miután átmennek, Richard mégis keserű érzéssel gondolt rá, hogy elhagyja Kahlan hazáját. Mintha még inkább el kellene hagynia őt. Akármilyen ragaszkodással szerette is Kahlant, mégis úgy érezte, egyre inkább eltávolodik tőle.

Nicci szőke haja lobogott a szélben, ahogy Richard felé fordult.

– Azt mesélik, valaha az óvilágban is éltek sárkányok.

– Most már nem élnek? – kérdezte Richard. Nicci megrázta a fejét.

– És milyen régen volt az?

– Nagyon régen. Senki ma élő ember nem látott közülük egyet sem, beleértve a Nővéreket is, akik a Próféták Palotájában éltek.

Richard elgondolkodott ezen, miközben a lovak patájának ritmikus dobogását hallgatta. Úgy tűnt, Nicci beszédes kedvében van, ezért Richard tovább kérdezősködött.

– Tudod, hogy miért haltak ki?

– Csak azt tudom én is, amit nekem tanítottak, ha meg akarod hallgatni. – Richard bólintására folytatta. – A Nagy Háború alatt, amikor az Ó– és Újvilág között felépítették a Gátat, az Óvilág varázslói azon igyekeztek, hogy a mágiát eltüntessék a világunkból. A sárkányok nem tudnak mágia nélkül létezni, így hát kihaltak.

– De itt, az Újvilágban még léteznek.

– Igen, a Határ másik oldalán. Lehet, hogy a régi varázslók, akik elnyomták a mágiát a saját oldalukon, csak korlátozott kiterjedésű helyi, vagy épp csak időleges eredményt tudtak elérni. Végtére is, a mágia ma is létezik, nyilvánvaló tehát, hogy a tervüket nem tudták teljesen véghez vinni.

Richardot kellemetlen érzés fogta el, ahogy átgondolta Nicci szavait, aztán eszébe jutott a csontváz, amit láttak.

– Nicci, kérdezhetek tőled valamit, valami fontosat a mágiáról?

Nicci lépésbe lassította a lovát, és végigmérte Richardot.

– Mit szeretnél tudni?

– Mit gondolsz, mennyi ideig maradhat életben egy sárkány mágia nélkül?

Nicci egy percig elgondolkodott a kérdésen, aztán felsóhajtott.

– Csak annyit tudok az óvilági sárkányok történetéről, amennyit tanítottak nekem. Ahogy te is tudod, a nagyon régen leírt szövegek nem mindig teljesen megbízhatóak. Legjobb esetben is csak találgatni tudok. Azt mondanám, lehet, hogy csak másodpercekig. Lehet, hogy akár napokig is, de semmi esetre sem sokkal tovább. Ez tulajdonképpen egy változata ugyanannak a kérdésnek, hogy meddig marad életben egy hal a szárazon. Miért kérded? Richard ujjaival beletúrt a hajába.

– Amikor a Harmóniák ideát voltak a mi világunkban, elszívták a mágiát. Minden, vagy majdnem minden mágiát eltüntettek a világunkból egy időre.

Nicci pillantását visszafordította az útra előttük.

– Véleményem szerint legalábbis egy időre teljesen eltűnt a mágia.

Richard pontosan ettől tartott. Rövid ideig fontolgatta, amit Nicci mondott, összevetve azzal, amit ő maga tudott.

– Nem minden mágikus teremtmény függ a mágiától. Mi magunk, például, bizonyos értelemben szintén mágikus lények vagyunk, mégis képesek vagyunk a mágia nélkül élni. Azon gondolkodom, hogy az olyan lények, akiknek maga a létezése függ a mágiától, vajon nem maradhattak-e életben, amíg a Harmóniákat vissza nem űztük, és a mágia helyre nem állt az élők világában.

– A mágia nem állt helyre.

Richard megrántotta a lova kantárját, és megállt.

– Mit mondtál?

– Nem úgy, ahogy te gondolod. – Nicci megfordította a lovát, hogy szembe kerüljön Richarddal. – Richard, bár én sem tudom pontosan, hogy mi is történt, egy ilyen esemény nem múlhat el következmények nélkül.

– Mondd el, amit tudsz!

Nicci kíváncsian összeráncolta a homlokát.

– Mi aggaszt téged ennyire?

– Nicci, kérlek, csak mondd el, mit tudsz! – Nicci összefonta a kezeit a nyeregkápán.

– Richard, a mágia nagyon összetett dolog, úgyhogy biztosat nem lehet róla tudni. – Egy kézmozdulattal megakasztotta a Richardból előtörni készülő kérdésáradatot. – Egy dolog azonban bizonyos: a világ nem állandó. Folyamatos változásban van. A mágia nem egyszerűen része a mi világunknak. A mágia átjáró a világok között, érted?

Richard úgy gondolta, érti.

– Én mágia útján véletlenül előhívtam az Alvilágból az apám lelkét. Aztán mágia segítségével sikerült visszaűznöm. A Sáremberek például mágia által társalognak a Fátyol mögött lakó őseik szellemeivel. Aztán egyszer nekem is át kellett mennem a Szelek Templomába, egy másik világba, amikor Jagang odaküldött egy Nővért, hogy onnan elhozzon egy járványt, amit aztán rászabadított a mi világunkra.

– Na, és mi a közös mindezekben?

– Mindenütt mágiával hidalják át a világok közötti űrt.

– Így van. De ez még nem minden. A többi világok léteznek ugyan, de függnek a mi világunktól, mert a létezésüket ez határozza meg, igaz?

– Úgy érted, hogy az élet a mi világunkban teremtetett, de a halál után a lelkeket az Őrző átviszi az Alvilágba?

– Ez is, és még több. Nem látod az összefüggést?

Richard kezdte nem érteni az egészet. Ő úgy nőtt fel, hogy semmit sem tudott a mágiáról.

– Foglyok vagyunk a két világ között?

– Nem, nem egészen. – Nicci kék szeme különös megszállottsággal ragyogott. Kivárta, amíg Richard tekintete az övébe kapcsolódik, és felemelt ujjal jelezte mondandója különleges fontosságát.

– A mágia átjáró a világok között. Ahogy a mágia szintje csökken, a többi világok nem csak távolabb kerülnek a miénktől, de a mi világunkra gyakorolt befolyásuk és hatalmuk is csökken. Érted már?

Richardnak libabőrős lett a háta.

– Azt akarod mondani, hogy a többi világok befolyása ránk úgy lecsökken, mint… mint a szülők befolyása a felnövő gyerekre?

– Úgy van. – Az alkony fogyatkozó fényében Nicci szemei a szokásosnál is mélyebb kéknek látszottak. – Ahogy a világok távolodnak egymástól, az valóban olyan, mint amikor a felnövő gyermek elhagyja a szülői házat. De még ennél is többről van szó. – Könnyedén előre hajolt a nyeregben. – Tudod, azt is mondhatjuk, hogy a többi világok csak az élethez, a mi világunkhoz fűződő viszonylatukban léteznek. – Nicci e pillanatban leginkább annak látszott, ami valójában is volt: egy száznyolcvan éves boszorkánynak. – Akár azt is állíthatjuk – suttogta olyan hangon, mintha túlvilági árnyak susognának – hogy mágia nélkül, ami hozzánk kapcsolja ezeket a világokat, a többi világok megszűnnének létezni.

Richard nyelt egy nagyot.

– Vagyis szerinted, ugyanarról van szó, mint amikor a gyerek felnő és elhagyja a szülői házat, és a szülők fontossága egyre inkább csökken az életében. Végül pedig, amikor a szülők megöregszenek és meghalnak, bármilyen létfontosságúak voltak is egykor a gyermek számára, az élet nélkülük is megy tovább.

– Pontosan – sziszegte Nicci.

– A világ változik – mondta Richard, szinte csak magának. – A világ nem marad mindig ugyanaz. Ez tehát az, amit Jagang akar. Azt akarja, hogy a mágia és vele a többi világok megszűnjenek létezni, hogy ez a világ egyedül csak az övé lehessen.

– Nem – szólt közbe Nicci lágy hangon. – Nem magának akarja, hanem az egész emberiségnek. – Richard vitatkozni akart, de Nicci leintette. – Én ismerem Jagangot. Azt mondom neked, amiben ő hisz. Lehet, hogy közben élvezi a zsákmányolást, de a szíve mélyén úgy hiszi, hogy az emberiség érdekében teszi, amit tesz, nem önmagáért.

Richard nem igazán hitt Niccinek, de nem látta semmi értelmét, hogy vitába szálljon vele. Akárhogy is van, a változások miatt a sárkányok és hasonló teremtmények, lehet, hogy máris kipusztultak. Könnyen lehetséges, hogy azok a fehér csontok épp az utolsó vörös sárkány maradványai voltak.

– A Harmóniák és egyéb nagy jelentőségű események következtében elképzelhető, hogy a világ máris visszavonhatatlanul olyan mértékig átalakult, hogy a mágikus teremtmények kipusztultak – visszhangozta Nicci Richard gondolatait az alkonyi pusztaságba meredve. – Abban a világban, amit leírtam neked, a mágia, még a miénk is, hamarosan semmivé foszlik. Most már érted? E nélkül a világok közötti átjáró nélkül a többi világok is megszűnnek, és a mágia akkor sem tér vissza, ha a Tehetséggel rendelkezőknek utódaik születnek.

Richard egy dologban biztos volt: ha eljön az ideje, gondoskodni fog róla, hogy Nicci is eltűnjön ebből a világból.

Továbbindultak, de lovaglás közben Richard még hátranézett a csontok irányába, amelyeket azonban már nem lehetett látni többé.

Már jócskán besötétedett, mire belovagoltak a városba. Richard megkérdezte a hely nevét egy járókelőtől, és azt a választ kapta, hogy a város a láthatáron húzódó hullámos dombvonulatról kapta a nevét, Hullámzónak hívják. Csendes, nyugodt hely volt Középföld egy isten háta mögötti csücskében a hajdan a Gátat rejtő parlagföldek határán, ahonnan a legendák szerint soha senki sem tért vissza. A lakosság nagy része gabonát termelt és juhokat nevelt eladásra, saját szükségleteire pedig aprójószágot tartott és konyhakerteket művelt.

Délnyugatról Renwold felől vezetett egy kereskedelmi út a városba, és északra is több út futott szét. Hullámzó egyféle kereskedelmi központ volt Renwold és a vele kereskedő vadonbeli népek valamint a keletre és északra fekvő kisebb-nagyobb települések között. Renwold persze már nem létezett többé: a Birodalmi Rend elpusztította. Most, hogy Renwold utcáit már legfeljebb csak szellemek és kísértetek járták, a vele kereskedő vadonbeli emberek rosszul jártak. Rosszul jártak a Hullámzóba járó falvak és kisvárosok lakói is: Hullámzóra rossz idők jöttek.

Richard és Nicci érkezése kisebb szenzációt keltett. Mióta Renwold elpusztult, ritka madárrá váltak az átutazók errefelé. Mindketten fáradtak voltak, és rá is akadtak egy kocsmára, de ott éppen duhaj italozás folyt, és Richard nem akart efféle bonyodalomba belekeveredni. A város másik végén volt egy jól karbantartott istálló, és a tulajdonos felajánlotta nekik, hogy fejenként egy ezüstért ott alhatnak a szénában. Az éjszaka hideg volt, és a szélvédett szénapadlás melegebbnek ígérkezett, mint ha kint maradnak a szabadban, ezért Richard megfizette a fejenként egy ezüstöt, meg még további hármat a lovak szállásáért és abrakjáért. A hallgatag gazda annyira örült a lovakért kapott extra ezüstnek, hogy azt is felajánlotta, hogy amíg ott vannak, rendbe hozza a lovak patkóját is.

Richard megköszönte, és közölte, hogy nagyon fáradtak. A gazda ekkor mosolyodott el először, és azt mondta:

– Akkor hát én majd gondoskodom a lovakról. Kellemes pihenést kívánok neked és a feleségednek. Hát akkor jó éjszakát!

Richard követte Niccit a durván ácsolt falétrán a szénapadlásra. Hideget vacsoráztak a szénában ülve, közben hallgatták, ahogy odalent a gazda megabrakoltatja és megitatja a lovakat. Csak a legszükségesebbet beszéltek egymáshoz, mielőtt köpenyeikbe burkolózva aludni tértek. Amikor röviddel napkelte után felébredtek, észrevették, hogy odalenn egy csomó sovány gyerek és beesett arcú felnőtt bámészkodik, akik eljöttek, hogy megnézzék az átutazóban lévő „gazdag” idegeneket. A pletyka forrása láthatóan az volt, hogy hosszú ideje nem láttak errefelé ilyen szép lovakat, mint amilyenek most be voltak kötve az istállóba.

Mikor Richard köszöntötte az embereket, csak üres pillantásokat kapott válaszul. Mikor azonban Niccivel a vegyesboltba indultak, ami nem messze volt az istállótól egy pár piszkossárga épülettel arrébb, a tömeg úgy követte őket, mintha egy király és egy királynő érkezett volna a városba, és mindenki arra lenne kíváncsi, hogy vajon hogyan töltik az ilyen magas születésű személyiségek a hétköznapjaikat. A Hullámzó főutcáján bóklászó kecskék és csirkék riadtan rebbentek szét a rögtönzött menet előtt. A tímár műhelye előtt az útszéli elsárgult füvet harapdáló tehén unottan nézett fel, amikor elhaladtak mellette. Egy tuskó tetején tollászkodó kakas sértődötten csapkodott egy párat feléjük a szárnyaival.

A bátrabb gyerekek végül megkérdezték, kicsodák is a jövevények. Nicci azt felelte, hogy csak egy házaspár, akik azért utaznak, hogy munkát találjanak. Nicci válaszát szkeptikus kuncogás fogadta. Elegáns fekete ruhájában Niccit inkább egy országot kereső királynőnek vélték és Richardról sem sokkal kevesebbet tartottak.

Egy idősebb fiú azt kérdezte, hol akarnak munkát találni maguknak, mert itt Hullámzó környékén bizony nemigen akad. Nicci azt felelte, az Óvilágba igyekeznek. Erre néhány felnőtt gyorsan ölbe kapta a gyerekét, és elsietett. Azért még elég sokan maradtak Richard és Nicci sarkában.

A vegyesbolt tulajdonosa, egy idősebb férfi, szelíden elhessegette az embereket a bolt ajtajából, hogy Richard bejuthasson. Bentről Richard látta, hogy az emberek lassan felbátorodnak, és simogatni, markolászni kezdik Nicci ruháját pénzért, orvosságért, élelemért könyörögve. Nicci kívül maradt, és a gondjaikról, nélkülözésükről kérdezgette a körülötte állókat. Körbejárt a tömegben, és megvizsgálta a gyerekeket. Arcán az a távoli, üres kifejezés ült, amit Richard nagyon nem szeretett.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a boltos.

– Hm, miféle emberek azok odakint? – kérdezett vissza Richard válasz helyett.

Közben kinézett a kicsi, de ragyogóan tiszta ablakon, ahol Nicci a rongyos csoport közepén arról prédikált az embereknek, menynyire szereti őket a Teremtő. Azok meg úgy hallgatták, mintha egy Jó szellem szállt volna le közéjük vigasztalásul.

– Hát, mindenfélék – felelte a kereskedő. – Legtöbbjük az Óvilágból jött át ide, miután a Határ leomlott. Vannak köztük amolyan helyi rosszfélék is, részegesek, meg effélék, akik előbb lopnak, vagy koldulnak, minthogy dolgoznának. Mikor az idegenek megjelentek az Óvilágból, páran az itteniek közül csatlakoztak hozzájuk, és az erre áthaladó kereskedők, meg mások, akiknek volt mit félteniük, hamar rájöttek, hogy sokkal kevesebb problémájuk akad, ha bőkezűek lesznek az efféle alakokhoz. Vannak aztán olyanok is köztük, akiket tényleg ért valami csapás: gyerekeket nevelő özvegyek, akik nem találtak új férjet, meg ilyesmi. Egy páran szoktak dolgozni nekem, már amikor tudok nekik munkát adni, de a legtöbbje nem dolgozik.

Richard éppen oda akarta adni a kereskedőnek azoknak a holmiknak a listáját, amiket meg akart vásárolni, amikor Nicci besuhant az ajtón.

– Richard némi pénzre van szükségem.

Richard nem akart vitatkozni, inkább odanyújtotta a nyeregtáskát, amelyikben a pénzük volt. Nicci belenyúlt, és egy jó marokra való ezüstöt és aranyat emelt ki belőle. A kereskedő szeme tágra meredt a meglepetéstől, amikor meglátta, mennyi pénzt markolt ki Nicci. A nő ügyet sem vetett a boltosra. Richard is leesett állal bámulta, hogyan osztogatja szét Nicci az egészet a körülötte tolongó tömegnek. Karok nyúltak ki felé hadonászva. Az emberek hangosan kiabáltak. Volt, aki azonnal elrohant a pénzzel, amit Niccitől kapott.

Richard tágra nyitotta a nyeregtáska száját, hogy lássa, menynyi pénzük maradt Nem maradt sok. Alig tudta felfogni, mit is művelt Nicci az előbb. Értelmetlen esztelenség volt.

– Hát akkor vennék némi árpalisztet, zabkását, rizst, szalonnát, lencsét, száraz kétszersültet és sót.

– Zabkásám nincs, de a többi mind van. Mennyit szeretnél venni?

Richard gyors fejszámolást végzett. Hosszú út várt még rájuk, és Nicci épp most osztotta szét a pénztartalékuk nagy részét. Ugyanakkor készleteik jócskán megfogyatkoztak. Hat ezüstöt rakott ki a pultra.

– Amennyit ez kifut.

Levette a hátizsákját, és odatette a pénz mellé a pultra.

A kereskedő nagy sóhajjal söpörte a tenyerébe a pénzt, az épp elszalasztott nagy üzleten keseregve. Aztán elkezdte a kért árukat leszedni a polcról, és berakodni a hátizsákba. Miközben rakodott, Richard megrendelt még néhány apróságot, ami utólag jutott eszébe. Ezekért még egy ezüstöt fizetett ki.

Már csak két ezüst koronája és néhány kisebb ezüstérméje maradt. Aranya egyáltalán nem. Nicci több pénzt osztott ki a rongyos kéregetőknek, mint amennyit azok egész eddigi életükben összesen láthattak. Richardot aggasztotta, hogy miből fognak bevásárolni útjuk további része során, így amikor a boltos befejezte a pakolást, gyorsan a hátára vetette a zsákot, és kisietett az utcára, hátha meg tudja fékezni Niccit.

A nő éppen arról prédikált, hogy a Teremtő minden embert egyformán szeret, és hogy meg kell bocsátanunk a szívtelen, nemtörődöm emberek kegyetlenségeit is, miközben utolsó megmaradt aranyát egy ápolatlan, borostás, fogatlan ember kezébe nyomta. A koldus vigyorogva köszönte meg, közben kicserepesedett szája szélét nyalogatta. Richard tudta, mibe fogja majd beáztatni…

Közben egyre több kéregető kéz nyúlt Nicci felé. Richard aggódva fogta karon, és húzta be maga után a boltba. Nicci odafordult hozzá.

– Vissza kell mennünk az istállóba – mondta.

– Én is pont erre gondoltam – felelte Richard haragját megfékezve. – Remélem, a gazda már rendbe hozta a lovakat, és elmehetünk végre innen.

– Nem – vágta rá Nicci zord eltökéltséggel. – El kell adnunk a lovakat.

– Tessék? – pislogott Richard dühös értetlenséggel. – Legalább annyit megtudhatnék, hogy miért?

– Hogy megosszuk, amink van, azokkal, akiknek semmijük sincs.

Richardnak torkán akadt a szó. Csak bámult Niccire. Hogyan fognak továbbmenni? Egy ideig eltöprengett ezen, aztán úgy döntött, úgysem igazán érdekli, mikorra jutnak el a céljukhoz, bárhová is akarja őt vinni Nicci. De ezentúl az összes holmijukat maguknak kell cipelni. Richard erdei vezető volt egykor, hozzászokott, hogy felszereléssel és csomagokkal vándoroljon, nyilván most sem fog neki komolyabb gondot okozni. Nagyot sóhajtott, és elindult az istálló felé.

– El akarjuk adni a lovakat – mondta az istálló tulajdonosának.

A gazda a homlokát ráncolta, a jászolnál álló lovakra nézett, aztán vissza Richardra. Az arcán döbbenet látszott.

– Ezek nagyon jó kis lovak, uram. Nekünk errefelé nincsenek ilyen jó lovaink.

– Most már vannak – szólt közbe Nicci.

A gazda zavartan pillantott rá. A legtöbb ember zavarba jött, ha Niccire nézett: vagy a meghökkentő szépsége miatt, vagy hideg, gyakran fenyegető megjelenése miatt.

– Nekem nincs annyi pénzem, amennyit az ilyen lovak érnek.

– Nem is ezt kérdeztük – válaszolta Nicci tompa, színtelen hangon. – Csak azt kérjük, hogy vedd meg őket. El kell adnunk őket, elfogadjuk, amennyit adni tudsz értük.

A gazda zavartan pillogott hol Richardra, hol Niccire. Richard látta rajta, hogy nem akarja ilyen módon becsapni őket, de azt sem tudja, hogyan utasítson el egy ilyen ajánlatot.

– Nem tudok négy ezüst márkánál többet fizetni a kettőért. Richard tudta, hogy a két ló legalább tízszer ennyit ér.

– Plusz a szerszámok – mondta Nicci. A gazda megvakarta az arcát.

– Azt hiszem, még egy ezüstöt hozzá tudok tenni, de ez minden, amim van. Nagyon sajnálom, tudom, hogy sokkal többet érnek, de ha ragaszkodtok hozzá, hogy én vegyem meg őket tőletek, ennél több pénzem nincs.

– Van a városban bárki más, aki többért meg tudná venni őket? – kérdezte Richard.

– Nem hiszem, fiam, de az igazat megvallva nem bántasz meg vele, ha körbekérdezősködsz. Nem szeretek becsapni senkit, és tisztában vagyok vele, hogy ezekért a lovakért öt ezüst márka szerszámostul tiszta becsapás.

A gazda folyton idegesen pillantgatott Niccire, mintha gyanítaná, hogy erre az üzletre Richardnak vajmi kevés befolyása van. Nicci kék szemeinek rezzenéstelen tekintete bármelyik férfit zavarba hozta volna.

– Elfogadjuk az ajánlatodat – jelentette ki Nicci a legkisebb határozatlanság, vagy habozás nélkül. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon tisztességes ár.

A gazda beletörődő sóhajtással nyugtázta, hogy nem tehet mást.

– Most nincs ennyi pénz nálam. Vissza kell mennem a házba – hüvelykjével maga mögé bökve mutatta, hogy hová – hogy elővegyem, ha lesztek olyan szívesek várni egy percig.

Nicci bólintott, és a gazda elsietett. Nem annyira azért, hogy minél gyorsabban nyélbe üthesse az üzletet, vélte Richard, mint inkább azért, hogy Nicci tekintete elől minél hamarabb eltűnhessen.

Richard a félig nyitott istállóajtón át látta, hogy a tömeg, ami követte őket, még mindig odakint várakozik. Nicci felé fordult, és érezte, hogy az arca kivörösödik.

– Mi ez az egész?

Nicci nem vette figyelembe a kérdést.

– Szedd össze a holmijaidat, amit csak elbírsz. Amint a gazda visszaér, azonnal indulunk tovább.

Richard elfordította dühös pillantását Nicciről. A felszereléséhez lépett, ami ott hevert a földön Fiú állása mellett, és kezdett bepakolni a hátizsákjába mindent, ami csak belefért. A vizestömlőket a dereka köré csatolta, a nyeregtáskákat a vállára vetette. Biztos volt benne, hogy az istálló tulajdonosa nem fogja kifogásolni, ha nem kapja meg a nyeregtáskákat a többi lószerszámmal együtt. Úgy gondolta, ha egyszer majd egy gazdagabb városba érnek, ott esetleg eladhatja a nyeregtáskákat. Mialatt csomagolt, Nicci is összerakta a holmijait egy hordozható csomagba.

Mikor a gazda visszatért a pénzzel, Richard felé nyújtotta. Nicci kitartotta felé a tenyerét.

– Majd én elveszem – mondta.

A gazda egy pillanatra összenézett Richarddal, aztán átadta a pénzt Niccinek.

– Hozzátettem a kisezüstöket is, amit az éjjeli szállásért fizettetek, de esküszöm, nincs több pénzem.

– Köszönjük – felelte Nicci. – Nagyon nagylelkű dolog részedről, hogy megosztod másokkal, amid van. A Teremtő is így akarja.

Azzal Nicci minden további szó nélkül sarkon fordult, és kisietett az ajtón a félhomályos istállóból.

– Én akartam így – morogta a gazda félhangosan Nicci hátának – a Teremtőnek ehhez semmi köze.

Odakinn a napfényben Nicci azonnal elkezdte szétosztani a pénzt, amit éppen most kapott a lovakért. Az emberek tolakodtak körülötte, versengve, hogy felkeltsék a figyelmét, Nicci pedig kérdezgette őket, prédikált nekik, amíg el nem tűnt Richard és a gazda tekintete elől, túlsétálva az ajtónyílás nyújtotta látókör határán.

Richard utoljára még megsimogatta Fiú homlokán a fehér foltot, vállára kanyarította a nyeregtáskákat, aztán a megrökönyödötten bámuló gazda felé fordult. Lemondó pillantást váltottak egymással.

– Remélem, legalább jó feleséged – szólalt meg végül a gazda.

Richard szívesen felelte volna neki, hogy Nicci a Sötétség Nővére, és hogy Richard csupán a foglya, de úgy döntött, ennek semmi értelme sem lenne. Nicci egyértelműen megmondta Richardnak, hogy ők ezentúl Richard Cypher, és Nicci Cypher, férj és feleség. Megmondta, hogy tartsa magát ehhez, ha jót akar Kahlannak.

– Csak nagyon jólelkű – mondta Richard. – Ezért is vettem feleségül. Jó szívvel van az emberek iránt.

Odakintről női sikolyt, és kiáltásokat hallottak. Richard a félig nyitott ajtó felé ugrott, és kirohant az erős reggeli napsütésbe. Odakint senkit sem látott. Az istálló oldala felé indult, amerről dulakodás zaját hallotta.

Fél tucat férfi szorította le Niccit a földre, néhányan ököllel ütötték. Nicci puszta kézzel próbált védekezni. Mások Nicci testét tapogatták, a pénzeszacskóját keresve. Megint mások már előre összeverekedtek a zsákmány fölött, amihez még hozzá sem jutottak. A jelenetet férfiak, nők, gyerekek állták körbe: keselyűk, akik arra várnak, hogy a csontokról letakaríthassák a maradékot, ha a ragadozó már jóllakott.

Richard áttört az embergyűrűn, galléron ragadta a hozzá legközelebb eső támadót, és hátra hajította. A férfi sovány teste a levegőbe emelkedett, és nekicsapódott az istálló oldalfalának. Az egész épület beleremegett az ütközésbe. Richard oldalba rúgott egy másik brigantit, aki átesett Nicci testén, és elterült a porban. Egy harmadik megfordult, és hatalmas lendülettel Richard felé sújtott az öklével. Richard elkapta a lendülő öklöt, és megcsavarta. Hangos reccsenés hallatszott, és a támadó fájdalmasan felsikoltott. A többi csirkefogó erre azonnal szétfutott a szélrózsa valamennyi irányába.

Richard találomra egyikük után indult, de Nicci hirtelen utána kapott, és visszatartotta.

– Ne, Richard!

Richard a gazemberek iránti vak dühében kis híján Nicci arcába vágott, de amikor rádöbbent, hogy ki fogja vissza, leengedte az ökleit az oldalához, és csak izzó tekintetét szegezte a körülállókra.

– Kérlek, uram, kérlek, asszonyom – nyöszörögte egy asszony a körben állók közül. – irgalmazzatok nekünk, nyomorultaknak! Mi csak a teremtés szánalomra méltó roncsai vagyunk! Könyörüljetek rajtunk!

– Átkozott tolvajbanda, az vagytok! – rivallt rájuk Richard. –Kiraboljátok azt, aki segíteni akar rajtatok!

Megpróbált rájuk rontani, de Nicci mindkét csuklóját lefogva visszatartotta.

– Richard! Ne!

Az emberek úgy rebbentek széjjel, mint rémült egerek a dühösen fújó macska elől.

Nicci elengedte Richard kezeit. Richard vért látott a nő szája sarkában.

– Mi ütött beléd? Pénzt osztani olyanoknak, akik azt sem tudják kivárni, amíg magadtól odaadod nekik, inkább kirabolnak? Miért adsz bármit is az ilyen férgeknek?

– Elég! Nem fogom tovább tűrni, hogy káromold a Teremtő gyermekeit! Ki vagy te, hogy ítélkezni mersz? Te akarod megmondani megtömött hassal, mi a helyes, és mi nem? Neked fogalmad sincs róla, mi mindenen mehettek keresztül ezek a szerencsétlenek, de azért elítélnéd őket!

Richard mély lélegzetet vett és türelemre intette magát. Emlékezetébe idézte, mit kell mindenek fölött szem előtt tartania. Végtére is tulajdonképpen nem Niccit védte meg.

A csomagja oldalából félig kihúzta az egyik inge ujját, megnedvesítette a derekán függő vizestömlőből, és óvatosan letörölte a vért Nicci szájáról és álláról. Nicci elfintorodott a fájdalomtól, de szó nélkül tűrte, hogy Richard megvizsgálja a sebet.

– Nem olyan rémes – közölte Richard. – Csak egy kicsit felrepedt a szád sarka. Most maradj nyugton!

Nicci mozdulatlanul állta, hogy Richard egyik tenyerével megtámassza a fejét, amíg a másik kezével az arca többi részéről is gondosan letörli a vért.

– Köszönöm, Richard. – Nicci habozva elhallgatott egy pillanatra. – Biztos voltam benne, hogy valamelyik mindjárt el fogja vágni a torkomat.

– Miért nem használtad a Hanodat, hogy megvédd magad?

– Hát már elfelejtetted? Csak úgy tehettem volna meg, ha elvonom az energiát attól, hogy Kahlant életben tartsam.

Richard mélyen Nicci szemébe nézett.

– Azt hiszem, tényleg megfeledkeztem róla. Ebben az esetben köszönöm, hogy visszafogtad magad.

Nicci erre nem válaszolt, és együtt indultak kifelé Hullámzó városából, hátukon cipelve mindenüket, amijük csak maradt. Bár csípős hideg volt a reggel, nem sok időbe tellett, hogy az izzadság kiütközzön Richard homlokán.

Richard végül nem állhatta tovább, és megkérdezte:

– Elárulnád nekem, hogy ez az egész mire volt jó? – Nicci szemöldöke megrándult.

– Azok az emberek szegények voltak.

Richard megcsípte az orrnyergét, így próbálta visszafogni az indulatait.

– És ezért minden pénzünket odaadtad nekik.

– Olyan önző lennél, hogy nem osztanád meg a nélkülözőkkel, amid van? Önzésedben elvárnád az éhezőktől, hogy éhen haljanak, a ruha híján hidegben reszketőktől, hogy halálra fagyjanak, a betegektől, hogy elpusztuljanak? Számodra többet jelent a pénz, mint az emberi élet?

Richardnak most már belülről az arcába kellett harapnia, hogy megőrizze a hidegvérét.

– És a lovak? Gyakorlatilag ingyen átengedted őket.

– Ennyit tudtunk kapni értük. Adott körülmények között ez volt a legtöbb, amit megtehettünk. A legnemesebb szándékok vezéreltek. Az a kötelességünk, hogy önzetlenül, önként és örömmel adjuk meg az embereknek, amire szükségük van.

Úttalan terepen haladtak a felé a vidék felé, amit nem olyan régen még úgy emlegettek, hogy a „parlagföldek, ahonnan nincs visszatérés”.

– Nekünk is szükségünk volt arra, amink volt – ellenkezett Richard.

Nicci a férfi szemébe nézett.

– Vannak dolgok, Richard, amit meg kell még tanulnod.

– Csakugyan.

– Te egész életedben szerencsés voltál. Olyan lehetőségeid voltak, amilyenek az átlagember előtt soha nem adódnak. Azt akarom, tanuld meg, hogyan élnek a hétköznapi emberek, mennyit kell küzdeniük a puszta túlélésért. Ha majd úgy élsz, ahogy ők, meg fogod érteni, mi szükség van a Rendre, miért a Rend az emberiség egyetlen reménysége.

Mikor elérünk oda, ahová igyekszünk, semmink sem lesz. Úgy fogunk élni, mint ennek a szánalmas világnak a többi szerencsétlen nyomorultjai, szinte semmi eséllyel rá, hogy boldogulni tudjunk. Neked fogalmad sincs róla, micsoda sors az ilyen. Azt akarom, hogy felismerd, hogyan segíti hozzá a Rend irgalma a hétköznapi embereket az emberhez méltó élet lehetőségéhez.

Richard végigpillantott az előttük elterülő terméketlen, üres vidéken. A Sötétség Nővére, aki nem használhatja az erejét, és egy varázsló, akinek megtiltották. Hát ennél hétköznapibb már nem is lehetne a helyzetük…

– Azt hittem, te vagy az, aki tanulni szeretne…

– De egyúttal a tanítód is vagyok. Van úgy, hogy a tanító többet tanul, mint a tanítványa.